Magyar Nemzet, 1986. január (49. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-02 / 1. szám
Magyar Nemzet I Rádió, televízió Bárcsak minden napot olyan versélménnyel kezdhetnénk, mint az új esztendőt! Meglepetés senkit nem érhetett, hagyomány, hogy a Himnusz eléneklése után a Szózat következik ilyenkor. Az idén Kállai Ferenc mondta el a jól ismert strófákat, s az ő Szózata az én Szózatom volt, hozzám jött, nekem szólt. Nyoma sem volt Kállai előadásában az ünnepi szavalat hangnemének, úgy érezhettük, mintha csak hangosan gondolkodna. Az óév búcsúztatásához persze elsősorban vidámság illik, s e hagyomány értelmében számít fő szilveszteri műsornak a BÚÉK 1986! vagyis a szilveszteri kabaré, még akkor is, ha a tapasztalatok szerint december 31-én, szinte senki nem hallgatta, mert vagy társaságban ünnepelt, vagy a tévé előtt szorongott tíz magyarból kilenc. Hétfőn azonban megismétlik az egész rádiós kabarét, méghozzá egy jóval kritikusabb közönség számára, amely akkor már nem lesz olyan elnéző szilveszteri hangulatban, mint tegnapelőtt. Nos, a szerkesztők, Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós és Sinkó Péter nyugodtan alhatnak négyet, a Rádiókabaré január 6-án is megállja majd a helyét. Persze csaknem két és fél óra hosszat lehetetlen bombázni a publikum nevetőizmait, elkerülhetetlen, hogy a műsor olykor kissé „leüljön”, de legalábbis „hullámozzon”. Nem volt ez most sem másképp. Verebes István bevezetője után (amely, sajnos, miként azt ő maga is többször megjegyezte, tényleg nem nélkülözte a demagógiát), mintegy bemelegítésül, hangulatteremtésül amolyan blődlik következtek, Boncz Géza hívei és Böröczki József idegennyelvű hívei, aztán a Mitisira hogyishívják (amelyről a szerzőt idézhetjük: „volt már jobb is, rosszabb is”). A továbbiakban a magánszámok váltakoztak egymással — egy-két kivételtől eltekintve. Trunkó Barna Király &tsa című szellemes jelenetét hallgatva persze nem feledhette az ember, hogy az egyik szereplő, a rádiókabaréban is oly szívesen és oly kitűnően szereplő Márkus László utoljára állt mikrofon elé... Szokás szerint kitűnő volt Nagy Bandó András és Tabi László, Koltay Róbert illetékes elvtársiról nem is beszélve, aki ezúttal is a műsor egyik tetőpontját jelentette. Mélypontok is voltak persze, az egészből lefele kitűnő számok. Az egyikkel Angyal János úgynevezett paródiája szolgált, amely színvonaltalanságával az egész kabaré szégyenévé vált. Elképesztő, hogy Angyal mintegy két évtizede sütögeti már ugyanazt a kéthárom patront. Ilyen kevés ötletből nem sokan élnek meg, de még elképesztőbb, hogy van szerkesztő, aki ezt meg is veszi. A másik mélypontként Sas József elmaradhatatlan énekszáma kínálkozott: zeneileg messzemenően meghaladta énektudását (kiváltképp a Hair melódiája), szövegmondása érthetetlenre sikeredett, amin a prozódiai botlások csak rontottak, mondanivalója pedig még azokat is aligha elégítette ki, akik egyébként kedvelik az általa művelt irályt. Ezen az erőltetett humoron az sem emelt sokat, amikor a végén már nemcsak távollevőkről dalolt „biszszig” megjegyzéseket, hanem a műsorvezető Verebessel is személyeskedni kezdett. Világosan kivehetően nemcsak neveltetésre törekedett a Rádiókabaré alkotógárdája, dehát az elmúlt évben már szerencsére megszokhattuk. "A közvéleményt foglalkoztató legtöbb kérdés előfordult ebben a műsorban, méghozzá igencsak komolyan vett formában, a legkevésbé sem „elviccelve", amint ez a kabarénak minden korban feladata is. A humor itt megfontolandó gondolatokkal párosult, s ez az az elem, amely a BÚÉK 1986 egyik legfőbb érdeméül felhozható. (Más