Magyar Nemzet, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-06 / 183. szám
Tudományos Figyelő Munkaviszony és sz ó. A személyiség kérdéseinek a tudományos és az ismeretterjesztő művek mind nagyobb figyelmet szentelnek. Ezzel a jelenséggel a közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén a társadalomtudományi osztályok előterjesztései sorában is találkoztunk. A téma áthatja egyebek között az identitás-alakulás a 70-es évtizedben előadást a munkahelyi dolgozói kollektívák szerepének taglalása kapcsán. Ismert történeti személyiségek tulajdonságainak kézíráselemzéssel való felderíthetősége szintén élénk vitát váltott ki. Ennek módszereivel lapunk e rovata (1978. augusztus 16-i sz.) és szakfolyóiratok (Levéltári Szemle 1977. 1., 1978. 3. sz., Magyar Tudomány 1978. 4. sz., Belügyi Szemle 1980. 1. sz.) sorozatosan foglalkoztak. A külföldi szakirodalom hasábjain is visszatérő eszmecserében a személyiségvédelem munkaviszonyt érintő összefüggéseit nyomatékkal hangsúlyoztuk. Ma már ugyanis nálunk a személyiség rangja nemcsak a társadalom egyes kiemelkedő tagjait illeti, hanem azzal a jog minden embert dolgozói minőségében is felruházta. Mostani rövid áttekintésünk nem bocsátkozhat a személyiség filozófiai, szociológiai, jogtudományi és más szempontú vizsgálataink taglalásába. Irányadónak tekintjük, hogy a személyiség sajátos társadalmi szükségletet kielégítő és társadalmi elismerésen alapuló érték. Ebből kitűnik egyedi emberi és közösségi oldalainak kölcsönviszonya. Újabban ahazai jogtudomány művei a személyiségvédelmet alkotmányjogi-jogelméleti (Kovács István, Soltész Márta), valamint civiljogi (Erőss Pál, Törő K., Benedek K.) és büntetőjogi síkon (Király Tibor, Horváth Tibor és mások) elemezték. A tárgykör az időszaki sajtó szerzőinek (Ilkei, Malonyai) érdeklődését is felkelti (Magyar Nemzet 1979. dec. 7., Mozgó Világ 1979. 5. sz., Élet és Irodalom 1980. jún 28., Magyar Ifjúság 1980. 20—21. sz.). Ezek megerősítik, hogy a személyiségvédelem munkaviszonyból fakadó problémái napjainkban, növekvő jelentősségre tesznek szert. A munkaviszony intézménye vonzatában a személyiségvédelem polgári jogi eszközeit Törő Károly könyve állítja figyelme homlokterébe. Méltán úttörőnek jellemzett monográfiáját (lásd: Gáspárdy László, Jogtudományi Közlöny 1980. 1. sz.) itt nem kívánjuk ismertetnk hanem azokhoz a tételeihez csatlakozunk, ahonnan a munkajog irányába leágazások vannak. Ide sorolnak a hírnév védelme és a munkaviszony fogalomkörének különféle elemei. Mindenekelőtt a dolgozókról készített megtévesztő jellemzések és azokkal szemben használható személyiségvédelmi jogi eszközök. II. A személyhez fűződő jogok védelmére rendelt intézményeknek a munkajog szabályaival összhangban kell lénniük. Minden munkaviszony folytán a dolgozó és a munkáltató között meghatározott függőség jön létre. A személyhez fűződő jogokat esetlegesen korlátozó szerződés ezért is semmis, sőt e jogokról egyoldalú nyilatkozattal sem lehet lemondani. Minthogy a munkáltató cselekvőségét rendszerint alkalmazottai útján fejti ki, alaposabb kidolgozást igényel az értük viselt felelősség szerkezete. Elhatárolásra várnak a jogsértést elkövetők szerinti (pl. a sérelmet szenvedett dolgozó közvetlen felettese, munkatársak stb.) kategóriák. Törő Károly említett könyve a munkaviszony körében a hírnévrontásra indokoltan nagy hangsúlyt helyez. Kétségtelen, hogy ez a jogsértés többnyire súlyos következményekkel jár, a becsületsértést előfordulásának gyakorisága szintén nagy jelentőségűvé teszi. A munkáltató és a dolgozó viszonyának a munkahelyen sajátos vonzást kölcsönöz, hogy (az előbbi megbízottai révén) naponta rendszeres kapcsolatba kerülnek. Különösen a munka közvetlen irányítója többször értékelheti munkatársa tevékenységét és annak eredményeit. Eközben a munkafeltételek nehézségeitől is tetézett légkörben becsületsértő kifejezéseket használhatnak. A munkaviszony