Magyar Nemzet, 1985. november (48. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-01 / 257. szám
4 FOLYÓIRATSZEMLE Közgazdasági Szemle, Pénzügyi Szemle Az elegáns angol humor szellemesen tesz különbséget a két — csaknem rokonértelmű — szó között A szállóige így hangzik: recesszió van, ha a szomszédnak nincs munkája, válság, ha nekem nincs. Kétségtelenül igaz ez az elmésség, ám a dolog sokkal fontosabb. Botos Katalin is így gondolja ezt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia közgazdaságtudományi bizottságának folyóiratában olyan dolgozatot tesz közzé, amely az 1929—1933-as súlyos világgazdasági válságot veti össze az 1979—83-as visszaeséssel. Felteszi a kérdést, amit sokan feltesznek manapság, vajon az ötven évvel ezelőtti súlyos időszak veszélye kísért-e mostanában is. „Vannak-e párhuzamok a két időszak jelenségei között, s ha igen, akkor azonos okokra vezethetők-e vissza az egymást öt évtizeddel követő gazdasági események?” A Pénzügyi Intézet tudományos osztályvezetője beszél az inflációról, a munkanélküliségről, a belső egyensúlyról, illetve annak hiányáról, a külső egyensúlyról. Majd rátér az alapkérdésre: volt-e válság az 1980-as évek elején? Az ezt kiváltó okok közül sokat pontosan is érdemes szemügyre venni. „1929—1933 között a GNF világméretekben (reálértékben) mintegy 30 százalékkal esett vissza. Az 1973—1975-ös recesszió alkalmával a csökkenés 1,8 százalékos, 1981 júliusától 1983 márciusától pedig 1,3 százalékot tett ki. A világkereskedelem volumene 1929—33 között egyharmaddal, 1982-ben csak két százalékkal esett vissza. A munkanélküliség aránya — bár a korábbi időszakokhoz képest ijesztően megnövekedett — elmarad a nagy válságra jellemző adatoktól." Konklúzió: „Ha a fél századdal korábbi időszakhoz viszonyítunk, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy a világgazdaság súlyos recesszión ment át De mik az okai a válságoknak? Mivel magyarázhatók, s a sokféle magyarázat közül számunkra mi a legelfogadhatóbb? Botos Katalin jó néhány okot felsorol. Vannak, akik a válság előidézőjeként a „reálszféra” eltorzulását hibáztatják, a versenyképtelen ágazatok sokasodása halmozódó feszültségeket idéz elő. Ugyancsak él az a teória, amely a műszaki haladást okolja a válságokért, mások a beruházási kereslet hiányáról beszélnek. Ugyancsak mások a nemzetközi eladósodást hibáztatják, vannak, akik a nemzetközi pénzügyi rendszer problémájában látják a legtöbb bajt: „A nemzetközi pénzügyi helyzet valójában nem adekvát a kialakult helyzettel.” És végül még egy monetarista vélekedés: a válságok oka a deflációs pénzpolitika. Melyik az igazi ok? A szerző ennek megválaszolását egy Habeler-idézettel kezdi: ,Azok a magyarázatok, amelyek egyetlen okra nyúlnak vissza, könnyen lejárathatók, ezért gyanakvással kell szemlélnünk őket.” Kereshetünk alapvető okot — fűzi hozzá a szerző —, kiváltó okot, fő okot, de be kell látnunk, hogy az igazság bizonyos elemét valamennyi felsorolt elmélet tartalmazza. A két súlyos időszak egy újabb tanulsággal szolgált a közgazdászoknak. „A történelmi párhuzam számos különbségre világított rá. Egyben azonban közös a két időszak: az intézményrendszer — bár más okok miatt, de — válságban van. Az 1980-as évek világgazdaságában lényegében nem növekedési, nem is (csak) strukturális, hanem mindenekelőtt az intézményi válság jeleit tapasztalhatjuk.” Ugyancsak a Közgazdasági Szemle teszi közzé Kapronczai Istvánnak, a Szövetkezeti Kutató Intézet tudományos munkatársának tanulmányát „A mezőgazdasági vállalatok szerepe a községek fejlesztésében” címmel. Már a téma is érdekes. S az olvasmány is azzá válik, tekintve, hogy a szerző több tévhitet is eloszlat írásában. A falvak szerepéről, a településhálózat alakulásáról társadalmi méretű vita bontakozott ki az utóbbi időben. Érvek hangzottak el pro és kontra, s talán