kérdés, hogy egyszer-kétszer azért a tiszteletreméltó, világmegváltó szándék és a nevettetés közötti egyensúly az utóbbi rovására billent föl.) Az adózás vált az egyik központi témává, ez állt Verebes egyébként igazán kitűnő konferanszának középpontjában, de erről is írt , hogy ishívják és Nagy Bandó is megteremtette a CSAHO-t, a családfejlesztési hozzájárulást, amelyért az állampolgár tarthatná a tenyerét. A nyugdíjasok problémája szintén többször fölmerült, akárcsak az a kérdés, amelyet a zárókórus (zeneileg szerintem egyébként szerencsétlen választás) szövege így fogalmazott meg: „érdem a pénzzel nem találkozik”. Mindent egyformán mélyen szántva elemezni persze nem sikerült. Zalatnay Sarolta és Pásztor Magdolna gyógyszerész szópárbajában az okokig tudtak eljutni a vitázó felek (a vitavezető Verebes segítségével). Mindez már nem ment a kecskeméti színház személyi változásainak többszöri felemlegetésekor, különös tekintettel arra, hogy ennek részleteibe annak idején elég kíméletesen avatták be a nyilvánosságot. A „Kinn is vagyok, benn is vagyok” kétszeri előfordulását mérni figyelemmel szintén ki lehetett volna iktatni. Illetékes elvtárs elé került még a műsor egy másik igazán közéleti töltésű párbeszéde. A medve és a vadász példázatáról és más jelenségekről Verebes a kissé rezignált humorú Mester Ákossal társalgott. Összegezve tehát elmondható, hogy kellemes kabaré lett a BÚÉK 1986, mind szellemében, mind szellemességében. Ugyanez vonatkozik a Hahota január 1-i adására, melyet készítői azoknak a gyerekeknek szántak, akik már fönn vannak és szórakozni vágynak, míg a szülők még az éjjeli mulatás fáradalmait pihenik ki. Janikovszky Éva és Tahi Tóth László kedves bájjal vezették e gyermekkabarét, amelyben a diákhumor éppúgy megcsillant, mint a szülői bölcsesség — és következetlenség — nem egy fonákja. Alfrédka kettes magaviseletosztályzata, illetve az azt követő perpatvar (Kállai Ferenc és Molnár Piroska előadásában) bizonyára nem egy gyereket emlékeztette saját élményére, hogy csak Cser Gábor legjobban sikerült jelenetét említsük, amely Janikovszky kacagtató szilveszteri életképét követte. Remekül érezte magát, a Hahota közönsége, s jól járt minden kicsi és nagy hallgatója is, aki az oly „korai” órán a rádió elé telepedett. (Józsa)* A műsorújság szűkszavú volt, az előzetes híradások rejtélyeskedtek. Mégis, egyszerű elmével is ki lehetett találni, mi mindenből áll össze az 1985-ös szilveszteréji tévéműsor. Lesz benne Szuperbola—Parabola — saccolhatott sok évi emlékekkel a tarsolyában a tapasztalt és mindenre elszánt néző, lesz — ha minden jól megy — egy kis hofiáda, szépségverseny-paródia., Előkerülnek az év nevezetes eseményei, úgymint: európai kulturális fórum Budapesten, nemzetközi könnyűzenei koncert Budapesten — és a hazai televízión — kívül élcelődnek majd az ország jeles humoristái (a nem túl jelesekkel, de megszokottakkal együtt) az életszínvonalon, ami nem emelkedett, sőt, az árakon, melyek emelkedtek és egyáltalán nem sőt; és majd kapunk egy kis biztatást végül, hogy tudniillik 1986 csak jobb lehet — már ami a mindennapjainkat, és nem a televíziós műsorokat illeti. A nézői megérzések többnyire be is váltak, noha az est váratlanul kezdődött, sőt egyenesen a meglepetés erejével szolgált. Női különkiadással jelentkezett a Parabola, Arkus József helyett Vértes Évával a műsorvezetői trónon. Kiderült, hogy a nők évtizedét zárta 1985-ben a világ (seregnyi aszszony, kiket utcán, piacon, munkahelyen és szépüzkezdében megkérdeztek a műsor riporterei, ekkor hallották először a kifejezést: nők évtizede), és