Magyar Nemzet, 1986. február (49. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-11 / 35. szám
A RÁDIÓ MELLETTI Az András-major nevű egykori grófi kastélyba igyekezik SZOT-beutalóval Dános György újságíró és családja, hogy nyári szabadságát zöld erdők, friss levegő és madárcsicser közepette élvezhesse. Már a bejáratnál furcsa dolgok történnek, a valamiért „maestro”-nak szólított kapus úgy ereszti csak be őket, mint valamilyen nagyon gondosan őrzött objektum szigorú silbakja. Ráadásul valamiféle „határsáv” kijárkálási tilalmat hirdető táblái veszik el a beutaltak örömét, no meg a viperaveszélytől óvó felhívások. De akad még más kedvrontó ebben az üdülőben, a főkertész („Üdülő vendégeknek Gercse elvtárs, gyermekeknek Gercse bácsi") kissé börtöni fegyelmet tart, nem véletlenül nevezik el a gyerekek „Viperák”-nak, s minősítik a felnőttek „gyermekgyűlölő vadszamár”-nak. Hamarosan kiderül aztán, hogy a tilalmak sora egy hatalmaskodni vágyó ember fontoskodásának köszönhető csupán, csakhogy eddig a kibontakozásig majdnem egy órát kell várakoznia a hallgatóknak. A Fűre lépni veszélyes című gyermekhangjáték ugyanis arra a sajnos nem ritka esetre remek példa, amikor egy rádióműsor rövidebbként alighanem jóval hatásosabb lett volna. Berkes Péter különféle bonyodalmakkal „spékelte” meg amúgy nem túlságosan fordulatos történetét: nyomozásba kezdenek a felnőttek, különféle kalandokra vállalkoznak a nyaralás kényszerű eseménytelenségétől szenvedő és a kiépített, szépen gereblyézett sétányokon való kötelező sétálásban mérsékelt élvezetet lelő gyerekek. Közben bepillanthatunk a „közösségszerveződés” gyönyörűségébe: a derék beutaltak elkezdenek marakodni, némelyek „a szerkesztő úr családjára fújnak”, mások meg csak úgy egymásra keresztül-kasul, megint mások igyekeznek „alkalmazkodni” és szolgai módon azokkal pörölni, akik — mellesleg méltán — elégedetlenkednek a Sing-Sing-beli üdülőviszonyok miatt. „Némely nem akárkik gyerekei tele vannak gőzzel és megfertőzik” más rendes emberek jólnevelt gyermekeit, sopánkodik egy asszony, és ugyan ki nem találkozott volna már hasonló „béketűrőbékebontókkal”. A Tamás útrfiú kalandjaiba illő (vagy legalábbis arra emlékeztető) eltűnési história után aztán természetesen minden jóra fordul, lelepleződnek a titkok, akad egy valódi vipera is, alkalmasint az egyetlen, mely azonban tényleg rettegésben tartja a környéket, a basáskodó Gercse Gusztáv elveszíti birtokolni vágyott hatalmát, s attól kezdve mindenki csak hétköznapian Gercse úrnak szólítja, s a maradék napok sok jót ígérnek, mert Dános apu fölfogadja a Zsarátnok becenevű helybéli gyermeket erdei barangolások vezetésére. Ez bizony nemcsak hosszadalmasra sikeredett, hanem nagyon is vérszegény történetecske. Az író egy-két hangulatfestő kiszólással igyekszik életet lehelni figuráiba, „hapek”, mondják, az egyik mamának meg ez az „egyénített” szavajárása: „Atya világ, Dános György”. Mindez azonban kevés. Lehet persze hogy a fiatalkori nosztalgia mondatja, de Tom Sawyer és Becky Thatcher barlangbéli eltűnése valahogy több izgalommal járt, mint ugyanezen világirodalmi vándormotívum vasárnap reggeli febukkanása. Akik mégis minden elismerést megérdemelnek, azok a gyermekszereplők, akik ismét olyan hitelesen játszottak, hogy profi kollégáik is megirigyelhetikőket. Mindez pedig Csajági János és Varsányi Anikó rendezői munkáját dicséri. Csak röviden Informális sorozata legújabb darabjaként Szezon közben látogatott el a bécsi Állami Operába Kiskalmár Éva. Visszajár már ide, hiszen alig néhány hónapja hallottuk az Évadkezdés című riportját, s a római opera budapesti vendégszereplésekor készített beszélgetéseit imponáló