Magyar Nemzet, 1985. november (48. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-01 / 257. szám

4 FOLYÓIRATSZEMLE Közgazdasági Szemle, Pénzügyi Szemle Az elegáns angol humor szelle­mesen tesz különbséget a két — csaknem rokonértelmű — szó kö­zött A szállóige így hangzik: recesszió van, ha a szomszédnak nincs munkája, válság, ha nekem nincs. Kétségtelenül igaz ez az elmésség, ám a dolog sokkal fon­tosabb. Botos Katalin is így gon­dolja ezt, amikor a Magyar Tu­dományos Akadémia közgazda­ságtudományi bizottságának fo­lyóiratában olyan dolgozatot tesz közzé, amely az 1929—1933-as sú­lyos világgazdasági válságot veti össze az 1979—83-as visszaeséssel. Felteszi a kérdést, amit sokan feltesznek manapság, vajon az ötven évvel ezelőtti súlyos idő­szak veszélye kísért-e mostaná­ban is. „Vannak-e párhuzamok a két időszak jelenségei között, s ha igen, akkor azonos okokra ve­­zethetők-e vissza az egymást öt évtizeddel követő gazdasági ese­mények?” A Pénzügyi Intézet tu­dományos osztályvezetője beszél az inflációról, a­ munkanélküli­ségről, a belső egyensúlyról, illet­ve annak hiányáról, a külső egyensúlyról. Majd rátér az alap­kérdésre: volt-e válság az 1980-as évek elején? Az ezt kiváltó okok közül sokat ponto­san is érdemes szemügyre venni. „1929—1933 között a GNF világ­méretekben (reálértékben) mint­egy 30 százalékkal esett vissza. Az 1973—1975-ös recesszió alkal­mával a csökkenés 1,8 százalé­kos, 1981 júliusától 1983 márciu­sától pedig 1,3 százalékot tett ki. A világkereskedelem volumene 1929—33 között egyharmaddal, 1982-ben csak két százalékkal esett vissza. A munkanélküliség aránya — bár a korábbi idősza­kokhoz képest ijesztően megnö­vekedett — elmarad a nagy vál­ságra jellemző adatoktól." Konk­lúzió: „Ha a fél századdal koráb­bi időszakhoz viszonyítunk, ak­kor csak azt állapíthatjuk meg, hogy a világgazdaság súlyos re­­cesszión ment át De mik az okai a válságoknak? Mivel magyarázhatók, s a sokféle magyarázat közül számunkra mi a legelfogadhatóbb? Botos Kata­lin jó néhány okot felsorol. Van­nak, akik a válság előidézőjeként a „reál­szféra” eltorzulását hi­báztatják, a versenyképtelen ága­zatok sokasodása halmozódó fe­szültségeket idéz elő. Ugyancsak él az a teória, amely a műszaki haladást okolja a válságokért, mások a beruházási kereslet hiá­nyáról beszélnek. Ugyancsak má­sok a nemzetközi eladósodást hi­báztatják, vannak, akik a nem­zetközi pénzügyi rendszer prob­lémájában látják a legtöbb bajt: „A nemzetközi pénzügyi helyzet valójában nem adekvát a kiala­kult helyzettel.” És végül még egy monetarista vélekedés: a vál­ságok oka a deflációs pénzpoli­tika. Melyik az igazi ok? A szerző ennek megválaszolását egy Habe­­ler-idézettel kezdi: ,Azok a ma­gyarázatok, amelyek egyetlen ok­ra nyúlnak vissza, könnyen le­­járathatók, ezért gyanakvással kell szemlélnünk őket.” Kereshe­tünk alapvető okot — fűzi hozzá a szerző —, kiváltó okot, fő okot, de be kell látnunk, hogy az igaz­ság bizonyos elemét valamennyi felsorolt elmélet tartalmazza. A két súlyos időszak egy újabb ta­nulsággal szolgált a közgazdá­szoknak. „A történelmi párhuzam számos különbségre világított rá. Egyben azonban közös a két idő­szak: az intézményrendszer — bár más okok miatt, de — válságban van. Az 1980-as évek világgazda­ságában lényegében nem növeke­dési, nem is (csak) strukturális, hanem