Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

Szombat, 1983. március 12. Magyar Nemzet a készség, hogy éppen olyan nótát kezd, melyet ő szeret, észrevétlen egész figyelmét az énekre vonta csakhamar. Negyedízben ma fürdik majd Mihály ura fürdőkádjában. Most már majd belemerül a vízbe, nem sieti el a dolgot, mint elsőbben. Készen a víz, vetkezne is, ha lehetne. De az úr nem adta meg még az en­gedélyt, ott sétál a szobájában ablaktól asztalig s vissza — meg-megállva mindig az ab­laknál. Pedig mire a tiszta ide­ér, készen is lehetne Mihály a fürdéssel. Ő csak a tisztára gondol, nem arra, aki hozza. Az úr bezzeg egész lelkével azt fi­gyeli, ki jő ma a Jurenák-ma­­jorból. S talán tizedszer, talán századszor gondol valamire, s pirul bele. Ha látnák a pestiek vagy a párizsi barátok! Ho­gyan kerít magának partnert Zsiga, a fölényes világfi! Sze­retőt, szerelmest, talán párt! Ilyen még nem fordult elő a pusztán, az urak ezt sokkal egyszerűbben intézik el, s ha senki nem veszi észre, mi ké­szül a bizánci dolgozóban, csak­­ azért van, mert olyan szokat­lan: a­ki testvér fürdik s a húgot az úr tartja a szobájá­ban. Mert lement ő eddig bármi­kor a cselédházakba, ha vala­kivel beszélni akart. Most at­tól fulladozott, hogyan is nyúl­jon hozzá a lányhoz, vállát, fejét két tenyerébe fogva, s ha magyarázat nélkül éppen úgy sugárzik onnan a forróság, mint az ő szeméből, szívéből, akkor megérinti a lány mellét. Míg eddig eljut, mindig ott kísért a rettegés: nem riad-e meg a lány, s nem érzi-e pré­dának magát? Aztán a melle! Ezeket a lányokat még köny­­nyebben, hamarább lehet, mint a keblüket megérinteni, meg­fogni. Azt védik az utolsókig, az nem az övék, az nem a fér­fié, mint egyéb, az a gyermek táplálója lesz! Ó, mennyire nem kellett volna Pesten vagy Párizsban ilyesmitől tartania! Jött volna ott nem egy nő (lány is, asz­­szony is), csak szólnia, akarnia kellett volna. Némelyiknek csak inti­mie. Állt, állt a függöny mögött, forróság lepte meg, nagyon tisztánál érezte magát, na­gyon fia alnak és egészen lá­zasnak. S lázát egészségnek érezte, állapotát, szívdobogá­sát, várakozását semmi eddi­gihez nem tudta hasonlítani. — Elkezdeném hát, nagysá­gos úr — k Shécselt Mihály —, megérkezett a fehér. Kérdezne sem kellett, ki hoz­ta, Mihály karja alatt, hivat­­lan, bedugta fejét a kis húg, Franciska. Zsiga meglepetten ült le a kerevetre. A legény zajtalanul kiment, s nemsokára hallat­szott locskolása a fürdőhelyi­ség felől. — Merre jöttél? — kérdezte az úr, hangja síri volt, de a lányka vidáman felelt. — A kulcsárék udvarán ál­tal. Gondoltam én, hogy gyö­­hetnék a nagy kapun is, most, hogy a Zsiga nagyságos úrhoz jövök, de aztán mégse nem akartam, hogy megszólítson vak­ki. Alig állt meg a beszéddel­­lélegzeni is. Igazán elcsodál­­koztatta a férfit. — Hozzám jöttél? Siáján tartott nevetéssel vá­lási volt a lány s bontogatni kezdte kendőjét, hajadonfőtt jött, de keszkenőt hozott, azt bontogatta. Hoztam valamit — mond­ta s szeme incselkedett, de a kibontott kendőt ölében tar­totta keveset s takarta is vé­kony barna kezével. Igazán kíváncsivá kellett lenni, mi van a kendőben. — Mit tudtál hozni? — húzta fzül szemöldökét az úr, mint aki gyermek iránt tétet érdek­lődést. Nem tudta eltalálni, eke nyo­mán lett a pénz, valami jeles kő, tengeri nyúl, különös virág vagy otthon lelt kopott hímzés lapulhat-e oly hangtalan a ,lányka combjai között? S