e vitának köszönhető, hogy tudományos igényű dolgozatok is tárgyalni kezdték a témát. „A hetvenes években az állampolgárok életkörülményeit, a nemzeti jövedelem újraelosztásából való részesedését és társadalmi mobilitási esélyeit a lakóhely indokolatlanul nagy mértékben befolyásolta — írja a szerző. —* A falu és a város közeledése igen ellentmondásos volt, a községek egy csoportja esetében a távolság nőtt, az életkörülmények bizonyos elemeiben pedig általában is megfigyelhető volt a távolodás. A fejlesztési eszközök egyre nagyobb mértékben a városokba koncentrálódtak.” A központi elosztásról még ma is elmondható, hogy túlzott mértékű, ebből következően pedig meglehetősen szűk a helyi tanácsok tényleges döntésilehetősége. Szabályozottsága is különbözik a termelő vállalatokétól, s gyakorlatilag ez az együttműködés egyik gátjává válik. Illúziók szertefoszlatásáról szóltunk az imént Nos, a cikkből kiderül, napjainkban már nem a mezőgazdasági dolgozók lakják a legnagyobb számban a falut Arányuk mindössze 33,9 százalék, míg az ipari és építőipari munkásoké 36,5 százalék. Kapronczai István ugyancsak illúziónak minősíti azt az elképzelést, amely szerint a mezőgazdasági üzemek hathatós mértékben hozzájárulhatnak a települések fejlesztésé- ■ hez. A vizsgálat során kiderült — írja —, hogy sem az állami gazdaságoknak, sem a termelőszövetkezeteknek nincsen olyan pénzügyi-gazdasági erejük, hogy erre vállalkozhatnának.” A községek, falvak életét természetesen ennek ellenére meghatározzák a tanácsok és a téeszek együttműködési lehetőségei. „A legtöbb ütközés abból adódik, hogy a tanács egyre nagyobb és nagyobb összegeket igényel a gazdaságoktól településfejlesztésre. Erre azonban a jelenlegi gazdasági feltételek miatt egyre kevésbé van lehetőség.” Ráadásul több gazdaságban, szövetkezetnél kérdőjelezik meg, hogy vajon jogos-e, ha egy 280 fős gazdálkodó szervezet támogat egy öt és fél ezer lelket számláló községet ?[... A települések fejlődését nemcsak a mezőgazdasági vállalatok kivitelező kapacitásai, fejlesztési szándék határozza meg, hanem például a gazdaságoknak a saját dolgozók számára nyújtott szolgáltatások is. A cikk írója a továbbiakban erről is szól, s részletesen elemzi a gazdaságok foglalkoztatási, bér- és szociálpolitikájának hatását a település lakóinak életkörülményeire A „jelenlegi gazdasági feltételek” ez a panelmondatrész az, amelyet mindenki jól ismer, egyre inkább hivatkozási alapnak számít. Tudjuk: a bel- és külgazdaság jelenlegi állapota nem könnyíti meg a vállalatvezetők dolgát. Az eddiginél átgondoltabban, szervezettebben kell cselekedni ahhoz, hogy egy cég ma jól prosperáljon, mi több, növekedjen. Az építőiparban különösen így van ez. A napokban jelent meg a Magyar Nemzet elméletiközgazdasági rovatában, a Megújuló gazdaságban a DÉLÉP vezérigazgatójának cikke többek között arról, hogy milyen lehetőségek állnak — állhatnak — a magyar építőipar előtt az előbbrejutásra. Mintegy kiegészíti az ott elmondottakat a Pénzügyi Szemlében most megjelent interjú. Szarek Tamás, a Pénzügyi Szemle felelős szerkesztője teszi fel kérdéseit Márkus Miklósnak, a 31. sz. Állami Építőipari Vállalat igazgatójának. A vállalatot az állami építőipar részeként az 1950-es évek elején alapították, s a magyar építőipar jelentős szervezete. Működése az ország egész területére kiterjed, sőt jelentős exporttevékenységet is folytat. A nagyközönség azonban valószínűleg csak kevéssé ismeri ezt a céget, annak idején ipari létesítmények megvalósítására hozták létre. Az építőipar ma erős változások korában él. „A központilag meghatározott, növekvő feladatokat — a nagyberuházásokat — a gazdálkodó szervezetek, vállalatok széttagolt, sokcélú és kisebb egyedi igényei váltották fel. Más szóval, csökkentek az építési feladatok, kisebbek lettek a vállalt munkák, az építőipari piacon