Magyar Nemzet, 1986. január (49. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-02 / 1. szám

Magyar Nemzet I Rádió, televízió Bárcsak minden napot olyan versélménnyel kezdhetnénk, mint az új esztendőt! Meglepetés sen­kit nem érhetett, hagyomány, hogy a Himnusz eléneklése után a Szózat következik ilyenkor. Az idén Kállai Ferenc mondta el a jól ismert strófákat, s az ő Szóza­ta az én Szózatom volt, hozzám jött, nekem szólt. Nyoma sem volt Kállai előadásában az ünne­pi szavalat hangnemének, úgy érezhettük, mintha csak hangosan gondolkodna. Az óév búcsúztatásához persze elsősorban vidámság illik, s e hagyomány értelmében számít fő szilveszteri műsornak a BÚÉK 1986! vagyis a szilveszteri kabaré, még akkor is, ha a tapasztalatok sze­rint december 31-én, szinte senki nem hallgatta, mert vagy társa­ságban ünnepelt, vagy a tévé előtt szorongott tíz magyarból ki­lenc. Hétfőn azonban megismét­lik az egész rádiós kabarét, még­hozzá egy jóval kritikusabb kö­zönség számára, amely akkor már nem lesz olyan elnéző szilveszteri hangulatban, mint tegnapelőtt. Nos, a szerkesztők, Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós és Sinkó Péter nyugodtan alhatnak né­gyet, a Rádiókabaré január 6-án is megállja majd a helyét. Persze csaknem két és fél óra hosszat lehetetlen bombázni a publikum nevetőizmait, elkerülhetetlen, hogy a műsor olykor kissé „leüljön”, de legalábbis „hullámozzon”. Nem volt ez most sem másképp. Vere­bes István bevezetője után (amely, sajnos, mikén­t azt ő maga is több­ször megjegyezte, tényleg nem nélkülözte a demagógiát), mintegy bemelegítésül, hangulatteremtésül amolyan blődlik következtek, Boncz Géza hívei és Böröczki Jó­zsef idegennyelvű hívei, aztán a Mitisir­a hogyishívják (amelyről a szerzőt idézhetjük: „volt már jobb is, rosszabb is”). A továbbiakban a magánszámok váltakoztak egymással — egy-két kivételtől eltekintve. Trunkó Barna Király &­tsa című szelle­mes jelenetét hallgatva persze nem feledhette az ember, hogy az egyik szereplő, a rádiókabaré­ban is oly szívesen és oly kitű­nően szereplő Márkus László utol­jára állt mikrofon elé... Szokás szerint kitűnő volt Nagy Bandó András és Tabi László, Koltay Róbert illetékes elvtársiról nem is beszélve, aki ezúttal is a műsor egyik tetőpontját jelentette. Mélypontok is voltak persze, az egészből lefele kitűnő számok. Az egyikkel Angyal János úgy­nevezett paródiája szolgált, amely színvonaltalanságával az egész ka­baré szégyenévé vált. Elképesztő, hogy Angyal mintegy két évtize­de sütögeti már ugyanazt a két­­három patront. Ilyen kevés ötlet­ből nem sokan élnek meg, de még elképesztőbb, hogy van szer­kesztő, aki ezt meg is veszi. A másik mélypontként Sas József elmaradhatatlan énekszáma kí­nálkozott: zeneileg messzemenően meghaladta énektudását (kivált­képp a Hair melódiája), szöveg­­mondása érthetetlenre sikeredett, amin a prozódiai botlások csak rontottak, mondanivalója pedig még azokat is aligha elégítette ki, akik egyébként kedvelik az általa művelt irályt. Ezen az eről­tetett humoron az sem emelt so­kat, amikor a végén már nem­csak távollevőkről dalolt „bisz­­szig” megjegyzéseket, hanem a műsorvezető Verebessel is sze­mélyeskedni kezdett. Világosan kivehetően nemcsak neveltetésre törekedett a Rádió­kabaré alkotógárdája, dehát az elmúlt évben már szerencsére megszokhattuk. "A közvéleményt foglalkoztató legtöbb kérdés elő­fordult ebben a műsorban, még­hozzá igencsak komolyan vett formában, a legkevésbé sem „el­viccelve", amint ez a kabarénak minden korban feladata is. A hu­mor itt megfontolandó gondola­tokkal párosult, s ez az az elem, amely a BÚÉK 1986­ egyik leg­főbb érdeméül felhozható. (Más