hogy a gyermek még min­dig nem mutatta, ujjal kellett­­ kezeket s a kendő rózsáját szétnyitni, s kissé a combo­kat is. — Mutasd, hadd lám! Franciska boldogan emelte fel kezét, s engedte látni a ho­zományt. Négy galambtojásnyi nagy tojás ült a kendőben, a sötét­sárga héján föccsentett rozsda­vörös volt a dísze mindegyik­nek. — Sólyomtojás! Ritka! A fiúk szedték, én meg elszerez­tem tőlük. Kotlós alá kell ten­ni. Majd a kulcsárné aláteszi. Aggyá csak oda neki! Három hét alatt úgy kikel, akár a csi­be, aztán van négy szép sóly­ma. Akkor aztán mindjá­rt hozzá is foghat tanítani őket. — Egy szemvillanásra elko­molyodott, nyilván az jutott eszébe, hogy Zsiga úr télen nem szokott idehaza lakni, s akkor mi lesz a sólymokkal. — De még tán jobb lesz, ha vala­kit fogad, hogy tanítsa őket. Mire tavasszal haragyön, olyan ügyes kis vadászai lesznek, hogy csak! Azt se tudja majd, melyikkel induljon el. Két kezét, melyet eddig a tojások érdekében s az úr ked­véért magasra tártan tartott, leengedte, összefogta a kendő csücskét s az asztalra koccan­totta a jövendő vadászokat. Az úr beleegyezett a játékba. — Várjunk csak. S ha kikel­tek, ki eteti őket? — Hát majd a kulcsárné! — Én nem tudom ... nem vadulnak el a keze alatt? — Az, az könnyen lehet... — Akkor nem bízhatjuk rá. De akkor kire bízzuk? Ki étes­­se őket? Nagyot nyelt a leány. — Majd én! — Megtennéd? Most először szégyellte el magát az úr szobájában Franci. — Én igen — suttogta. Aztán hirtelen megvidámo­dott újra. — De hogyha nem bízik a kulcsoméban, akkor én ki is köttethetem. Kikelnek nálunk a két asszonyközi csibékkel. Gondoltam is én mindjárt, hogy megtenném, de elhozom mondom, a tojásokat, bár lás­sa, tudjon róluk, örüljön ne­kik. Kérdezetlen, buzdítás nélkül beszélt, hogy s mint intézi ő majd a sólymok sorsát, legyen csak­ nyugodt az úr. Az meg teljesen belefeledke­zett a lány beszédébe. Emelte, forgatta, ejtette ke­zeit Franciska, velük is beszélt. S akármilyen vékonyak is ezek a kezek, bizony nagylány­kezek, asszonykezek már. — Minek nékem egyáltalán sólyom — kezdett ingerkedni egyszer csak az úr. — Jaj, hogy mondhat ilyet okos ember létére. Hát nem boldog lenne akárki, ha négy szép sólyma volna? Aki hozza neki a vadakat! Hiszen tudom én, hogy nagyságos úr puská­val vadászni nem szeret, de ez más, ez egészen más, mert a sólyom még élve is elhozza a vadat, úgy lehet, tán még meg se vérzi. Az úrnak kimondhatatlan gyönyörűsége telt a csörgedező beszéd hallgatásában. A kere­­veten félkönyökre dűlt, s úgy figyelt. — Hanem tanítót nehezen tudok majd találni. — Meg­hökkent a lány. — Pedig én azt hittem, tud egyet. — Nem tudok, nem hallot­tam én még madártanítóról. — Apám tudott egyet, de az meghalt. Élvezet volt nézni hallgatá­sát, töprengését. Arcára jött ki a lelke, hogy mit is kéne tenni. Sóhajtott egyet a nagy gond­ban, vékony dereka kiegyene­sedett, s most almányi mellei is egészen kitetszettek. Úgy maradt megfeszülve, nem vet­­­te észre az úr szeme lobbaná­­sát. — Én megtanítanám őket, ha más nem vállalja. Én nem tanítottam még madarat, de megpróbálnám. Kacagtató lett volna, ha nem halálos komolyan mondja. Az úr tétován kinyújtotta bal kezét a lány felé, aki e mozdulatra elhallgatott, de meg nem szeppent. Ám a kinyúj­tott kéz megrettent önmagától s lehullott, szerencsétlenül ép­pen a lány térdére. Ott egy pillanat tapintása alatt meg­érezte, hogy nem sovány