Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
10 • Petőfi-híd Módosítás AZ ÓVATOS derűlátás éppúgy sajátos vonása ennek az építésvezetésnek, mint a merésznek ható kockázatvállalás. A gyanútlan szemlélő első hallásra és olvasásra meglepetten kapja fel a fejét, azután mélyen belegondol a közölt tények és szándékok szövevényébe, majd megnyugszik: a munka üteme megint elrugaszkodott a tervtől s újabb módosítások váltak szükségessé. Ezek a módosítások azonban csak a külső szemlélőnek okoznak meglepetést, úgy tetszik, a kormánybiztos várbeli rezidenciáján, példátlanul egyszerű dolgozószobájában pontosan előre láttak és rendszerbe foglaltak minden előre látható és nem látható eseményt s ez a rendszer, mint valami végtelenül bonyolult hadászati térkép, határozza meg a vezérkar és a „harci egységek" következő hadmozdulatait. Eredetileg 24 hónapra tervezték a munkálatokat, de már 1979. május 3-án, a kezdés napján készen volt az az ütemterv, amely 1980. november 3-ára kilátásba helyezi a Petőfi-híd megnyitását a forgalom előtt. Ez az időpont természetesen nem jelenti azt, hogy a híd készen áll, a kapcsolódó építkezések is befejeződnek, mert vannak olyan munkafolyamatok, amelyek nem zavarják a hídon meginduló forgalmat s a forgalom sem zavarja a munkásokat, akik a híd alsó szerkezeti elemeit festik s más, befejező munkálatot folytatnak. Nem a minden áron való sietség, valamiféle rekordhajhászás szülte ezt az idei novemberi átadási időpontot, hanem az a körülmény, hogy 1980 végére tervezik az Árpád-híd szélesítésének kezdetét s ebben az időpontban a Margit-hídon és a Petőfi-hídon összekovácsolódott műszaki és munkásgárdára már Óbudán lesz szükség. MÁR AZ ELSŐ tapasztalatok jelezték, hogy az építők találkoznak számításon felül „enyhítő körülményekkel”, amelyek megkönnyítik a munkát, segítenek lefaragni a szűkre szabott időből. A híd vasbeton pályalemezének bontása közben kiderült, hogy a lemez minősége jóval gyengébb annál, amit vártak — a háború után sietősen és takarékosan építették újjá — bontása tehát könnyebb és kevesebb időt vesz igénybe. A tervezés nem volt túlságosan derűlátó a forgalomelterelést illetőleg, mert a tervezők ismerték és tanulmányozták a budapesti gépkocsi-közlekedés lélektanát s tisztában voltak azzal, hogy a motorizáció hirtelen történt felduzzadása anarchikus közlekedési jelenségekkel párosult. Az aggály csak részben vált be, néhány magyar és külföldi gépkocsivezető, büntetésre méltó felelőtlensége okozott gondot, maga a forgalomelterelés, a gépkocsivezetők tízezrei jobb eredménnyel vizsgáztak, mint várták. A könnyebbségek rovatba kívánkozik az a tény, hogy már a kezdet kezdetén megállapíthatók voltak azok a kritikus munkák, amelyek az egész vállalkozás átfutási idejét jelentősségteljesen befolyásolták. Nézzük egyelőre a forgalomeltérés tapasztalatait, mert Budapest közlekedésében minden átmeneti és szükségszerű rendellenesség heves zavarokat szokott előidézni, amelyek megoldása sok fejtörést okoz a közlekedésrendészetnek és az utak gazdájának, a fővárosi tanácsnak. Mindenekelőtt felmérték az