ez a tény mindenképpen megér egy kis feminista tréfálkozást. Tréfálkozást, de ki fölött? Az „első nem” rovására? Avagy a másodikéra, öngólokat adva? A műsor szerzői és előadói sem tudták ezt eldönteni, ezért azután tréfálkoztak „mindenek fölött”, csak úgy, bele a vakvilágba. A humor azonban — mint férfitársaságban ez köztudott — komoly dolog, nem lehet vele viccelni. Ha mégis: hülyeség lesz belőle. Mint a szilveszteri, női Parabolából, amelyben eszesnek, eredetinek, férfinépet megszégyenítően „slágfertignek” tartott, közéleti szereplésben jeleskedett asszonyoknak a felsüléseit, ízléstévesztéseit, „alacsonyan elhúzó” mókázásait volt kénytelen végignézni a nagyérdemű. Ami szellem és sziporka mégis föl-fölszikrázott a láthatóan kínnal, keservvel összeszerkesztett adásban, az mind férfiaktól származott. (Nem hazánk fiaitól, hanem főleg Arthur Bloch-tól, a Murphy-törvények megfogalmazójától.) Sanyarú vigasz, hogy két műsorral arrébb, az újraélesztett Bubosorozat legfrissebb epizódja után (miről szólt az új Bubo? — természetesen az alkoholizálásról) a férfinép Parabolája sem volt ezúttal szilveszteri hagyományaihoz méltóan „szuper". Tele volt ismétlésekkel (vezető magyar politikus teknőcháton, immáron hatodik adásban, amerikai elnök feleség háton, szintén többedik alkalommal bemutatva), és hiányzott belőle — Madách így mondaná — az összhangzó értelem. Pedig a kabarékhoz, tévémulatságokhoz, politikai szatírákhoz ez is kell, különben öncélú röhögtetés válik a mókából. Árkus József televíziós összeállításainak mindig éppen az a legfőbb szellemi mutatványa, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól összegyűjtött furcsa, félreérthető, vagy nagyon is egyértelmű felvételeket, híradókockákat, videotrükköket, botrányfotókat úgy tudja egységbe fűzni és kommentálni, hogy tréfa nélkül, de fergeteges nevetések közepette értesülhessen a kedves közönség a világpolitika és a hazai közélet fontos, események mögötti tudnivalóiról. Áremelésekről, béketárgyalásokról és békétlenkedésekről, „kiszivárogtatott” politikai hírekről, melyekről tudósítások hivatalos helyein, vezércikkekben, híradójelentések között nem illő, nem is mindig lehetséges beszélni. No, a Szuperbolából most kimaradt ez az összefűző igyekezet. Talán azért, mert nem volt mit összefűzni? Talán azért, mert annyira kusza minden szerte a világban, hogy még Arkus József sem látja meg benne a humor rendjét? Hofi Géza műsorát bezzeg összetartotta a nemzetközi pop-rock-koncert paródiája, meg az alkohol. Hofi plebejus-humora akkor vált sokaiknak a szemében nélkülözhetetlen értékké, amikor Hofi nagyműsoraival együtt eltűnt a képernyőről. Egyszerre kiderült, hogy arra a „peremvidéki" szókimondásra is szükség van, amit ő — még Komlós János instrukciói és szövegei alapján — másfél, két évtizede stílusként, közéleti humor gyanánt magára vállalt. A Horváth Ádám által rendezett Koncert című műsorát azért is kellett tehát örömmel fogadni, mert Hofi régi dicsőségét idézte föl, hozta vissza. És azért is, mert a lényegről beszélt. Az általános iszákosságról, meg annak okáról: a rossz közérzetről. Persze az igényesebbje, meg aki a kákán is csomót keres, fölhozhatja, hogy Hofi danolva-okoskodó kocsmaszövegében sok volt az üresjárat, a félig elcsattant éle, a félbátor őszinteség. De kérdem én, mit várjon az ember egy „piástól"? Közgazdasági értekezést? Az igazi fényt és csillogást (már ami fénynek és csillogásnak számít a Televízió háza táján) éjfél közeledtére és az újonnan épült kongresszusi palotára hagyta a televízió monstre műsora. Magyar módra természetesen. Azaz: átesve