jogi természete szerint ezeket senki nem tartozik tűrni, a megsértett személy orvoslást szerezhet. Egyes munkaterületeken a becsületsértő kijelentések mármár sablonszerűen ismétlődnek. Nemegyszer megbántás szándéka nélkül, csupán erkölcsileg elítélendő rossz szokást tükröznek. Az ilyen jelenségek kiküszöbölése közérdek is, mert eldurvuláshoz vezetnek és a munkakedvre, a munkahelyi hangulatra, a munkafegyelemre negatívan hatnak. Visszaszorításuk alkalmas módozatait, a jogi szankciók helyett, főleg a nevelőmunka segítségével tanácsos megtalálni. A munkahelyi becsületsértő megnyilvánulások értékelésénél jelentősége van, hogy egyetlen személy ellen irányul-e vagy a kifogásolt szóhasználat általánosan több dolgozót érint. Még közelebbről boncolva: az sem közömbös, hogy kisebb kollektíva egymást jól ismerő tagjai, illetőleg tágabb munkaközösségben hangzik-e el. Differenciálni lehet továbbá aszerint,hogy a becsületsértés a munkamenetben vagy azon kívül történt stb. Az előzőkben mondottak semmiképpen nem jelentik azt, hogy a munkavégzés terhe vagy annak sürgőssége a munkáltatónak megbízottjai cselekményeiért fennálló felelősségét enyhíti. A mindenkori eset összes körülményeitől függően pedig valamely kijelentés hírnévrontásnak minősülhet. III. A fentiekből következik, hogy a dolgozó hírneve az őt ért becsületsértés esetén nem feltétlenül szenved sérelmet. Hírnévrontással a becsület megsértésénél jelentékenyen súlyosabb jogsértés valósul meg. Helyesen fejti ki Törő Károly könyvében, hogy a munkaviszony körében elkövetett hírnévrontásnak rendkívül nagy tárgyi súlya van. A dolgozóról adott valótlan, megtévesztő közlés (minősítés, jellemzés, ún. hamis kádervélemény) nehezíti, esetleg megakadályozza, hogy képességeinek megfelelő munkát kapjon. Gátolja munkájában előrejutását vagy további munkaviszony létesítését. A jogsértés a társadalmi élet egyéb területein, pl. közéleti tevékenység áttételes korlátozásával is éreztetheti hátrányait. Elsősorban a minősítés megállapításai jelenthetnek hírnévrontást, ha nyíltan vagy burkoltan valótlanságot tartalmaznak. Az ennek révén elkövetett jogsértés kivédésére és helyreállítására a törvények bírósági utat nyitnak. Fontos megállapítás: „A személyiség sérelmének a megítélése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a dolgozó a minősítést szabályszerűen , észrevételeinek a közlése vagy rávezetése nélkül — tudomásul vette. Az ilyen formális tudomásulvétel társadalmi érdeket sért, tehát mint a személyiségi jogokat korlátozó nyilatkozat semmis. Minden külön eljárás, alakszerű megtámadás nélkül érvénytelennek kell tekinteni. Ezért utóbb a dolgozó hírnevének védelmében akkor is felléphet, ha korábban a jogsértést nem kifogásolta.” Bírósági eljárási lehetőségek szélesítését éppen a minősített személyek teljesítményeinek sokszor nehezen mérhetősége is indokolja. A helyesbítendő kitételek nem feltétlenül elfogultság szülöttei, hanem esetenként tévedésekből is ered- hetnek. A hírnévrontás a munkaviszony megszűnése után is kiválthat kellemetlen következményeket, így pl. megtörténik, hogy jogos bírálatot gyakorló személy kénytelen munkahelyet változtatni, de a megtévesztő jellemzés követni fogja. Ezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a munkáltató volt dolgozóját újból nem minősítheti tájékoztatás vagy véleményadás formájában sem. Előfordul, hogy a minősítésekkel szabálytalanságot elkövetők felelősségre vonásban részesülnek. Az általuk korábban megadott minősítés, vélemény viszont változatlan marad és a sérelmet szenvedőt továbbkíséri. Ha a büntetőjogilag elmarasztalt személyt tudvalevőleg bizonyos feltételekkel rehabilitáció illetheti meg, annál inkább indokolt, a személyiség védelmétől függetlenül is, hogy a helytelen minősítéssel sújtott dolgozó elégtételt nyerjen. A hivatalos eljárás szabályozásának tökéletesítésével a munkaviszonyban a társadalmi érdeket is magába foglaló