Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
Szombat, 1983. március 12. Magyar Nemzet a készség, hogy éppen olyan nótát kezd, melyet ő szeret, észrevétlen egész figyelmét az énekre vonta csakhamar. Negyedízben ma fürdik majd Mihály ura fürdőkádjában. Most már majd belemerül a vízbe, nem sieti el a dolgot, mint elsőbben. Készen a víz, vetkezne is, ha lehetne. De az úr nem adta meg még az engedélyt, ott sétál a szobájában ablaktól asztalig s vissza — meg-megállva mindig az ablaknál. Pedig mire a tiszta ideér, készen is lehetne Mihály a fürdéssel. Ő csak a tisztára gondol, nem arra, aki hozza. Az úr bezzeg egész lelkével azt figyeli, ki jő ma a Jurenák-majorból. S talán tizedszer, talán századszor gondol valamire, s pirul bele. Ha látnák a pestiek vagy a párizsi barátok! Hogyan kerít magának partnert Zsiga, a fölényes világfi! Szeretőt, szerelmest, talán párt! Ilyen még nem fordult elő a pusztán, az urak ezt sokkal egyszerűbben intézik el, s ha senki nem veszi észre, mi készül a bizánci dolgozóban, csak azért van, mert olyan szokatlan: aki testvér fürdik s a húgot az úr tartja a szobájában. Mert lement ő eddig bármikor a cselédházakba, ha valakivel beszélni akart. Most attól fulladozott, hogyan is nyúljon hozzá a lányhoz, vállát, fejét két tenyerébe fogva, s ha magyarázat nélkül éppen úgy sugárzik onnan a forróság, mint az ő szeméből, szívéből, akkor megérinti a lány mellét. Míg eddig eljut, mindig ott kísért a rettegés: nem riad-e meg a lány, s nem érzi-e prédának magát? Aztán a melle! Ezeket a lányokat még könynyebben, hamarább lehet, mint a keblüket megérinteni, megfogni. Azt védik az utolsókig, az nem az övék, az nem a férfié, mint egyéb, az a gyermek táplálója lesz! Ó, mennyire nem kellett volna Pesten vagy Párizsban ilyesmitől tartania! Jött volna ott nem egy nő (lány is, aszszony is), csak szólnia, akarnia kellett volna. Némelyiknek csak intimie. Állt, állt a függöny mögött, forróság lepte meg, nagyon tisztánál érezte magát, nagyon fia alnak és egészen lázasnak. S lázát egészségnek érezte, állapotát, szívdobogását, várakozását semmi eddigihez nem tudta hasonlítani. — Elkezdeném hát, nagyságos úr — k Shécselt Mihály —, megérkezett a fehér. Kérdezne sem kellett, ki hozta, Mihály karja alatt, hivatlan, bedugta fejét a kis húg, Franciska. Zsiga meglepetten ült le a kerevetre. A legény zajtalanul kiment, s nemsokára hallatszott locskolása a fürdőhelyiség felől. — Merre jöttél? — kérdezte az úr, hangja síri volt, de a lányka vidáman felelt. — A kulcsárék udvarán által. Gondoltam én, hogy gyöhetnék a nagy kapun is, most, hogy a Zsiga nagyságos úrhoz jövök, de aztán mégse nem akartam, hogy megszólítson vakki. Alig állt meg a beszéddellélegzeni is. Igazán elcsodálkoztatta a férfit. — Hozzám jöttél? Siáján tartott nevetéssel válási volt a lány s bontogatni kezdte kendőjét, hajadonfőtt jött, de keszkenőt hozott, azt bontogatta. Hoztam valamit — mondta s szeme incselkedett, de a kibontott kendőt ölében tartotta keveset s takarta is vékony barna kezével. Igazán kíváncsivá kellett lenni, mi van a kendőben. — Mit tudtál hozni? — húzta fzül szemöldökét az úr, mint aki gyermek iránt tétet érdeklődést. Nem tudta eltalálni, eke nyomán lett a pénz, valami jeles kő, tengeri nyúl, különös virág vagy otthon lelt kopott hímzés lapulhat-e oly hangtalan a ,lányka combjai között? S hogy a