a ló túlsó oldalára. Annyit bánkódtak operatőrök, díszlettervezők, rendezők és más komoly szakemberek, hogy nincsen európai színvonalú és méretű előadóterem ez országban, hol Párizst és Monte-Carlót is megközelítő, látványos műsorokat lehetne színre vinni, hogy amikor végre megfelelő terepet kaptak, minden lámpát, magasfeszültséget, csillámot, trükköt és cifraságot összezsúfoltak egyetlen estére. Forgó üveggömbök, fénycsóvák és lámpasorok, reflektorok és tükörlépcsők vakították meg a nézőt, meg a kamerákat, olyannyira, hogy a nagy, világítási buzgalom következtében olykor semmit sem lehetett látni abból, ami a színpadon (az európai méretűn és modernségein) történt. Ez olykor bosszanthatta, olykor mulattathatta az embert, mikor hogyan diktálta szilveszteréji hangulata, no meg a vonzalma vagy ellenszenve a különböző, egymást követő műfajok iránt. E sorok írója például pallérozott dishrohamot kapott, amikor Markó Ivánnak és győri balettjének a táncából szinte semmit sem látott, mert előadóművészt, koreográfiát, tánckart egyaránt eltakart a villogás Ugyanez (az arcokat, egyéniségeket, teljesítményeket elfedő fényfüggöny) viszont derülésére szolgált, amidőn az Operettszínház művészei (?) azt üzenték neki, és kollégáinak újévi jókívánság gyanánt, hogy „Maga már rég nem lesz a világon, amikor én még mindig csinálom..Legfeljebb ezen „ízléses” és „melegszívű” dalátirat hallatán azt fájlalta, hogy nem láthatta, személy szerint kit, és kiket kell túlélnie, már csak a szakmai becsület kedvéért is. Aki a függöny elé jött, aki humorával „kenterbe csillogta” a lámpákat, kedves és kellemes perceket szerzett 1985 szilveszterén. Például Haumann Péter, ki budapesti ősembert játszott (majd éjfél után vígan magyar nótázott), például Melis György és Bárdi György, akik Maurice Chevalier-t idéző férfibájjal daloltak, természetesen a nőkről, például Cálvölgyi János és Kern András, akik — régi vágya ez minden jó színésznek — fölolvasták a telefonkönyvet, legjelesebb színészkollégáik modorában, például a Markos—Nádas duó, kibővített társulattal, kik — végre! — képesek voltak stílust változtatni, ésily módon fergetegesen jó, „többfelvonásos” paródiát rendezni az európai kulturális fórum alkalmából Budapesten tartózkodott művészeti együttesek, kamaraelőadások«ihletésére”. A Miénk a szilveszter című összeállítást, mint köztudott, nem csupán profi szerzők írták, hanem amatőr humoristák is. Számaik közül egy aratott osztatlan sikert, a — mint mondották —a nyugalmazott postatiszt elménységéből származó T-Boy (olvasd: téboly) jelenet, mely a postával és az „áldott” telefonhelyzettel tréfálkozott. (Tehette: szerzője nyugdíjas.) Rajtuk kívül még Kálmán Györgynek az 1985. nevében elmondott monológja érdemel elismerést, már csak azért is, mert az éjfél előtti lázas pillanatokban is magához tudta kötni a néző figyelmét. Ha azonban azt kérdeznék, kinek a műsora tetszett a legjobban a négyórás szilveszteri adásban, Körmendy Jánost nevezném meg, aki ámbár szokott lelkesedéssel készült az év végi föllépésre, az élő adásban sugárzott öszszeállításban mégsem jelent meg. Móka-partnerét és pályatársát gyászolta, Márkus Lászlót, akivel együtt készültek dalolni ez esten az élet szépségéről. Lőcsei Gabriella Az ünnepi műsorokról Soós Tamás rajza Csütörtök, 1986. január 2. Magyar könyvek könyve Az ezüstszínű borítón sorakozó, feketén körvonalazott fehér betűk először a Bibliát juttatják eszünkbe, melyet az európai kultúrákban a könyvek könyveként is emlegetnek. De ezzel a megjelöléssel azonos címet viselt a XIX. században Színi Károly maga szerkesztette és írta