jelentős vállalkozási verseny alakult ki.” E versenyben az jut előbbre, aki hamarabb megtalálja az új módszereket s azok alkalmazási lehetőségét. A 31-es AÉV úgy döntött, „több lábra áll”, vagyis többféle építőipari tevékenységre specializálódik. Ennek érdekében fejlesztette ki a vasbetonelemek üzemi előregyártását, létrehozta korszerű vasszerkezet gyártó üzemeit, rendszergazdájává vált a könnyűszerkezetes építési módszernek, felkészült a különleges mélyalapozások végzésére, kialakított és továbbfejlesztett egy csúszózsalus építési rendszert. Mindezt olyan sikerrel, hogy a nehéz években is növelni tudta nyereségét. A riporter kérdésére azonban elhangzik: a nyereség növelése nem párosult áremeléssel, a többletpénz a megújulásból, a szervezeti változásokból, a termelőmunkából származik. S tegyük mindehhez hozzá, hogy a munka jó minőségéből is. Hiszen nem véletlenül áll a szemlében egy imponáló felsorolás, hány országban s hányszor végzett megelégedésre munkát a cég. Magyar Nemzet Építészetről írni NÉHÁNY HÉTTEL EZELŐTT Lukácsy Sándor e hasábokon a pleuronectdák családjába tartozó félszegúszó halakhoz hasonlította a magyar közműveltséget, mely „egyetlen szemével csak az irodalom terepét tekinti úgy ahogy át, a művészetekre nincs szeme”. A képzőművészetek valóban nem foglalnak el központi helyet a hazai kulturális érdeklődésben, de helyzetük még mindig rózsás az építészetihez képest. A különböző napi- és hetilapok rendszeresen közölnek képzőművészeti tárgyú írásokat, építészettel viszont csak elvétve foglalkoznak. A Művészet kapható az újságárusoknál, a Magyar Építőművészet évek óta nem. (Idén radikálisan javult a helyzet: már van egy (!) hely a fővárosban, ahol igen.) A televízióban valamivel jobb a helyzet: két építészeti műsor is létezik, melyek bölcsen kiegészítik egymást; egyikük azokkal az épületekkel foglalkozik, melyeket unokáink is látni fognak, másikuk azokkal, melyeket nem. De ez azért így is kevésnek látszik. A legfontosabb területen, az oktatásban a legrosszabb a helyzet. Ha a műalkotások elemzésének tanítása egészen miniimális is az iskolában, mégiscsak létezik (már ahol), de ennek az építészet csak nagyon ritkán része. (Az órákat rajztanárok tartják, akik — érthetően — szívesebben foglalkoznak képzőművészettel.) Külön építészettörténeti oktatás nincs, az építészet az irodalom- és történelemtankönyv néhány képére és képaláírására szorítkozik. Ezek után nem meglepő, hogy a felvételi vizsgákon az általános műveltséget felmérő legnehezebb kérdések közé tartozik, hogy ki tervezte a Nemzeti Múzeumot, az Operát, vagy a Parlamentet? S ha az általános műveltséggel rendelkező embernek az építészettörténet nagyjainak neve mond is valamit, a kortársak végképp ismeretlenek maradnak (nemcsak az írókhoz, filmrendezőkhöz, de a festőkhöz, szobrászokhoz képest is). Nem valószínű, hogy sokszor előfordult volna az, hogy egy könyvről lefelejtették volna a szerző nevét, vagy egy filmről a rendezőét. Az viszont nagyon is gyakori, hogy egy épület átadásakor éppen csak a tervező építészek neve nem hangzik el. Néhány évvel ezelőtt egy jelentős középület elkészültekor több órás műsort készítettek az építőkkel, segédmunkástól villanyszerelőig. Mondanom se kell, az építészeket nem állították a kamera elé; az utóbbi évtizedekben nem számították a művészek közé őket, úgy látszik, most már az építőkhöz sem tartoznak. Ez a probléma nem újkeletű: például 1897-ben Rozsnay István építész tiltakozó levelet írt az akkori építészeti szaklapnak, mert az általa tervezett középület felavatásakor nem hangzott el a neve, csak a hivatalé, melynek alkalmazásában áll, noha a terv az ő szellemi tulajdona. Ebből az esetből két következtetés vonható le. Ilyen eset a múltban is előfordult, viszont egyedi lehetett, hiszen a tervező, felháborodottan kisérte magának a szokatlan