Magyar Nemzet, 1983. május (46. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-03 / 103. szám
Kedd, 1933. május 3. A szobrászat boldogító foglalkozás Ligeti Erika műhelyében — Jómúltkoriban végighallgattam egy rádióbeszélgetését, s önkéntelenül arra gondoltam, hogy tanítónak kellett volna lennie, vagy mesterírónak. Miért nem lett se ez, se az? — Tanítottam, öt évet a főiskola után általános iskolában, hiszen tanárszakot is végeztem. Édesapám meghalt, én voltam a családfenntartó s az „alattvalóim” úgy ítélték meg, hogy a szobrászatból nem lehet megélni. De hogy meseíró? — nem is tudom. Azt hiszem, nem tudnék írni. Az biztos, hogy nagyon szeretem a mesét. Bence fiamnak még tíz éves korában is sokat olvastam és a tévében is mindig megnézem a mesét. A mese tiszta sor, és nagyon sok áttételes lehetőség van benne... Hadd folytassam keményebben. Nem úgy viselkedik, mint a művészek általában. Szóval nincs a magatartásában semmi felkentség, csináltság vagy nem is tudom, micsoda. — A közértben az ember legfeljebb háziasszony, mégha istenadta tehetség is. Majd kiderül, hogy tudtam-e csinálni valamit. A művészet nem státusz. Tehát a cím nem jár automatikusan a diplomával? — Nem hát. Amikor főiskolás voltam, minket nem úgy neveltek, hogy művészek leszünk, hanem, hogy a nagy M-mel írt Művészetet fogjuk szolgálni. És ez nem szóvirág vagy frázis, azóta is úgy érzem. Ilyen, hogy megbízás ... eleinte úgy éreztem, a prostituáltsággal egyenértékű. Hogy pénzt kapok a passziómért! Hogy lett végül a passzióból főfoglalkozás? — Nem ünnepi értelemben gondoltam a passziót. A szobrászat boldogító foglalkozás, amit szerencsém volt megtalálni. Főfoglalkozás úgy lett, hogy Derkovits-díjat kaptam, s ez megkönnyítette az átállást. Hová valósi? — Pesti vagyok. De mert főiskolás koromban sokat voltam Vásárhelyen, szeretem magam odavalósinak tekinteni. Hogyan került mégis Szentendrére? — Mint a többiek. Lakni. De most már szentendrei vagyok, mintha mindig itt éltem volna. Kikkel jár össze? — Sok pesti kollégával tartok kapcsolatot, meg akivel itt a városban megismerkedtem. Aki megkeres, azt visszakeresem. Van valaki, aki szétnézett a művésztelepen, aztán eljött többször és azóta a barátnőm. Inkább a kapcsolatok találnak meg engem. Mennyire elégedett azzal, amit eddig alkotott? — Talán az érmekben sikerült viszontlátnom leginkább az elképzeléseimből. Nyilván azért, mert ezt csináltam a legtöbbet és akad egy-kettő, amelyik sikerült. Én nem vagyok az a fajta okos, aki kigondolja és véghezviszi, hanem nekifutok ötvenszer, és ha valami sikerült, akkor szerencsém volt. Ha meg nem, hát leteszek róla. Leginkább a mese és a színház érdekel, de nagyon szeretem a zenét is. Zeneszerzőkről csináltam A MAGYAR NEMZET OLVASÓSZOLGÁLATA (Budapest Vill., Népszínház utca 24.) Minden hónap első és utolsó keddjén 15 órától 18 óráig: kisállat tenyésztőknek, díszmadárkedvelőknek, kertbarátoknak, szobanövénygondozóknak, akvaristáknak, terraristáknak ingyenes tanácsadással szolgál.