átépítésre kerülő Petőfi-híd könnyűjárműforgalmát és megállapították, hogy a híd lezárásáig 16 óránként — tehát egy nappali nyújtott műszakban — 38 ezer jármű haladt át, a kialakított terelőút-hálózat viszont csak 23 ezer kocsit tud átbocsátani ugyancsak 16 óra alatt, 15 ezer személyautó alól tehát a szó szoros értelmében kihúzták az aszfaltot. Később megállapították, hogy ez a szám megegyezik a tömegközlekedési eszközökre átszállt utasokéval. Mindenkit meglepett ez a felfedezés, mert az a tapasztalat, hogy csekély hatása van a propagandának, amely a metróvégállomásokig való autózást, onnan a földalattival való továbbutazást javasolja. Úgy tetszik ez a külföldön már régen bevált módszer nálunk még gyerekcipőkban sem jár, de hát a közlekedés többi vívmányát sem vettük át valami könnyen. Most kiderült, hogy 15 ezer személyautó hozzávetőleg 30 ezer utasa önként átszállt a villamospótló kék buszok fedélzetére, abból a bölcs megfontolásból, hogy nem tehet mást. NEM VOLT HIÁNY meglepetésekben később sem. Az előrelátó tervezők az építkezés hátországának minél nagyobb zónáit szándékoztak a terelésbe bevonni, ezért csomópont átigazításokat hajtottak végre s minden módon iparkodtak fokozni az úthálózat teljesítő képességét. A pesti közlekedés azonban nehezen hagyja el a megszokott ösvényeket s még nehezebben barátkozik meg az újjal, bizalmatlan az ajánlásokkal szemben. Ha már terelőutat kell választania, akkor az ismert útvonalat választja, nem az új csomópontokat, bár azokon könnyebb lenne a közlekedés. Példa erre a Döbrentei tér, ahol az új csomópontot eleinte csak 200—250 autó vette igénybe s ez a szám jó hat hónap alatt emelkedett irányonként és óránként 4 500 autóra. Érdekes annak a 13 ezer gépkocsinak a megoszlása, amely a Szabadság-hídon és az Erzsébet-hídon közlekedett, miután letiltották a Petőfi-hídról. A számlálás alapjául szolgáló 16 óra alatt a Szabadság-hídon 10 ezer kocsi, az Erzsébet-hídon 13 ezer kocsi haladt át. Pedig a kétszer háromsávos Erzsébet-híd áteresztőképessége sokszorosa a keskeny és a hídfőkben körülményes közlekedési viszonyokat nyújtó Szabadság-híd teljesítményének. Ez a kis kitérő — úgy véljük — szemléletesen mutatja, milyen nehézségek nyomták az építésvezetőség és a kivitelező munkáshadsereg vállát, mert hiszen a közlekedést fenn kellett tartani s úgy gazdálkodni az idővel, hogy ,az építők képesek legyenek hozni azokat a módosításokat, amelyeket az első pillanatban elhatároztak, de a „miként”-re menet közben kellett megkeresni és megadni a megfelelő választ. Említést tettünk már azokról az enyhítő körülményekről, azokról a kritikus munkákról, amelyek az egész vállalkozás átfutási idejét jótékonyan képesek befolyásolni. Kritikus pontnak bizonyult a pesti parti híd, maga a Petőfi-híd, a gázmunkák és a budai aluljáró, a tapasztalatok azonba arra utaltak, hogy munkaerő és gépppark összevonásával, technológiai módosításokkal elérhető, hogy a Petőfi-híd a tervezett három szakasz helyett két szakaszban, a budai aluljáró pedig a tervezett két szakasz helyett egy szakaszban épüljön meg. Az építés