kérdés, hogy egyszer-kétszer azért a tiszteletreméltó, világmeg­váltó szándék és a nevettetés kö­zötti egyensúly az utóbbi rovásá­ra billent föl.) Az adózás vált az egyik központi témává, ez állt Verebes egyébként igazán kitűnő konferanszának középpontjában, de erről is írt , hogy ishívják és Nagy Bandó is megteremtette a CSAHO-t, a családfejlesztési hozzájárulást, amelyért az állam­polgár tarthatná a tenyerét. A nyugdíjasok problémája szintén többször fölmerült, akárcsak az a kérdés, amelyet a zárókórus (ze­neileg szerintem egyébként sze­rencsétlen választás) szövege így fogalmazott meg: „érdem a pénz­zel nem találkozik”. Mindent egy­formán mélyen szántva elemezni persze nem sikerült. Zalatnay Sarolta és Pásztor Magdolna gyógyszerész szópárbajában az okokig­ tudtak eljutni a vitázó felek (a vitavezető Verebes segít­ségével). Mindez már nem ment a kecskeméti színház személyi változásainak többszöri felemle­­getésekor, különös tekintettel arra, hogy ennek részleteibe an­nak idején elég kíméletesen avat­ták be a nyilvánosságot. A „Kinn is vagyok, benn is vagyok” két­szeri előfordulását mérni figye­lemmel szintén ki lehetett volna iktatni. Illetékes elvtárs elé ke­rült még a műsor egy másik iga­zán közéleti töltésű párbeszéde. A medve és a vadász példázatá­ról és más jelenségekről Verebes a kissé rezignált humorú Mester Ákossal társalgott. Összegezve tehát elmondható, hogy kellemes kabaré lett a BÚÉK 1986­, mind szellemében, mind szellemességében. Ugyanez vonatkozik a Hahota január 1-i adására, melyet ké­szítői azoknak a gyerekeknek szántak, akik már fönn vannak és szórakozni vágynak, míg a szü­lők még az éjjeli mulatás fáradal­mait pihenik ki. Janikovszky Éva és Tahi Tóth László kedves bájjal vezették e gyermekkabarét, amely­­ben a diákhumor éppúgy megcsil­lant, mint a szülői bölcsesség — és következetlenség — nem egy fonákja. Alfrédka kettes maga­viseletosztályzata, illetve az azt követő perpatvar (Kállai Ferenc és Molnár Piroska előadásában) bizonyára­ nem egy gyereket em­lékeztette saját élményére, hogy csak Cser Gábor legjobban sike­rült jelenetét említsük, amely Ja­nikovszky kacagtató szilveszteri életképét követte. Remekül érez­te magát, a Hahota közönsége, s jól járt minden kicsi és nagy hallgatója is, aki az oly „korai” órán a rádió elé telepedett. (Józsa)* A műsorújság szűkszavú volt, az előzetes híradások rejtélyes­­kedtek. Mégis, egyszerű elmével is ki lehetett találni, mi minden­ből áll össze az 1985-ös szilvesz­teréji tévéműsor. Lesz benne Szuper­bola—Parabola — saccol­­hatott sok évi emlékekkel a tar­solyában a tapasztalt és minden­re elszánt néző, lesz — ha min­den jól megy — egy kis hofiáda, szépségverseny-paródia., Előke­rülnek az év nevezetes esemé­nyei, úgymint: európai kulturális fórum Budapesten, nemzetközi könnyűzenei koncert Budapesten — és a hazai televízión — kívül­ élcelődnek majd az ország jeles humoristái (a nem túl jelesekkel, de megszokottakkal együtt) az életszínvonalon, ami nem emel­kedett, sőt, az árakon, melyek emelkedtek és egyáltalán nem sőt; és majd kapunk egy kis biz­tatást végül, hogy tudniillik 1986 csak jobb lehet — már ami a mindennapjainkat, és nem a te­levíziós műsorokat illeti. A nézői megérzések többnyire be is váltak, noha az est várat­lanul kezdődött, sőt egyenesen a meglepetés erejével szolgált. Női különkiadással jelentkezett a Parabola, Arkus József helyett Vértes Évá­val a műsorvezetői trónon. Kide­rült, hogy a nők évtizedét zárta 1985-ben a világ (seregnyi asz­­szony, kiket utcán, piacon, mun­kahelyen és szépüzkezdében meg­kérdeztek a műsor riporterei, ek­kor hallották először a kifejezést: nők évtizede),­­ és ez a