Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

10 • Petőfi-híd Módosítás AZ ÓVATOS derűlátás épp­úgy sajátos vonása ennek az építésvezetésnek, mint a me­résznek ható kockázatvállalás. A gyanútlan szemlélő első hallásra és olvasásra megle­petten kapja fel a fejét, az­után mélyen belegondol a kö­zölt tények és szándékok szö­vevényébe, majd megnyugszik: a munka üteme megint elru­gaszkodott a tervtől s újabb módosítások váltak szükséges­sé. Ezek a módosítások azon­ban csak a külső szemlélőnek okoznak meglepetést, úgy tet­szik, a kormánybiztos várbeli rezidenciáján, példátlanul egy­szerű dolgozószobájában pon­tosan előre láttak és rend­szerbe foglaltak minden előre látható és nem látható ese­ményt s ez a rendszer, mint valami végtelenül bonyolult hadászati térkép, határozza meg a vezérkar és a „harci egységek" következő hadmoz­dulatait. Eredetileg 24 hónapra ter­vezték a munkálatokat, de már 1979. május 3-án, a kez­dés napján készen volt az az ütemterv, amely 1980. novem­ber 3-ára kilátásba helyezi a Petőfi-híd megnyitását a for­galom előtt. Ez az időpont ter­mészetesen nem jelenti azt, hogy a híd készen áll, a kap­csolódó építkezések is befeje­ződnek, mert vannak olyan munkafolyamatok, amelyek nem zavarják a hídon megin­duló forgalmat s a forgalom sem zavarja a munkásokat, akik a híd alsó szerkezeti ele­meit festik s más, befejező munkálatot folytatnak. Nem a minden áron való sietség, va­lamiféle rekordhajhászás szül­te ezt az idei novemberi át­adási időpontot, hanem az a körülmény, hogy 1980 végére tervezik az Árpád-híd szélesí­tésének kezdetét s ebben az időpontban a Margit-hídon és a Petőfi-hídon összekovácsoló­­dott műszaki és munkásgá­r­­dára már Óbudán lesz szük­ség. MÁR AZ ELSŐ tapasztala­tok jelezték, hogy az építők találkoznak számításon felül „enyhítő körülményekkel”, amelyek megkönnyítik a mun­kát, segítenek lefaragni a szűkre szabott időből. A híd vasbeton pályalemezének bon­tása közben kiderült, hogy a lemez minősége jóval gyen­gébb annál, amit vártak — a háború után sietősen és taka­rékosan építették újjá — bon­tása tehát könnyebb és keve­sebb időt vesz igénybe. A ter­vezés nem volt túlságosan de­rűlátó a forgalomelterelést il­letőleg, mert a tervezők ismer­ték és tanulmányozták a bu­dapesti gépkocsi-közlekedés lélektanát s tisztában­­ voltak azzal, hogy a motorizáció hir­telen történt felduzzadása anarchikus közlekedési jelensé­gekkel párosult. Az aggály csak részben vált be, néhány magyar és külföldi gépkocsi­­vezető, büntetésre méltó fele­lőtlensége okozott gondot, ma­­ga a forgalomelterelés, a gép­kocsivezetők tízezrei jobb eredménnyel vizsgáztak, mint várták. A könnyebbségek ro­vatba kívánkozik az a tény, hogy már a kezdet kezdetén megállapíthatók voltak azok a kritikus munkák, amelyek az egész vállalkozás átfutási ide­jét jelentősségteljesen befolyá­solták. Nézzük egyelőre a forgalom­­eltérés tapasztalatait, mert Budapest közlekedésében min­den átmeneti és szükségszerű rendellenesség heves zavarokat szokott előidézni, amelyek megoldása sok fejtörést okoz a közlekedésrendészetnek és az utak gazdájának, a fővá­rosi tanácsnak. Mindenekelőtt