felgyorsult, a budai oldalon a váltás 1979. november 3-a helyett augusztus 31-én megtörtént, ugyancsak november 3-a előtt egy héttel elkészült a Petőfi-híd fele, a tervezett egyharmad helyett. AKKOR MÉG kedvezett az időjárás, október végéig kéthónapos előnyt könyvelt el az építésvezetőség s mivel továbbra is jó volt az idő, a december 22-i leállásig két és fél hónapra nőtt az előny. Január 2-a óta, amikor a „téli szünet” véget ért, az ütemtervnek megfelelően téli betonozást, a budai aluljáró belső munkáit, gázvezeték- és kábelépítést s a pesti parti híd építését végzik egészen február 28-ig. Az építésvezetőség ugyanis merő óvatosságból feltételezi, hogy a zord téli időjárás akkor ér véget, reméljük azonban, hogy a rá tartás nem lesz törvényszerű, hamarabb búcsút mondunk a zegernyének, de feltételezve, hogy a tél valóban február végén hajlandó csak búcsút mondani, a téli előrehaladást minden eszközzel biztosítva, lehetőség van arra, hogy Ballán május 31-ig, a Petőfi-hídon és a pesti oldalon június 30-ig a munkálatok befejeződjenek, a hidat át lehessen adni a forgalomnak. Jöhet az Árpád- híd. Baróti Géza Maga Nemzet. Reich Károly rajza Párbeszéd vonaton — Ez egy indián. Baltája van meg páncélja. — Pajzsa ... — Páncélja. Ez a zöld Vinetou. Ham... Púp... A lándzsájával... — Ne bántsd a nagymama lábát. — Ez nem a nagymama lába. Puff... Ham, ham... — Töröld meg az orrodat! — Hrrr... A lándzsájával... Kergeti a bölényt. — Drágaságom, kiszakítod a harisnyámat. — Hol a zsebkendőd? — Hrrr... — Még jó, hogy kiengedtek ilyen náthásan. — Gyere, a nagymama megtörik — Ne... Hrrr... — Csak oda ne jusson az ember... — Szegénykém. — Ne sírjon, mama. — Ilyen, de ilyen csapás. — De mama, a gyerek előtt... — Miért? Tudom, hogy kórházban voltam. Mi baja a nagymamának ? — Semmi, kisfiam. Játssz csak. Ott is játszottál? — Játszottam kit. — Egyedül? — Egyedül is. — Mit? — Mindenfélét. Indiánost, meg a kisautóval... — Elvittek a pszichológushoz? — Persze. Hír ... Ezek a lovak ... — Hagyd most Hányszor voltál ott? — Hol? — A pszichológusnál. — Négyszer. — Mit kérdezett? — Semmit. Játszottunk. — Hogyan? — Azt játszottuk, hogy otthon vagyok. — Mást nem? — Meg rajzolnom kellett. — Mit rajzoltál? — A családot. — Minket? — A nagymamát is? — Téged is. Persze. — A doktor, bácsi mondta, hogy minket rajzolj? — .. — Hagyd most az indiánt... — Szaladnak az oszlopok... — Hagyd az oszlopokat. — A drót is... Nézd, anyu, fel-le jár a drót. — És hogyan rajzoltad le a nagymamát? — Ahogy bepólyálod a lábadat. Ülsz az ágyon, és olyan vastag a lábad. Csupa kenőcs, meg pólya. — És engem? — Alagút! Alagút! Kiértünk ... — Engem, hogy rajzoltál? — Látod, ennek az indiánnak is van páncélja. Meg ennek is. — Milyennek rajzoltál? — Szoptatod a kicsit... — És? — És ordít. — Ki ordít? — A kicsi. — Szopás közben hogyan ordíthat? — Nem tudom. Az a bácsi is kérdezte. — Milyen bácsi? — Hát tudod! A pszichológus. — És mit mondtál? — Hogy mindig ordít. — Együtt rajzoltál le minket? — Nézd azt az autót. Együtt megy a vonattal. — A nagymamának se mondod meg? — Mit? — Hogy együtt