hetilapja. S ugyane két szó állt a Tanácsköztársaság könyvtárügyi megbízottja, Kőhalmi Béla által öszszeállított egyik kötet élén is. S most a könyvtáros utódok, megtoldva a címet, új kiadványt jelentettek meg: a Magyar könyvek könyvét. A szerkesztő, Bereczky László fő célja, hogy a magyar szépirodalmat a kezdetektől napjainkig reprezentálja, hogy olyan összeállítást adjon az itthon és a külföldön élő magyarok kezébe, amely lehetőleg hűen tükrözi a kortárs hazai kultúra könyvekben föllelhető sokszínűségét. Nemcsak a válogatott szépirodalmi és történeti művek adatai sorakoznak egymás után a lapokon, hanem a néprajzi, régészeti, vallási tárgyú munkák, a szobrászattal, a festészettel, a zenével, a tánccal, a földrajzzal, a világjáró magyarokkal foglalkozó kiadványok, az építő-, film- és fotóművészetet taglaló könyvek, a művelődéselméleti és -történeti kötetek legjelesebbjei is megemlíttetnek a Könyvtártudományi és Módszertani Központ gondozásában napvilágot látott ajánló s egyben tájékoztató bibliográfiában. A majd ezerötszáz címleírás és rövid tartalomismertetés jobbára újabb kiadású könyvekről készült, a művek legtöbbje azonban már nem szerezhető be a könyvesboltokban. Ha valaki az összeállítás láttán kedvet kapna házi bibliotékájának gyarapításához, bizony arra kényszerül, hogy az antikváriumokban böngésszen. De talán nemcsak az olvasni vágyók könyvtári (merthogy ára százharmincnégy forint) segédeszköze lesz ez az összeállítás, hanem a könyvszakma képviselőié is, és felhívja a figyelmüket egy-egy hiánycikként nyilvántartott mű" fontosságára, újrakiadásának előnyeire. (b zi) NAPLÓ A vigilia ezévi első számában Mándy Iván elbeszélése olvasható, s mintegy bevezetésképpen Erdődy Edit elemzése Mándy prózájáról. A lap Arlequin címmel részletet közöl Hamvas Béla esszékötetéből, valamint Bálint Péter és Hoványi János írását Hamvas Béláról. A Hazánk, Európa rovatban jelent meg Ujfalussy József műve Zene és európaiság címmel. A Vigília e számában Szántó Piroskával és Vas Istvánnal folytat beszélgetést, a Napló rovat pedig — a többi között — Ruffy Péter könyvét, A türelem ösvényein című cikkgyűjteményét méltatja.♦ Ricky Nelson, az ötvenes évek népszerű amerikai rock-sztárja kedden meghalt. Nelson együttesével egy magánrepüllőn utazott, amikor az kigyulladt és lezuhant a Texas állambeli De Kalb fölött A szerencsétlenségben a 45 esztendős énekesen kívül további hat személy vesztette életét. / / Márkus László halálára A Madách Színház mély megrendüléssel tudatja, hogy Márkus László, a színház Kossuth-díjas kiváló művésze, december 30-án Meghalt Márkus László. Hiába próbálom összerakni ezt a három szót. Nem illik egymáshoz. Hiszen ő maga volt az élet. Még betegségében is. Utolsó éveiben. Élni akart. És játszani. Élt és játszott. Újra éledt, újra játszott. Most mégis kifogott volna rajta a Könyörtelen, a Humortalan, az Ellentmondást-nem-tűrő ? Úgy távozott el közülünk, ahogy élt. Feltűnően. Szinte egy ország szeme láttára. Szilveszterre virradó éjszaka. Próbált az Újévköszöntő műsorban. Az új évet köszöntötte, amelyet már nem ért meg. Az öltözőben lett rosszul. Hosszan készítette elő ezt az „abgang’’-ot. Évekig kínzott, orrunknál fogva vezetett bennünket, nézőit. Teljes felgyógyulással kecsegtetett, még néhány emlékezetes alakítással ámította a publikumot (Játék a kastélyban, Adáshiba), majd egy utolérhetetlen fintorral becsapta maga mögött az ajtót. Nem a kegyeletsértés, a szentségtörés diktálja ezeket a szavakat — mégha blaszfémiának hatnak is. Hanem a düh, az elkeseredés, a tehetetlenség kedvencünk elvesztése felett. Nemcsak