felmérték az átépítésre kerü­lő Petőfi-híd könnyűjármű­forgalmát és megállapították, hogy a híd lezárásáig 16 órán­ként — tehát egy nappali nyújtott műszakban — 38 ezer jármű haladt át, a kialakított terelőút-hálózat viszont csak 23 ezer kocsit tud átbocsáta­­ni ugyancsak 16 óra alatt, 15 ezer személyautó alól tehát a szó szoros értelmében kihúz­ták az aszfaltot. Később meg­állapították, hogy ez a szám megegyezik a tömegközlekedé­si eszközökre átszállt utasoké­val. Mindenkit meglepett ez a felfedezés, mert az a tapasz­talat, hogy csekély hatása van a propagandának, amely a metróvégállomásokig való autózást, onnan a földalattival való továbbutazást javasolja. Úgy tetszik ez a külföldön már régen bevált módszer ná­lunk még gyerekcipőkban sem jár, de hát a közlekedés többi vívmányát sem vettük át va­lami könnyen. Most kiderült, hogy 15 ezer személyautó hoz­závetőleg 30 ezer utasa önként átszállt a villamospótló kék buszok fedélzetére, abból a bölcs­ megfontolásból, hogy nem tehet mást. NEM VOLT HIÁNY megle­petésekben később sem. Az előrelátó tervezők az építke­zés hátországának minél na­gyobb zónáit szándékoztak a terelésbe bevonni, ezért cso­mópont átigazításokat hajtot­tak végre s minden módon iparkodtak fokozni az útháló­zat teljesítő képességét. A pes­ti közlekedés azonban nehezen hagyja el a megszokott ösvé­nyeket s még nehezebben ba­rátkozik meg az újjal, bizal­matlan az ajánlásokkal szem­ben. Ha már terelőutat kell választania, akkor az ismert útvonalat választja, nem az új csomópontokat, bár azokon könnyebb lenne a közlekedés. Példa erre a Döbrentei tér, ahol az új csomópontot eleinte csak 200—250 autó vette igénybe s ez a szám jó hat hónap alatt emelkedett irá­nyonként és óránként 4­ 500 autóra. Érdekes annak a 13 ezer gépkocsinak a megoszlá­sa, amely a Szabadság-hídon és az Erzsébet-hídon közleke­dett, miután letiltották a Pe­­tőfi-hídról. A számlálás alap­jául szolgáló 16 óra alatt a Szabadság-hídon 10 ezer kocsi, az Erzsébet-hídon 13 ezer ko­csi haladt át. Pedig a két­szer háromsávos Erzsébet-híd áteresztőképessége sokszorosa a keskeny és a hídfőkben kö­rülményes közlekedési viszo­nyokat nyújtó Szabadság-híd teljesítményének. Ez a kis kitérő — úgy vél­jük — szemléletesen mutatja, milyen nehézségek nyomták az építésvezetőség és a kivi­telező munkáshadsereg vállát, mert hiszen a közlekedést fenn kellett tartani s úgy gaz­dálkodni az idővel, hogy ,az építők képesek legyenek hozni azokat a módosításokat, ame­lyeket az első pillanatban el­határoztak, de a „miként”-re menet közben kellett megke­resni és megadni a megfelelő választ. Említést tettünk már azokról az enyhítő körülmé­nyekről, azokról a kritikus munkákról, amelyek az egész vállalkozás átfutási idejét jó­tékonyan képesek befolyásol­ni. Kritikus pontnak bizonyult a pesti parti híd, maga a Pe­tőfi-híd, a gázmunkák és a budai aluljáró, a tapasztala­tok azonba­­ arra utaltak, hogy munkaerő és gépppark össze­vonásával, technológiai módo­sításokkal elérhető, hogy a Pe­tőfi-híd a tervezett három szakasz helyett két szakasz­ban, a budai aluljáró pedig a tervezett két szakasz helyett egy szakaszban épüljön