mindenekelőtt az intéz­ményi válság jeleit tapasztalhat­juk.” Ugyancsak a Közgazdasági Szemle teszi közzé Kapronczai Istvánnak, a Szövetkezeti Kutató Intézet tudományos munkatársá­nak tanulmányát „A mezőgazda­­sági vállalatok szerepe a községek­­ fejlesztésében” címmel. Már a té­ma is érdekes. S az olvasmány is azzá válik, tekintve, hogy a szer­ző több tévhitet is eloszlat írásában. A falvak szerepéről, a településhálózat alakulásáról tár­sadalmi méretű vita bontakozott ki az utóbbi időben. Érvek hang­zottak el pro és kontra, s talán e vitának köszönhető, hogy tudo­­mányos igényű dolgozatok is tár­gyalni kezdték a témát. „A het­venes években az állampolgárok életkörülményeit, a nemzeti jöve­delem újraelosztásából való ré­szesedését és társadalmi mobili­tási esélyeit a lakóhely indoko­latlanul nagy mértékben befolyá­solta — írja a szerző. —* A falu és a város közeledése igen ellent­mondásos volt, a községek egy csoportja esetében a távolság nőtt, az életkörülmények bizonyos elemeiben pedig általában is megfigyelhető volt a távolodás. A fejlesztési eszközök egyre na­gyobb mértékben a városokba koncentrálódtak.” A központi el­osztásról még ma is elmondható, hogy túlzott mértékű, ebből kö­vetkezően pedig meglehetősen szűk a helyi tanácsok tényleges döntési­­lehetősége. Szabályozott­sága is különbözik a termelő vál­lalatokétól, s gyakorlatilag ez az együttműködés egyik gátjává vá­lik. Illúziók szertefoszlatásáról szól­tunk az imént Nos, a cikkből ki­derül, napjainkban már nem a mezőgazdasági dolgozók lakják a legnagyobb számban a falut Ará­nyuk mindössze 33,9 százalék, míg az ipari és építőipari mun­kásoké 36,5 százalék. Kapronczai István ugyancsak illúziónak mi­nősíti azt az elképzelést, amely szerint a mezőgazdasági üzemek hathatós mértékben hozzájárul­hatnak a települések fejlesztésé- ■­­ hez. A vizsgálat során kiderült — írja —, hogy sem az állami gazda­ságoknak, sem a termelőszövet­kezeteknek nincsen olyan pénz­ügyi-gazdasági erejük, hogy erre vállalkozhatnának.” A községek, falvak életét természetesen ennek ellenére meghatározzák a taná­csok és a téeszek együttműködési lehetőségei. „A legtöbb ütközés abból adódik, hogy a tanács egy­re nagyobb és nagyobb összegeket igényel a gazdaságoktól településfejlesz­tésre. Erre azonban a jelenlegi gazdasági feltételek miatt egyre kevésbé van lehetőség.” Ráadásul több gazdaságban, szövetkezetnél kérdőjelezik meg, hogy vajon jo­gos-e, ha egy 280 fős gazdálkodó szervezet támogat egy öt és fél ezer lelket számláló községet ?[... A települések fejlődését nem­csak a mezőgazdasági vállalatok kivitelező kapacitásai, fejlesztési szándék határozza meg, hanem például a gazdaságoknak a saját dolgozók számára nyújtott szol­gáltatások is. A cikk írója a to­vábbiakban erről is szól, s részle­tesen elemzi a gazdaságok foglal­koztatási, bér- és szociálpolitiká­jának hatását a település lakói­nak életkörülményeire A „jelenlegi gazdasági feltéte­lek” ez a panelmondatrész az, amelyet mindenki jól ismer, egy­re inkább hivatkozási alapnak számít. Tudjuk: a bel- és kül­gazdaság jelenlegi állapota nem könnyíti meg a vállalatvezetők dolgát. Az eddiginél átgondoltab­ban, szervezettebben kell csele­kedni ahhoz, hogy egy cég ma jól prosperáljon, mi több, növeked­jen. Az építőiparban különösen így van ez. A napokban jelent meg a Magyar Nemzet