Magyar Nemzet, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-01 / 77. szám

Vasárnap, 1999. április 1.. Magyar Nemzet Egy új nyelvkönyv kérdőjelei Nemrégiben szűkre szabott szövegezésű hír tudósított arról, hogy 1981-től már az általános iskolák negyedik osztályában megkezdődik majd az orosz nyelv oktatása, elkészültek a tankönyvek is két változatban. A kísérleti könyveket ebben a tanévben több mint ötvennegyedik osztályban kipróbálják, s a tanév végeztével — a felgyűlt tapasztalatok birtokában — döntenek majd bevezetésükről. Négy évvel ezelőtt hirdették meg a pályázatot az új, általános iskolai negyedikes oroszkönyvre. Első díjat végül nem adtak ki, a két második díjas könyvet — dr. Héjjas Endre munkája az egyik. Vihar Judit és Soltész Judit könyve a másik — oktatják most kísérletképpen. Vihar Judit az eari Ho-Si Minh Tanárképző Főiskola budapesti kihelyezett tagozatán az orosz tanszék tanársegédje. Valami teljesen újat kellett létrehozniuk? — Igen, is meg nem is — válaszolja. — Nem új felismerés, hogy minél korábban kezd nyelvet tanulni a gyerek, aknál fogékonyabb rá. Gondoljunk csak a nörszök és frauleinek által végzett nyelvoktatásra. Az sem új, hogy a gyerekek szeretik a játékos dolgokat, hogy ha a korosztályuknak megfelelő módszerekkel közeledünk hozzájuk, akkor nagyon fel lehet őket lelkesíteni. Ez eddig is így volt: kérdezzen csak meg egy ötödikes gyereket, azt fogja mondani, hogy nagyon szereti az oroszt. Aztán hatodikban már kiábrándul a többség. Vajon miért? — Szerintem azért, mert a jelenlegi hatodikos könyv nagyon gyenge. Három, egymás utáni olvasmányban végigvágtat az egész főnévragozáson, pedig ez az orosz nyelvtan egyik legbonyolultabb eleme. Az orosz gyerekek számára is sokkal hosszabb idő kell ahhoz, amíg tisztába jönnek vele. Főnévragozás nélkül viszont nem lehet beszélni, ezért az a kisdiák, aki itt „kikapcsol” — márpedig nagyon sok „kikapcsol” —, az a továbbiakban már csak vergődik, szenved és fél az órákon. Mi újat hoz a Soltész Judittal közösen írt könyvük? • — Elsősorban azt, hogy nagymértékben épít az orosz gyereknyelvre. Sok benne a mondóka, a vers, a gyerekdal, s a népdal. A témái is gyerek- : témák, mesetémák: az állatok világa, a cirkusz, a gyerekeket körülvevő tárgyak, játékok világa. Sok a kén a könyvben, s ez kell is, hiszen egy hosszú, szóbeli kezdőszakasszal indul az oktatás. Az írás csak később, az úgynevezett „globális írástanítás” módszerével lép be. A képek később is nagy szerepet játszanak, a mesék, az „olvasmányok” szöveges képregényformában szerepelnek a könyvben, kezdetben úgy, hogy az orosz és a szöveg tükörképként egr,'te fut, később e”''re hiányosabb lesz a magyar rész. c e hiányokat a gyereknek kell kitöltenie. Készült-e munkafüzet is a könyvhöz? — Készült. Sőt, kidolgoztuk egy magnószalag-tervezetét is, gondolva arra, hogy a tanárok rmelvi tudása nem azonos szintű. Jónak láttuk volna, ha a gyerekek orosz anyanyelviek ajkán hallhatták volna elször a szavakat, a történetiét. Miért a feltételes mód? — Azért, mert a tankönyv kísérleti oktatása szeptemberben elkezdődött, a magnószalag pedig most, márciusban készült el. Persze örülhetünk, hogy egyáltalán elkészült....rt például a munkafüzetet egyáltalán nem vezetik be, s nagyon