személyiségvédelem teljesebbé válik. A véleményadás útján elkövetett hírnévrontásnak lehetnek alig vagy egyáltalán nem ellenőrizhető módjai, amit igen nehéz kivédeni. Komoly károkat okozhat némely szóbeli „felvilágosítás” társadalmi hatásában is. Felbukkan még például az olyan megállapítás, hogy a dolgozó saját teljesítményét túlértékeli. Ez a szigorúság nem mindig elnagyolt, mivel egyes munkaeredmények áttekintése valóban nem kétségektől mentes feladat. Ugyanilyen kényszerpályán mozognak „a kollektívába nem illeszkedik be”, vagy „összeférhetetlen” stb. szólamok. Gondoljunk a találmányi, az újítási, a tudományos és más hasonló munkákra. Elhibázott lenne a dolgot egyszerűsítve szépíteni, hiszen az intrika sok helyütt „munkastílus” számba megy, ami az alkotómunka kezdeményezéseit elfojtja. A munkaviszony, bar a személyiségvédelem javára a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásai hatékony eszköztárat kovácsoltak ki. Jelenlegi témánk körén kívül esnek az ugyanazon mun■ kultató dolgozói által egymással szemben elkövetett jogsértések. Köztük a becsületsértések többnyire gyakoribbak, de a hírnévrontás is előfordulhat. Ezek a fentiekben vázolt jelenségekkel elválaszthatatlan szimbiózisban léteznek. A munkaviszony körében a személyiségvédelmet ezért a joggyakorlat és a nevelés révén egyidejűleg minden irányban kell kifejteni.* Az emberi méltóság tiszteetben tartására a jogszabályok a dolgozót és a munkáltatót egyaránt kötelezik. En-nek alapján a személyiségvédelem a munkaviszonyban mindenkit egyenjogúan megillet. Rendkívül sokágú a kérdésnek a szociológiával, a munkaetikával és a jogon kívüli más területekkel való öszszefonódása. Szociológuscsemege volna, írja D. Magyari Imre (Élet és Irodalom, 1980. 29. sz.), megvizsgálni, hogy „hatalmas lehetőségeket hagyunk kihasználatlanul. A termelés sok területén nem igénylik a teljes, harmonikus személyiséget, s nem is igen törődnek kialakításával, az ehhez szükséges feltételek megteremtésével.” Mindezek kölcsönhatását a munkatudomány interdiszciplináris módszereivel lehet behatóan kutatni. Dr. Pecze Ferenc Dr. Bernáth Zoltán Olvasókör mesterlegényeknek 1838-ban A Tudományos Gyűjtemény hasábjain Vidényi álnéven Vitkovics Mihály (1778—1829) költő 1821-ben még arról panaszkodott, hogy nincs vásárlója és főleg olvasója a magyar könyvnek. A megyegyűlések mellett felállított könyvelárusító helyek szervezésével lényegében a vidéki nemességet, valamint a papságot szerette volna legalább olvasóvá tenni. Tizenhét évvel később, 1838-ban, Udvardy Cserna János (1795—1890) mérnök — az Akadémia levelező tagja — már viszont a mesterlegények részére felállítandó olvasókörök létesítésére tesz javaslatot a Hetilapok , Műtudomány és egyéb Hasznos Ismeretek Terjesztésére című egri lapban. Ugyanis a közben eltelt évek alatt már többi magyar könyvet adtak ki nagyobb példányszámban, növekedett az olvasók száma, és a társadalmi bázis is szélesedett. A reformkorban a megyei köznemesség és a polgárság részére egymás után létesültek a különféle olvasókabinettek, kaszinók, olvasókörök, kölcsönkönyvtárak. Ebben a korban egy újszerű lehetőség is felvetődött: nem volna-e helyénvaló a céhbeli mesterlegények részére olvasóköröket — azaz, korabeli szóhasználattal kaszinókat — létrehozni? Klubszerűen kialakított helyiségeket képzeltek el, amelyekben ipari, természettudományos, szépirodalmi könyvek, szakrajzok, folyóiratok és hírlapok állnának a látogatók rendelkezésére. Ezeknek az elgondolásoknak azért is van különösebb jelentősége, mert az akkori mesterlegényréteg — amelynek nem minden tagja volt fiatal, és csak egy részük lett önálló iparos — a később kialakuló munkásosztály elődjének tekinthető. Udvardy Cserna a céhek helyiségeiben működő olvasókörök ötletével nemcsak a mesterlegények szakképzettségét, általános műveltségét kívánta emelni, hanem az akkor az iparosok között igen gyakori iszákosságtól is szerette