Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-03 / 1. szám
4 Miovar Nemzet Lépjünk a legműveltebb nemzetekhez Kodályi példákra hivatkozik Szokolay Sándor — Véget ért a Kodály-év. ön, mint a Magyar Kodály Társaság elnöke elégedett-e a Mester tiszteletére rendezett megemlékezésekkel? Méltóképpen ünnepelte-e a centenáriumot Magyarország és a világ? — Az igazán nagyok a történelem során abban is kiemelkedtek, hogy nem tették életüket, magatartásukat, művészetüket függővé a külsőséges ünnepléstől. A nagyság lényegének megragadására nem is a demonstrációk a legalkalmasabbak. Az Ady-, Bartók- és egyéb évfordulók tapasztalatain okulva a Kodály-centenárium megemlékezései, ünnepségei és hangversenyei valamivel körültekintőbbek, megszervezettebbek, és talán sikeresebbek is voltak az előzőeknél. Egyértelmű köszönet illeti a Zenteakadémia központi ünnepsége műsorát és nagyszerű előadását Ferencsik János vezényletével, rég szólaltak meg Kodály legendás hírű kórusaivel hasonlóan izzó előadásban. A Psalmus Hungaricus prófétai, jobbító hangja pedig új tanulságokkal zúdult reánk. Lám, a hivatalos protokoll-ünnepség kötöttségei sem zárják ki a művészi nagyság igazi szabad, ihletett szellemét Több koszorúzási, avató ünnepségünk azonban szakíthatna a régi rossz hagyománnyal, hogy egy megemlékezés csak rideg, hivatalos, személytelen lehet. Példamutató kórusmozgalom — A Magyar Kodály Társaság ötnapos nemzetközi tudományos konferenciát rendezett Mesterünk emlékére a Tudományos Akadémián; ennek előadói és vendégei csaknem húsz országból jöttek el hazánkba. Kodály Zoltán sokágú életművének tudományos feldolgozását a,,magyik,' jgupra kell fölhasználnunk, titbst alkotó munkásságának belső titkai még nagyrészt feltáratlanok. Konferenciánk sikerét máris érezzük ebben. A külföldi ünnepségek világméretet öltöttek. Sok országban Kodály-napokat, sőt Kodály-heteket rendeztek, és nem volt ritkaság, hogy 1982-t külföldön is Kodály-évként ünnepelték. Itthoni megemlékezéseinkből a legtöbbet kórusmozgalmunk vállalt magára. Amit Németh László mondott Kodályról, hogy „a népet akarta újra egybeénekelni” — ezt a gondolatot a Budapest Sportcsarnokban rendezett Kodály-emlékhangverseny fejezte ki. — Bartók és Kodály évfordulójának megünneplése után mi a teendő a zene hétköznapjaiban? Egyáltalán: beszélhetünk, kell-e beszélnünk hétköznapokról? — Csak ünnepnapokból nem élünk meg. Dolgaink lényege hétköznapjainkon múlik. Ezt azért is ki kell mondanom, mert az évfordulók ünnepnapjai után gyakran olyan dermesztő csend következik, amely egy időre mindent elfeledtet az emberekkel. Vigyáznunk kell a kodályi figyelmeztetésre: „Az eredményeket megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű!” Nevelésünk mindennapjaiban komolyabban kellene őt vennünk. Nemrég még a kodályi nevelés maximumairól beszéltünk, és ma már a minimumoknak sem felelünk meg. Ha a zene varázsát elveszítjük, emberi arcunkat is elveszítjük vele. A zene hajigálása közben önmagunkkal találkozhatunk ... Kodály, amíg élt. ..emberiskoláját, véüli tudta. Mai tanterveink úgy vélik: fele, negyede is elég lesz jövőnkhöz. Nehogy igaza legyen a nemzetféltő Németh Lászlónak: „A zeneélvezet ma kezd a futball-szurkoláshoz ha- s mit tani: huszonkettő játszik !,Jenezer meg bámulja!” — Közéleti ember, zeneszerzó, tanár, ért a három funk elöl hogyan egyezteti össze Az egyik feladat jó ellátása nem nehezíti-e meg a többiek elvégzését? És ami számunkra a legfontosabb: a közéleti ember és a pedagógus nem szorítja-e háttérbe a zeneszerzőt? Közéleti tennivalóim sorában és a műveltségünk emelésének érdekében végzett erőfeszítéseimet hogyhogy „még mindig”? hivatásszerű szolgálatnak tekintem, de fárasztónak és fölöslegesnek érzem a sokszor öncélú értekezleteket. Negyedik éve a Zeneművészeti Főiskola zeneszerző főtanszakán tanítok, és ezt lassan elválaszthatatlannak érzem az alkotói munkától. A tanítás a