Magyar Nemzet, 1986. május (49. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
.Magyar Nemzet • A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA • Öt dicsérem csak Május van, gyönyörű tavasz, csábít a gondolat, hogy napsugaras-szép szavakkal köszöntsem ezt a reggelt, a munka ünnepét. Vers kellene ide, költői ragyogás, hisz' csak a művészet képes visszaadni mindazt, amit a munka jelent emberi mivoltunkban, múltunkban s jövőnkben, az örökkévalóságban. Mondom, csábít az ünnep, de mi is mindjárt, óv a nagy szavaktól. Mert „a szépség csalfa tolmács”, a líra fennkölt: kemények ma a hétköznapjaink ! Nagyon is kemények, földhöz ragadtak; korunkhoz a próza jobban illik. Mégis — a munka csodatévő. A teremtés maga! Idézve Juhász Gyulát: az élet anyja — „én őt dicsérem csak .. S legyen bár perpatvar, nyűglődés, harc és szikrázás körötte, megannyi „akció”: a munkából élünk, semmi másból. Abból, amit megformáz a kohász, learat a szántóvető, öszszecsavaroz a gépész, végekbe varázsol a szövőnő, felszínre hoz a bányász; abból élünk, amit megtervez a mérnök, föltár a kutató, szolgálatunkba hajlít a tudós; abból, amit elvégez a tanár, az orvos, az építész , az alkotó ember. És lehet vitatni is, ki rosszul, ki jól csinálja; összevethetők művek és mesterek, követelhető nagyobb, méltóbb elismerés, ösztönzés, kipróbálhatók ,új érdekrendszerek, új biztatások, új és még újabb jelszavak — egyvalami mindannyiunkat túlél: a tett. A bevégzett mű. Hiszen a szavak múlandók, de a dolog örök; a munka az alapja, bölcsője életünknek — gazdaságnak és társadalomnak, anyagiaknak és szellemieknek, tudománynak és politikának; jónak, szépnek, művészinek, sikereknek és vágyaknak, mindennemű haladásnak. Marx írta: hAz egész úgynevezett világtörténelem nem más, mint az embernek az emberi munka által való létrehozása, mint a természetnek az ember számára való létrejövése.” Mindezert a munkát, a munkasi ünnepeim a legszepített egyike. ne ken-e mondani eztllen-e dicsőítem a természetest, felmagasztalm az alkotot — a dolgos embert — ebben a racionalizátt világban? Kell, úgy hiszem. Már csak azért is, mert korunk kibillentette egyensúlyából a tudatot, s ma annyi a tévút, a Szélsőség, hogy olykor az evidenciák is vakvágányra jutnak. „Én abban az időben nőttem fel és kezdtem el dolgozni — olvasom a Társadalmi Szemlében a vezérigazgatót —, amikor minden azt hirdette számomra: a munka becsület és dicsőség dolga; dolgozni nem a pénzért kell, hanem a társadalmi megbecsülésért.” Ő is mondja: ez volt az egyik véglet. A másik meg az erre adott válasz, a „csak magaddal törődj!”, s hozzá a szakadásig feszített tempó, a hajtás. „Felkeltettük gyerekeink igényeit, és most ők is, mi is belerokkantunk, hogy megpróbáljuk kielégíteni azokat.” Ami egyszer sikerül, másszor nem. Elveinkben már tudjuk, hogy a kettő között kellene maradni, nem lehet csupán a lelkesedésre építeni, mint ahogy magában az önös érdek, a hajsza is zsákutcába visz — „a munka nem lehet törvény, hanem szabadság s jog is egyszersmind”. De másért is kell a szép szó, a biztatás. Nekünk, magyaroknak különösen elkél, mert hovatovább nemzeti önérzetünket sérti az a sok keserűség, ami munkánk leértékeléséből fakad. Tisztán kell látni, legalább ezen a napon, a munka ünnepén, hogy itt nem a magyar szellemiség, nem az ész és nem a kétkezi alkotó, nem a magyar munkás lebecsüléséről van szó, hanem strukturális bajokról, „termékeink” versenyképességéről. A gazdasági szerkezet hibáiról: irányítási, vezetési, szervezési fogyatékosságokról. A végtermékről, amiben benne van a mi egész történelmünk. Apró győzelmeink és sok hányattatásunk, erőnk, hatalmunk, kultúránk , elszalasztott ugrásaink-kiugrásaink és félig sikerült reformjaink. Benne van ez egy-egy mai gépben, csavarban is, amit lehet, hogy nagyon is nagy szorgalommal, hozzáértéssel és elhivatottsággal hozunk létre, csak éppen a megméretésnél — szegénységünk vagy helyzetünk okán, érdektelenség vagy ügyetlenség folytán, örökségünk vagy