életét, művészetét, halálát sem feledhetjük soha ezután. Amíg csak lesz Szilveszter. Amíg lesz, aki Rá és erre a napra emlékszik. A legszínészebb magyar színészek egyike volt. Amióta az eszét tudta, nem akart más lenni, mint aktor. Iskoláit csak úgy méllesleg végezte el, és a Színiakadémia után sokoldalú művészkéntrobbant be a Debreceni Csokonai Színház színpadára, ahol több tucatnyi szerepben jártassággal párosította tehetségét, hogy azután a Madách Színházban a maga teljességében bontakoztassa ki egyéni tálentumát. Melyik szerepében volt a legjobb? Az Éjjeli menedékhely Bárójában, a Hamlet Claudiusában, a Cseresnyéskertben Piscsikként, Shaffer darabjában, a Black Comedyben, netán mint Kristóf Shaw Az ördögök cimborája című színművében, vagy Viktorként Hubay—Vas—Ránki Egy szerelem három éjszakája című musicaljében? Esetleg mint a széplelkűség és dilettantizmus megtestesülése a Tudós nőkben? Késő éjjel, hosszan tartó, súlyos betegség után, életének 19. évében elhunyt. Temetéséről később intézkednek. Eldönthetetlen kérdések. Mindegyikben eredeti, egyéni, emlékezetes volt. De jócskán akadt szerep, melyben — nyugodtan mondhatjuk utolérhetetlennek mutatkozott. Ott, ahol Spielerre volt szükség, A Nagy Játékosra, aki kézbe veszi a dolgok irányítását. Mint A bolond lányban Lévigné, a Játék a kastélyban Túrás, az Egy, kettő, háromban Norisson. Ilyenkor színre lépett Márkus, a Varázsló, aki megigézte a közönséget, partnereit és talán még önmagát is. Mert Márkus László mindig játszott. Nemcsak a színpadon. Az életben is. Fenomenális sikerrel alakította a Nagy Színészt és a Durcás Gyereket. És ami másnál talán ízléstelenség, nagyképűség, beképzeltség lett volna, az nála természetes volt, a lehető legélethűbb szerepformálás. Értéikül már el se tudtuk képzelni. Ha nem volt felvillanyozva, feldobva, eksztázisban, ha nem égett éppen a színpad vagy az élet egyik szerepében-alakításában, ismerősei aggódva kérdezték: csak nincs valami bajod, Lacikám? Egyszer nagyon idevágóan azt mondta: „Egyetlen szenvedélyem, hogy különböző alakzatokban és formákban kiéljem magam. S aztán lessem a hatást. De hiszen minden ember erre törekszik, legfeljebb nincs tehetsége hozzá.” Ezeknek az embereknek játszott Márkus László. A tehetséges alakításokra képeseknek azért, hogy megadja nekik az együttalkotás örömét, a tehetségteleneknek, alakoskodásra képteleneknek azért, hogy helyettük ámítson, felgyújtsa bennük a szédítés örömét. Született homo ludens, játékos ember volt, akiben mindenki örömét lelhette. De jó lenne, ha a halála is csak játék volna. A Nagy Alakítás. De döbbenten, még mindig hitetlenkedve alighanem tudomásul kell vennünk az igazságtalanságot: ezentúl mindent múlt időben kell fogalmaznunk vele kapcsolatban. Moliére-i halála volt — mondja egy hang a telefonomba. S így igaz — jóllehet ő nem mint a Nagy Mester a színpadon, hanem az öltözőben lett rosszul: utolsó lehelete a színházé volt. Nemcsak azért, mert a szilveszteri fináléval táncolt ki az életből, hanem azért, mert délután még felhívta, igazgatóját, mondta, hogy rosszul érzi magát, de elmegy a Kongresszusi Palotába, mert nem teheti meg a közönséggel és a Televízióval, hogy otthon marad. Csak egyet tehetett: élt és halt a színházért. Amikor betegségtől fáradt szíve utolsókat dobbant, kint az utcán már próbálgatták a szilveszteri papírtrombitákat. És amikor másnap, az év utolsó napján teljes kórusban felharsantak a kürtök, sípok — már tudtuk, hogy ő nincs többé. Hozzá méltó gyászzene harsogott országszerte. Érte is szóltak a trombiták. Nyugodjál békében, Színészkirály! B. A. *