gyermek még mindig nem mutatta, ujjal kellett kezeket s a kendő rózsáját szétnyitni, s kissé a combokat is. — Mutasd, hadd lám! Franciska boldogan emelte fel kezét, s engedte látni a hozományt. Négy galambtojásnyi nagy tojás ült a kendőben, a sötétsárga héján föccsentett rozsdavörös volt a dísze mindegyiknek. — Sólyomtojás! Ritka! A fiúk szedték, én meg elszereztem tőlük. Kotlós alá kell tenni. Majd a kulcsárné aláteszi. Aggyá csak oda neki! Három hét alatt úgy kikel, akár a csibe, aztán van négy szép sólyma. Akkor aztán mindjárt hozzá is foghat tanítani őket. — Egy szemvillanásra elkomolyodott, nyilván az jutott eszébe, hogy Zsiga úr télen nem szokott idehaza lakni, s akkor mi lesz a sólymokkal. — De még tán jobb lesz, ha valakit fogad, hogy tanítsa őket. Mire tavasszal haragyön, olyan ügyes kis vadászai lesznek, hogy csak! Azt se tudja majd, melyikkel induljon el. Két kezét, melyet eddig a tojások érdekében s az úr kedvéért magasra tártan tartott, leengedte, összefogta a kendő csücskét s az asztalra koccantotta a jövendő vadászokat. Az úr beleegyezett a játékba. — Várjunk csak. S ha kikeltek, ki eteti őket? — Hát majd a kulcsárné! — Én nem tudom ... nem vadulnak el a keze alatt? — Az, az könnyen lehet... — Akkor nem bízhatjuk rá. De akkor kire bízzuk? Ki étesse őket? Nagyot nyelt a leány. — Majd én! — Megtennéd? Most először szégyellte el magát az úr szobájában Franci. — Én igen — suttogta. Aztán hirtelen megvidámodott újra. — De hogyha nem bízik a kulcsoméban, akkor én ki is köttethetem. Kikelnek nálunk a két asszonyközi csibékkel. Gondoltam is én mindjárt, hogy megtenném, de elhozom mondom, a tojásokat, bár lássa, tudjon róluk, örüljön nekik. Kérdezetlen, buzdítás nélkül beszélt, hogy s mint intézi ő majd a sólymok sorsát, legyen csak nyugodt az úr. Az meg teljesen belefeledkezett a lány beszédébe. Emelte, forgatta, ejtette kezeit Franciska, velük is beszélt. S akármilyen vékonyak is ezek a kezek, bizony nagylánykezek, asszonykezek már. — Minek nékem egyáltalán sólyom — kezdett ingerkedni egyszer csak az úr. — Jaj, hogy mondhat ilyet okos ember létére. Hát nem boldog lenne akárki, ha négy szép sólyma volna? Aki hozza neki a vadakat! Hiszen tudom én, hogy nagyságos úr puskával vadászni nem szeret, de ez más, ez egészen más, mert a sólyom még élve is elhozza a vadat, úgy lehet, tán még meg se vérzi. Az úrnak kimondhatatlan gyönyörűsége telt a csörgedező beszéd hallgatásában. A kereveten félkönyökre dűlt, s úgy figyelt. — Hanem tanítót nehezen tudok majd találni. — Meghökkent a lány. — Pedig én azt hittem, tud egyet. — Nem tudok, nem hallottam én még madártanítóról. — Apám tudott egyet, de az meghalt. Élvezet volt nézni hallgatását, töprengését. Arcára jött ki a lelke, hogy mit is kéne tenni. Sóhajtott egyet a nagy gondban, vékony dereka kiegyenesedett, s most almányi mellei is egészen kitetszettek. Úgy maradt megfeszülve, nem vette észre az úr szeme lobbanását. — Én megtanítanám őket, ha más nem vállalja. Én nem tanítottam még madarat, de megpróbálnám. Kacagtató lett volna, ha nem halálos komolyan mondja. Az úr tétován kinyújtotta bal kezét a lány felé, aki e mozdulatra elhallgatott, de meg nem szeppent. Ám a kinyújtott kéz megrettent önmagától s lehullott, szerencsétlenül éppen a lány térdére. Ott egy pillanat tapintása alatt megérezte, hogy nem sovány gyermekcsontra