bánásmódot. Manapság ez senkinek sem jutna eszébe, hiszen az építész személyének háttérbe szorulása megszokott, általános jelenség. AZ ÉPÍTÉSZ társadalmi megbecsülése kisebb, mint bármikor. A műszaki és humán értelmiségi pálya hátrányait egyaránt élvezi. A szakma társadalmi helye is problematikus. Sosem játszott igazán vezető szerepet az irodalomcentrikus magyar kultúrában, de volt helye a kulturális életben. A rossz emlékű ötvenes években szántak utoljára fontos kulturális szerepet az építészetnek — talán ennek ellenhatása is volt, hogy az elmúlt évtizedekben teljesen kiszorult a kulturális szférából, és az ipar áldozatává vált. Megdöbbentő és groteszk, de az építészet — úgy látszik — ma nem része a nemzeti kultúrának. Ez annál is meglepőbb, mert az építészet az a művészeti ág, mely leginkább és legkizárhatatlanabb módon van jelen a mindennapi életben. Egy könyvet félre lehet tenni, egy koncertről ki lehet jönni, ha nem tetszik, s ha egy kiállítás csalódást okoz — legfeljebb nem nézzük meg újra. A köztéri szobrászat mellett az építészet az a művészeti ág, amely, akarjuk, nem akarjuk, naponta elénk kerül, hatást gyakorol, hangulatot, közérzetet befolyásol — jó vagy rossz irányba. De amíg a szobrok csak vizuálisan vannak jelen az életben, az épületekben lakni, dolgozni kell — megoldásaik jó és rossz oldalait állandóan, percről percre mindenki a maga bőrén érzi. Legfeljebb egy vadonban élő remete mondhatja el magáról, hogy nincs kapcsolata az építészettel, más nem. Ehhez a jelentőségéhez képest az emberek alig foglalkoznak vele. Jórészt elfogadják, természetesnek veszik, hogy olyan, amilyen. Csak akkor szokás odafigyelni, ha valami zavaró dolog történik,ha összedől egy frissen felépült ház, vagy nem lehet kinyitni a szemétledobó ajtaját. A lakótelepek vagy az elöregedett városrészek problémái időnként terítéken vannak, a közvélemény is felzúdul egy-egy kirívóan rossz megoldástól (egy jó épületnek sokkal kevésbé van visszhangja), de alapjában véve elmondható, hogy az építészet — nemcsak kulturális, hanem a mindennapi életben játszott fontos szerepe ellenére — a közgondolkodásban éppen úgy a perifériára szorult, mint a kultúrában. Egyik fantasztikus novellájában Karinthy Frigyes egy kataklizma utáni helyzetet ír le: egy magasan fejlett harmadik évezredi civilizáció pusztulása után a kőkorszaki színvonalra süllyedt túlélők a metropolis romjai között bolyonganak, és fogalmuk sincs róla, hogy mindaz, ami körülveszi őket, emberi alkotás, számukra a hidak és az épületek is a természethez tartoznak. „New York kérges romjait éppen úgy természeti tüneménynek nézik, mint mi a Vezuvot és az Etnát”. EGY KICSIT mi is így állunk az építészettel. A világ legtermészetesebb dolga, hogy létezik, s ritkán merül fel a kérdés, hogy valami miért úgy épült, ahogy épült, s hogy jó-e vagy rossz valamilyen megoldás. Olyan természetességgel fogadjuk el, mint az élet színterét, akár a természetet, az időjárást, melyen bosszankodni lehet, de ez úgysem változtat semmin. Mivel az építészeti környezetet nem egy-egy individuálisan megragadható személy hozza létre, mint bármely más műalkotást, hanem egy rendkívül bonyolult szervezet, mely a kívülálló számára teljesen átláthatatlan, s főleg befolyásolhatatlan, mert csak a kiviteli fázis zajlik a szeme előtt, amikor már minden véleménynyilvánítás amúgy is elkésett. A környezetalakítás mamutfolyamata feltartóztathatatlan és kiszámíthatatlan az átlagember számára, mint a gyülekező felhők, melyeikről nem tudja előre, hogy hűsítő záport hoznak vagy jégverést. Ez az építészettől való elidegenedéshez vezet, ami hihetetlenül káros. Irodalmi, képzőművészeti közvélemény van, ha nem is olyan, mint sokan szeretnék, építészeti nincs. Szakmai közvélemény létezik, de ez nem a közönség. Márpedig mindenkulturális alkotás befogadó közeget, mégpedig lehetőleg