meg. Az építés felgyorsult, a budai oldalon a váltás 1979. novem­ber 3-a helyett augusztus 31-én megtörtént, ugyancsak november 3-a előtt egy héttel elkészült a Petőfi-híd fele, a tervezett egyharmad helyett. AKKOR MÉG kedvezett az időjárás, október végéig két­hónapos előnyt könyvelt el az építésvezetőség s mivel to­vábbra is jó volt az idő, a de­cember 22-i leállásig két és fél hónapra nőtt az előny. Ja­nuár 2-a óta, amikor a „téli szünet” véget ért, az ütem­­tervnek megfelelően téli beto­nozást, a budai aluljáró bel­ső munkáit, gázvezeték- és kábelépítést s a pesti parti híd építését végzik egészen február 28-ig. Az építésveze­tőség ugyanis merő óvatos­ságból feltételezi, hogy a zord téli időjárás akkor ér véget, reméljük azonban, hogy a rá tartás nem lesz törvényszerű, hamarabb búcsút mondunk a zegernyének, de feltételezve, hogy a tél valóban február végén hajlandó csak­­ búcsút mondani, a téli előrehaladást minden eszközzel biztosítva, lehetőség van arra, hogy Ba­llán május 31-ig, a Petőfi-hí­­don és a pesti oldalon június 30-ig a munkálatok befejeződ­jenek, a hidat át lehessen adni a forgalomnak. Jöhet az Árpád- híd. Baróti Géza Maga Nemzet. Reich Károly rajza Párbeszéd vonaton­ — Ez egy indián. Baltája van meg páncélja. — Pajzsa ... — Páncélja. Ez a zöld Vi­­netou. Ham... Púp... A lándzsájával... — Ne bántsd a nagymama lábát. — Ez nem a nagymama lá­ba. Puff... Ham, ham... — Töröld meg az orrodat! — Hrrr... A lándzsájával... Kergeti a bölényt. — Drágaságom, kiszakítod a harisnyámat. — Hol a zsebkendőd? — Hrrr... — Még jó, hogy kiengedtek ilyen náthásan. — Gyere, a nagymama meg­törik — Ne... Hrrr... — Csak oda ne jusson az ember... — Szegénykém. — Ne sírjon, mama. — Ilyen, de ilyen csapás. — De mama, a gyerek előtt... — Miért? Tudom, hogy kór­házban voltam. Mi baja a nagymamának ? — Semmi, kisfiam. Játssz csak. Ott is játszottál? — Játszottam kit. — Egyedül? — Egyedül is. — Mit? — Mindenfélét. Indiánost, meg a kisautóval... — Elvittek a pszichológus­hoz? — Persze. Hír ... Ezek a lo­vak ... — Hagyd most Hányszor voltál ott? — Hol? — A pszichológusnál. — Négyszer. — Mit kérdezett? — Semmit. Játszottunk. — Hogyan? — Azt játszottuk, hogy ott­hon vagyok. — Mást nem? — Meg rajzolnom kellett. — Mit rajzoltál? — A családot. — Minket? — A nagymamát is? — Téged is. Persze.­­ — A doktor, bácsi mondta, hogy minket rajzolj? — .. — Hagyd most az indiánt... — Szaladnak az oszlopok... — Hagyd az oszlopokat. — A drót is... Nézd, anyu, fel-le jár a drót. — És hogyan rajzoltad le a nagymamát? — Ahogy bepólyálod a lába­dat. Ülsz az ágyon, és olyan vastag a lábad. Csupa kenőcs, meg pólya. — És engem? — Alagút! Alagút! Kiér­tünk ... — Engem, hogy rajzoltál? — Látod, ennek az indián­nak is van páncélja. Meg en­nek is. — Milyennek rajzoltál? — Szoptatod a kicsit... — És? — És ordít. — Ki ordít? — A kicsi. — Szopás közben hogyan ordíthat? — Nem tudom. Az a bácsi is kérdezte. — Milyen bácsi? — Hát tudod! A pszicholó­gus. — És mit mondtál? — Hogy mindig ordít. — Együtt rajzoltál le min­ket? — Nézd azt az autót. Együtt megy a vonattal. — A nagymamának se mon­dod meg? — Mit? — Hogy