zeneszerzői folyamatot, analitikus, kritikus és kompozitorikus módon elmélyíti és fegyelmezi. Igényeink ilyképpen önmagunkkal szemben is kötelezővé válnak. A műhelymunka — Ezek után elmondaná-e, hogy mi készül műhelyében? — A napokban fejeztem be hattételes nagyzenekari Concertómat, amely a bécsi Universal és a Zeneműkiadó közös gondozásában jelenik meg. Ez a mű a televízió tavaszi nemzetközi karmesterversenyén a döntőbe kerülő zenészek kötelező száma lesz. Végre negyedik operám témájára is rátaláltam: Ecce homo címmel Passió-operát komponálok Kazántzakisz görög író, Akinek meg kell halnia című regénye nyomán. A szövegkönyvet saját zenedramaturgiai elképzelésem miatt — mint eddig is — magam írom. Úgy érzem, az operaszínpadtól való Csaknem tízévi távolmaradásonkra szükségem volt, mert a folyamatosan egy évtized alatt írt három opera eddigi kifejezési ,,,vágyaimat „ szinte teljességgel kimerítette. Luther születésének 500. évfordulójára kantátát komponálok, ennek minden sorát a német irodalmi nyelv egyik megalapítójának, Luther Mártonnak eredeti német szövegére írom. Bemutatója 1983 nyarán és őszén Magyarországon, az NDK-ban és az NSZK-ban hangzik el. Az ünnepségek alkalmából lemezfelvétel is készül belőle. Február végén szerzői estet rendeznek műveimből Szófiában; ennek érdekessége lesz, hogy egy magyar kamaraegyüttes szófiai férfikarral együtt bemutatja most készülő latin nyelvű Missa brevis című kompozíciómat. Hatalmas kodályi harmónia — Ha már műveiről szóltunk, most jelent meg új szerzői lemeze, amelynek kísérőszövegét is ön írta. A Hódolat Kodálynak című kantátához fűzött magyarázatában olvasható, hogy ezt a kompozíciót valamiféle történelmi figyelmeztetőnek is szánta. A centenáriumra visszatérve: mi az a legfőbb tanulság, amire Kodály példája figyelmeztet? — Kötelességünk a teljesigényű élet megalkotása. Kodály erre is példát mutatott. Népünk tehetsége arra kötelez bennünket, hogy a legműveltebb nemzetek sorába emelkedjünk. Ez az út elkerülhetetlen ahhoz, hogy magunk és mások számára a történelemben még lényegeset mondhassunk. Ehhez Kodály életének ritkán méltatott és számomra is például szolgáló alaptulajdonsága adhat biztatást: kiegyensúlyozott, a jövőben hivő hatalmas belső harmóniája. (Jáhnr István Miért félünk a drámától ? — Jaj, dráma! — sóhajtanak a plakátot szemlélgetve, majd feleség és férj, kedvük szegetten besétál a bemutatóra. Dráma: „Olyan szépirodalmi alkotás, illetve műfaj, amely emberek közötti ellentét(ek)ből kialakuló cselekményt sűrítve, párbeszédes módon és megjelenítve, a színpadi előadás számára megformálva ad elő... Az ilyen alkotásnak lényegét tevő drámai mag a cselekményben kibontakozó összeütközés.’' Így magyarázza az Értelmező Szótár. Tehát a dráma tulajdonképpen anynyit tesz: színmű. Lehet komédia is, tragédia is. A köztudat mégis úgy tartja, inkább szomorújáték, semmint vígjáték. Talán azért, mert ki venné komolyan, ki nevezné ellentétnek, összeütközésnek, konfliktusnak, mondjuk, egy Feydeau-bohózat szerelmi bonyodalmát éppúgy, mint: egy Shakespearekirálydráma hatalmi küzdelmét. E félreértésből fakadhat azután, hogy a dráma a szórakozásra áhítozók szemében ma is afféle mumus. Lám csak, az irodalomtanítás, az ismeretterjesztés vagy akár a tömegkommunikáció nem tudta mindmáig tisztázni, az ifjabb és idősebb nemzedékek számára egyaránt tudatosítani a dráma fogalmát. Megér egy misét az is, hogy a közönségszervezés, a jegy-, illetve bérletárusító rendszer, mi több — ha volna ilyen valóban — a színházi reklám nem tud még elegendő tájékoztatást adni a nézőnek a friss bemutatókról. Arra hagyatkoznak általában, amint a premierre iparkodó házaspár esete példázza, hogy a publikum alighanem következtet a színmű címéből, a szerző nevéből a műfajra vagy más egyébre. Aki nem tudná mégsem kiákoskodni, az magára vessen. Az nem választhat megfelelően, saját ízlése-igénye szerint. Hanem csak