elméleti­közgazdasági rovatában, a Meg­újuló gazdaságban a DÉLÉP ve­zérigazgatójának cikke többek között arról, hogy milyen lehető­ségek állnak — állhatnak — a magyar építőipar előtt az előbb­­rejutásra. Mintegy kiegészíti az ott elmondottakat a Pénzügyi Szemlében most megjelent inter­jú. Szar­ek Tamás, a Pénzügyi Szemle felelős szerkesztője teszi fel kérdéseit Márkus Miklósnak, a 31. sz. Állami Építőipari Vál­lalat igazgatójának. A vállalatot az állami építőipar részeként az 1950-es évek elején alapították, s a magyar építőipar jelentős szer­vezete. Működése az ország egész területére kiterjed, sőt jelentős exporttevékenységet is folytat. A nagyközönség azonban valószínű­leg csak kevéssé ismeri ezt a cé­get, annak idején ipari létesítmé­nyek megvalósítására hozták lét­re. Az építőipar ma erős változá­sok korában él. „A központilag meghatározott, növekvő feladato­kat — a nagyberuházásokat — a gazdálkodó szervezetek, vállala­tok széttagolt, sokcélú és kisebb egyedi igényei váltották fel. Más szóval, csökkentek az építési fel­adatok, kisebbek lettek a vállalt munkák, az építőipari piacon je­lentős vállalkozási verseny ala­kult ki.” E versenyben az jut előbbre, aki hamarabb megtalál­ja az új módszereket s azok al­kalmazási lehetőségét. A 31-es AÉV úgy döntött, „több lábra áll”, vagyis többféle építőipari tevékenységre specializálódik. En­nek érdekében fejlesztette ki a vasbetonelemek üzemi előregyár­­tását, létrehozta korszerű vas­szerkezet gyártó üzemeit, rend­szergazdájává vált a könnyűszer­kezetes építési módszernek, fel­készült a különleges mélyalapo­zások végzésére, kialakított és továbbfejlesztett egy csúszózsalus építési rendszert. Mindezt olyan sikerrel, hogy a nehéz években is növelni tudta nyereségét. A ripor­ter kérdésére azonban elhangzik: a nyereség növelése nem párosult áremeléssel, a többletpénz a megújulásból, a szervezeti válto­zásokból, a termelőmunkából származik. S tegyük mindehhez hozzá, hogy a munka jó minősé­géből is. Hiszen nem véletlenül áll a szemlében egy imponáló fel­sorolás, hány országban s hány­szor végzett megelégedésre mun­­kát a cég. Magyar Nemzet Építészetről írni NÉHÁNY HÉTTEL EZELŐTT Lukácsy Sándor e hasábokon a pleuronectdák családjába tartozó félszegúszó halakhoz hasonlította a magyar közműveltséget, mely „egyetlen szemével csak az iro­dalom terepét tekinti úgy ahogy át, a művészetekre nincs szeme”. A képzőművészetek valóban nem foglalnak el központi helyet a ha­zai kulturális érdeklődésben, de helyzetük még mindig rózsás az építészetihez képest. A­ különböző napi- és hetilapok rendszeresen közölnek képzőmű­vészeti tárgyú írásokat, építészet­tel viszont csak elvétve foglalkoz­nak. A Művészet kapható az új­ságárusoknál, a Magyar Építőmű­vészet évek óta nem. (Idén radi­kálisan javult a helyzet: már van egy (!) hely a fővárosban, ahol igen.) A televízióban valamivel jobb a helyzet: két építészeti műsor is létezik, melyek bölcsen kiegészítik egymást; egyikük azokkal az épü­letekkel foglalkozik, melyeket unokáink is látni fognak, mási­kuk azokkal, melyeket nem. De ez azért így is kevésnek látszik. A legfontosabb területen, az ok­tatásban a legrosszabb a helyzet. Ha a műalkotások elemzésének tanítása egészen miniimális is az iskolában, mégiscsak létezik (már ahol), de ennek az építészet csak nagyon ritkán része. (Az órákat rajztanárok