tárgyi tudás, a zeneművek és a megszólaltatott karnagyok, rendezők, énekesek személyes pályájának biztos ismerete derül ki ezekből az interjúkból, amelyek így lényegretörőek, s nagyon sokat elárulnak a nemzetközi dalszínházi élet eseményeiről, az egyes művészek hitvallásáról, elveiről, élményeiről, egyéniségéről. A riportermagnóval készült operarészletek minősége persze nem veszi föl a versenyt a harmadik műsorban hallható magas színvonalú és technikai tökéletességű zenei programokkal (a bécsi tudósítás után például Sebestyén János csembalózott és a Bartók Vonósnégyes játszott), mindezekért azonban bőven kárpótolt a bő háromnegyed óra információgazdagsága. Csak szervezés kérdése? — hangzott Kaposy Miklós „riportszatírájának" címe. A műfaji meghatározás persze aligha pontos, hiszen számos riportot hallhattunk nem is annyira a közlekedésről, mint inkább arról a kipusztíthatatlan bürokráciáról, amely miatt csak eiközlekedgetünk, közlekedgetünk”. A sűrű utca-átkeresztelések miatt régi lakásukból ugyanabba „átjelentkezni” kényszerülök kálváriája, vagy a jogosítványába bejegyzést tenni köteles állampolgár hányattatásai persze csak hallgatva (és kitűnő humorú színészek előadásában) mulatságosak, az esetek szenvedő alanyai a packázások idején valószínűleg kevesebbet fakadtak kacajra, mint Kaposy Miklós közönsége, mely egy-egy történet után kíméletlen „buuuu”-val minősítette az elembertelenedett hivatalok lelketlen tisztviselőit. (jócsa) Lehel György kitüntetése Az Elnöki Tanács Lehel György Kossuth-díjas kiváló művésznek kimagasló művészi munkássága elismeréseként, 60. születésnapja alkalmából a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetést adományozta. A kitüntetést Vajda György művelődési miniszterhelyettes adta át hétfőn. Reneszánsz vásárt rendeznek február 11--án, vasárnap 10 és 14 óra között, a Petőfi Csarnokban. A helyszín ezúttal egy reneszánsz kisváros piacterét idézi, ahol korabeli öltözetekben mesteremberek készítik, kereskedők árulják portékáikat. Lesz mézeskalácskészítés, zászlófestés, sárkányeregetés, hangszerkészítés, korabeli fodrászat és sok más egyéb. Fellépnek mutatványosok, bábosok, mesemondók, táncosok. Képviselteti magát a régi muzsika, a Camerata Hungarica, a Tomkins énekegyüttes, a Mandel Quartett, Michel Montanaro, Kobzos Kiss Tamás és gyermekmuzsikusok közreműködésével. Közös éneklés és játék várja a gyermekeket és felnőtteket. A házigazda tisztét Mandel Róbert tölti be. A TAVERNA BELVÁROSI SZÁLLODA és VENDÉGLÁTÓ VÁLLALAT felvételre keres: — főkönyvi csoportvezető (éves jövedelem 96 000,-120 000,— Ft-ig) ’— kontírozó könyvelőt és könyvelési ellenőrt (éves jövedelem 72 000,-96 000,- Ft-ig) — könyvelőt (éves jövedelem 48 000,— 72 000,- Ft-ig) — gépíró adminisztrátort (éves jövedelem 42 000,-54 000,— Ft-ig) Jelentkezni lehet: Számviteli Osztályon (Bp. XIII., Váci út 8.) Telefon: 532-269. BELVÁROSI SZÁLLODA ÉS VENDÉGLÁTÓ VÁLLALAT Magyar Nemzet irodalmi séták A hatvanas évek közepén, egyetemi előadás után futott végig „a riadó” az évfolyamon: azonnali társadalmi munka szükségeltetik a majdani egyetemi klub kialakításához. Örömmel kerekedtünk fel (elvégre van „nyomós ürügy” a következő óra elmulasztásához), s mentünk a Károlyi Mihály utca Irinyi utca sarkán levő épület alagsori hodályába, ami kivénhedt hajófenékre emlékeztetett. S jókora porhullámok között órákon át feszegettük fel a korhadt deszkaborítást. Aztán hónapok múlva megnyílt az ELTE klubja, s az alsó teremben az akkor még kezdő Omega együttes játszott A kor szórakozása, a beatzene a kor hangerejével töltötte ki a termet, s fent a furcsa, tükrös, cirádás helyiségekben pedig csattogott az