együtt rajzoltál-e le minket? — Most az autót nézem. — Nem vagy éhes? — Mi az? — Rántott csirke? — Nem kell. — Szóval együtt rajzoltál le minket? — A nagymamát a kisszo­­bában. Téged meg... — Forró kávé, édesség, szendvics, gesztenyepüré! — Akarsz gesztenyepürét. — Akarok. — Tizennégy ötven. — Tizennégy ötven? — A nagymama mondta, hogy kérek-e. Én nem akar­tam. — Nem baj. — Ugye, nagyon drága? — Az a fontos, hogy haza­megyünk. Hogy kiengedtek. — Most majd kezdődik elöl­ről. . — Mi? — A cukkolás. . — Milyen cukkolás? — Az iskolában... — És én hol voltam, amikor lerajzoltál? — Az új házban. Hátúl — És te? — Sehol. Hír... — Nesze, a zsebkendő. — A nagymama majd meg­töri! ... — Én is tudom. — És apukát? — Hová tegyem ezt a do­bozt? — Dobd be ide a szeméttar­tóba. — Tele van. — A nagymama majd elte­szi. —­ És apukát? — Add ide a kisautót. — Tessék. — Nem fér bele az indián. Ez a­­páncélos... — Pajzsa van, nem páncél­ja. — Nem fér bele ...­­Vissza kell mennem? — Hová? — Kórházba. — Dehogyis, drágaságom. Otthon maradsz. — Miért nem kell vissza­mennem? — Meggyógyultál. — Akkor meg kezdődik elöl­ről... — Majd szólunk a tanító bácsinak. — Ne szóljatok. — Hogy ne saekírozzanak... — Az új házzal mi lesz? — Mi lenne? — Nem bontják le?­­­ Miért? — Azt hittem lebontják. — Az a miénk. — Úgy rajzoltam le apukát, ahogy a házat építi és két rendőr fogja ... — Nem játszol a kisautó­val? — Nézd, a nagymama vett neked egy másikat. — És összedől a ház... — összedől? — Szeretném, ha összedőlne. Ezt mondtam. — Kinek? — A pszichológusnak. Mert akkor nem mondanák, hogy lopás ... hogy lopás... — Lopás? Dehogy... Ki mondta? —­­Az iskolában. A többiek. — Nem tudják. Mi véres verítékkel.... — Akkor is összedől. — Nézd, ebbe belefér az in­dián. Ki lehet nyitni az ajta­ját. Kormánya is van. — Tényleg belefér. — Köszönd meg a nagyma­mának. — Köszönöm. Hr... — Nagyon náthás vagy. — Nem baj. — Játsszál a Vinetouval... — Nem az a Vinetou, ha­nem ez a zöld, amelyiknek lándzsája van. — Persze. Tudom. Tudom már. — Kergeti a bölényt a lánd­zsájával. Puffá­ttam, ham... — Drágaságom. A nagyma­ma felveszi a cipőjét. Rögtön hazaérünk. — Hála isten, hogy kienged­tek ... — Mit főzzek neked vacso­rára? — Ne sírjon mama! — Hála isten ... Hála is­ten ... Kristóf Attila Reggel Megy unokájával az óvodá­ba. A kicsi csacsog. Élvezi, a reggelt. Autómárkákkal bíbe­lődik. Böngészi a hentes cég­tábláját. Kacarászik. A vetkő­ző, akár egy zsibvásár, han­gyaboly, kaszárnya bevonulás­kor. Pattogó parancsszavak és szívhez szóló könyörgések. Hol a papucsod, angyalkám?” „Vedd már föl a nadrágodat, Lajcsi, mert nem tudom, mit csinálok veled!” „Istenem, megint elkések miattad, mit szól majd a Heltai úr!” A csi­bék végre Kató, Magda, Vera néni fészekaljában. Érzelmes búcsúszavak. Integetés az ablakon át. Mehet a közértbe. Csipetnyi a komissió. Két liter tej, egy tejföl, némi kenyér meg egy üveg zöldbab. Ebéd készülne az utóbbiból. Mérsé­kelt sorbanállás. Amolyan reg­geli csupán. Főleg az üveget visszaváltok és a rekeszbari­kádok miatt. Hajol tejfölért, tejért. Csak hétforintos tej­ van. Nyel egyet. Trükkös. Át­préseli magát a