valószínű, hogy nem lesznek a tanár munkáját segítő, színes, nagyméretű „applikációs” képek sem. Készült a könyvhöz egy szellemes, újszerű társasjáték is, az Okostelefon, amelyet a terv szerint minden gyerek megkapott volna. A játékot bemutatták Debrecenben, a szlvisztikai napokon és Varsóban, az orosztanárok IIX. nemzetközi kongresszusán is. Nagy sikert aratott, minden résztvevő szélsémesnek és jónak találta. Segítségével játszva és könnyedén megtanulhatta a nebuló azt a 120 szót, ami az új negyedikes könyv majdnem összes szókincse. Mégis, a játék sorsáról egyelőre nincsenek biztató hírek, ehhez hasonlóval eddig még nem próbálkozott senki, így aztán amolyan újításszámba megy. Az újítások útjai pedig manapság igencsak rögösek. Ha tehát sem a munkafüzetek, sem a szemléltetőkének, sem a nyelvtanító játékok nem jutnak el a gyerekekhez, az új tankönyves oktatást csak a magnószalag emeli föl a táblán, krétán, könyvön, irkán és írószeren alapuló comeniusi szint fölé. Az eddigi tapasztalatok szerint hogyan fogadják a tanárok az új tankönyvet? — Van, aki lelkes, van, aki aggályoskodó — feleli Vihar Judit. — Nincs ebben semmi meglepő. Persze, nyilván az is bosszantotta a kísérletben részt vevő tanárokat, hogy a tankönyvet ugyan megkapták még a nyáron, de a tanári kóri.-örivet csak októberben, amikor már javában tanítaniuk kellett. Ha most megpróbálunk feltemelkedni a bosszúságokon, hogyan érhetm summázni az új, általános iskolai prosztanítási kísérlet elveit? . — Nézze, nehéz néha ezeken felülemelkedni. Amikor például megírtuk a negyedikes könyvet, még nem volt végleges tanterv. A kézirat már a nyomdában volt, mire a tanterv elkészült, így kefelevonatban kellett sok mindent korrigálnunk. De ugyanekkor — tehát amikor az általános iskolai negyedikes könyvre megjelent a pályázat — jelent meg a kiírás a középiskolás elsős oroszkan-y-e. Annak a szerzője tehát kénytelen volt a teljes bizonytalanságban dolgozni, hiszen nem ismerhette meg az általános iskolai anyagot, az új könyveket Ha ez így van, akkor mi biztosítja majd az egységes struktúrát? — Az egységes struktúra megvan — a középiskolai második idegen nyelvnél. Az orosznál most — érzésem szerint — egy kissé furcsa a helyzet. A negyedikes tankönyvről beszéltünk már. Az ötödikest Hegedűs Józsefnéval és Számély Bélánéval írtam. Megnyertem a hatodikos könyvre kiírt pályázatot is, Zsiga Péternével közösen. A hetedikes és a nyolcadikos könyvet már mások írják majd, s nem tehetek egyebet, mint hogy bízom abban, hogy az eddigiekhez hasonló elvek szerint. Nehogy valaki félreértse, nem a személyes dicsőség érdekel, cseppet sem törődöm vele. Az érdekel csupán, hogy az új tantervek, az új könyvek és segédeszközök valóban korszerű, hatékony és vonzó orosz nyelvoktatási struktúrát hozzanak majd létre A színházi babona szerint a rossz főpróbát általában sikeres premier szokta követni. Az új nyelvkönyv kísérleti oktatásainak előkészítése, lebonyolítása — bizonyos jelekből ítélve — nemigen nevezhető jó főpróbának. Itt-ott kapkodás tapasztalható, ami — számításba véve azt, hogy hosszú évek óta tanárok és a nyelvoktatást szívügyüknek érzők sokasága sejtette, tudta, hogy valamit tenni kellene már — nemigen indokolható. Nem indokolhatók a hiányok sem: a