volna megóvni őket — leszokni az italozásról „könyvvel könnyebb”, ma sem tűnik rossz jelszónak. — A derék mérnök az ital helyett az önművelés lehetőségét ajánlotta a mesterlegényeknek: „Korzsmára menni, becsületes mesterlegénynek rút dolog, — mennyivel hasznosabb volna, minden czéhnek egy kis casinót tartani, s abba költségen, szükséges kézi könyveket, rajzolatokat szerezni, s üres órákban, habár egypohár bor mellett is oktató olvasással tölteni a drága időt? Valóban, míg az ifjúság a míveltségét és maga tökéletesítését el nem kezdi, addig rationábilis mesteremberekről nem is álmodozhatunk.” Udvardy Cserna mérnök írásában ezután lelkes hangú felhívásban ösztökélte önképzésre, olvasásra a céhek mesterlegényeit, kifejtve, hogy a magasabb műveltséggel jobban szolgálhatják a hazát, segíthetnek polgártársaikon, de főleg saját magukon. „Azért is nem lehet semmi költséget és fáradságot ,sokallanunk, nem lehet eléggé minden alkalmat megragadnunk, mellyel míveltségünknek legkisebb részét is, előmozdíthatjuk. Ennek leghatalmasabbeszköze a szüntelen olvasás. Olvass tehát, szegény ifjú, minden jó könyvet, minden jó lapokat, és ha legkissebb üres időd van is, ne tékozold azt hiúságra, hanem használd olvasásra, — óriási bölcs lesz belőled, s megköszönöd tanácsomat.” Itt kell megjegyezni, hogy ez a felhívás abban a Hetilapokban jelent meg, amely lap céljának tekintette: „a mesterségek tökéletesedését, és kézművesek művelődését egy alkalmas folyóirattal elősegíteni”, és a szerkesztője az a Joó János rajztanár, aki maga is könyvtárosa volt egy ideig az egri kaszinónak. Udvardy Cserna János javaslatára nem sok céhek mellett működő ipari továbbképzést is szolgáló olvasókör létesült a magyar közművelődés és ipari fejlődés nagy kárára, de tudomásunk van arról, hogy a dolgozó osztályok más rétegeit is olvasóvá kívánta tenni, ugyanis a parasztságot is felszólította, hogy művelje és képezze magát, és főleg több szakkönyvet és szaklapot olvasson a mezőgazdaság fejlődése és a saját gyarapodása érdekében. Felhívása az egyik korabeli gazdasági lap hasábjain, az Ismertetőben jelent meg 1839-ben, „Elmélkedő gazdáinkhoz” címmel. Végezetül megállapíthatjuk, hogy Vidényi (Vitkovics Mihály), Udvardy Cserna János, Joó János és mások a szakmai, természettudományos és általános műveltséget emelni kívánó jó szándékú reformkori kezdeményezéseit joggal tekinthetjük a mai százezres tömegeket megmozgató olvasómozgalmak korai és méltó előzményeinek is. Batári Gyula A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (1874 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezési tanácsadás: Minden hó első és utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű bejelentések: csütörtökön 15.30—17.30 iiiiiiiivmiiiiiiiiaiiiiii iiost töltötte be nyolcvana- Ladist életévét dr. Bay Zoltán professzor. Életútja szinte párhuzamos a modern fizika fejlődésével. Munkássága is nagyrészt az időszerű kérdésekhez kapcsolódik. Az első indítást azonban — mint egy nyilatkozatában maga is elmondta — Eötvös Loránd „klasszikus fizikai” eredményeiről kapta. Dr. Bay Zoltán 1900. július 24-én született. Gimnáziumi tanulmányait Debrecenben végezte, a Református Gimnázium két jeles matematikatanárára, Jakucs Istvánra és Nyáry Bélára többször emlékezett vissza, szeretettel és megbecsüléssel. A budapesti egyetemre Eötvös neve vonzotta, ám személyesen már nem ismerhette meg a nagy tudóst. •— Én mindig igen nagyra becsültem — emlékezett meg Bay Zoltán Eötvösről —, főként később, amikor láttam, hogy milyen alapvető méréseket végzett a gravitáló és a tehetetlen tömeg meghatározására.A budapesti Tudományegyetem elvégzése, és doktorátusának megszerzése után, Bay Zoltán Berlinbe került, ahol három évig (1927—1930) ösztöndíjasként tanult. Ebben az időben a kor több jeles fizikusával személyes ismeretséget is kötött. A berlini „tanulóévek” után a szegedi egyetemre sérült, innen hívta meg az Egyesült