sorban tipe­gők kis csapatán. Kenyér után kajtat. Csupán „nyonyó”-re lel. Amolyan rosszul kelt, sü­­letlen, reggelre megsavanyodó. Két óriáskiflivel vigasztalja magát. Ám zöldbab­a sehol. Megy a pénztárhoz. Caplat a másik boltba. Ott sincs. No, persze, ugyanaz a cég, ha egy helyen nincs, lutri, talál-e a kerületben bárhol is. Ötletszikra: telefonálni kéne haza, mi legyen. Ne járkáljon csak úgy a vakvilágban. De az árkád alatti telefon szőrén­­szálán eltűnt Leszerelték. Le­mondóan legyint. Csak nem fogja szégyenszemre végigpró­­bálgatni a környék valameny­­nyi roncsát. Most már makacs. Zöldbab, zöldbab, zöldbab. Taktikát fontolgat. Dönt végül. Ki a Körútra, a Duna Áru­házhoz. Akkor jut eszébe, hogy a behemót boltot meg bezárták. Tatarozzák. Már nem csügged. A Marx térre! Topog a trolimegállóban. Nagy­sokára elő is döccen egy kék busz, a T9-es képviseletében. Felszáll. Végállomás. Kocog az emberek közt. És akkor a sarki zöldséges kirakatában rámosolyognak a zöldbabos üvegek. Az eladó kislány is mosolyog. „Kérek egy zöld­babot!” „Csak egyet?” Nevet. Dühe már elszállt. Viszi a zsákmányt. Forr­asztók • A nyugdíjas társai gondját, baját vállán viselő, mindig segíteni kész öreg szaki tör­ténete. Hallottam, mondja, a gyárban tűvé tesznek mindent, hogy forrasztónőt találjanak. Akár harminc is elkelne belő­lük. Ami, figyelembe véve a gyártmányok mineműségét, nem is csoda. Namármost. En­gem mindenfélével megtalál­nak. Hogy intézzem el ezt meg amazt, hogy adjak tanácsot, szerezzek munkát, egyebet. Egy hete is beállít két idős forrasztónő. Dolgozni szeretné­nek. Majd­hogy nem rikkan­tottam örömömben. Már küld­tem is őket a gyárba. Eltelik egy nap, két nap, a harmadi­kon újra nálam ücsörögnek. Mi a baj? — kérdezem. Hát küldözgették őket az irodákon át ide, meg oda. Kérdezték, miért és hogyan. Egyszóval, ímmel-ámmal fogadták szegé­nyeket. Telefonok. Két órán belül már el is helyeztem mind­kettőjüket, baráti alapon. De hát érzi maga ezt? Mert én nem. Tovább mondom. Azt is tanácsoltam, illetékeseknek, hozzák létre a nyugdíjasok műhelyét. Egyáltalán, mérjék föl a gyár igényét és egyeztes­sék a nyugdíjas szakemberek lehetőségével. Mert az mégis csak furcsa, hogy a mi embe­reink, akiknek ujjhegyében van a hozzáértés, és egy élet tapasztalatát hordozzák, nem beszélve a gyárhoz való ra­gaszkodásukról, a harmadik határba járni dolgozgatni. Meg trógerolni közértben is, jegyet szedni moziban. Hát így. Hát ilyen gazdagok vagyunk. Koldus Régen látott koldust. Még a nyáron Fehérváron egyet, az állomás mellett. És most itt, ez a fáslizott lábú. Jóval idő­sebbnek látszik, mint ő. Vajon mit takar az a fásli? Fájó se­bet, vagy csak kellék? Elszé­gyelli magát. És ha csak kel­lék? Ugyan, micsoda szerep lehet ez, milyen kínkeserves, álldogálni télvíz idején az aluljáró küszöbén. A fáslis mindenkinek a szemét keresi, úgy nyújtja a markát. De csak néhány öregasszony szíve esik meg rajta. Megindul feléje. Egy pillanat hosszáig nézik egymást. Mint két ismerős, aki nagy idő után végre talál­kozott. Aztán az öreg mormog, és ő föllépdel a lépcsőn. Rossz hangulatban. Nincs dolga arrafelé, másnap mégis