____________________________ éremsorozatot, amiből egyet halálomig szeretni fogok, a Muszorgszkijt. Láttam az öszszes operáját, imádom a zenéjét. Istenáldotta, szörnyű tehetség. Azt a robosztus, veszedelmes adottságát szeretem, ami nekem nem adatott meg. Általában azokat az embereket csodálom, akik a képességeiket maximálisan, a közjó érdekében tudják hasznosítani. Hiányzik valami — inspiráció, ösztönzés vagy bármi — a képességei kiteljesedésében? — Nem hiányzik semmi, nem is hiányozhat. A vágyott szakmát választhattam és amikor rájöttem, hogy ez sem elegendő a boldogsághoz, családom is lett, gyerekem, ami mérhetetlen boldogság. Szorgalmas? — Olyan esztelen dologban igen, ha valamilyen rögeszmém van, azt éjjel-nappal csinálom. Például, ha pulóvert kell kötni, akkor is. Vagy amikor a judo-éremsorozatot csináltam, négy pozitúrát, amit egy szakkönyvből néztem ki és mindenféle japán nevük van. Lényeges önnek a kiállítás? Mivel, hogy keveset állít ki. — Ha hívnak Baglyasaljáról, hogy állítsak ki, készséggel ráállok, mert ott nyilván nem ismerik a munkáimat, s ha kérnek, biztos okuk van rá. Kis helyen különben is valahogy családközelibb a dolog, s többet használ nekik is, nekem is. Hol mindenhol vannak szobrai? — Kevés köztéri szobrot csináltam, valahogy nem kedvelem a nagy méreteket. Gárdonyban, Siófokon, valahol az ország déli részén van szobrom, aztán Pesten a női klinikánál és kisplasztikáim, portréim mindenféle múzeumokban. No meg a római Magyar Intézetben, amit úgy tudtam meg, hogy vendégségben járt az intézet igazgatója nálunk, s egyszer csak aztmondta: „jé, ez az én szobrom.” Mire azt mondtam neki, hogy ez nem az ő szobra, hanem az én szobrom. Van valami mesterségbeli titka? — Talán az agyagnegatívos kavicsnyomásos éremtechnika. Világéletemben gyűjtöttem a kavicsokat s van egy pár gyönyörű példányom. Vásárhelyen a művésztelepen játékból leöntöttünk mindenféle vacakot, szőnyegrojtot, a seprű végeit és akkor ezekbe a fantáziás fazonú negatívokba véstünk különféle akármiket. Aztán egyszer valami éremcsinálás közben, gondoltam, belenyomom a gipszbe a kavicsot, attól olyan hepehupás lesz ... A látványtól vérszemet kaptam, s azután, már úgy csoportosítottam a kavicsaimat, hogy ebből ezt lehet csinálni, abból meg amazt. Babonás? — Azt hiszem, bizonyos fokig igen. Abban az említett szép rádiósbeszélgetésben sírt is. Az ország füle hallatára. Anyámtól örököltem, hogy ilyen bömbölős vagyok. Egy orosz novellán vagy még inkább filmen is tudok bőgni. Nagyon szeretem a maiak közül Suksint, Ajtmatovot és Nagibint, akinek a Visszhang titka című írása egész életre szóló ajándék. Naplót nem vezet? — Nem, azt nem. De ha szeptemberben látok egy csapat fehéringes iskolásgyereket, akkor a lelkem mélyén mindig bőgnöm muszáj, úgy elfog a nosztalgia az iskola után. Milyennek képzeli az öregkorát? Mert gondolom, elképzeli: a mese kegyetlenül végigmondat az emberrel mindent. — Remélem, nem kutyulok meg, amíg élek, ép ésszel fogok élni. Hogy mit fogok csinálni, az valahogy nem jut eszembe. Reménykedem, hős? a szakmával fogom eltölteni az életemet. Kertész Péter. Magjai* Nemzet A magánlakás-építés gépesítése A magánlakás-építéssel foglalkozó szakemberek április 26—27-én Salgótarjánban kétnapos konferencián vettek részt, amely 1976 óta a hatodik ilyen jellegű rendezvény volt. A tanácskozás vendéglátója az Építőipari Tudományos Egyesület Nógrád megyei csoportja, fő szervezője az Építésügyi és Városfejlsztési Minisztérium Gépesítésfejlesztése Célprogram Bizottsága