aktív közönséget igényel. Ezt feltehetően az építészek is igényelnék. Az építészetről tehát írni kell. De kik írjanak róla? Egészen kézenfekvő lenne, hogy építészek. Hiszen olyan művészeti ágról van szó, mely egyben műszaki tudomány is, s egy kívülálló nem nagyon rendelkezhet azzal a felkészültséggel, mely egy ilyen rendkívül összetett, sokféle igénynek, funkciónak és előírásnak megfelelő alkotás megítéséhez szükséges. De az építészeknek többnyire nem nagyon van hozzá kedve. Szigorúan vett szakmai kritikához is alig. Pár évvel ezelőtt körkérdést intéztek több építészhez az építészeti kritika ügyében. A válaszokból nemcsak az derült ki, hogy ez a műfaj nálunk alig létezik, hanem az is, hogy erősek a fenntartások vele szemben. Hiszen itt olyan műalkotások megítéléséről van szó, melynek létrejöttében a külső tényezőknek (társadalom, gazdaság, bürokrácia stb.) meghatározó szerepe van, az építész mozgásszabadsága összehasonlíthatatlanul kisebb, mint bármilyen más művészé. Mennyiben a tervező a felelős egy olyan sikertelen megoldásért, melyet el akart kerülni, de a körülmények rákényszerítették ? Igazán akkor lehetne megítélni, hogy ki mire képes, ha szabadon, az összes kényszerítő tényezőkiépíttető, beruházó, kivitelező stb.) figyelembe vétele nélkül lehetne tervezni. Csakhogy ez lehetetlen. És a korlátok közül nincs hová menekülni. Festeni lehet passzióból, még filmezni is, de amatőr építészet nem létezik. Építeni (kivételes esetektől eltekintve) csak szervezett társadalmi keretek között lehet, ezáltal korlátok közé szorítva, kompromisszumokra kényszerítve, az alkotó fantáziát „cenzúrázva”. Nem véletlen, hogy a kötetlenebb pályázati tervek, vagy eleve nem kivitelre szánt fantáziatervek sokkal érdekesebbek, változatosabbak, mint a megvalósult épületek többsége. De ezeket csak egy szűk kör ismeri. SZAKMABELIEK nyilván éppen ezért nem szívesen vállalkoznak bírálatra, hiszen nagyon is jól tudják, a maguk gyakorlatából is, hogy sokszor mennyire nem az építész a felelős egy-egy kényszerű megoldásért, hanem a körülmények, a kivédhetetlenül érvényesülő külső tényezők. Valahogy úgy van ez, ahogy Karel Capek írta: „Ha a bírák mindent, de igazán mindent tudnának, akkor ők se tudnának ítélni, csak mindent megértenének, hogy belefájdulna a szívük.” Az eddigiek azt bizonyítják, hogy a témáról nagyon nehéz, szinte lehetetlen írni. Az építészetről mégis írni kell. Éppen azért mert az egyik legfontosabb közügy, mert tragikus módon a kulturális élet perifériájára szorult, s mert amíg építészeti kultúra nincs, addig megfelelő alkotó-közönség kapcsolat sem létezhet, ami az igazán jó építészet egyik feltétele lenne. A felelősség persze óriási, hiszen egy olyan kérdésben, melyben a közönség aránylag tájékozatlan, s a témáról írók száma csekély, egy szubjektív vagy megalapozatlan vélemény túlságosan egyoldalú hatást fejthet ki. Ezért lenne üdvös, ha minél többen foglalkoznának a témával; olyanok persze, akik a szükséges felelősséggel és némi elkerülhetetlen hozzáértéssel tennék. Ahogy egy közügyhöz illik. Gyors eredményre természetesen nem lehet számítani. Hiszen már az is siker, hogy ez az építészeti témájú írás a kulturális és nem a gazdasági rovatban kapott helyet. Vadas Ferenc Vén Zoltán: Ex Ubris KtITSC.VÉNZ. Péntek, 1985. november 1. Felhívás az 1986. évi SZOT-díjasok jelölésére A SZOT elnöksége minden esztendőben május 1-én SZOT-díjban részesíti a kiemelkedő eredményeket elért írókat, művészeket, tudósokat, aművelődésben tevékenykedőket. Az eddigiekhez hasonlóan SZOT-díjra javaslatot tehetnek az irodalmat és művészetet értő és szerető, a művelődéspolitikáért felelősséget érző dolgozók, az üzemi és intézményi kollektívák, a szocialista brigádok, a szakszervezeti tisztségviselők és aktivisták. Javasolhatók SZOT-díjra az irodalom, a filmművészet, a rádió, a televízió, a