gyer­mekcsontra száll, hanem göm­bölyű, feszes húsra. Hiszen ez után vágyott... Lehetetlen volt azonban így maradnia, bár az örökkévaló­ságot így szerette volna eltöl­teni. Feltápás­zkodott s a szo­bában járkálni kezdett. Keze ujjaiban villamosságot érzett, s tartotta, őrizte az áramot, szakállához sem mert nyúlni, nehogy szikrát vessen, s talán itt égnének el mindketten. — Énekelj! Dalolj valamit, Franciska. S a lány énekelt. Nem kéret­te magát, számított rá, hogy énekelnie kell. Amint befejez­te, pislogott néhányat, s látta, az arcról leolvasható kedvet, biztatást. A következőbe fo­gott. Zsiga egyre sebesebb léleg­zettel hallgatta, és tisztán em­lékezett, hogy egész héten át az a gondolat motozott benne, mint lehetne előidézni, hogy a két lány közül ez jöjjön el, ez a kisebbik. Ez a varázslónő. Bizonyos, hogy így volt, ha esze hátsóbb rekeszében is. Amint hogy most is, míg a dalt hallgatja, a lány lényét issza, s az szilárd hite, hogy ő az igazi, nem a nénje, egy még belsőbb rekeszében agyá­nak halk eszmélet kél: nem is gondolsz rá, micsoda siker lenne ez színpadon, pedig az lenne, de most neked az sem­mi, a lány tehetsége... É­s hogy ez az eszmélet messziről felködlött, az is nagyon jól esett. S az volt a nagyon csodála­tos, hogy fel sem merült a vi­lág meg az emberek vélemé­nye. Csak az én és a te élt. Iszonyatos vágy fogta el, hogy felemelje és magához szorítsa a lányt, hogy el se en­gedje többé. A szándék és a vágyakozás is megszólalásig­­ eleven volt Az éneklő elhallgatott, felállt, melyeket lélegzett Úgy tett, úgy viselkedett, mintha min­den ízében értené, mit érez a másik. S lépett egyet Szemé­ből látszott, mégsem tudja, merre indult el... Nem, nem, ezt nem fogad­hatta el az úr. Nem így akarta magának. Hátrált. Boldogan hátrált Mert semmi sem om­lott össze: a vágyakozás, a hul­lámzó keblecskék — minden együtt maradt. De mára elég. Még ma ne tovább! Hiszen úgy megtelt ez a mai nap, nem is maradhat­nak most már együtt. S hogy elküldhesse a lányt, s hogy jó előre kárpótolja, ha mégsem teljesülne az örökös együttlét adott neki, remegő kézzel, tíz koronát. A gyermek gondosan eltette a pénzt, fogta kendőjét a tojá­sokkal. Nem sokat kellett vá­rakoznia odakint, vihette báty­ja váltó-fehérneműjét is. * Hatvan felé, hazafelé? Hát nyolcvan felé mit mondhat az ember? S mit az asszony, ha ráadásul özvegy is? Hogy el­­özvegyült ennyi idejére, az nem különös, de azt is meg lehet bocsátani, hogy maga elé mereng, ki játszi, vidám volt világéletében. így mereng Franciska néni s felejt, mindent felejt Ami tegnap volt, kiejti emlékezeté­ből teljesen, a tegnapelőtttiek­­ből is csak morzsák maradnak meg. Csak arra emlékszik vi­lágosan, mikor a nagyságos úrnak énekelt. Mikor sem ki­csi lány nem volt már, de még nagylány sem. Unokái nevét egyre össze­veti egyéb rokongyermekek nevével, de azt az időt, azt a nyarat nem veti, nem téveszti össze semmivel. — Legjobban szerette, ha ezt énekelem. Ezt a kislányt nem az anyja nevelte borozdában a pacsirta költötte. Betakarja barna legény subája, nem kell neki édesanyja dunyhája. El is énekeltem én, vala­hányszor kért Vittem én a tisztát Mihály bátyámnak utóbb kétszer is egy héten, de vittem volna, ha kell, naponta. S énekeltem, nem kérettem magamat, úgy vártam a szennyest Szerette a hangomat Zsiga nagyságos úr, nagyon szerette. Várta mindig, hogy menjek s énekeljek. Szerette, ahogy dá­nozok. Én, én