arra megy. Valami vonzza. Lassan battyog az aluljáróban. Szorongással fel­re. És újra meglátja a fásli­zott lábát. Közeledik hozzá. Markában kikészítve lapul a pénzdarab. Az öreg észreveszi őt. És nicsak, megindul felé­je. Nézi. Mintha már várta volna. Mintha az arcvonásait fürkészné. Nem mer vissza­nézni. Ugyan, ki lehet ez az ember? Kutat az emlékezeté­ben. Semmi. Talán tud róla valamit? Elhessenti a gondo­latot. Már nyújtaná a pénzt. De a keze hirtelen le­­kókad. A pénztárcáját mutatja zav­artan. Egy ötösre cseréli a forintot. Rossz szájízzel bak­tat fölfelé a lépcsőn. T­üikör Múltkorjában egy vállalat­nál jártam, meséli ismerősöm, a mérnök. A hazai tárgykul­túra újra és újra nekivesel­kedő embere ő. A dizájn ügyé­nek megszállottja. Tucatnyi kudarc után sem csüggedő, amolyan örök optimista. Szó­val, tükröt gyártanak annál a vállalatnál, mondja, tükröt is. Miért nem terveztettek külön­bet, kérdeztem, ez nagyon fa­ramuci. Terveztetni, kérdeztek vissza, minek az? Nem érde­mes. Akinek szállítjuk, hozott egy tükröt Hannoverből. Azt gyártjuk. Szóval a nézelődő hozott egy tükröt a hannoveri vásár ötszáz tükre közül. Ami éppen megtetszett neki. Olvasom ifjú­­kollégám ki­tűnő cikksorozatában, hogy szőnyegmintáért meg Frank­furtba járunk. Meg akarjuk tudni, mi arrafelé a módi. Nem árt azt tudani, mi lesz a divat jövőre. Nehogy lema­radjunk a rafináltam manipu­lált divathullám tetejéről. Mondom, gúny nélkül, nem árt az. De hát az se ártana, ha itthon végeznénk már egy­szer amolyan igazán alapos és tervszerű piackutatást. Igény­felmérést. Ha túllépve keres­kedők , imamalmán, amely örökké csak darálja: „Nem kell más, nem kell más!”, az emberek elé tárnánk a mi életformánknak megfelelően tervezett tárgyak sokaságát. Nézzétek, tudunk mi is! Nem kell többé a házgyári lakáso­kat kiböjtölt, száz felől nehe­zen összeszedett, egymáshoz méretben, formában, színben nem illő, sokszor ízléstelen, rá­adásul drága holmikkal be­rendezni. Nézzétek, összefog­tunk, gyárak, művészek, ke­reskedelem, hogy praktikus, szép tárgyakkal népesítsük be világunkat. Utóvégre is, arra szövetkeztünk, hogy szo­cialista életstílust teremtsünk. Nem? De csak koppintunk — par­don, adaptálunk — és barká­csolunk. Barkácsolunk és kop­pintunk. Tisztelet a nemes ki­vételnek. Nem fog nekünk ez egyszer nagyon sokba kerülni? Kamaszok. A troli jobbra-balra billeg, akár egy régimódi határ. Ka­maszlányok nevetgélnek az aj­tóban. Fecsegnek erről-arról. Nem érdekli őket a közönség. Nincs titkuk előtte. „Nagyon mókás volt az esküvői kép. Tegnap néztem egy csomó ré­gi vacakkal együtt. Olyan raj­ta mindenki, olyan merev. Mintha nem is élő emberek lettek volna. Csak anyu mo­solyog. Ő is furcsán. Hanem a ruhája! Cuki.” „Ilyen nagy esküvői képet csináltak? Nem szokás ma már." „Mondom, te fafejű, ez egy régi kép.” „Én meg azt hittem, hogy a mostaniról készült." „Hülye vagy!” „Mondd csak, és a má­sik apád hány éves?” „Negy­venhét.” „És anyukád?” „Hu­­szonkilenc.” „És a másik apád milyen? Csinos?” A felelet már vihorászással kevert Nincs tovább. A troli döccen. Megérkeztünk. Csatár Imre Útközben Vasárnap, 1980. február 3.

Next