tartják, akik — ért­hetően — szívesebben foglalkoz­nak képzőművészettel.) Külön építészettörténeti oktatás nincs, az építészet az irodalom- és törté­nelemtankönyv néhány képére és képaláírására szorítkozik. Ezek után nem meglepő, hogy a felvételi vizsgákon az általános műveltséget felmérő legnehezebb kérdések közé tartozik, hogy ki tervezte a Nemzeti Múzeumot, az Operát, vagy a Parlamentet? S ha az általános műveltséggel rendel­kező embernek az építészettörté­net nagyjainak neve mond is va­lamit, a kortársak végképp isme­retlenek maradnak (nemcsak az írókhoz, filmrendezőkhöz, de a festőkhöz, szobrászokhoz képest is). Nem valószínű, hogy sokszor előfordult volna az, hogy egy könyvről lefelejtették volna a szerző nevét, vagy egy filmről a rendezőét. Az viszont nagyon is gyakori, hogy egy épület átadása­kor éppen csak a tervező épí­tészek­ neve nem hangzik el. Né­hány évvel ezelőtt egy jelentős középület elkészültekor több órás műsort készítettek az építőkkel, segédmunkástól villanyszerelőig. Mondanom se kell, az építészeket nem állították a kamera elé; az utóbbi évtizedekben nem számí­tották a művészek közé őket, úgy látszik, most már az építőkhöz sem tartoznak. Ez a probléma nem újkeletű: például 1897-ben Rozsnay István építész tiltakozó levelet írt az ak­kori építészeti szaklapnak, mert az általa tervezett középület fel­avatásakor nem hangzott el a ne­ve, csak a hivatalé, melynek al­kalmazásában áll, noha a terv az ő szellemi tulajdona. Ebből az esetből két következtetés vonha­tó le. Ilyen eset a múltban is elő­fordult, viszont egyedi lehetett, hiszen­ a tervező, felháborodottan kisérte magának a szokatlan bá­násmódot. Manapság ez senkinek sem jutna eszébe, hiszen az épí­tész személyének háttér­be szoru­lása megszokott, általános jelen­ség. AZ ÉPÍTÉSZ társadalmi meg­becsülése kisebb, mint bármikor. A műszaki és humán értelmiségi pálya hátrányait egyaránt élve­zi. A szakma társadalmi helye is problematikus. Sosem játszott iga­zán vezető szerepet az irodalom­centrikus magyar kultúrában, de volt helye a kulturális életben. A rossz emlékű ötvenes években szántak utoljára fontos kulturá­lis szerepet az építészetnek — ta­lán ennek ellenhatása is volt, hogy az elmúlt évtizedekben teljesen kiszorult a kulturális szférából, és az ipar áldozatává vált. Megdöb­bentő és groteszk, de az építészet — úgy látszik — ma nem része a nemzeti kultúrának. Ez annál is meglepőbb, mert az építészet az a művészeti ág, mely leginkább és legkizárhatatlana­bb módon van jelen a mindennapi életben. Egy könyvet félre lehet tenni, egy koncertről ki le­het jön­ni, ha nem tetszik, s ha egy kiállí­tás csalódást okoz — legfeljebb­ nem nézzük meg újra. A köztéri szobrászat mellett az építészet az a művészeti ág, amely, akarjuk, nem akarjuk, naponta elénk ke­rül, hatást gyakorol, hangulatot, közérzetet befolyásol — jó vagy rossz irányba. De amíg a szobrok csak vizuá­lisan vannak jelen az életben, az épületekben lakni, dolgozni kell — megoldásaik jó és rossz oldalait állandóan, percről percre minden­ki a maga bőrén érzi. Legfeljebb egy vadonban élő remete mond­hatja el magáról, hogy nincs kap­csolata az építészettel, más nem. Ehhez a jelentőségéhez képest az emberek alig foglalkoznak ve­le. Jórészt elfogadják, természe­tesnek veszik, hogy olyan, ami­lyen. Csak akkor szokás odafi­gyelni, ha