meg danoltam neki kedvire. Néha olyan furcsán nézett. Más félt volna, megijedt vol­na, de én aztán nem. Tudtam, hogy nem bánt, tudtam, hogy szelíd ember igen. Pedig nem közönséges volt, úgy tudott nézni. Csak a szakállát simo­gatta, környékezte, egyebet nem tett, úgy nézte az embert Én meg csak énekeltem neki. Egyszer aztán elgyött ked­­ves apámékhoz, s megkért, hogy aggyanak engem neki örökre. Mert ő örökbe fogadna engem. — Ó, hogy is gondolhat ilyes­mire a nagyságos úr — rítta el magát kedves anyám —, hogy éppen ezt a legkedvesebbiket aggyam én oda. — Éppen ezt? — csudálkozott apám is. Mert­hogy sok testvérem volt ne­kem, de ekkor tudódott ki, hogy én vagyok a legkedve­sebb. Vállalta volna az úr akár­melyik testvéremet utóbb, de választani nem tudott mási­kat, csak engem. S hogy esett volna apáméknak, hogy ők válasszanak? Így aztán marad­tunk valamennyien a Jurenák­­majorban. Gányónak. Igaz, nem soká élvezhettem volna a kastélyban a kisasszonysá­­got, mert még azon az őszön elvégezte a nagyságos úr. Úgy hozták haza nagy gyásszal s bánatunkra a tenger mellől a bátyámék — halottam Nem soká élvezhettem volna a va­gyont, de valamit biztosan tes­tált volna­ rám. De nem pa­­naszkodok. Így is a tízkoronák­ból szépen kiruházkodtam én. Haj, haj, a­ színház régen nincsen meg. A kerti színpadot még akkor lerontották, ő azt kérte, hogy a színpad alá te­messék, de nem oda tették, hanem odébb a fák közé, a földbe. Igaz, megcsinálták ott lent neki kőből, téglából a he­lyet — láttam — csak be kel­lett taszíttani a koporsóját. Ott csináltak aztán mellette helyet a papájának s a mamá­jának is. Vélekszek, szokta mondo­gatni Zsiga úr a bátyámnak: Mihály, a papát az első sorba ültessétek. Mindegy annak, hol ül — szokta felelni bátyám —, úgy se hall semmit se elöl, se hátul. Igaz is, mert süket volt a papa, mint a föld. Igen, a föld. Egy szinten volt a nagyságos úr sírja a földdel s egy nagy csúcsos követ emel­tek fölibe. De már sem az erdő, sem a gyümölcsös nin­csen meg, a kastélynak még a helye sem. Úgy hallom, már azt is kezdik feledni, hol a sír. De én meg tudnám mutatni. Jaj, szerelmes darabokat ját­szottak, meg nagyon jól lehe­tett mulatni némelyiken ott az erdőben. Délutánonként. Én, már jóval későbben, egyszer összeszólalkoztam azzal a ta­­nítónéval, akinek az ura a sze­repeket oktatta. Hogy azt mondja, este tartották az elő­adásokat a színpadon, aztán utána volt hajnalig tánc, a bál a legnagyobb dologidőben is. Hát ebbe én nem egyeztem bele, mert délután voltak bi­zony az előadások s utána pörköltet kaptunk. Mindig vágatott az úr, mivel pesti vendégei is voltak. Csak azt kötötte nagyon a lelkünkre, ne dobáljuk el a csontokat. Azt nem szívelte. Meg azt sem, hogy a csumát szerte dobáljuk. Nem bánta, szakíthattunk al­mát, körtét, meg ami éppen ért, de azt mondta: barátaim, meg lányok, ha beleharaptok s nem ízlik, inkább tegyétek zsebre s vigyétek el, nem bí­rom nézni, hogy elhajigáljá­­tok. Aztán hát, mondom, jött a bál, az tartott úgy kilenc óráig, akkor danolászva hazamen­tünk. Majdnem összeszólalkoztam a tanítónéval. Erősgette, hogy csakis este voltak a szerepek. Egyszer aztán, már a mosta­ni háború táján, eszembe ju­tott egyszer csak, hogy persze, hát hiszen engem akkor még nem engedett kedves apám es­­telente el­házult se a szerepre, se a bálba. Hát, hogy is véle­kedhetnék én arra, ami este történt. Én csak a