tény mindenképpen megér egy kis feminista tréfálkozást. Tréfálko­zást, de ki fölött? Az „első nem” rovására? Avagy a másodikéra, öngólokat adva? A műsor szer­zői és előadói sem tudták ezt el­dönteni, ezért azután tréfálkoz­tak „mindenek fölött”, csak úgy, bele a vakvilágba. A humor azonban — mint férfitársaságban ez köztudott — komoly dolog, nem lehet vele viccelni. Ha még­is: hülyeség lesz belőle. Mint a szilveszteri, női Parabolából, amelyben eszesnek, eredetinek, férfinépet megszégyenítően „slág­­fertignek” tartott, közéleti sze­replésben jeleskedett asszonyok­nak a felsüléseit, ízléstéveszté­seit, „alacsonyan elhúzó” móká­­zásait volt kénytelen végignézni a nagyérdemű. Ami szellem és sziporka mégis föl-fölszikrázott a láthatóan kínnal, keservvel összeszerkesztett adásban, az mind férfiaktól származott. (Nem hazánk fiaitól, hanem főleg Arthur Bloch-tól, a Murphy-tör­­vények megfogalmazójától.) Sa­nyarú vigasz, hogy két műsorral arrébb, az újraélesztett Bubo­­sorozat legfrissebb epizódja után (miről szólt az új Bubo? — ter­mészetesen az alkoholizálásról) a férfinép Parabolája sem volt ez­úttal szilveszteri hagyományai­hoz méltóan „szuper". Tele volt ismétlésekkel (vezető magyar politikus teknőcháton, immáron hatodik adásban, amerikai elnök feleség­ háton, szintén többedik alkalommal bemutatva), és hiány­zott belőle — Madách így mon­daná — az összhangzó értelem. Pedig a kabarékhoz, tévémulat­ságokhoz, politikai szatírákhoz ez is kell, különben öncélú röhögte­­tés válik a mókából. Árkus Jó­zsef televíziós összeállításainak mindig éppen az a legfőbb szel­lemi mutatványa, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól össze­gyűjtött furcsa, félreérthető, vagy nagyon is egyértelmű felvétele­ket, híradókockákat, videotrük­­köket, botrányfotókat úgy tudja egységbe fűzni és kommentálni, hogy tréfa nélkül, de fergeteges nevetések közepette értesülhessen a kedves közönség a világpolitika és a hazai közélet fontos, esemé­nyek mögötti tudnivalóiról. Ár­emelésekről, béketárgyalásokról és békétlenkedésekről, „kiszivá­rogtatott” politikai hírekről, me­lyekről tudósítások hivatalos he­lyein, vezércikkekben, híradó­jelentések között nem illő, nem is mindig lehetséges beszélni. No, a Szuperbolából most kimaradt ez az összefűző igyekezet. Talán azért, mert nem volt mit össze­fűzni? Talán azért, mert annyira kusza minden szerte a világban, hogy még Arku­s József sem látja meg benne a humor rendjét? Hofi Géza műsorát bezzeg összetartotta a nemzetközi pop-rock-koncert paródiája, meg az alkohol. Hofi plebejus-humo­ra akkor vált sokaiknak a szemé­ben nélkülözhetetlen értékké, amikor Hofi nagyműsoraival együtt eltűnt a képernyőről. Egy­szerre kiderült, hogy arra a „pe­remvidéki" szókimondásra is szükség van, amit ő — még Kom­­lós János instrukciói és szövegei alapján — másfél, két évtizede stílusként, közéleti humor gya­nánt magára vállalt. A Horváth Ádám által rendezett Koncert című műsorát azért is kellett te­hát örömmel fogadni, mert Hofi régi dicsőségét idézte föl, hozta vissza. És azért is, mert a lényeg­ről beszélt. Az általános iszákos­­ságról, meg annak okáról: a rossz közérzetről. Persze az igénye­­sebbje, meg aki a kákán is cso­mót keres, fölhozhatja, hogy Hofi danolva-okoskodó kocsma­szövegében sok volt az üresjárat, a félig elcsattant éle, a félbátor őszinteség. De kérdem én, mit várjon az ember egy „piástól"? Közgazdasági értekezést? Az igazi fényt és csillogást (már ami fénynek és csillogásnak számít a Televízió háza táján) éjfél közeledtére és az újonnan épült kongresszusi palotára hagyta a televízió monstre műso­­ra. Magyar módra természetesen. Azaz: átesve a ló