színházjegyet vásárol, ha úgy tetszik: zsákbamacskát vesz. (bogácsi) „Cserép „1942. január 18-án éjszaka a Váci utca 48. szám alatti lakásunkon két civil ruhás detektív keltett fel bennünket és felszólítottak, hogy öltözzem, velük kell mennem kihallgatásra. Nem túlságosan lepett meg az éjszakai kihallgatás, már régóta elkészültem a legrosszabbra." E szavakkal indítja Cserépfalvi Imre az 1942-es év egyik izgalmas magyar „politikai krimijé”-nek elmondását. Különben Cserépfalvi most megjelent memoárjában — Egy könyvkiadó feljegyzései, Gondolat Kiadó — később is kerüli a patetikus jelzőket, de még a regényes fogásokat is. Az, hogy mi történt a Hadiklaktanyában, az akkori „defenzív osztály”-on, hogy mi is volt az a vizsgálat, amelynek „főszereplői” rajta kívül Bálint György, Kovács Imre és Pálóczi-Horváth György voltak, elsősorban dokumentumokra bízza. Olyan kortörténeti okmányokra, amelyekből negyven év alatt legfeljebb csak részleteket ismerhettünk. A szerző utal is rá: nemcsak „filológiai” kutatások kellettek ahhoz, hogy legalább „alapanyagáéban előttünk álljon a történet, amelynek teljes kibontásához még további távlatra van szükség. Azok, akik akkoriban bejártak a Váci utca 10-be — a Cserépfalvihoz — s különösen, ha szerencséjük volt beljebb kerülni a könyvesbolt elkerített kis irodájába — már akkor is tudták, hogy a törékeny termetű kiadót és sportembernek látszó lektorát, Kovács Imrét kétszer is lecsukták, és hogy kétszer kellett kiengedni őket, mielőtt még illegalitásba vonultak volna. Tudták azt is, hogy Bálint Györgyöt 1942 novemberében büntetőszázadba hívták be, és ,ő be is vonult, mert már nem érzett magában elég erőt a bujkáláshoz ... Érdekes módon, Bálint Györgyöt nem ismertem személyesen. Azért „érdekes módon”, mert szerény, de lelkes hírlapírói — és versírói — működésemet már 1940 őszén, 18 éves koromban kezdtem meg. A háborús veszély árnyékában megszűnt a „népiurbánus” csatározás, úgy is mondhatnám, ez már — a baloldalon — József Attila szintézist teremtő utókora volt. Ily módon csekélységem egyik fő pártfogója éppen Kovács Imre volt, a másik Bóka László. Tehát egyrészt elég rendszeresen bejártam a Váci utcai boltba — konkrét segítségét élvezve „Cserép” egy másik lektorának, Talpassy Tibornak is — másrészt a Sas utcai Baumgarten könyvtár volt szellemi (és nemcsak szellemi) otthonom. Itt nemcsak Bóka pátyolgatott, de K. Havas Géza , az örkény„egyperces” K. H. G.-je is magyarázta, miért együttes program a mi ne legyünk német gyarmat, a Munkások és a Thomas Mann üdvözlése. Bebocsáttattam Lukács László — kommunista költő és „Cserép”-szerző — Vilmos császár úti (Bajcsy-Zsilinszky út) lakásába is, ahol a később mártírhalált halt házigazda többünknek tartott — mondhatni — szemináriumot József Attila költészetéről. Lukács fejből idézte Bálint György kritikáinak több alapvető megállapítását is. Ezek után tényleg különös, hogy Bálint Györggyel nem találkoztam. Amikor pedig személyesen ismertem Pálóczi- Horváth Györgyöt is, akinek éppen a Váci utcában mutatott be Kovács Imre. S meg kell mondanom, bármi lesz, lehet a „Cserép-ügy” még feltáratlan összefüggéseit előbbutóbb nyilván felkutató történészek megokolt véleménye a szinte napokkal a szovjet— német háború előtt Budapestről eltűnt, „Bobi” szerepéről és bármi történt is később ezzel az immár nemcsak hazánk földjéről, de a földről is eltávozott férfival — mélyen meghatott egész oldalon közölt arca a Cserépfalvi-kötetben. (Csak néhány mondatot idéznék itt 1942 márciusában keltezett, s a könyvben olvasható, második leveléből: „Ó, lapjainkban én is észrevettem az ügyesen megírt, náciellenes félmondatokat, mint a halottak napján, én is tudom értékelni. De ez, persze, kevés. Kevés, mert kifelé nem demonstráció. Kézenfekvő, hogy nekünk valami olyat kell tenni, ami után nem lehet vitatkozni azon, hogy mi testestöl-lelkestől az oroszok, szerbek, angolok, amerikaiak szövetségesei vagyunk. Befelé pedig a jövő — lélek — járatlan katasztrófaként fog suhanni az országra ...”) 