száll, hanem gömbölyű, feszes húsra. Hiszen ez után vágyott... Lehetetlen volt azonban így maradnia, bár az örökkévalóságot így szerette volna eltölteni. Feltápászkodott s a szobában járkálni kezdett. Keze ujjaiban villamosságot érzett, s tartotta, őrizte az áramot, szakállához sem mert nyúlni, nehogy szikrát vessen, s talán itt égnének el mindketten. — Énekelj! Dalolj valamit, Franciska. S a lány énekelt. Nem kérette magát, számított rá, hogy énekelnie kell. Amint befejezte, pislogott néhányat, s látta, az arcról leolvasható kedvet, biztatást. A következőbe fogott. Zsiga egyre sebesebb lélegzettel hallgatta, és tisztán emlékezett, hogy egész héten át az a gondolat motozott benne, mint lehetne előidézni, hogy a két lány közül ez jöjjön el, ez a kisebbik. Ez a varázslónő. Bizonyos, hogy így volt, ha esze hátsóbb rekeszében is. Amint hogy most is, míg a dalt hallgatja, a lány lényét issza, s az szilárd hite, hogy ő az igazi, nem a nénje, egy még belsőbb rekeszében agyának halk eszmélet kél: nem is gondolsz rá, micsoda siker lenne ez színpadon, pedig az lenne, de most neked az semmi, a lány tehetsége... És hogy ez az eszmélet messziről felködlött, az is nagyon jól esett. S az volt a nagyon csodálatos, hogy fel sem merült a világ meg az emberek véleménye. Csak az én és a te élt. Iszonyatos vágy fogta el, hogy felemelje és magához szorítsa a lányt, hogy el se engedje többé. A szándék és a vágyakozás is megszólalásig eleven volt Az éneklő elhallgatott, felállt, melyeket lélegzett Úgy tett, úgy viselkedett, mintha minden ízében értené, mit érez a másik. S lépett egyet Szeméből látszott, mégsem tudja, merre indult el... Nem, nem, ezt nem fogadhatta el az úr. Nem így akarta magának. Hátrált. Boldogan hátrált Mert semmi sem omlott össze: a vágyakozás, a hullámzó keblecskék — minden együtt maradt. De mára elég. Még ma ne tovább! Hiszen úgy megtelt ez a mai nap, nem is maradhatnak most már együtt. S hogy elküldhesse a lányt, s hogy jó előre kárpótolja, ha mégsem teljesülne az örökös együttlét adott neki, remegő kézzel, tíz koronát. A gyermek gondosan eltette a pénzt, fogta kendőjét a tojásokkal. Nem sokat kellett várakoznia odakint, vihette bátyja váltó-fehérneműjét is. * Hatvan felé, hazafelé? Hát nyolcvan felé mit mondhat az ember? S mit az asszony, ha ráadásul özvegy is? Hogy elözvegyült ennyi idejére, az nem különös, de azt is meg lehet bocsátani, hogy maga elé mereng, ki játszi, vidám volt világéletében. így mereng Franciska néni s felejt, mindent felejt Ami tegnap volt, kiejti emlékezetéből teljesen, a tegnapelőtttiekből is csak morzsák maradnak meg. Csak arra emlékszik világosan, mikor a nagyságos úrnak énekelt. Mikor sem kicsi lány nem volt már, de még nagylány sem. Unokái nevét egyre összeveti egyéb rokongyermekek nevével, de azt az időt, azt a nyarat nem veti, nem téveszti össze semmivel. — Legjobban szerette, ha ezt énekelem. Ezt a kislányt nem az anyja nevelte borozdában a pacsirta költötte. Betakarja barna legény subája, nem kell neki édesanyja dunyhája. El is énekeltem én, valahányszor kért Vittem én a tisztát Mihály bátyámnak utóbb kétszer is egy héten, de vittem volna, ha kell, naponta. S énekeltem, nem kérettem magamat, úgy vártam a szennyest Szerette a hangomat Zsiga nagyságos úr, nagyon szerette. Várta mindig, hogy menjek s énekeljek. Szerette, ahogy dánozok. Én, én meg