volt. A családiház-építés különböző munkafázisainál a magánépíttetők munkáját nagymértékben segíthetik azok az építőgépek, amelyeket a konferenciával egyidejűleg megnyitott kiállításon láthattak a tanácskozás részvevői és az érdeklődők. A bemutatott gépekhez részletes tájékoztató prospektusok, pontos adatokat tartalmazó gyártmánykatalógusok álltak a szakemberek rendelkezésére. A tanácskozás időszerűségét indokolta az a körülmény, hogy a jövőben a magánerős lakásépítés aránya az összlakásépítésen belül a korábbi mintegy kétharmadról körülbelül nyolcvan százalékra növekszik, s ennek több mint a fele családi házas formában valósul meg. Ez 1983-ban 36— 38 ezer, kisiparosok által és többségében házilagosan felépített lakást jelent, de amely a hosszú átfutási idő miatt kéthárom év alatt készül el. Egyidejűleg tehát átlag mintegy százezer családi ház építése folyik. Ehhez hozzászámíthatjuk a hétvégi házak építését és a meglevő családi házak felújítását, tatarozási és korszerűsítési munkálatait, amelyek aránya egyre növekedik. A nagy ipari létesítmények és az állami lakásépítés megvalósítására kiépült az állami építőipari vállalatok jól felszerelt, magasfokúan gépesített rendszere. Az utóbbi időben azonban a központi beruházások száma és üteme csökkent, így a nagy vállalatok termelőképessége és meglevő gépparkja más feladatok elvégzésére szabadul fel. A magánépíttetők gépellátása ettől a szinttől eddig, sajnos, messze elmaradt. A probléma tehát ismert: a magánlakás-építés előzőekben körvonalazott, tekintélyes mennyiségű munkáját hogyan lehetne megfelelően gépesíteni? A felvetett kérdés megválaszolására a szervezett előadásokon kívül értékes hozzászólások hangzottak el a tanácskozás több mint száz részvevője előtt. A vitában mintegy huszonöten szólaltak fel. Érdekes polémia alakult ki. Az euklidesi axióma szerint két pont között legrövidebb út az egyenes. Itt azonban nem alkalmazható, mert az ismert nagyságú feladatokhoz szükséges megfelelő mennyiségű építőgép behozatalára — az újabban érvénybe lépett tőkés importkorlátozások miatt — nem számíthatunk. A szocialista országok ilyen jellegű kisgépválasztéka viszont nem megfelelő. A helyzet elemzése azt mutatja, hogy itt is Murphy törvénye érvényesül, mely szerint két pont között legrövidebb távolság a kerülő út. Tehát a piaci feltételek átértékelésével kell módot találni a magánépíttetők gépellátására. Erre — három évtizedes ezirányú tevékenysége alapján — az Építőipari Gépesítő Vállalat látszik a legalkalmasabbnak. Most megkezdte az országban a kisgépértékesítő és -kölcsönző bolthálózatának kiépítését. 1982-ben a fővárosban, Debrecenben és Egerben létesültek ilyen üzletek. Salgótarjánban a Beszterce lakótelepen a rendezvény záróeseményeként nyitották meg a hálózat Nógrád megyei láncszemét. Céljuk, hogy 1984. év végéig minden megyeszékhelyen legyen ilyen szolgáltató boltjuk. A salgótarjáni üzlet kölcsönözhető gépállományának értéke körülbelül hárommillió forint. Például egy U—100-as típusú betonkeverő napi bérleti díja száztíz forint, míg egy HV—601 típusú merülővibrátor napi kétszáz forintért kölcsönözhető. Ez a módszer jelentheti a megoldás egyik változatát. Másrészt az állami építőipari vállalatok és nagyobb építő szervezetek szolgáltatásszerűen