rajzoltál-e le minket? — Most az autót nézem. — Nem vagy éhes? — Mi az? — Rántott csirke? — Nem kell. — Szóval együtt rajzoltál le minket? — A nagymamát a kisszobában. Téged meg... — Forró kávé, édesség, szendvics, gesztenyepüré! — Akarsz gesztenyepürét. — Akarok. — Tizennégy ötven. — Tizennégy ötven? — A nagymama mondta, hogy kérek-e. Én nem akartam. — Nem baj. — Ugye, nagyon drága? — Az a fontos, hogy hazamegyünk. Hogy kiengedtek. — Most majd kezdődik elölről. . — Mi? — A cukkolás. . — Milyen cukkolás? — Az iskolában... — És én hol voltam, amikor lerajzoltál? — Az új házban. Hátúl — És te? — Sehol. Hír... — Nesze, a zsebkendő. — A nagymama majd megtöri! ... — Én is tudom. — És apukát? — Hová tegyem ezt a dobozt? — Dobd be ide a szeméttartóba. — Tele van. — A nagymama majd elteszi. — És apukát? — Add ide a kisautót. — Tessék. — Nem fér bele az indián. Ez apáncélos... — Pajzsa van, nem páncélja. — Nem fér bele ...Vissza kell mennem? — Hová? — Kórházba. — Dehogyis, drágaságom. Otthon maradsz. — Miért nem kell visszamennem? — Meggyógyultál. — Akkor meg kezdődik elölről... — Majd szólunk a tanító bácsinak. — Ne szóljatok. — Hogy ne saekírozzanak... — Az új házzal mi lesz? — Mi lenne? — Nem bontják le? Miért? — Azt hittem lebontják. — Az a miénk. — Úgy rajzoltam le apukát, ahogy a házat építi és két rendőr fogja ... — Nem játszol a kisautóval? — Nézd, a nagymama vett neked egy másikat. — És összedől a ház... — összedől? — Szeretném, ha összedőlne. Ezt mondtam. — Kinek? — A pszichológusnak. Mert akkor nem mondanák, hogy lopás ... hogy lopás... — Lopás? Dehogy... Ki mondta? —Az iskolában. A többiek. — Nem tudják. Mi véres verítékkel.... — Akkor is összedől. — Nézd, ebbe belefér az indián. Ki lehet nyitni az ajtaját. Kormánya is van. — Tényleg belefér. — Köszönd meg a nagymamának. — Köszönöm. Hr... — Nagyon náthás vagy. — Nem baj. — Játsszál a Vinetouval... — Nem az a Vinetou, hanem ez a zöld, amelyiknek lándzsája van. — Persze. Tudom. Tudom már. — Kergeti a bölényt a lándzsájával. Puffáttam, ham... — Drágaságom. A nagymama felveszi a cipőjét. Rögtön hazaérünk. — Hála isten, hogy kiengedtek ... — Mit főzzek neked vacsorára? — Ne sírjon mama! — Hála isten ... Hála isten ... Kristóf Attila Reggel Megy unokájával az óvodába. A kicsi csacsog. Élvezi, a reggelt. Autómárkákkal bíbelődik. Böngészi a hentes cégtábláját. Kacarászik. A vetkőző, akár egy zsibvásár, hangyaboly, kaszárnya bevonuláskor. Pattogó parancsszavak és szívhez szóló könyörgések. Hol a papucsod, angyalkám?” „Vedd már föl a nadrágodat, Lajcsi, mert nem tudom, mit csinálok veled!” „Istenem, megint elkések miattad, mit szól majd a Heltai úr!” A csibék végre Kató, Magda, Vera néni fészekaljában. Érzelmes búcsúszavak. Integetés az ablakon át. Mehet a közértbe. Csipetnyi a komissió. Két liter tej, egy tejföl, némi kenyér meg egy üveg zöldbab. Ebéd készülne az utóbbiból. Mérsékelt sorbanállás. Amolyan reggeli csupán. Főleg az üveget visszaváltok és a rekeszbarikádok miatt. Hajol tejfölért, tejért. Csak hétforintos tej van. Nyel egyet. Trükkös. Átpréseli magát a sorban