danoltam neki kedvire. Néha olyan furcsán nézett. Más félt volna, megijedt volna, de én aztán nem. Tudtam, hogy nem bánt, tudtam, hogy szelíd ember igen. Pedig nem közönséges volt, úgy tudott nézni. Csak a szakállát simogatta, környékezte, egyebet nem tett, úgy nézte az embert Én meg csak énekeltem neki. Egyszer aztán elgyött kedves apámékhoz, s megkért, hogy aggyanak engem neki örökre. Mert ő örökbe fogadna engem. — Ó, hogy is gondolhat ilyesmire a nagyságos úr — rítta el magát kedves anyám —, hogy éppen ezt a legkedvesebbiket aggyam én oda. — Éppen ezt? — csudálkozott apám is. Merthogy sok testvérem volt nekem, de ekkor tudódott ki, hogy én vagyok a legkedvesebb. Vállalta volna az úr akármelyik testvéremet utóbb, de választani nem tudott másikat, csak engem. S hogy esett volna apáméknak, hogy ők válasszanak? Így aztán maradtunk valamennyien a Jurenákmajorban. Gányónak. Igaz, nem soká élvezhettem volna a kastélyban a kisasszonyságot, mert még azon az őszön elvégezte a nagyságos úr. Úgy hozták haza nagy gyásszal s bánatunkra a tenger mellől a bátyámék — halottam Nem soká élvezhettem volna a vagyont, de valamit biztosan testált volna rám. De nem panaszkodok. Így is a tízkoronákból szépen kiruházkodtam én. Haj, haj, a színház régen nincsen meg. A kerti színpadot még akkor lerontották, ő azt kérte, hogy a színpad alá temessék, de nem oda tették, hanem odébb a fák közé, a földbe. Igaz, megcsinálták ott lent neki kőből, téglából a helyet — láttam — csak be kellett taszíttani a koporsóját. Ott csináltak aztán mellette helyet a papájának s a mamájának is. Vélekszek, szokta mondogatni Zsiga úr a bátyámnak: Mihály, a papát az első sorba ültessétek. Mindegy annak, hol ül — szokta felelni bátyám —, úgy se hall semmit se elöl, se hátul. Igaz is, mert süket volt a papa, mint a föld. Igen, a föld. Egy szinten volt a nagyságos úr sírja a földdel s egy nagy csúcsos követ emeltek fölibe. De már sem az erdő, sem a gyümölcsös nincsen meg, a kastélynak még a helye sem. Úgy hallom, már azt is kezdik feledni, hol a sír. De én meg tudnám mutatni. Jaj, szerelmes darabokat játszottak, meg nagyon jól lehetett mulatni némelyiken ott az erdőben. Délutánonként. Én, már jóval későbben, egyszer összeszólalkoztam azzal a tanítónéval, akinek az ura a szerepeket oktatta. Hogy azt mondja, este tartották az előadásokat a színpadon, aztán utána volt hajnalig tánc, a bál a legnagyobb dologidőben is. Hát ebbe én nem egyeztem bele, mert délután voltak bizony az előadások s utána pörköltet kaptunk. Mindig vágatott az úr, mivel pesti vendégei is voltak. Csak azt kötötte nagyon a lelkünkre, ne dobáljuk el a csontokat. Azt nem szívelte. Meg azt sem, hogy a csumát szerte dobáljuk. Nem bánta, szakíthattunk almát, körtét, meg ami éppen ért, de azt mondta: barátaim, meg lányok, ha beleharaptok s nem ízlik, inkább tegyétek zsebre s vigyétek el, nem bírom nézni, hogy elhajigáljátok. Aztán hát, mondom, jött a bál, az tartott úgy kilenc óráig, akkor danolászva hazamentünk. Majdnem összeszólalkoztam a tanítónéval. Erősgette, hogy csakis este voltak a szerepek. Egyszer aztán, már a mostani háború táján, eszembe jutott egyszer csak, hogy persze, hát hiszen engem akkor még nem engedett kedves apám estelente elházult se a szerepre, se a bálba. Hát, hogy is vélekedhetnék én arra, ami este történt. Én csak a délutániakról tudhatok. Hát