színházművészet, a képző- és iparművészet, a zeneművészet, a táncművészet, a társadalom- és természettudomány, a közoktatás és a közművelődés, a munkahelyi művelődés területén az utóbbi években, valamint egész életművel kiemelkedő sikereket elért személyek, illetve kollektívák, akik a SZOT-díj adományozás alapelvei valamelyikének megfelelnek. Javasolni lehet mai témájú, szocialista eszmeiségű, a munkásosztály, a dolgozó nép életét tükröző, magas színvonalú művek alkotóit. Egész életmű díjazásánál az alkotó munkássága magas művészi fokon, a szocialista elkötelezettség jegyében fejezze ki a dolgozó nép társadalomépítő tevékenységét; — a szocialista kultúra megszerettetésében, a dolgozók világnézetének s érzésvilágának alakításában, esztétikai élményeinek gazdagításában, a nemes szórakoztatásban kitűnt előadóművészeket; — a tudományos és művészeti elméleti munkásságukkal, a korszerű világképet alakító publikációs közéleti tevékenységükkel, a dolgozók művelődésének segítésében kitűnt személyeket; — a közművelődés és munkásművelődés területein elméleti és gyakorlati tevékenységgel a munkások körében végzett irodalom- és művészetpropagandában, a hivatásos és az öntevékeny művészeti mozgalom kapcsolatának erősítésében, a dolgozók szocialista életmódjának alakításában, a munkásművelődés feltételeinek fejlesztésében kitűnt személyeket A javaslatokat 1985. november 15-ig kell megküldeni az iparágiágazati szakszervezetek, vagy a területileg illetékes szakszervezetek megyei tanácsa (Budapesten a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa) kulturális, agitációs és propagandaosztályának. NAPLÓ A delhi egyetem és a Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ közös szervezésében Lukács György születésének századik évfordulóján emlékszeminárium kezdődött Új-Delhiben. A világhírű filozófus, irodalmár és esztéta munkásságát felölelő előadásokon a több napos rendezvény keretében mintegy száz indiai tudós vesz részt..- Az évforduló kapcsán jelent meg először Indiában a Lukács György különböző tanulmányait tartalmazó kötet.♦ Először mutatják be Magyarországon a Panoráma című különleges külföldi produkciót, amelyet november 1-től láthat a közönség a Sugár Áruház parkolójában felállított sátorban. A Magyar Cirkusz és a Varieté Vállalat igazgatósága csütörtökön, bemutatóval egybekötött sajtótájékoztatón ismertette az új attrakciót és hazai szerepeltetésének műsortervét. A bemutatón a kupola-formájú gumisátorban állva a nézők a több dimenziós filmek hang- és képhatásai révén robogó vonaton, száguldó versenyautóban vagy szédítő hullámvasúton képzelhetik magukat. Budai Imre igazgató elmondta, hogy a tizenöt perces filmekből álló műsort Franciaországból vásárolták. Ott és más nyugat európai országokban nagyon népszerű ez az attrakció, és Magyarországon is jelentős közönségsikerre számítanak vele. A Panoráma több mint egy évig marad hazánkban, s vidéki turnékat is terveznek vele.♦. Erkel Ferenc, a magyar opera megteremtője, a Himnusz zeneköltője születésének 175. évfordulóján emléktáblát helyeznek el november 5-én, kedden 12 órakor a VII. kerület Majakovszkij utca 84. számú lakóház falán. Ebben a házban lakott élete utolsó tíz évében Erkel Ferenc. ♦ •V) „Románkori egyházi építészet Nyugat-Pannóniában" címmel jelent meg dr. Valter Ilona kötete Kismartonban (Eisenstadtban) a Rötter kiadónál. Az osztrák és szlovén szakemberek közreműködésével készült kötetet szerda este mutatták be a burgenlandi fővárosban. Az ünnepségen Theodor Kery, Burgenland tartományi főnöke méltatta a művet. A részvevők között volt Nagy János, hazánk ausztriai nagykövete, valamint Pataki Kornél győri római katolikus püspök, továbbá az osztrák és a magyar műemlékvédelem képviselői. ♦ A pristinai (Koszovo) Rilindija kiadó megjelentette albán nyelven Petőfi Sándor válogatott verselt.