asztalifoci. A filoszok egy percre se gondolták, hogy évtizedekkel előtte e helyen a magyar szellemi élet klasszikus alakjai kevésbé zajos, de nem kevésbé szenvedélyes és nyüzsgő életet éltek, abban a kávéházijain, amelynek a heve Centrál volt. Pedig ismertük a tücsökzenéből, a Szabó Lőrinc-verset: „A Centrál, modern akadémia, / pezsgett forrt. A költők törzsasztala / rég befogadott Zsiga bácsi, Tóth, / Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt / tudós és író, öt és nyolc között / mind' odagyűlt Vera-börze működött, / és lexikongyár; Mikes sakkozott ' Babits korrigált; Elzevirt hozott / Kner Gyoméról; Karinthy vitte új / feleségét; Heinrich, az öregúr, / csepülte a konzervatívokat;/ Táltos hümmögött, kis báldor szaladt / Meredithet leköpni, pletyka, pénz / s száz terv lengett a szivarfüstben; és / túlvoltunk Shakespeare Szünetjein (s Horváth Henrik új kecskerímein), / Mihály kocogott:Főúr, fizetek!’ — / S mentünk, nézni detektívfilmeket." A múlt század végén s a két világháború közt virágzó kávéházi élet előzményei több száz évre nyúlnak vissza. Buda töröktől való visszafoglalása után itt is és Pesten is megjelentek a kávéfőzők. A múlt század első felében olyan hangulatos kávézó hívta a vendégeket, mint a Fürdő utcai Kávéforrás. Az Úri utcai Libasinszky-házba főleg a jurátusok jártak. Márványasztal, tükör, biliárd tartozott egy valamirevaló kávéház berendezéséhez. A kortárs Vahot Imre így ír: .Reggel még igen kevés jurátus jelenik meg a mulatóhelyen, azonban dél felé s kivált ebéd után mindinkább gyülekeznek, s ekkor kezdődik a nagyba menő teke-játék (billiárdozás) és journal-olvasás, mely itt fölötte sajátszerű." Kedélyes hangon emlékezik meg Friebeisz István a pincérekről: „E faj nevezetes befolyást gyakorol az emberiségre, ha mindjárt nem is roppan számával, leginkább cselekedetével.” A magyar irodalom színe-java megfordult a Centrálban: Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Kozma Andor, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán. A Nyugat törzsasztalánál gyakran feltűnt Ady Endre. A Nyugat létrejötte körüli időket Babits Mihály is megrajzolja a Halálfiaiban. Imrus, a regény hőse is eljut az egyetem közelében levő Siena kávéházba, ami a Centrállal azonosítható. Itt hallgatja meg a szélhámos Gyula — meg nem valósult — lapalapítási tervét. Imrus félszeg vidéki fiúként, szegény diákként sóvárogva vonul el a fővárosi kávéházak hívogató ablaktáblái előtt: „Ó, kávéház! drága és mindig kikerült szórakozás! most ide is minden külön ok és meggondolás nélkül beléphetett Imrus.” Az első világháborúban a Centrál törzsvendégei közül elesik Ady barátja, Zuboly (Bányai A Centrálban Az otthonosság érzetéhez nemkülönben az is hozzájárult, hogy a kávésok régi, családias szokásokat őriztek meg hosszú ideig. Karácsonykor például a tulajdonos céhes hagyományok szerint asztalához invitálta a szakállas főpincért, a fehérzubbonyoskávéfőzőt, valamint tűzilegényeit, pincéreit és pincérinasait, hogy együtt költsék el az ünnepi étket. A Centrál a múlt század nyolcvanas éveinek végén nyílt meg az Egyetem (ma: Károlyi Mihály) utca 9. alatt. Néhány háztömbbel arrébb működött korábban a Philosophus Kávéház. A Centrált ■ Kiss József, modern literatúránk előfutára, a korabeli irodalmi élet vezéralakja tette irodalmi kávéházzá, midőn a Váci utcai Korona után ide költöztette át Kerek Asztalát, s A Hét című lapjának szerkesztőségét, ő maga így vall A Hét körüli pezsgésről: „Furcsa egy újság! Kávéházban olvassák és a kávéházban írják is. Azért írják-e kávéházakban, mert ott olvassák? Vagy azért olvassák a kávéházakban, mert ott írják? Sohase tudtam vele tisztába jönni. Közel nyolc esztendeje a belvárosi Centrálkávéház volt A Hét főhadiszállása, az Athenaeum tőszomszédságában, melynek történelmi nevezetességű falait tavaly lebontották. Itt nyomták és itt készült A Hét. Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott hétközben soha meg nem fordultak. Órahosszant elültek egy pikkoló mellett egy helyen és serényen rótták egymás alá a sorokat az egyformán szabott papiroson. Ezek A Hét emberei voltak. A nyüzsgés, a moraj, az ide-oda röpködő beszédek kavargása, a vágni való füst őket nem bántotta, sőt úgy látszik, mintha ez lett volna valódi elemük. Igazi hasis ez a levegő annak, aki megszokja. Egy golfáram, amely zsongító melegével a gondolatot bontásra serkenti.” Elemér, akinek bronzképmását — a költő megörökítő szavaival — elhelyezik a falon. A húszas években ismét törzsasztala alakul itt a Nyugatnak: Tóth Árpád, Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Kárpáti Aurél, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos jár ide. A Táltos asztalnál Szabó Dezső komortik és élcelődik. Ezt az időt villantja fel a már idézett Szabó Lőrinc-vers. Írói indulásáról, felfedeztetéséről 1922-ben Kodolányi János így ír a Visszapillantó tükör lapjain: „A Centrál Kávéháziban, ahol sok, ma is nevezetes, avagy azóta eltűnt férfiúéval együtt az én »bölcsöm is ringott«, Móricz Zsigmond akkoriban nem fordult meg. (...) Miért írtam mégis Móricz Zsigmond nevét első igazi, hamisítatlan elbeszélésem felé? (...) Puszta véletlennek látszott. De hát később kiderült, hogy még ez sem volt véletlen, s ma, amikor visszatekintek a múltra s Móricz Zsigmonddal való kapcsolatomra, csak így történhetett, s nem másként (...) Utam egyenest a Centrál Kávéház-fba vitt Győztesen nyitottam be, önérzetesen köszöntöttem Gusztit, az impozáns főpincért, társaságunk mindig kötekedő kedvencét. Ilyenkor, déltájban, kevesen ültek a tükrök alatt, néhány magányos, újságot böngésző öregúr, nagy, kerek törzsasztalnál a szakállas, francia professzor. (...) Kávét rendeltem, vajas kenyeret, vettem öt cigarettát is. Jóllakván, a telefonfülkébe léptem. Megkerestem Móricz Zsigmond számát. S nagy nekifohászkodás után fölhívtam. Nyugodt, de vékony férfihang. Móricz Zsigmond hangja. Bemutatkoztam. Nyájasan, örvendezve zümmögött a kagylóban: — Igen, igen, szóltam Osvátnak, hogy szeretném magát megismerni. Mikor ér rá? Látogasson meg. A novellája nagyon jó írás. Örülök az ajánlásnak. Világos, szinte fényes, nagyon tisztán, zeneien hangsúlyozott, felsőtiszai tájszólással beszélt Egyszerre nagy bizalmat éreztem iránta.” A harmincas évek végének Centrál-körét, úgyszintén pályakezdéséről szólva, Takáts Gyula így említi: „ahol Szabó Dezső és Szabó Lőrinc egymástól távol ülve, messzi asztalaikkal a két pólust jelentette.” Itt, a valaha porcelángombos karosszékben ülve több nemzedék cserélt eszmét, s tanult meg dolgozni, határidőre kéziratot szállítani, penzumot írva is remekművekben gondolkodni. Nagy Lajos vallja be A lázadó emberben: „Kávéházban kezdtem írni, kávéházi író is maradtam.” A ma kopárnak tetsző termek láttán még zsongítóbbak Kosztolányi — igaz, más helyszínről írott sorai: „A kávé gőze illan át forogva / a téli reggel füstjén szerteszét / s ott, ahol zabáltunk hajdan éhgyomorra / dicsőséget, dohányt és feketét, / nők, villanyok között, tombolva nyersen, / a lehetetlent érzem én magát, / szeszélyt, kalandot, sok-sok régi versem / és ifjúságom vad aetherszagát.” Marafkó László MÉHEDNEK GYÜMÖLCSE... Regény ÍRTA: MOLDOVA GYÖRGY 9. Ebben az évben korán jött a tavasz, már most, húsvét táján is különösen enyhék voltak az esték, az emberek könnyű kabátban vagy pulóverben jártak. Szenthe érdeklődve