valami zavaró dolog történik,­­ha összedől egy frissen felépült ház, vagy nem lehet ki­nyitni a szemétledobó ajtaját. A lakótelepek vagy az elöregedett városrészek­­ problémái időnként terítéken vannak, a közvélemény is felzúdul egy-egy kirívóan rossz megoldástól (egy jó épületnek sokkal kevésbé van visszhangja), de alapjában véve elmondható, hogy az építészet — nemcsak kul­turális, hanem a mindennapi élet­ben játszott fontos szerepe elle­nére — a közgondolkodásban ép­pen úgy a perifériára szorult, mint a kultúrában. Egyik fantasztikus novellájá­ban Karinthy Frigyes egy katak­lizma utáni helyzetet ír le: egy magasan fejlett harmadik évez­redi civilizáció pusztulása után a kőkorszaki színvonalra süllyedt túlélők a metropolis romjai kö­zött bolyonganak, és fogalmuk sincs róla, hogy mindaz, ami kö­rülveszi őket, em­beri alkotás, szá­mukra a hidak és az épületek is a természethez tartoznak. „New York kérges romjait éppen úgy természeti tüneménynek nézik, mint mi a Vezuvot és az Etnát”. EGY KICSIT mi is így állunk az építészettel. A világ legtermé­szetesebb dolga, hogy létezik, s ritkán merül fel a kérdés, hogy valami miért úgy épült, ahogy épült, s hogy jó-e vagy rossz va­lamilyen megoldás. Olyan termé­szetességgel fogadjuk el, mint az élet színterét, akár a természetet, az időjárást, melyen bosszankod­ni lehet, de ez úgysem változtat semmin. Mivel az építészeti kör­nyezetet nem egy-egy individuá­lisan megragadható személy hoz­za létre, mint bármely más mű­alkotást, hanem egy rendkívül bo­nyolult szervezet, mely a kívül­álló számára teljesen átláthatat­lan, s főleg befolyásolhatatlan, mert csak a kiviteli fázis zajlik a szeme előtt, amikor már min­den véleménynyilvánítás amúgy is elkésett. A környezetalakítás mamutfolyamata feltartóztatha­tatlan és kiszámíthatatlan az át­lagember számára, mint a gyüle­kező felhők, melyeikről nem tudja előre, hogy hűsítő záport hoznak vagy jégverést. Ez az építészettől való elidege­nedéshez vezet, ami hihetetlenül káros. Irodalmi, képzőművészeti közvélemény van, ha nem is olyan, mint sokan szeretnék, épí­tészeti nincs. Szakmai közvéle­mény létezik, de ez nem a közön­ség. Márpedig minden­­kulturális alkotás befogadó közeget, még­pedig lehetőleg aktív közönséget igényel. Ezt feltehetően az építé­­­szek is igényelnék. Az építészetről tehát írni kell. De kik írjanak róla? Egészen ké­zenfekvő lenne, hogy építészek. Hiszen olyan művészeti ágról van szó, mely egyben műszaki tudo­mány is, s egy kívülálló nem na­gyon rendelkezhet azzal a felké­szültséggel, mely egy ilyen rend­kívül összetett, sokféle igénynek, funkciónak és előírásnak megfe­lelő alkotás megítéséhez szüksé­ges. De az építészeknek többnyi­re nem nagyon van hozzá kedve. Szigorúan vett szakmai kritiká­hoz is alig. Pár évvel ezelőtt kör­kérdést intéztek több építészhez az építészeti kritika ügyében. A válaszokból nemcsak az derült ki, hogy ez a műfaj nálunk alig létezik, hanem az is, hogy erősek a fenn­tartások vele szemben. Hiszen itt olyan műalkotások megítéléséről van szó, melynek létrejöttében a külső tényezőknek (társadalom, gazdaság, bürokrácia stb.) meg­határozó szerepe van, az építész mozgásszabadsága összehasonlít­hatatlanul kisebb, mint bármilyen más művészé. Mennyiben a ter­vező a felelős egy olyan sikerte­len megoldásért, melyet el akart kerülni, de a körülmények