végezhetnek el bizonyos munkákat az építtetőknek, például: földkitermelést, súlyosabb szerkezeti elemek beemelését, amelyek nagyobb gépeket és vizsgázott gépkezelőt igényelnek. A belkereskedelmi üzlethálózat, a TÜZÉP-telepek útján is a lehetőségekhez képest minél körültekintőbben meg kellene szervezni a kisgépellátást és ehhez kapcsolódóan a szerviz- és vevőszolgálatot. Végül, de nem utolsósorban az ehhez elengedhetetlenül szükséges információt és továbbképzést. Például a könnyűgépek kezeléséhez szervezett tanfolyamokat, amelyeket kisiparosok, de érdeklődő építtetők is elvégezhetnének. Timon Kálmán A ház előtt Bíró Ferenc babakorában feltehetően mindig egy ütemmel később váltott lépést, mint ahogy azt a vezényszó parancsolta. Viszont, hogy behozza az elvesztett' ütemet, ilyenkor nagyobbat lépett a többieknél. Így gondolom, mert a vénember minden szava az éppen elmulasztott dolgok miatt való mogorvaságról árulkodik. Alit a kiskapuban, arra járó ismerőst várva, hogy a májusi idő miatt békétlenkedjék. A naptár csak áprilist mutatna, de az idő rég elhagyta a naptárat, és az öregnek így nem volt módja lelkében elrendezni az időváltozást. — Hallja ez nincs ám jól! — ezzel fog köszönteni és rágyújt, hogy ideje legyen kitalálni, mi megy már megint rosszul a világban. Pedig ennek a falunak dombhajlatáról nézve minden jól van. A földek gondozottnak látszanak, a kertek ezen a tavaszon is lehasítottak egy szíjat az ugarból uborkának vagy ribizlinek — ebből a kettőből pénzel főleg a község, amelyik nem akar sem a gazdaságba fulladni, sem elsorvadni, és egyáltalán — kerüli az elhamarkodott dolgokat. Maga az állandóság. Temetője a közepén van, a templom mellett, illetve az egyik a másik szomszédságában, ahogy az Árpád-kori alapítású magyar falvakban szokás. Nem kisebb, nem nagyobb, mint amekkora két-háromszáz éve lehetett és máig megőrzött egy ő sí háztípust, mert a hegyek ■óbban összetartanak egy népcsoportot, mint a vándorlásra, kalandozásra csábító sík vidékek. A palócfalvak, akárcsak a székelyek, csak módjával változtatják szokásaikat. Ha a világ változik , az ő baja. Itt nincs hiba abban, ami megváltozott. Rosszat leginkább csak Bíró Ferenc talál benne, akinek egyszerűbb az időt, a mindig későn érkező söröskocsit és az utakat szidni, mint káromkodni az öregedés miatt. Ezúttal egy újságot hoz, valami gyilkossági históriával: — Na, barátom! Megölte a saját apját egy késsel! Az ilyet én nem egyszerűen fölakasztanám, hanem... — maga sem tudja, mit tenne vele. — Húsz éves sincs. Amikor én húsz voltam, ilyenről nem hallottam. A tévében minden napra jut egy gyilkosság. Azért van, mert ma mindent megengednek. — Nem mindent. Ha az ember háromszor megnézi a tévében a május elsejei felvonulást, azt hiszi, mindig május elseje van. — Voltam én is májusi felvonuláson, hallja-e?! Ide Vác harminc kilométer. Hajnalban indultunk hárman-négyen gyalog, oda is értünk valamikor. Munkáért mentünk, de az nem volt. Megaludtunk, indultunk tovább Pestre. Ott sem kaptunk semmit. Hogy jöttünk vissza, azt már nem tudom, de közben az egy pengőnk krajcárig elfogyott, amit az útra vittünk. Mikor harmadszor jártunk így, akkor mondtam a feleségemnek, inkább ebben a faluban fogdosom a legyeket, minthogy még egyszer kitegyem