munkafüzetek, szemlél, tető kének hiánya, az, hogy a tankönybeli ábrák nem színesek, n°m vonzók, hogy a fan*?rt k«zikünvy Og n magnószalag késve készült csak el, az ptt oktató fő+^k pedig egyáltaán nem. Nehezen foci-T-lUo+ék el az agyagi (V'okv a Vajélya+Vmácok sem, hiszen az Oktatási Minisztériumban — a reform politikai és oktatási fontosságát is mérlegelő — utasításának értelmében a kísérlethez minden igényelt anyagi, szakmai segítséget meg kell adni. Vértessy Péter Medveczky Jenő emlékkiállítás nyílik április 4-én a cambridge-i Clare Hall Kolléggiumban. A festőművész külföldi tulajdonban levő képeit és grafikáit mutatják be az angol egyetemi városban. A londoni Perrins Gallery korábban a művész grafikai munkásságát ismertette, nagy érdeklődést és elismerést keltve. OD A barrandovi filmstúdió az idén 33, a gottwaldovi 3, a pozsonyi stúdió pedig 10 egész műsort betöltő filmet készít. Jelenteset a jövő időben Természetesen nagyon is jelenidejű, jelenvaló, a szó szoros értelmében jelenség az a csepp kis lény, egy újszülött, aki anyaszült meztelenül, bizonytalan, opálos tekintettel egyszerre csak felsír egy ágyon. Betoppanó ő a világba, jelentkező, megjelenő, minden esetben jelenéseit, minden időben jelenidejű. És még valami. Természetesen nagyon is jelenlevő az a kisgyerek, aki egy napon totyogni kezd, aztán futkározni a nagyok lába körül, szánkázni és fogócskázni és labdázni és pancsolni fénypikkelyes vizekben, hintapalintázni kezd nyári egek felé. Sétatereket, kerteket, homokozókat, játékos kis világot birtokbavevő, mindenütt jelenlevő. És még valami. Természetesen nagyonis a jelenesetben van, a jelenesetben áll, ül, és a cseperedő, aki írni tanul és olvasni — talán épp a holnapi nemzetközi gyermek könynap valamelyik könyvéből —, biflázza a nyelvtanban talán épp a jeleneset ragozását, magolja a földrajzban az iskola környéki utcák nevét, aztán a várost, aztán a hazája megyéit, " hegy- és vízrajzát, bányatelepeit, iparvidékeit, szántóit, legelőit, gyümölcstermő tájékait. Aztán nekilát megtanulni — talán éppe jelentem a nemzetközi gyermekév idején — a földrészeket és a világtengereket, szigetcsoportokat és sivatagokat. Kezd a nagyvilágban élni és tájékozódni ő, a jelen gyermeke, körülpillant, indul, járókelővé lesz a jelenben. És mégvalahol. A gyerek jelentkező, jelenlevő, jelenlegi — és mégvalami. A gyerek a jelenben él, itt él — és mégvalahol. Mint a csillag, itt van, megjelenik a látókörünkben, itt fényes a szemünkben, a szemhéjunk alatt, álmunkban is meg-megcsillan, mégis nagy messzire, gyerekkora égboltján. Csillagunk, szemünk fénye: gyerek. Kis ismerősünk, Robert Schumann, a muzsikus, dalok szerzője, vonósnégyeseké és zongoraversenyeké. Két gyermek apja, leírta ezt a mondatot: „Minden gyerekben csodálatos mélységek élnek."’ Mire gondolt, amikor végignézett a gyerekein? Mitgondolt, amikor leírta ezt a mondatot ? Aligha arra, hogy ezekben az oktondi fejecskékben, melyek tántik által buksiknak becéztetnek, ezekben a kezdő fejekben, melyekben mindig csak a játékon jár az ész, homokvárak építésén a drezdai Elba-parton, papírhajók úsztatásán a düsseldorfi Rajnán, ezekben a szeleburdi Schurstann -csemetékben a gondolatok valami csodálatosan mélyek. Aligha gondolt arra, hogy ezekben a gyakorlatlan kis szívekben, melyeket igazi fájdalom és igazi csalódás még elkerült, valami csodálatosan titkosak és valami csodálatosan elmélyültek az érzések. Igen-igen, meg kell adni, fogékonyak, tanulékonyak, tiszták és romlatlanok ezek a gyerekek, mind a heten, színesebb az álmuk, tündöklőbb a képzeletük, mint a miénk, szikkadó felnőtteké; ők még hallják felhők zizzenését, árnyékok dudorászását, amit már talán a zeneköltő édesapjuk se hall: ők még látják az aniyalokat és a rémeket, nekik még játszópajtájuk a szél és a por, amit az úton felkavar, játékszerük egy hal, egy tücsök, egy galambfióka, gurigáznivaló karikájuk a sorsuk, ami a felnőtteknek már régesrég nem az. Nekik, gyerekeknek, még könnyű a nehéz és nehéz a könnyű, könnyen sírnak és nehezen komolya hi gyerekek ők, mind a heten. De hol él bennük a csodálatos mély? A hétgyermekes Schumann, elboruló szemmel és elboruló gondolatokkal végignézve a v’.háncoló gyerekein, mire gondolhatott, mikor leírta: „Minden gyerekben csodálatos mélységek laknak”? Milyen mélységeket láthatott a gondtalan szeleburdiakban ? Lehet, hogy ő is azt, hogy a hét egymás után betoppanó, a világban egyremásra jelentkező, mindegyre születő kis jövevény jelenidejű, és még valami. Hogy a hét gyerek a lakás szobáiban, a kuckókban, a kert bokrai közt, a fától fáig komámasszonyt kergető, a hintán repkedő csemetehad mindenütt jelenlevő, és még valami. Arra gondolt ő is, meglehet, hogy mindahányan itt élnek és itt hancúroznak körülötte a jelenben, és élnek még valahol. És bennük is él a mostani játékokon: Elbában,Rajnában fogott halon, fűben talált tücskön-bogáron, fészekből szedett madárfiókán, fogócskáznivaló, országúti porgomolyagon, karikáznivaló sorson kívül, a mostani játékosságon, a mostani, a jelenlegi gondtalanságon túl, él bennük még valami. Valami csodálatos mélység él bennük, él bennük a jövő. Erre gondolhatott ő, az apa, reménykedő s elboruló szemmel végignézve rajtuk, elboruló gondolatokkal rájuk gondolva. A jövő időben élnek ők, a gyerekek, és az élőbennük, a jövőidő. Erre gondolhatott, mikor leírta: „Minden gyerekben csodálatos mélységek laknak ” Míg futkároznak a lábunk körül, a jövendő jelenidőben suhog körülöttünk. Minden, jelenesetbe tett szavuk mintha jövendőmondó volna. Reményt jósol és csalódásokat, terveket sugdos és kiábrándulásokra figyelmeztet. Az esély és a lehetőség, a jövendő az, ami a gyerekben, hét gyerekben és a többiben, minden egyes gyerekben oly mélyen és oly sejtelmesen lappang. Abban a mélyben, az ő mélységeiben, még együtt él, még együtt kavarog a jelene és a jövője, mint a maszületett csillagban még bezárva a sugár, amely belőle kipattan, meszsze útra indul s valamikor valahová majd elér. Ez a csoda a gyerekben, ez benne a csodálatos mélység. Ez a jelenbe zárt jövendő. Magasan, futó csillagok a lábunk alatt, magasan futó csillagok a sétatereken, a kertekben, fától fáig futkározók, gyerekek. Homokozókban maszatos csillagok, gyerekek. Lubickoló csillagok a pikkelyző parti vizekben, hintázó csillagok ég és föld között. Csillagunk, szemünk fénye: gyerek. Kicsi gyerek — nagy ismeretlenünk. Mátrai-Betegh Béla Az eltűnt idő hadifoglyai A palackposta folytatása — Hányan voltak a magyar hadifoglyok Kirkhamben a második világháború