mechanizmusunk miatt — messze mások mögött járunk. S ezzel nem menteni akarom gyengeségeinket, éppen hogy rámutatni szeretnék azokra: jelenlegi önmagunkat úgy leszünk képesek felülmúlni, ha jól értelmezzük büszkeségünket; ha tudjuk, hogy dolgos nép vagyunk, többre való nemzet — csak törjünk ki végre a megkésettség állapotából. Tudom, rosszkor mondom ezt. Pillanatnyilag olyan helyzetben van a magyar gazdaság, hogy kitörésre rövid időn belül kevés az esélye. Sőt, éppen ellentétes folyamatok zajlanak napjainkban — miközben a „kézi vezérlésről” szeretnénk egy más módszerű, dinamikusabb, új pályára állni, aminek a kiküzdése úgy látszik nagyon nehéz lesz — mintha megint a hetvenes évek eleje kísértene. Veszélyes irányba sodródtunk, mást akar a politika, a kormányzat, mint amerre a vállalatok mennek — a gyakorlatban nem az történik, amit céljainkban elhatároztunk. Már-már azt hittük, hogy az utóbbi évek kemény restrikciójának vége, a mélypontról elmozdultunk, de nem, az emelkedőnek, a gazdasági megújulásnak még nagyon az elején tartunk. A legfőbb vigasz, hogy most nincs elodázás, alaptalan reménykedés, nincs évekig tartó tétlentehetetlen vágyakozás; történelmi időt nyerhetünk ma a gyors cselekvéssel. S ha ez némileg módosítja is elképzeléseinket, a reformról nem mondunk, nem mondhatunk le, még átmeneti zavarainkban sem, ezt az iskolát kijárta már ez a nemzedék. Egy bizonyos: a szorító helyzetben nehéz lesz megtalálni a reformtörekvések és régi beidegződések között azt az utat, amely a mai világhelyzetnek és a magyar valóságnak legjobban megfelel, unokáinknak legtöbbet ígér; súlyos felelősséget visel ma mindenki, egyén és testület, munkás és miniszter, aki a nemzeti gazdaság kisebb és nagyobb kormányzásából részt vállal, ehhez bizalmat kap. „A tét nagy — mondta Havasi Ferenc a minap —: 1986-ban eldől, hogy ráállhatunk-e a XIII. kongresszus elhatározta új fejlődési pályára, vagy fokozatosan feléljük azt az erkölcsi-politikai tőkét, amit 1980 és 1984 között a gazdaság egyensúlyi helyzetének megóvásában, az adósságok csökkentésében, az életszínvonal védelmében a nép áldozatvállalása árán megteremtettünk.” Ám bármekkora is a tét, nincs minden kockára téve: ebben az országban mindenkinek van és lesz kenyere. Aki dolgozni akar, dolgozhat — ez törvény minálunk! Úgy érzem, ma, ezen a napon ezt kötelesség hangsúlyozni. Ahogy az is szót érdemel: e nehéz helyzetből nem a munkásember kárán akar kijutni az ország. Bajaink orvoslására nem a normaszigorítás az egyetlen és legfőbb eszköz — bár néhol erre is szükség van —, a naplopás, a lógás, a munkahelyi lazaságok elleni fellépést véletlenül se vegye magára a tisztességes többség. Mert ez nem is neki szól! Viszont segítsen mindenki, aki ehhez erkölcsi tartással bír, mert a jelenség vitathatatlan, valós — nézzünk körül, minden negyedik, ötödik ember tétlenkedik —, de a kampányt, a „divatot”, a hamis általánosítást utasítsák vissza. Érzem, május-köszöntőben alig férnek meg e szavak, túlságosan kemények, kopogósak ahhoz. De hisz’ ilyenek a mi tavaszaink is, a szép és szebb májusok, dologból-munkából fakadók, ebből hajtanak újra — új tavaszokon új reményeket. Tóth fia bor Kormányválság Norvégiában A külpolitikai helyzet KÉT TANÁCSKOZÁS esedékes a hét végén. Tokióban a hét legnagyobb tőkés ország vezetői tartanak megbeszélést, ugyanebben az időben pedig az arab államok rendeznék meg csúcsértekezletüket. Az utóbbi azonban ismét kérdésessé vált, mert Kadhafi ezredes kérte, hogy az előzetes megállapodással ellentétben ne Marokkóban, hanem a líbiai Szebhában üljenek tárgyalóasztalhoz. Az arab vezetők rendkívüli találkozóját Tripoli ösztönözte az ellene végrehajtott amerikai támadás után. A napirendi viták miatt azonban az eredetileg keddre kitűzött összejövetelt szombatra halasztották, de most — a váratlan líbiai kérelem miatt — Marokkó úgy véli, ismét halasztani kell. Megfigyelők véleménye szerint Kadhafi a helyszín megváltoztatásával hangsúlyozni kívánja, mindenekelőtt az amerikai fellépés elítélése a csúcsértekezlet feladata, s nem szabad megengedni, hogy az iraki— iráni háború kérdései kerüljenek előtérbe. Szakértők azt sem zárják ki, a módosítás elutasítása esetén Tripoli lemondja részvételét, de a helyszín megváltoztatását nehezíti, hogy az Arab Liga külügyminiszterei már Fezben gyülekeznek. 