rá­­kényszerí­tették ? Igazán a­kkor lehetne megítélni, hogy ki mire képes, ha szabadon, az összes kényszerítő tényezők­iépíttető, beruházó, kivitelező stb.) figyelembe vétele nélkül lehetne tervezni. Csakhogy ez lehetetlen. És a korlátok közül nincs hová menekülni. Festeni lehet passzió­ból, még filmezni is­­, de ama­tőr építészet nem létezik. Építeni (kivételes esetektől eltekintve) csak szervezett társadalmi kere­tek között lehet, ezáltal korlátok közé szorítva, kompromisszumok­ra kényszerítve, az alkotó fantá­ziát „cenzúrázva”. Nem véletlen, hogy a kötetlenebb pályázati ter­vek, vagy eleve nem kivitelre szánt fantáziatervek sokkal érde­kesebbek, változatosabbak, mint a megvalósult épületek többsége. De ezeket csak egy szűk kör is­meri. SZAKMABELIEK nyilván ép­pen ezért nem szívesen vállalkoz­nak bírálatra, hiszen nagyon is jól tudják, a maguk gyakorlatából is, hogy sokszor mennyire nem az építész a felelős egy-egy kénysze­rű megoldásért, hanem a körül­mények, a kivédhetetlenül érvé­nyesülő külső tényezők. Valahogy úgy van ez, ahogy Karel Capek írta: „Ha a bírák mindent, de igazán mindent tudnának, akkor ők se tudnának ítélni, csak min­dent megértenének, hogy belefáj­dulna a szívük.” Az eddigiek azt bizonyítják, hogy a témáról nagyon nehéz, szinte lehetetlen írni. Az építé­szetről mégis írni kell. Éppen azért mert az egyik legfontosabb közügy, mert tragikus módon a kulturális élet perifériájára szo­rult, s mert amíg építészeti kul­túra nincs, addig megfelelő al­kotó-közönség kapcsolat sem lé­tezhet, ami az igazán jó építé­szet egyik feltétele lenne. A fele­lősség persze óriási, hiszen egy olyan kérdésben, melyben a kö­zönség aránylag tájékozatlan, s a témáról írók száma csekély, egy szubjektív vagy megalapozatlan vélemény túlságosan egyoldalú hatást fejthet ki. Ezért lenne üd­vös, ha minél többen foglalkozná­nak a témával; olyanok persze, akik a szükséges felelősséggel és némi elkerülhetetlen hozzáértés­sel tennék. Ahogy egy közügyhöz illik. Gyors eredményre természe­tesen nem lehet számítani. Hiszen már az is siker, hogy ez az építé­szeti témájú írás a kulturális és nem a gazdasági rovatban kapott helyet. Vadas Ferenc Vén Zoltán: Ex Ubris KtITSC.VÉNZ. Péntek, 1985. november 1. Felhívás az 1986. évi SZOT-díjasok jelölésére A SZOT elnöksége minden esz­tendőben május 1-én SZOT-díj­­ban részesíti a kiemelkedő ered­ményeket elért írókat, művésze­ket, tudósokat, a­­művelődésben tevékenykedőket. Az eddigiekhez hasonlóan SZOT-díjra javaslatot tehetnek az irodalmat és művé­szetet értő és szerető, a műve­lődéspolitikáért felelősséget érző dolgozók, az üzemi és intézményi kollektívák, a szocialista brigá­dok, a szakszervezeti tisztségvi­selők és aktivisták. Javasolhatók SZOT-díjra az irodalom, a filmművészet, a rá­dió, a televízió, a színházművé­szet, a képző- és iparművészet, a zeneművészet, a táncmű­vészet, a társadalom- és termé­szettudomány, a közoktatás és a közművelődés, a munkahelyi mű­velődés területén az utóbbi évek­ben, valamint egész életművel ki­emelkedő sikereket elért szemé­lyek, illetve kollektívák, akik a SZOT-díj adományozás alapel­vei valamelyikének megfelelnek. Javasolni lehet mai témájú, szocialista eszmeiségű, a munkás­­osztály, a dolgozó nép életét tük­röző, magas színvonalú művek alkotóit. Egész életmű díjazásá­nál az alkotó munkássága