után? — Negyvenheten. — És összesen? — Más táborbeliekkel együtt körülbelül kétszázan, háromszázan. — Megírta valaki az angliai magyar hadifoglyok történetét? — Soha, senki. — És mi lett a Kirkhamből hazakerült negyvenhéttel ? — Egy nem jött haza. Negyvenhat hazakerült. — S mennyien élnek közülük? — Ma már csak háromról tudok. — Hány esztendős volt az angliai hadifogság idején ? — Harminckilenc. — Ma? — Hetvenkettő. A Zsolna utcai emeleti, aláducolt, kétszobás lakásban az eltűnt idő foglyait kutatom. Különös szorítási fogalom az idő. — És ha csak háromról tud, a többivel mi lett? — Ki tudja? Nagyon elment az idő. — Próbáljuk meg viszszapergetni a visszahozhatatlant. — Nehéz lesz. Alacsony és ősz. De mozgékony, erővel teljes és fáradhatatlan. Megjegyzi: — Éjfél előtt nem fekszem le. Soha fáradt nem vagyok. Orvost nem ismerek. — Mire gondolt, mikor elolvasta az eltűnt időt ébresztgető cikkemet, amely Palackposta a Keleti-tengeren címmel a Magyar Nemzet március 11-iki számában jelent meg? — Az első dolgom volt: levelet írni önnek. Ebből idézem: „S velük, a palackposta aláíróival vajon mi történt? Hol, merre van hazájuk? Itthon élnek-e, s mi lett a sorsuk? Kérdésére az alábbiakat válaszolom: Mint az aláírók egyike, Jakab István László festőművész, itthon élek. Budapesten a XII. ker., Zsolna utca 12. sz. 1. em. 1. alatt lakom s bár az idő eléggé elvonult felettem, több életcélom befejezésén dolgozom”. De mi volt az a palackposta? Fel kell idézzem azok számára, akik az első cikket nem olvasták. Szeretek játszani ezzel az ördögi eltűnt idővel, s az idők kútjaiban — régi fiókokban — matatva, néhány hete megtaláltam harminchárom éves jegyzeteimet, s a negyvenhetek történetét. 1948. június 5-én, „13 órakor” az Angliából szabadult magyar hadifoglyok tintaírásos üzenetet zártak egy üres pálinkás üvegbe és azt bedobták a Keletitenger vizébe, útban a megszállt Németország felé. Hírül adva a világnak, övéiknek, hogy megmaradtak, élnek. A palackpostát holland halász fogta ki, átadta egy Elly Kousbroeck nevű holland kisasszonynak, aki talált egy magyart, aki lefordította, végül a palackpostát elküldte a „Harlep. Budapest. Hongarije" címre, így jutottam hozzá, mert akkor a Hírlap című budapesti napilapnál dolgoztam. A régi történetet megírtam, s néhány nap múlva levélben és Budapestről jelentkezett a palackposta „szerzője”, s meghívott budai lakásába és műtermébe, így jutottam a Zsolna utcába. — És a levélírás után mire gondolt? Milyen szándéka van az emlékeivel? — Mindent átadok a Hadtörténeti Intézetnek és Múzeumnak. Hogy valami nyomunk maradjon. S amit átadok majd, nem kevés. Mielőtt jöttem volna, noteszlapra jegyezte föl a közlendőit. Amit majd elmond nekem. S most áthúzza az első kettőt. — Ez pedig, a képgyűjtemény és a százhúsz levél. — Lássuk először a leveleket. Milyen gyűjtemény ez? — Az angliai magyar nők — oda szerződött szobalányok, szakácsnők vagy Angliába férjhez ment magyar lányok " leírhatatlan, elmondhatatlan "küzdelmet folytattak azért, hogy titalul adják a hazai családoknak azt, hogy: élünk! Kikutatták a hozzátartozókat, leveleztek velük, velünk, nekik köszönhetjük, hogy a fogságból olyan gyorsan szabadultunk. Ez a százhúsz levél ennek a bizonysága. — S a képek? Ezek a