a tanítóné! Az meg biztosan csak esténkint ment ki a kastélyhoz. Ő meg csak az estieket tudja. De őneki már nem mondhattam meg az igazságot, mert addigra elhalt. Hanem még arra is volt eset, hogy előadás után oda kellett mennem a kastély előtti tornácra s ott kellett énekelnem a vendégeknek. Annyira szerette az én nótámat az úr. Azóta sem jártam semmiféle előadásra, de még olyat is csak hírből hallottam, ahol falon játszanak, a moziba, pedig itt is van egy, Szenttornyán. Nem vagyok rá kíváncsi. Olyan előadást, amilyenek azok voltak, megnéznék. Ott kint az erdőben. Ha azt viszszaállítanák, a fákat s a színpadot, oda elmennék, ha járni tudnék. S ha nem bírnám a lábam, elvitetném magamat. Tavaly, hogy vonattal utaztam Gádorosra Mihály bátyámhoz, kinéztem az ablakon a Justh-major felé, ahol ezek voltak. De már ottan nincs más jel a régi időkből, csak egy magtár. De az is talán fiatalabb, mert én bizony nem vélekszek rá, hogy meg lett volna akkor. Bizony isten, ellíztam magam, hogy milyen szelíd jó ember volt a Zsiga úr, s hogy mennyire szerette hallani a hangomat. Mondta is néhányszor: szépen danolsz, Franciskám ... Ha úgy madár lettem volna, oda is szálltam volna a sírjára a vonatból. Takáts Gyula MAGYAR PARAVÁNKÉPEK — Hiroshige modorában — 1. Már a téli venyigék kékek, mint e dombok. Fut a szekér... A vidék csörget jeges lombot. Ezüst szitán át a zúz zizeg, s mint az alma, gyémánt boglyáról ragyog a nap tüzes arca. 2. Tizennégy vadlúd száll az égen, Akár a gyöngy ragyog a tolluk. Egy pásztor áll a nád-cserényben s leszól hozzá az első vadlúd. Szavát fölrajzolja kés penge. Barbár kicsit, mert nem ecset, de mégis mintha tündér lengne bikák szarván s a nád felett. Albert Zsuzsa ÓDA A SZÉLHEZ (Shelley emlékének) Jó szél, vágtató csillaghozó idegeimbe mardosó ne rázz, ékesíts ne törj a földre repíts! Te fellegjáró cseréptörő te örökkézig szenvedő csontomban felforr a velő por a szememben könnyezem fülemben ólom keresztre feszítve mondom: Te tavaszt hozó térnyitó táltos paripa, égi ló vegyél a hátadra engem repíts nyihogó sámándobom az égre kelve hallgatom a csont a csöndben hogy zenél. ■ * Ó te széli Tört koronával itt a tél. Cselényi Béla FELELEVENÍTVÉN, hogy egykor nemcsak borbélyok nyírtak V. F. E.-nek Visszavonult asszony kezében az ág, mit szalmakalapos kertésze lenyírt egységességétől megfosztva egy nyírt, idézhet úgy fel egy kipingált hazát, mint lényed idézi régi énemet, a napszítta hajú, dúlt lelkű kamaszt, csak azt ne gondold, hogy megtagadtam azt —, azóta még többször mondtam én nemet hazug érveire kalodába zárt elméknek, azonban lassan felsejlik pácolt kerítése hatáskörömnek. Te se tagadjad meg, mint csalfa bazárt, régi elveidet, mert elfelejtik, mit akarhattunk, s mit véltünk öröknek. Rapai Ágnes MEGNYUGHATOL PANASZIMTÓL (Psyché barátnőjének egy magyar népdalra írott verse) Tíz ujjamnak száz hulláma, Tested belém ájulása, Nem kell félned fekhelyemtől, Ajakamtól, melleimtől, Tőlem többé jajt nem hallasz, Én elmegyek, te itt maradsz. Megnyughatol panaszimtól, Gyenge szájam csókjaitól, Nem kell félned sirámomtól, Forró öltől, kívánástól, Tőlem többé jajt nem hallasz, Én elmegyek, te itt maradsz. Vetélő fut piros szállal, Vadgalamb száll vérző szárnnyal, Most már ne félj örvényemtől, Sikoly röptű gyönyörömtől, Tőlem többé jajt nem hallasz. Én elmegyek, te itt maradsz. in