túlsó oldalára. Annyit bánkódtak operatőrök, díszlettervezők, rendezők és más komoly szakemberek, hogy nin­csen európai színvonalú és mé­retű előadóterem ez országban, hol Párizst és Monte-Carlót is megközelítő, látványos műsoro­kat lehetne színre vinni, hogy amikor végre megfelelő terepet kaptak, minden lámpát, magas­feszültséget, csillámot, trükköt és cifraságot összezsúfoltak egyet­len estére. Forgó üveggömbök, fénycsóvák és lámpasorok, ref­lektorok és tükörlépcsők vakí­tották meg a nézőt, meg a kame­rákat, olyannyira, hogy a nagy, világítási buzgalom következté­ben olykor semmit sem lehetett látni abból, ami a színpadon (az európai méretűn és modernsé­gein) történt. Ez olykor bosszant­hatta, olykor mulattathatta az embert, mikor hogyan diktálta szilveszteréji hangulata, no meg a vonzalma vagy ellenszenve a különböző, egymást követő mű­fajok iránt. E sorok írója például pallérozott dishrohamot kapott, amikor Markó Ivánnak és győri balettjének a táncából szinte semmit sem látott, mert előadó­­művészt, koreográfiát, tánckart egyaránt eltakart a villogás Ugyanez (az arcokat, egyénisége­ket, teljesítményeket elfedő fény­függöny) viszont derülésére szol­gált, amidőn az Operettszínház művészei (?) azt üzenték neki, és kollégáinak újévi jókívánság gyanánt, hogy „Maga már rég nem lesz a világon, amikor én még mindig csinálom..Leg­feljebb ezen „ízléses” és „meleg­szívű” dalátirat hallatán azt fáj­lalta, hogy nem láthatta, személy szerint kit, és kiket kell túlélnie, már csak a szakmai becsület kedvéért is. Aki a függöny elé jött, aki hu­morával „kenterbe csillogta” a lámpákat, kedves és kellemes per­ceket szerzett 1985 szilveszterén. Például Haumann Péter, ki bu­dapesti ősembert játszott (majd éjfél után vígan magyar nótázott), például Melis György és Bárdi György, akik Maurice Cheva­­lier-t idéző férfibájjal daloltak, természetesen a nőkről, például Cálvölgyi János és Kern András, akik — régi vágya ez minden jó színésznek — fölolvasták a tele­fonkönyvet, legjelesebb színész­kollégáik modorában, például a Markos—Nádas duó, kibővített társulattal, kik — végre! — ké­pesek voltak stílust változtatni, és­­ily módon fergetegesen jó, „többfelvonásos” paródiát ren­dezni az európai kulturális fórum alkalmából Budapesten tartózko­dott művészeti együttesek, ka­maraelőadások­­«ihletésére”. A Miénk a szilveszter című összeállítást, mint köztu­dott, nem csupán profi­ szerzők írták, hanem amatőr humoristák is. Számaik közül egy aratott osztatlan sikert, a — mint mon­dották —a nyugalmazott postatiszt elménységéből származó T-Boy (olvasd: téboly) jelenet, mely a postával és az „áldott” telefon­helyzettel tréfálkozott. (Tehette: szerzője nyugdíjas.) Rajtuk kívül még Kálmán Györgynek az 1985. nevében elmondott monológja érdemel elismerést, már csak azért is, mert az éjfél előtti lázas pillanatokban is magához tudta kötni a néző figyelmét. Ha azonban azt kérdeznék, ki­nek a műsora tetszett a legjob­ban a négyórás szilveszteri adás­ban, Körmendy Jánost nevezném meg, aki ámbár szokott lelkese­déssel készült az év végi föllépés­re, az élő adásban sugárzott ösz­­szeállításban mégsem jelent meg. Móka-partnerét és pályatársát gyászolta, Márkus Lászlót, aki­vel­­ együtt készültek dalolni ez esten az élet szépségéről. Lőcsei Gabriella Az ünnepi műsorokról Soós Tamás rajza Csütörtök, 1986. január 2. Magyar könyvek könyve Az ezüstszínű borítón sorako­zó, feketén körvonalazott fehér betűk először a Bibliát juttatják eszünkbe, melyet az európai kul­túrákban a könyvek könyveként is emlegetnek. De ezzel a meg­jelöléssel azonos címet viselt a XIX. században Színi Károly ma­ga szerkesztette és­ írta