a lábam a határból! — Kitette mégis .. . — Egyszer sem a magam örömére. Talán, csak akkor, ha részesaratónak mentem. Abból szépen meg lehetett élni valamikor. — Miből nem lehetett? — Saját földből. Nekünk másfél holdunk volt. Ilyentájt szántottam. Híres szép tinóim voltak. — Lova? — Saját sosem. Nem szerettem a lovat. A kárpáti fronton mégis rámbíztak egy fogatot. Amiatt nem tudtam időben megszökni. Ha azok nincsenek, sokkal hamarabb szabadulok. — Mi lett velük? — Szakadékba léptek. (Bíró Ferenc másfél holdjához a háború után kaphatott volna még kettőt-hármat, anynyit osztottak ezen a vidéken egy családnak. Talán kapott volna hozzá lovat is, de a háborúból megintcsak későn jött haza, addigra a földosztás nagyjából elvégeztetett.) — Furcsa, hogy csak a tinókat szeretem, pedig voltam életemben kocsis is — csodálkozik. -r- És mi minden még? — Azontúl nem sok. Bányász és erdei munkás. — Hogyan lett báányász? — Inkább kőfejtőt mondanék. Úgy esett, hogy kezdték errefelé is a szövetkezetei. Mondom az asszonynak: Én most eltűnök. Ha keresnek, nem tudod, hol vagyok. Ha nagyon szorítanak, te belépsz. Ügy lett. Titokban jártam haza sokáig. Csak a feleségem tudta, hogy a dunabogdányi bányában dolgozom. Ha kemény munka volt az nagyon, mégis megszerettem. A végén már olyan jól értettem a robbantáshoz, hogy itt a ház mögött a domboldalban dinamittal akartam magamnak pincét csinálni. Ha az asszony nem könyörög , megteszem. (Mutatja az öreg a pincét a ház mögött, amit kis híján robbanószerrel vájt. Könnyen leszakíthatta volna vele a domb oldalát. A ház abból készült, ami a dombból hiányzik. Azt faragták addig, amíg kitelt a vályogra való. Szép, háromosztatú parasztház, körbefutó fatornáccal, olyan tudománnyal építve, hogy ma sincs benne kivetni való. — Mikor lett vége a bányászkodásnak ? — Nyugdíjazáskor ... Hallja, azzal is megjártam. Akkor mentem nyugdíjba, amikor még nagyon keveset adtak. Még mehettem volna a téeszbe pár esztendeig, mert később már jól fizettek, de nem. Inkább az erdőbe járok napi százötvenért. Nem nagy pénz, de a munka se sok. Kevés a bér, de olcsón kapjuk a fát., Ebben a nagy drágaságban fontos. — Két nyugdíj, egy fizetés, kis föld a ház körül, meg lehet élni belőle., — Szerényen. De a favágást senki se irigyelje. Az erdő három kilométernyire van, ígérte a gazdaság, hogy busszal visznek ki bennünket, én azt mondtam: Nézzétek, emberek! Jobb nekünk gyalog. Kiérünk, amikor kiérünk, végzünk mikor befejeztük! ... Én már csak így! " (Bíró Ferenc, aki mindig lekésik valamiről, most legszívesebben mérgelődne. Helyette nagyot legyint. Mert nem jut eszébe semmi hirtelen.) Megay László Nemzetközi fogászati kutatás Budapesten Európában és Észak-Amerikában gyakorlatilag senkinek sincs már ép, egészséges fogsora. A fogfájás százmilliók életének már-már természetes velejárója, s ez ellen a hagyományos fogorvoslás csak ideigóráig nyújt védelmet. Mi megtanultunk ezzel a kellemetlenséggel együtt élni, de vajon szükségszerűé, hogy unokáink remélhetőleg boldog életében is ilyen súlyosan jelen legyenek a fogbetegségek? Bánóczy Jolán professzor, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Fogorvostudományi Karának dékánja szerint nem. Kísérlet Foton Bánóczy professzor asszony szerint