figyelte a ráérősen sétálgató ünnepi párokat, hosszú évek teltek el azóta, hogy ilyen hosszan elálldogált az utcán. Légvonat húzott át a kapumélyedésen, a mérnök megdörzsölte könnyéül elmerevedő izmait. Szabóné tíz óra körül jött ki az eszpresszó hátsó kapuján, öltözködésében nyoma sem volt a téli kopottságnak: piros kiskosztümöt viselt fekete betéttel a galléron és a zsebeken, nyakában láncon valamilyen régi aranypénz lógott, mikor közelebb ért, ingerlően erős jázminillat áradt belőle. — Hová megyünk? — Okvetlenül le kell ülnünk? — Igen, meg kell beszélni a dolgot. — Én nem ismerem a környéket, maga tud egy megfelelő helyet? — A „Kármentő” éjfélig nyitva tart és itt van a közelben a villamosremiz mellett. — Rendben van, úgy sem maradunk hosszan. A kisvendéglőben ebben a késeiórában sem találtak szabad helyet, de Szabónét ismerték a pincérek és a kedvéért egy sarokasztalról levették a „foglalt” táblát. Míg elhelyezkedtek, Szenthe benyúlt a zsebébe és csak úgy vakon megszámolta a pénzét, arra emlékezett, hogy egy esetleges tankolásra számítva, százforintosokat vett magához, de nem tudta pontosan, hogy mennyit, ujjal most öt bankjegyet tapintottak ki. — Mit iszunk? — kérdezte a nő. — Én kocsival jöttem. — És ha kocsit vezet, soha nem iszik? Elkérem a fényképét. — Az én fényképemet?! Minek? — Felakasztom a szobámba szentkép helyett. Szenthe elmosolyodott. — Legfeljebb egy üveg sört. És maga? — Én cseresznyét kérek. Kihozták az italt, a nő felemelte a poharát. — Beának hívnak — ha érdekli. Szenthe a nő felé fordult. — Tessék, mondja el, hogy mit akar. — Tudnia kell, hogy én soha nem akartam odaadni a gyerekeimet, a férjem tette be őket az intézetbe. — A maga beleegyezése is kellett hozzá, anélkül nem ment volna. — Tizenhét éves voltam, mikor először szültem. Olyan fiatal voltam, hogy mikor a kórházban odaadták nekem a gyereket, csak azt mondtam magamban: úristen,, úristen! El sem tudtam képzelni, hogy mihez kezdek vele, Laci pedig továbbra is úgy akart élni, mint régen. — Ki az a Laci?— A férjem, illetve a volt férjem, mert azóta elváltunk. Kint laktunk Budán egy lőtéren, szolgálati lakásban, Laci valaha versenyzett, mikor abbahagyta, akkor nevezték ki gondnoknak. Esténként rengetegen jártak le szórakozásból lőni, nagyfőnökök, italba fogadtak, berúgtak és gyakran nekiindultak az éjszakának. Minket is elhívtak Laci mindig vitt magával, szerette, ha mellette vagyok. Egyedül kellett hagynunk Bernadettet, én mindig féltem, hogy valami baja történik és ezért nem bántam, ha állami gondozásba veszik, mert benn az Intézetben jobban vigyáznak rá. Azt hittem, hogy hamarosan visszavehetem majd, csak a telet éljük túl. A tél volt a legszörnyűbb. Az egész lakásunk egyetlen szobából állt, eredetileg víkendháznak használták az épületet, ajtó-ablak el volt vetemedve, nem lehetett átfűteni, éjszakára úgy kihűlt, hogy a pára ráfagyott a paplanra. — És tavasszal miért nem vették ki Évát? — Éva? Ki az? — Most úgy hívják Bernadettet — Nem tudtam. Nem vettük ki, mert én újra teherbe estem és vétek lett volna hazahozni egyébként is, mert Laci akkor már nagyon ivott. Napokra eltűnt, csak azért jött haza, hogy pénzt kérjen és ment tovább a haverjaival. Ha nem tudtam adni megütött ... Beteg voltam, évekig kórházról kórházra jártam. — Miért nem váltak el? — Azt hittem, ha megszületik a második gyerek, Laci megváltozik majd... — Ezt nem hihette komolyan. A nő maga elé nézett. — És szerettem őt, sokáig szerettem még és lehet, hogy ez soha nem fog elmúlni. De aztán láttam, hogy el kell jönnöm tőle, mert teljesen tönkremegyek és soha nem szerzem vissza a gyerekeimet. Mikor egyszer egészségileg összeszedtem