Izzó igazgatósága a gyár kutatólaboratóriumának vezetésére. Itt nemcsak kitűnő felszerelés, hanem kiváló kutatógárda is fogadta. Bródy Imre, Budincsevics Andor, Selényi Pál és mások. Amikor megbízatását elfogadta, azt is kikötötte, hogy a gyakorlati jelentőségű kutatómunkák mellett egy kis elméleti csoportot is létrehozhasson. Ebből az elméleti csoportból, fejlődött ki utóbb a budapesti Műegyetem Atomfizikai Intézete, amelynek Bay professzor lett az első vezetője. Az Egyesült Izzóban kezdte meg kísérleteit az ún. elektronsokszorozóval, mint atomi részecskék és fotonok számlálására alkalmas eszközzel. Ezt a lehetőséget a külföldi szakemberek elvetették, ám Bay Zoltán és csoportja megoldotta a „lehetetlen” feladatot. 1937-ben sikerült az „elektron-lavinát” a részecskék igen pontos és nagyon nagy érzékenységű számlálójaként felhasználni. A háborús évek az addig csak a kutatásnak élő tudóst egyre inkább szembefordították a fasizmust kiszolgáló rendszerrel. Bay Zoltán mindenkor kiállt üldözött munkatársaiért, beosztottjaiért. Sikerült elérnie (azon a címen, hogy katonailag fontos rádiócsöveket gyártanak) számos munkaszolgálatos felmentését a bevonulási kötelezettség alól. A német hatalomátvétel után Bay professzor kapcsolatot keresett a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szentgyörgyi Albert vezette ellenállással, hogy az Egyesült Izzó felrobbantását, ha kell, fegyveres erővel is meggátolják. Bajcsy- Zsilinszky letartóztatásakor Bay Zoltánt is a Margit körúti fogházba hurcolták. Bay Zoltán legnagyobb és széles körben ismert eredménye a Hold-radar megvalósítása volt. A radarkísérletekre a második világháború katonai intézkedései kényszerítették az Egyesült Izzót. A németországi (és a magyar) szakkörök már a háború előtt is értesültek arról, hogy mind Angliában, mind az Egyesült Államokban foglalkoznak légvédelmi felderítésre alkalmas rádió-visszhang, kísérletekkel, azonban a hadvezetőség csak igen nagy késéssel látott a munkához. (Ezt a késést nem is sikerült behozni.) Megnehezítette a munkát, hogy éppen a háborús körülmények miatt nem álltak rendelkezésre a legkorszerűbb elektronikus eszközök, így szinte csodálatra méltó teljesítménynek tarthatjuk, hogy Bay Zoltán és csoportja 1945-be — igaz, hogy a háború befejezése után — működőképes radarberendezést állítottelő. Ezzel a berendezéssel — amellyel egyébként dunai hajókat, majd repülőgépeket is már korábban sikerült „érzékelni” — 1946. február 6-án rádióvisszhangot kaptak a Hold felszínéről. A siker jelentőségét fokozza, hogy az Egyesült Államok sokkal tökéletesebb berendezéseivel is nem egészen egy hónappal előzte meg a hazai Hold-radar próbálkozást. Különösen szellemes és érdekes volt a felfogó berendezés, amely lehetővé tette, hogy a Holdról viszszaérkező rádiójeleket megkülönböztethessék a berendezés zavaró belső „zörejei”-től. Dr. Bay Zoltán 1948-tól a washingtoni „George Washington” Egyetemen, majd 1955-től osztályvezetőként a Mérésügyi Hivatalban dolgozott,1972-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. Előbb az ún. kristálydiódás koincidencia műszerek kifejlesztésén dolgozott — ezek atommaghasadások mérésénél alkalmazott berendezések —. 1965-től pedig egyre több időt szentelt a fénysebesség és a hosszmérték nagy pontosságú meghatározásának. Elsőként sikerült, két munkatársával, egy színképvonal fényének abszolút rezgésszám-mérését végrehajtania. A lézertechnika fejlődése pedig lehetővé tette, hogy új módszert dolgozzon ki a fénysebesség megállapítására. Ez a mérése nemcsak nagy feltűnést, de jelentős vitát is keltett, mivel Bay Zoltán azt javasolta, hogy a hosszúságmérték nagy pontosságú megállapítására a jövőben a fénysebességet alkalmazzák. Ez a javaslat még nem nyert mindenütt kedvező fogadtatást, de a jelenlegi méréstechnika egyre inkább Bay professzor elgondolásának kedvez. Dr. V. P. Tudás és emberség Nyolcvanéves Bay Zoltán professzor