hetilapja. S ugyane két szó állt a Tanács­­köztársaság könyvtárügyi meg­bízottja, Kőhalmi Béla által ösz­­szeállított egyik kötet élén is. S most a könyvtáros utódok, megtoldva a címet, új kiadványt jelentettek meg: a Magyar köny­vek könyvét. A szerkesztő, Bereczky László fő célja, hogy a magyar szépiro­dalmat a kezdetektől napjainkig reprezentálja, hogy olyan össze­állítást adjon az itthon és a kül­földön élő magyarok kezébe, amely lehetőleg hűen tükrözi a kortárs hazai kultúra könyvekben föllel­hető sokszínűségét. Nemcsak a válogatott szépirodalmi és törté­neti művek adatai sorakoznak egymás után a lapokon, hanem a néprajzi, régészeti, vallási tár­gyú munkák, a szobrászattal, a festészettel, a zenével, a tánccal, a földrajzzal, a világjáró magya­rokkal foglalkozó kiadványok, az építő-, film- és fotóművészetet taglaló könyvek, a művelődésel­méleti és -történeti kötetek leg­jelesebbjei is megemlíttetnek a Könyvtártudományi és Módszer­tani Központ gondozásában nap­világot látott ajánló s egyben tájékoztató bibliográfiában. A majd ezerötszáz címleírás és rövid tartalomismertetés jobbára újabb kiadású könyvekről ké­szült, a művek legtöbbje azon­ban már nem szerezhető be a könyvesboltokban. Ha valaki az összeállítás láttán kedvet kapna házi bibliotékájának gyarapítá­sához, bizony arra kényszerül, hogy az antikváriumokban bön­gésszen. De talán nemcsak az ol­vasni vágyók könyvtári (mert­hogy ára százharmincnégy forint) segédeszköze lesz ez az összeál­lítás, hanem a könyvszakma kép­viselőié is, és felhívja a figyelmü­ket egy-egy hiánycikként nyilván­tartott mű" fontosságára, újrakia­dásának előnyeire. (b zi­) NAPLÓ A vigilia ezévi első számában Mán­­dy Iván elbeszélése olvasható, s mint­egy bevezetésképpen Erdődy Edit elemzése Mándy prózájáról. A lap Arlequin címmel részletet közöl Ham­vas Béla esszékötetéből, valamint Bá­lint Péter és Hoványi János írását Hamvas Béláról. A Hazánk, Európa rovatban jelent meg Ujfalussy József műve Zene­­ és európaiság címmel. A Vigília e számában Szántó Piros­kával és Vas Istvánnal folytat beszél­getést, a Napló rovat pedig — a többi között — Ruffy Péter könyvét, A tü­relem ösvényein című cikkgyűjtemé­nyét méltatja.♦ Ricky Nelson, az ötvenes évek népszerű amerikai rock-sztárja kedden meghalt. Nelson együtte­sével egy magánrep­üllőn utazott, amikor az kigyulladt és lezuhant a Texas állambeli De Kalb fölött A szerencsétlenségben a 45 esz­tendős énekesen kívül további hat személy vesztette életét. / / Márkus László halálára A Madách Színház mély meg­rendüléssel tudatja, hogy Márkus László, a színház Kossuth-díjas kiváló művésze, december 30-án Meghalt Márkus László. Hiába próbálom összerakni ezt a három szót. Nem illik egymáshoz. Hiszen ő maga volt az élet. Még beteg­ségében is. Utolsó éveiben. Élni akart. És játszani. Élt és játszott. Újra éledt, újra játszott. Most mégis kifogott volna rajta a Kö­nyörtelen, a Humortalan, az El­­lentmondást-nem-tűrő ? Úgy távozott el közülünk, ahogy élt. Feltűnően. Szinte egy ország szeme láttára. Szilveszterre vir­radó éjszaka. Próbált az Újév­­köszöntő műsorban. Az új évet köszöntötte, amelyet már nem ért meg. Az öltözőben lett rosszul. Hosszan készítette elő ezt az „abgang’’-ot. Évekig kínzott, or­runknál fogva vezetett bennün­ket, nézőit. Teljes felgyógyulással kecsegtetett, még néhány emlé­kezetes alakítással ámította a publikumot (Játék a kastélyban, Adáshiba), majd egy utolérhe­tetlen fintorral becsapta maga mögött az ajtót. Nem a kegyeletsértés, a szent­ségtörés diktálja ezeket a szava­kat — mégha blaszfémiának hat­nak is. Hanem a düh, az elkese­redés, a tehetetlenség kedven­cünk elvesztése felett. Nemcsak