1942-ben még nem születtek meg sem a szovjetek, sem a nyugati szövetségesek igazán eldöntő győzelmei, és voltak, akik már akkor elkerülhetetlennek tartották egy németnáci megszállás katasztrófáját. Minden baj és vész ellenére mégis sokakat kötött össze a szolidaritás hálója ebben az esztendőben Budapesten. Meg azt is mondanám, hogy éppen azok voltak a legbizakodóbbak, akiknek a legtöbb személyes rettegnivalójuk volt. „Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás!” Ez a nyilas lapok jelmondata volt — bár a nemzetiszocialista sajtó Szálasival konkurráló része levette fejlécéről e szavakat, mert még 1942-ben is bíztak valamilyen „Blitzkrieg”-ben. Ha viszont a Váci utcai könyvesbolt kirakatába lehetett volna jelmondatot kitenni, az talán így hangzott volna: „Nagypéntek — és más várható részek — ellenére lesz Feltámadás!” De hát ilyesmire nem is volt szükség, mert hangos „jelmondat”-nak számítottak Cserépfalvi kiadványai abban az évben. Például Zelk Zoltán verseskötetét — A lélek panaszaiból — adta, pontosabban adatta ki az esztendő java részét „def”-en és börtönökben töltő Cserépfalvi Imre. Vagy Ráth-Végh István bölcs könyvét: Új butaságok az emberiség kultúrtörténetéből. És megjelentette új és még újabb kiadásokban József Attilát. A szolidaritásnak már említett hálóját nem utolsósorban a költő könyvei szőtték, versei, amelyeket üldözéseknek fittyet hányva, munkásotthonokban — és polgári otthonokban is — szavaltak. Mintha éppen 1942-ben érte volna el csúcsát az a József Attila-kultusz, amely abban különbözött minden addigi — és későbbi — magyar költői és nem költői kultusztól, hogy elsősorban az értelemre hatott. József Attila utókorának egyik — talán legfőbb — szervezője az idén 82 éves Cserépfalvi Imre volt. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy ő jelentette meg a költő életének utolsó verseskönyvét, az egyetlent, amely hivatásos kiadónál rstett napvilágot A kötet címe, mint ismeretes, Nagyon fáj. Antal Gábor Gyermekrajz-kiállítás Országos gyermekrajz-kiállítás nyílt vasárnap a kecskeméti Szórakaténusz Játékházban. A Petőfi Sándor születésének 160. évfordulója alkalmából tavaly meghirdetett pályázatra több ,int háromezer rajzot, festményt, batikot küldtek be az ország szinte minden tájáról — óvodások, iskolások. A tartalmilag és formailag igen változatos rajzokon Petőfi verseinek világa — János vitéz hőstettei, az alföldi táj, a forradalom és a szabadságharc — jelenik meg. Jutalmat kaptak többek között a dunaújvárosi, a keceli, a pécsi, a salgótarjáni és a szolnoki gyerekek. A kiállítás március 9-ig tart nyitva. Hétfő, 1983. január 3. „Hogyan mondjam el neked?... Balázs Péter és Tahi-Tóth László estje Talán a korunk emberét érő számtalan stresszhatással függhet össze, hogy miként a művész részéről egyre határozottabban érződik a szabad önkibontakozásra, a misztifikáció nélküli, nyílt lapokkal játszásra, a nézővel való őszinte és közvetlen kapcsolatra való igény, akként a nézők részéről is fokozódik az őszinte, kendőzetlen valóság látásának és megismerésének akarása. Ha pedig a fentieket előadóművészeink részéről még az a szándék is kiegészíti, hogy a közönségnek ne csak bizonyos körei, de minden egyes rétege jól érezze magát, akkor színész és színház elérte célját. Ilyen színházat ad nekünk Balázs Péter és Tahi-Tóth László Hogyan mondjam el neked? címmel összeállított programja. Ez, a Vígszínház e két művészének sokoldalúságát jól demonstráló és eddigi szerepeinek mintegy keresztmetszetét adó színes műsor a századik előadásához közeledik. Színházban, kultúrházban, egyetemi klubban fiatalok előtt hangzik el, vidéken és fővárosban egyformán osztatlan sikert arat, kellemes közérzetet teremt. Mi mindent is hallunk a másfél órás műsorban? Társadalmi mondanivalót és könnyed tréfát