ugyanis például a cukor jelenléte a szájüreg baktériumflórájában olyan folyamatokat indít meg, amelyek fogszuvasodás kialakulásához vezetnek. A szacharóz okozta erjedés nyomán tejsav keletkezik, amitől a fogzománc meggyengül, megrepedezik. Az így megtámadott fog már csak a hagyományos fogászati módszerekkel javítgatható. E felismerésből egyenesen adódott a gondolat, hogy a cukrot más édesítőszerekkel kell helyettesíteni. Elképzelésének igazolására először 1975—1978 között a Fóti Gyermekvárosban folytatott kísérleteket. A három- tizennégy éves gyermekek ezen időszakban csak olyan édességeket fogyasztottak a fő étkezések között, amikben egy szorbit nevű édesítő helyettesítette a cukrot. A kísérleti csoport tagjai szorbitos csokoládét, rágógumit kaptak. Az újfajta édességet hamar megkedvelték, s nem hiányzott már nekik a cukor. Három év elteltével a szorbitos csoport tagjainak 45 százalékkal jobb állapotban voltak a fogai, mint a hagyományos étrenden élőknek. Háromezer adat Ugyanebben az időben Finnországban, a turkui egyetemen is hasonló kísérletek folytak. A párhuzamosan, de egymástól függetlenül végzett kísérletekre felfigyelt az Egészségügyi Világszervezet, s támogatást nyújtott egy Magyarországon, dexilitollal folytatandó nagyszabású vizsgálat megindításához. A közös kutatás 1980-ban 1200 magyar állami gondozott gyermek bevonásával kezdődött s a fóti mellett a komáromi gyermekvárosra, valamint öt budapesti és három Balaton-környéki gyermekotthonra is kiterjedt. A laboratóriumi munkák Baselben, a számítógépes feldolgozás Genfben és Turkuban folyik. A xilitolt a Hoffmann— La Roche cég szállítja. Az első kísérleti gyermekcsoportban kizárólag a hagyományos fogorvosi módszereket alkalmazzák, míg a másodikban ezt a rendszeresen kiosztott fluoros tej és fogkrém hatásának tanulmányozásával egészítették, ki. A kutatás tulajdonképpen tárgya a harmadik csoport: tagjainak étrendjében ugyanis minden esetben a xilitollal pótolják a cukrot. A xilitol gyermekeken való alkalmazása természetesen nagy körültekintéssel folyik; a kicsinyeket rendszeresen tizenötféle vizsgálatnak vetik alá. A kutatás eddigi két és fél éve alatt gyermekenként háromezer adat gyűlt össze, az ezeket tároló számítógépes szalagok súlya elérte a húsz kilót. A részeredményeket összegezve jövőre, a Nemzetközi Fogorvos Szövetség helsinki kongresszusán kapunk választ arra, hogy a xilitollal gyermekeinket megóvhatjuk-e a fogbetegségektől. Kevesebb cukrot Bánóczy professzor asszony azonban felhívta a figyelmet arra, hogy az egyedülállóan széles körű nemzetközi együttműködés, a tudományos kutatás eredményei önmagukban nem oldják meg a problémát, s a cukor általános visszaszorítása étkezésünkben csak társadalmi összefogással érhető el. A cukor ugyanis a legolcsóbb édesítő. Gazdaságilag sem a szorbit, sem a xilitol nem versenyképes. Tömeges előállításukhoz beruházásokra, új üzemek építésére van szükség. Minden bizonnyal tudati akadályok, évszázados szokások is nehezítik majd a cukorpótlók elfogadását. A professzor ezért egyelőre azt ajánlja — különössen a szülőknek —, hogy amíg az édesítők preventív hatása tudományosan is igazolódik, s amíg nagyüzemi gyártásuk el nem kezdődik, használjanak mindenhez kevesebb cukrot. Szentgyörgyi Tibor 9