életét, művészetét, halálát sem feledhetjük soha ez­után. Amíg csak lesz Szilveszter. Amíg lesz, aki Rá és erre a nap­ra emlékszik. A legszínészebb magyar színé­szek egyike volt. Amióta az eszét tudta, nem akart más lenni, mint aktor. Iskoláit csak úgy mélles­­leg végezte el,­ és a Színiakadé­mia után sokoldalú művészként­­robbant be a Debreceni Csoko­nai Színház színpadára, ahol több tucatnyi szerepben jártas­sággal párosította tehetségét, hogy azután a Madách Színházban a maga teljességében bontakoztas­sa ki egyéni tálentumát. Melyik szerepében volt a leg­jobb? Az Éjjeli menedékhely Bá­rójában, a Hamlet Claudiusában, a Cseresnyéskertben Piscsikként, Shaffer darabjában, a Black Co­­medyben, netán mint Kristóf Shaw Az ördögök cimborája cí­mű színművében, vagy Viktor­ként Hubay—Vas—Ránki Egy szerelem három éjszakája című musicaljében? Esetleg mint a széplelkűség és dilettantizmus megtestesülése a Tudós nőkben? Késő éjjel, hosszan tartó, súlyos betegség után, életének 19. évé­ben elhunyt. Temetéséről később intézkednek. Eldönthetetlen kérdések. Mind­egyikben eredeti, egyéni, emléke­zetes volt. De jócskán akadt szerep, mely­ben — nyugodtan mondhatjuk utolérhetetlennek mu­tatkozott. Ott, ahol Spielerre volt szükség, A Nagy Játékosra, aki kézbe veszi a dolgok irányítását. Mint A bolond lányban Lévigné, a Játék a kastélyban Túrás, az Egy, kettő, háromban Norisson. Ilyenkor színre lépett Márkus, a Varázsló, aki megigézte a kö­zönséget, partnereit és talán még önmagát is. Mert Márkus László mindig játszott. Nemcsak a színpadon. Az életben is. Fenomenális siker­rel alakította a Nagy Színészt és a Durcás Gyereket. És ami más­nál talán ízléstelenség, nagyké­pűség, beképzeltség lett volna, az nála természetes volt, a lehető legélethűbb szerepformálás. Értéi­kül már el se tudtuk képzelni. Ha nem volt felvillanyozva, fel­dobva, eksztázisban, ha nem égett éppen a színpad vagy az élet egyik szerepében-alakításában, is­merősei aggódva kérdezték: csak nincs valami bajod, Lacikám? Egyszer nagyon idevágóan azt mondta: „Egyetlen szenvedélyem, hogy különböző alakzatokban és formákban kiéljem magam. S aztán lessem a hatást. De hiszen minden ember erre törekszik, legfeljebb nincs tehetsége hozzá.” Ezeknek az embereknek ját­szott Márkus László. A tehetsé­ges alakításokra képeseknek azért, hogy megadja nekik az együtt­­alkotás örömét, a tehetségtele­neknek, alakoskodásra képtele­neknek azért, hogy helyettük ámítson, felgyújtsa bennük a szé­dít­és örömét. Született homo lu­­dens, játékos ember volt, akiben mindenki örömét lelhette. De jó lenne, ha a halála is csak játék volna. A Nagy Alakí­tás. De döbbenten, még mindig hitetlenkedve alighanem tudomá­sul kell vennünk az igazságta­lanságot: ezentúl mindent múlt időben kell fogalmaznunk vele kapcsolatban. Moliére-i halála volt — mondja egy hang a telefonomba. S így igaz — jóllehet ő nem mint a Nagy Mester a színpadon, hanem az öltözőben lett rosszul: utolsó lehelete a színházé volt. Nem­csak azért, mert a szilveszteri fináléval táncolt ki az életből, hanem­ azért, mert délután még felhívta,­­ igazgatóját, mondta, hogy rosszul érzi magát, de el­megy a Kongresszusi Palotába, mert nem teheti meg a kö­zönséggel és a Televízióval, hogy otthon marad. Csak egyet tehetett: élt és halt a színházért. Amikor betegségtől fáradt szíve utolsókat dobbant, kint az utcán már próbálgatták a szilveszteri papírtrombitákat. És amikor más­nap, az év utolsó napján teljes kórusban felharsantak a kürtök, sípok — már tudtuk, hogy ő nincs többé. Hozzá méltó gyász­zene harsogott országszerte. Érte is szóltak a trombiták. Nyugodjál békében, Színész­­király! B. A. *

Next