prózában és énekben. A Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regénye alapján készült musical részletei az ember társadalmi elidegenedésének kérdését, az emberi agresszivitás problémáját, a nagyvilágban magyarnak maradni kérdését villantja föl. Csurka István Házmestersirató című tragikomédiájának illuminált állapotban levő főhőse, Herczeg Pisti szájából elhangzó kritika a társadalomban elharapódzó kajlaságokra, helytelenségekre hívja föl a figyelmet. Örkény István Pisti a vérzivatarban című színdarabjából választott részlet őszinte, tiszta emberi érzésekre tanít. De legyen az XVIII. századi virágének vagy Karinthyféle kávéházi történet, szong vagy kuplé, Fekete István - novella, vagy Áprily Lajosvers, mindegyik egyformán jó lehetőség a két művész számára személyiségük bemutatására és a közönséggel való jó kapcsolat megteremtésére. Tahi-Tóth László és Balázs Péter állandó kísérője a zongoránál Gyarmati István, aki zenei szórakozásunkról gondoskodik. —uk— „Kulisszatitkok Gálvölgyi János és az ASTRA bábegyüttes Nem volt és nem lesz próba nélküli darab, színész nélküli előadás és közönség nélküli színház. A színház e tényezőinek egymástól való szükségszerű elválaszthatatlanságára mutat rá a Karél Capek regénye alapján Szakonyi Károly tollából született Kulisszatitkok című monodráma, amely Gálvölgyi János, a Thália Színház művésze és az Astra bábegyüttes előadásában, valamint Petrik József, a Népszínház főrendezője rendezésében a Reflektor Színpad programját fémjelzi. És ha van például rendezői színház, miért ne lehetne úgynevezett „flambírozó” színház is? Hogy az milyen? Mint amikor szemünk előtt sül roston a pecsenye és készül a különböző ízekkel, fűszerekkel, alkohollal pikánsabbá tett mártás — úgy áll össze szemünk előtt egy mai szerző mai darabja az olvasópróbától a premierig. És hogy mik azok a „kulisszatitkok”, amelyek finom humorú bemutatásába bepillanthatunk? Talán a szegény kortárs szerző alakja, aki a darab hosszas „érlelését” (vagy inkább elfektetését?) követő próbák alatt az egyetlen teljesen fölösleges ember, aki még a siker pillanatában is magányos! Nem úgy a klaszszikus szerző, akivel szerencsére nincs semmi baj! A rendező, aki a darabot saját önmegvalósulása kifejezésére használja, ügyet sem vetve annak írójára! A színészek, akik Sztanyiszlavszkij után „úgy tesznek, mintha feladataikat gondolnák át éppen és szerepeiken elmélkednének”, holott halálosan unják magukat. Majd a próbák zilált időszakát egy fellendülő időszak követi, amelyben ugyan mindenki mindenkivel összevész — ez azonban ellentmondásos módon mégis előbbre viszi a darab sorsát. Az előadás végül is összeáll. Ezt a vonzások és taszítások sorából álló színházat különösen szemléletessé teszi az a nagyszerű felfogás, hogy a darabnak csupán egyetlen élő szereplője van, a monodráma főhőse, az írót megszemélyesítő Gálvölgyi János. A többi figura megszemélyesítésére az Astra bábegyüttes jól együttműködő, tehetséges csapata szolgál és Koós Iván, a Bábszínház érdemes művészének találóan jellemzett és megformált bábcsapata. Az előadás humorát fokozza, hogy ezek közül némelyik, ha kinézetében nem is, de jellemben és hangban egyértelműen ismert színészi egyéniséghez kötött. Hangjuk utánzása, Gálvölgyi János hangján, magnetofonról hallható, s a megtévesztésig élethű. A Thália Színház művésze, aki e monodrámában új arcával mutatkozik be, finom, mértékletes eszközökkel és jó humorérzékkel vezeti be a nézőt a „kulisszatitkokba”. Feltétlen erénye a monodrámának és színre vitelének az a gondolat, amely szinte mottóként foglalja össze színész és rendező célkitűzését egy olyan világban, ahol a nézőről sem feledkeznek meg. ..a színház játék, amelyet semmilyen körülmények között sem szabad föladni, amit támogatni, sőt, szeretni kell". Hogy ez a színházra nevelő gondolat jelen ven színész rendező munkájában, azt mindvégig érezzük. Reviczky Katalin