festmények, rajzok, akvarellek? — Akkor még nem Kirkhamben, hanem Haltwistlében. középkori angol kastély hatalmas ősparkjában volt a sátortáborunk, a fogolytábor. Fényképek és bemondások milyen volt a haja színe, arcszíne és így tovább — alapján megfestettem az angol táborparancsnok öccsét, aki Tobruknál esett el. A portréval olyan sikerem volt, hogy viszszakaptam egyenruhámat (tartalékos zászlós voltam a légvédelmi tüzéreknél), külön barakkban lakhattam, huszonhat mérföldes körzetben szabadon mozogtam, s csak este nyolcra kellett visszajöjjek. Mindent lerajzoltam, vagy megfestettem. — És ezeket a rajzokat?..! — Igen, a Hadtörténeti Múzeumnak mindent átadok. Az el 3,ő világháború történetét nem ismerem, de úgy tudom, hogy soha a világtörténelem során magyar hadifoglyok nem éltek Angliában. — Különös és szenvedélyes emberhez érkeztem. " Nem minősítek. Nem osztályozok. Csak beszámolok. — És mi ez a harmadik, negyedik vagy ötödik följegyzés, amelyet velem közölni kivan? — mert levélben azt írta, hogy ..több életcélom befejezésén dolgozom". — Az első: a magyar népi építészet emlékeinek a megmentése, megörökítése akvarelleken. Valaha az Iparművészeti Főiskola festőtanszakátt végeztem el. Tatabányán telepedtem le, a bányászok festőjévé lettem, azután jött a háború, mindig behívtak, s miután a fogságból hazakerültem, építésztervező lettem Festen az Ipartervnél. Ezután egy évtizeden át az Országos Villamos Távvezeték Vállalatnál dolgoztam, transzformátorállomásokat építettünk, s több helyen voltam az egész országban, mint ahányban nene-1 voltam. S vízfejűikkel mindenütt megörökítettem a zsúptetős házakat, régi tanyákat, boronás épületeket, füstkonyhás házakat, aztán elmentem Erdélybe, Körösfőre, a Kalotaszegié. Csíkba, Háromszékbe , Göcsejtől Késmárkig jártam mindenütt, és mindenütt akvarelleket készítettem. Ezt a gyűjteményemet látja. Akvarellek a falak teljes magasságában és hosszában. Egyszerű, realista látásmód és ugyanakkor égi lebegésű, de visszafogott színek. — Ez volt az egyik életcélja? — Hogy akvarelleken mentsem meg a népi emlékeket. — S a következő? A konyhába vezet. A falaknak megint teljes magasságában és hosszában olyan cseréptányér-gyűjtemény, amely a finom szépség csöndes ragyogásával járja be azt,aki nézi. — S ezzel milyen életcélja volt? — Díszítés nélküli fehér tányérokra lefestettem — zománcfestékkel — a magyar nyelvterület minden tájegységének a jellegzetes mintáit a Kalotaszegtől Sárközig. Meg akartam menteni ezeket a felejthetetlenül szép motívumokat. — Még két följegyzést látok? Mik ezek? Jeles történészeink lektorálta vaskos kötetet helyez elém, a megyei kiadásban 1989-ben megjelent ..Bicske történeté”-t. — S mi köti Bicskéhez? — A forgószél, amely olyan sűrűn szerepel a históriánkban. A mi családunk "székely. A Thököly-sereg hagyott egy Jakab-ot Bicskén, így származtunk ide. A református egyház anyakönyvében szerepel egy Jakab Gergő 1686-ból. — S az utolsó följegyzése: az utolsó közlendő? — Nyugdíjas esztendeim alatt ezerszáz mai vagy egykori magyar várat kutattam fel, összeírtam az irodalmát és a helyszínen vázlatokat készítettem. Pedig‘Eötvös Károly a Balatont nevezte különös magyar emberek ősi fészkének. A budai Zsolna utcáról még nem tudhatott. Huffy Péter 11