tipegők kis csapatán. Kenyér után kajtat. Csupán „nyonyó”-re lel. Amolyan rosszul kelt, sületlen, reggelre megsavanyodó. Két óriáskiflivel vigasztalja magát. Ám zöldbaba sehol. Megy a pénztárhoz. Caplat a másik boltba. Ott sincs. No, persze, ugyanaz a cég, ha egy helyen nincs, lutri, talál-e a kerületben bárhol is. Ötletszikra: telefonálni kéne haza, mi legyen. Ne járkáljon csak úgy a vakvilágban. De az árkád alatti telefon szőrénszálán eltűnt Leszerelték. Lemondóan legyint. Csak nem fogja szégyenszemre végigpróbálgatni a környék valamenynyi roncsát. Most már makacs. Zöldbab, zöldbab, zöldbab. Taktikát fontolgat. Dönt végül. Ki a Körútra, a Duna Áruházhoz. Akkor jut eszébe, hogy a behemót boltot meg bezárták. Tatarozzák. Már nem csügged. A Marx térre! Topog a trolimegállóban. Nagysokára elő is döccen egy kék busz, a T9-es képviseletében. Felszáll. Végállomás. Kocog az emberek közt. És akkor a sarki zöldséges kirakatában rámosolyognak a zöldbabos üvegek. Az eladó kislány is mosolyog. „Kérek egy zöldbabot!” „Csak egyet?” Nevet. Dühe már elszállt. Viszi a zsákmányt. Forrasztók • A nyugdíjas társai gondját, baját vállán viselő, mindig segíteni kész öreg szaki története. Hallottam, mondja, a gyárban tűvé tesznek mindent, hogy forrasztónőt találjanak. Akár harminc is elkelne belőlük. Ami, figyelembe véve a gyártmányok mineműségét, nem is csoda. Namármost. Engem mindenfélével megtalálnak. Hogy intézzem el ezt meg amazt, hogy adjak tanácsot, szerezzek munkát, egyebet. Egy hete is beállít két idős forrasztónő. Dolgozni szeretnének. Majdhogy nem rikkantottam örömömben. Már küldtem is őket a gyárba. Eltelik egy nap, két nap, a harmadikon újra nálam ücsörögnek. Mi a baj? — kérdezem. Hát küldözgették őket az irodákon át ide, meg oda. Kérdezték, miért és hogyan. Egyszóval, ímmel-ámmal fogadták szegényeket. Telefonok. Két órán belül már el is helyeztem mindkettőjüket, baráti alapon. De hát érzi maga ezt? Mert én nem. Tovább mondom. Azt is tanácsoltam, illetékeseknek, hozzák létre a nyugdíjasok műhelyét. Egyáltalán, mérjék föl a gyár igényét és egyeztessék a nyugdíjas szakemberek lehetőségével. Mert az mégis csak furcsa, hogy a mi embereink, akiknek ujjhegyében van a hozzáértés, és egy élet tapasztalatát hordozzák, nem beszélve a gyárhoz való ragaszkodásukról, a harmadik határba járni dolgozgatni. Meg trógerolni közértben is, jegyet szedni moziban. Hát így. Hát ilyen gazdagok vagyunk. Koldus Régen látott koldust. Még a nyáron Fehérváron egyet, az állomás mellett. És most itt, ez a fáslizott lábú. Jóval idősebbnek látszik, mint ő. Vajon mit takar az a fásli? Fájó sebet, vagy csak kellék? Elszégyelli magát. És ha csak kellék? Ugyan, micsoda szerep lehet ez, milyen kínkeserves, álldogálni télvíz idején az aluljáró küszöbén. A fáslis mindenkinek a szemét keresi, úgy nyújtja a markát. De csak néhány öregasszony szíve esik meg rajta. Megindul feléje. Egy pillanat hosszáig nézik egymást. Mint két ismerős, aki nagy idő után végre találkozott. Aztán az öreg mormog, és ő föllépdel a lépcsőn. Rossz hangulatban. Nincs dolga arrafelé, másnap