magamat, jelentkeztem átképzésnek a Keltexbe, mert ott adtak helyet a munkásszálláson és el tudtam jönni a lőtéri házból. Aztán kerestem egy albérletet, egy öregasszony fogadott be, két másik lánnyal laktunk együtt egy egyszoba-konyhás lakásban. Aztán a két társnőm férjhez ment és hazaköltözött vidékre teheneket nevelni, én ápoltam a nénit, egy fél év múlva meghalt, egyedül maradtam a lakásban. De akkor márelkéstem mindenről, maguk már elvitték Balázskát is. Elhatároztam, hogy akkor is megtalálom, ha házról házra kell végigjárnom az egész várost. — Hogy tudta meg a címünket?" — Az intézetben mondta meg a gondozónő, valamiért haragudott magukra. Miért? — Nem tudom, lehet, hogy nem adtunk elég borravalót neki. — Aztán, hogy befejezzem a történetet, otthagytam a gyárat, átjöttem ide az eszpresszóba kiszolgálónőnek. Sokkal többet keresek.— És közelebb lehet a gyerekekhez is — mondta Szenthe tompán. — Igen, ez is számított, több volt az esély, hogy találkozok velük. — Mégis, hogy képzeli ezt a dolgot? — Belátom, egy papíron sincs jogom a két gyerekhez, de én nem tudok lemondani róluk. A feleségét hiába kérném, csak magán múlik, hogy mire hajlandó. Hosszú csönd állt be, Szenthe mereven figyelte a nőt, Bea megfogta a nyakláncát. — A medállámat nézi? Dupla dukát. Egy kamionostól vettem. A pincér odalépett az asztalhoz. — Elnézést, záróra. Szenthe fizetett és kimentek az utcára, a remiz előtti megállóból épp akkor indult el egy villamos a város felé. A nő legyintett és nem futott utána. — Mindig jön egy másik. — Ilyenkor már csak félóránként jár. Bea körülnézett. — Taxi persze sehol. Azt mondják ilyenkor beállnak egy ház udvarára és ott alszanak reggelig. — Ha akarja, hazavihetem. Ha beül egy ócska Wartburgba. — Köszönöm. De nem várják otthon? — Nem, elutazott a családom. Hallgatagon ültek egymás mellett a kocsiban, a nő csak egy-egy szóval jelezte az irányt; a Baross utca egyik mellékutcájában lakott egy régi bérházban. Szenthe félkerékkel felállt a gyalogjáróra, és várta, hogy utasa elköszönjön. (Folytatjuk) NAPLÓ Juhász Aladár, Liszt Ferenc kiváló magyar tanítványa szülőházán, az I. kerület, Fortuna utca 10. számú ház falán emléktáblát avatnak fel február 12-én, szerdán délben egy óraikor. Emlékbeszédet mond P. Eckhardt Mária zenetudós, a Liszt Múzeum igazgatója, közreműködik a Zeneművészeti Főiskola énektanárképző tanszakának kamarakórusa. Elkészült a pécsi nyári színház idei programja. Június 23-án kezdődnek a bemutatók is július 30-án fejeződnek, be. Tekintettel arra, hogy ebben az időszakbankerül sor a mexikói labdarúgó-világbajnokságra, a tv-közvetítések napján nem játszik a színház, összesen 34 előadást — tízféle produkciót — láthat a közönség. Hagyománynyá vált, hogy mindig egy-egy ünnepi hangverseny vezeti be a programot. Az idén Haydn Az évszakok című művét adja elő a pécsi szimfonikus zenekar. Első alkalommal osztották ki a Darvas József-díjat, amelyet az író bátyja alapított, hétfőn Orosházán. A Darvas-díjat elsőkéntCzine Mihály irodalomtörténész, Fábián Zoltán, az Írószövetség néhány éve meghalt, titkára, Ciricz Mátyás színházi rendező és Sarusi Mihály író nyerte el. Az orosházi városházán Mihály András tanácselnök adta át a kitüntetést és a szarvas-ilmet, RajkiLászló szobrászművész munkáját.* A Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága és a Petőfi Csarnok — a Tavaszi Fesztivál keretében — országos ifjúsági videoszemlét rendez március 17- én. A Kallódó videók című szemle célja, hogy lehetőséget adjon a fiatal videósoknak a bemutatkozásra, a szakemberek pedig képet szerezhetnek a hazai videózás tartalmi és szakmai felkészültségéről. Kedd, 1986. február 11.