délutániak­ról tudhatok. Hát a tanítóné! Az meg biztosan csak esténkint ment ki a kastélyhoz. Ő meg csak az estieket tudja. De őneki már nem mond­hattam meg az igazságot, mert addigra elhalt. Hanem még arra is volt eset, hogy előadás után oda kellett mennem a kastély előtti tor­nácra s ott kellett énekelnem a vendégeknek. Annyira sze­rette az én nótámat az úr. Azóta sem jártam semmiféle előadásra, de még olyat is csak hírből hallottam, ahol falon játszanak, a moziba, pedig itt is van egy, Szenttornyán. Nem vagyok rá kíváncsi. Olyan előadást, amilyenek azok voltak, megnéznék. Ott kint az erdőben. Ha azt visz­­szaállítanák, a fákat s a szín­padot, oda elmennék, ha járni tudnék. S ha nem bírnám a lábam, elvitetném magamat. Tavaly, hogy vonattal utaz­tam Gádorosra Mihály bátyám­hoz, kinéztem az ablakon a Justh-major felé, ahol ezek voltak. De már ottan nincs más jel a régi időkből, csak egy magtár. De az is talán fia­talabb, mert én bizony nem vélekszek rá, hogy meg lett volna akkor. Bizony isten, ellíztam ma­gam, hogy milyen szelíd jó ember volt a Zsiga úr, s hogy mennyire szerette hallani a hangomat. Mondta is néhány­szor: szépen danolsz, Francis­kám ... Ha úgy madár lettem volna, oda is szálltam volna a sírjára a vonatból. Takáts Gyula MAGYAR PARAVÁNKÉPEK — Hiroshige modorában — 1. Már a téli venyigék kékek, mint e dombok. Fut a szekér... A vidék csörget jeges lombot. Ezüst szitán át a zúz zizeg, s mint az alma, gyémánt boglyáról ragyog a nap tüzes arca. 2. Tizennégy vadlúd száll az égen, Akár a gyöngy ragyog a tolluk. Egy pásztor áll a nád-cserényben s leszól hozzá az első vadlúd. Szavát fölrajzolja kés penge. Barbár kicsit, mert nem ecset, de mégis mintha tündér lengne bikák szarván s a nád felett. Albert Zsuzsa ÓDA A SZÉLHEZ (Shelley emlékének) Jó szél, vágtató csillaghozó idegeimbe mardosó ne rázz, ékesíts ne törj a földre repíts! Te fellegjáró cseréptörő te örökkézig szenvedő csontomban felforr a velő por a szememben könnyezem fülemben ólom keresztre feszítve mondom: Te tavaszt hozó térnyitó táltos paripa, égi ló vegyél a hátadra engem repíts nyihogó sámándobom az égre kelve hallgatom a csont a csöndben hogy zenél. ■ * Ó te széli Tört koronával itt a tél. Cselényi Béla FELELEVENÍTVÉN, hogy egykor nemcsak borbélyok nyírtak V. F. E.-nek Visszavonult asszony kezében az ág, mit szalmakalapos kertésze lenyírt egységességétől megfosztva egy nyírt, idézhet úgy fel egy kipingált hazát, mint lényed idézi régi énemet, a napszítta hajú, dúlt lelkű kamaszt, csak azt ne gondold, hogy megtagadtam azt —, azóta még többször mondtam én nemet hazug érveire kalodába zárt elméknek, azonban lassan felsejlik pácolt kerítése hatáskörömnek. Te se tagadjad meg, mint csalfa bazárt, régi elveidet, mert elfelejtik, mit akarhattunk, s mit véltünk öröknek. Rapai Ágnes MEGNYUGHATOL PANASZIMTÓL (Psyché barátnőjének egy magyar népdalra írott verse) Tíz ujjamnak száz hulláma, Tested belém ájulása, Nem kell félned fekhelyemtől, Ajakamtól, melleimtől, Tőlem többé jajt nem hallasz, Én elmegyek, te itt maradsz. Megnyughatol panaszimtól, Gyenge szájam csókjaitól, Nem kell félned sirámomtól, Forró öltől, kívánástól, Tőlem többé jajt nem hallasz, Én elmegyek, te itt maradsz. Vetélő fut piros szállal, Vadgalamb száll vérző szárnnyal, Most már ne félj örvényemtől, Sikoly röptű gyönyörömtől, Tőlem többé jajt nem hallasz. Én elmegyek, te itt maradsz. in

Next