magas művészi fokon, a szocialista el­kötelezettség jegyében fejezze ki a dolgozó nép társadalomépítő te­vékenységét; — a szocialista kultúra meg­szerettetésében, a dolgozók világ­nézetének s érzésvilágának ala­kításában, esztétikai élményeinek gazdagításában, a nemes szóra­koztatásban kitűnt előadóművé­szeket; — a tudományos és művészeti elméleti munkásságukkal, a kor­szerű világképet alakító publiká­ciós közéleti tevékenységükkel, a dolgozók művelődésének segíté­sében kitűnt személyeket; — a közművelődés és munkás­művelődés területein elméleti és gyakorlati tevékenységgel a mun­kások körében végzett irodalom- és művészetpropagandában, a hi­vatásos és az öntevékeny művé­szeti mozgalom kapcsolatának erősítésében, a dolgozók szocia­lista életmódjának alakításában, a munkásművelődés feltételeinek fejlesztésében kitűnt személye­ket A javaslatokat 1985. november 15-ig kell megküldeni az iparági­ágazati szakszervezetek, vagy a területileg illetékes szakszerveze­tek megyei tanácsa (Budapesten a Szakszervezetek Budapesti Ta­nácsa) kulturális, agitációs és propagandaosztályának. NAPLÓ A delhi egyetem és a Magyar Tájékoztatási és Kulturális Köz­pont közös szervezésében Lukács György születésének századik év­fordulóján emlékszeminárium kezdődött Új-Delhiben. A világ­hírű filozófus, irodalmár és esz­téta munkásságát felölelő előadá­sokon a több napos rendezvény keretében mintegy száz indiai tudós vesz részt..- Az évforduló kapcsán jelent meg először In­diában a Lukács György külön­böző tanulmányait tartalmazó kötet.♦ Először mutatják be Magyarorszá­gon a Panoráma című különleges kül­földi produkciót, amelyet november 1-től láthat a közönség a Sugár Áru­ház parkolójában felállított sátorban. A Magyar Cirkusz és a Varieté Vállalat igazgatósága csütörtökön, bemutatóval egybekötött sajtótájékoztatón ismer­tette az új attrakciót és hazai szere­peltetésének műsortervét. A bemuta­tón a kupola-formájú gumisátorban állva a nézők a több dimenziós filmek hang- és képhatásai révén robogó vo­naton, száguldó versenyautóban vagy szédítő hullámvasúton képzelhetik ma­gukat. Budai Imre igazgató elmondta, hogy a tizenöt perces filmekből álló műsort Franciaországból vásárolták. Ott és más nyug­at­ európai országok­ban nagyon népszerű ez az attrakció, és Magyarországon is jelentős kö­zönségsikerre számítanak vele. A Pa­noráma több mint egy évig marad ha­zánkban, s vidéki turnékat is tervez­nek vele.♦. Erkel Ferenc, a magyar opera megteremtője, a Himnusz zene­költője születésének 175. évfor­dulóján emléktáblát helyeznek el november 5-én, kedden 12 órakor a VII. kerület Majakovszkij utca 84. számú lakóház falán. Ebben a házban lakott élete utolsó tíz évében Erkel Ferenc. ♦ •V) „Románkori egyházi építészet Nyugat-Pannóniában" címmel je­lent meg dr. Valter Ilona kötete Kismartonban (Eisenstadtban) a Rötter kiadónál. Az osztrák és szlovén szakemberek közreműkö­désével készült kötetet szerda es­te mutatták be a burgenlandi fő­városban. Az ünnepségen Theo­dor Kery, Burgenland tartományi főnöke méltatta a művet. A rész­vevők között volt Nagy János, hazánk ausztriai nagykövete, va­lamint Pataki Kornél győri római katolikus püspök, továbbá az osztrák és a magyar műemlék­védelem képviselői. ♦ A pristinai (Koszovo) Rilindija kiadó megjelentette albán nyel­ven Petőfi Sándor válogatott ver­selt.

Next