mégis arra megy. Valami vonzza. Lassan battyog az aluljáróban. Szorongással felre. És újra meglátja a fáslizott lábát. Közeledik hozzá. Markában kikészítve lapul a pénzdarab. Az öreg észreveszi őt. És nicsak, megindul feléje. Nézi. Mintha már várta volna. Mintha az arcvonásait fürkészné. Nem mer visszanézni. Ugyan, ki lehet ez az ember? Kutat az emlékezetében. Semmi. Talán tud róla valamit? Elhessenti a gondolatot. Már nyújtaná a pénzt. De a keze hirtelen lekókad. A pénztárcáját mutatja zavartan. Egy ötösre cseréli a forintot. Rossz szájízzel baktat fölfelé a lépcsőn. Tüikör Múltkorjában egy vállalatnál jártam, meséli ismerősöm, a mérnök. A hazai tárgykultúra újra és újra nekiveselkedő embere ő. A dizájn ügyének megszállottja. Tucatnyi kudarc után sem csüggedő, amolyan örök optimista. Szóval, tükröt gyártanak annál a vállalatnál, mondja, tükröt is. Miért nem terveztettek különbet, kérdeztem, ez nagyon faramuci. Terveztetni, kérdeztek vissza, minek az? Nem érdemes. Akinek szállítjuk, hozott egy tükröt Hannoverből. Azt gyártjuk. Szóval a nézelődő hozott egy tükröt a hannoveri vásár ötszáz tükre közül. Ami éppen megtetszett neki. Olvasom ifjúkollégám kitűnő cikksorozatában, hogy szőnyegmintáért meg Frankfurtba járunk. Meg akarjuk tudni, mi arrafelé a módi. Nem árt azt tudani, mi lesz a divat jövőre. Nehogy lemaradjunk a rafináltam manipulált divathullám tetejéről. Mondom, gúny nélkül, nem árt az. De hát az se ártana, ha itthon végeznénk már egyszer amolyan igazán alapos és tervszerű piackutatást. Igényfelmérést. Ha túllépve kereskedők , imamalmán, amely örökké csak darálja: „Nem kell más, nem kell más!”, az emberek elé tárnánk a mi életformánknak megfelelően tervezett tárgyak sokaságát. Nézzétek, tudunk mi is! Nem kell többé a házgyári lakásokat kiböjtölt, száz felől nehezen összeszedett, egymáshoz méretben, formában, színben nem illő, sokszor ízléstelen, ráadásul drága holmikkal berendezni. Nézzétek, összefogtunk, gyárak, művészek, kereskedelem, hogy praktikus, szép tárgyakkal népesítsük be világunkat. Utóvégre is, arra szövetkeztünk, hogy szocialista életstílust teremtsünk. Nem? De csak koppintunk — pardon, adaptálunk — és barkácsolunk. Barkácsolunk és koppintunk. Tisztelet a nemes kivételnek. Nem fog nekünk ez egyszer nagyon sokba kerülni? Kamaszok. A troli jobbra-balra billeg, akár egy régimódi határ. Kamaszlányok nevetgélnek az ajtóban. Fecsegnek erről-arról. Nem érdekli őket a közönség. Nincs titkuk előtte. „Nagyon mókás volt az esküvői kép. Tegnap néztem egy csomó régi vacakkal együtt. Olyan rajta mindenki, olyan merev. Mintha nem is élő emberek lettek volna. Csak anyu mosolyog. Ő is furcsán. Hanem a ruhája! Cuki.” „Ilyen nagy esküvői képet csináltak? Nem szokás ma már." „Mondom, te fafejű, ez egy régi kép.” „Én meg azt hittem, hogy a mostaniról készült." „Hülye vagy!” „Mondd csak, és a másik apád hány éves?” „Negyvenhét.” „És anyukád?” „Huszonkilenc.” „És a másik apád milyen? Csinos?” A felelet már vihorászással kevert Nincs tovább. A troli döccen. Megérkeztünk. Csatár Imre Útközben Vasárnap, 1980. február 3.