11. Hasszán marokkói uralkodó volt az, aki össze akarta kötni a líbiai panaszt az iraki iráni háború kérdésével, Damaszkusz viszont Kadhafi javaslatát támogatja. Ezt a szíriai diplomácia vezetője közölte, amikor elkísérte jugoszláviai útjára Hafez Asszad elnököt. Faruk sa-Saraa külügyminiszter kijelentette, Szíria bármikor és bár, hol részt vesz az arab csúcson, ha ott az összegyűlt országok az amerikai bombázás ügyét vitatják meg. Bejrúti megfigyelők szerint szintén valószínűtlen, hogy május harmadikán elkezdhessék a tanácskozást, mert a már eddig elhangzott kölcsönös vádaskodások is elegendők a tett összejövetel meghiúsítására. Legutóbb Irak párizsi nagykövete vádolta meg Szíriát az „arab ügy elárulásával”. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért Főparancsnokság nevű palesztin ellenállási szervezet vezetője ugyanakkor Damaszkuszban közölte, rövidesen megtartják a „frontországok” csúcstalálkozóját. Ezen a szíriai, a líbiai, algériai és a dél-jemeni államfő venne részt, s ott lennének a Szíriához közel álló palesztin vezetők is. VÉLEMÉNYKÜLÖNBSÉGEK a tokiói hetes csúcsértekezletet megelőző kétoldalú találkozókon is elképzelhetők, bár e megbeszélések célja éppen az ellentétek elsimítása volna. A vezető tőkés államok problémái között említik Japán kereskedelmi mérleg többletét az Egyesült Államokkal és a nyugat-európai közösséggel szemben, de eltérések vannak a terrorizmus fogalmának a megítélésében is. Tokiót ugyanakkor mindannyian támadják kereskedelmi elzárkózása miatt, s ezen tovább haladva nagyok a nézeteltérések éppen ennek a kérdésnek a megvitatására kitűzött GATT-tárgyalások miatt is. Japánnak igen fontos volna, hogy Reagan és Nakaszone a szombati előzetes megbeszélésen megállapodjék a dollár/jen árfolyam kiigazításában. A terrorizmust illetően az amerikai elnök ugyanakkor megpróbálja majd rávenni szövetségeseit a Líbia-ellenes összefogásra, amire a jelek szerint Nagy-Britannia és Kanada teljes mértékben hajlik, a tokiói kormány és a többi részvevő azonban kevésbé. A nyugatnémet fővárosban a hetek találkozóját úgy ítélik meg, hogy ott elsősorban a terrorizmus elleni harc lesz a fő téma, és ez háttérbe szorítja majd a gazdasági kérdéseket. Bonn szerint elengedhetetlen az egyes országok biztonsági együttműködésének a javítása, miközben szorgalmazni kell a terrorizmus okainak a felszámolását célzó politikai erőfeszítéseket. Genscher külügyminiszter kifejtette: annak több válfaja van, és csak az egyik hozható összefüggésbe a palesztin gondokkal és a megoldatlan közel-keleti válsággal. A nyugatnémet diplomácia vezetője kijelentette, az erőszakos akciók visszaszorításában csakis az arab országokkal együttműködve érhető el eredmény. Genscher szerint a nyugat-európaiaknak fokozott mértékben keresniük kell a közel-keleti helyzet rendezésének a módozatait, s fel kell eleveníteni a párbeszédet az arab országokkal. elnök ezt követően jelentette be, hogy kénytelen benyújtani lemondását V. Olaf királynak. Egyúttal közölte: javasolni fogja az uralkodónak, hogy a Munkáspárt vezetőjét, Gro Harlem Brandtland asszonyt bízza meg az új kabinet megalakításával. A kormány lemondásának elfogadásáról csak a király dönthet, aki azonban jelenleg Svédországban tartózkodik. Willoch így legkorábban pénteken nyújthatja be lemondását. HÍRMAGYARÁZATUNK: Hosszú évekig Norvégia az európai legek országának számított: kiemelkedően magas életszínvonal, csillagászati árak az üzletekben, a fejlett országok között is szokatlanul előnyös helyzet, amit esztendőkön keresztül költségvetési többlet és pozitív külkereskedelmi mérleg jellemzett. Mindezt alig másfél évtized alatt érte el az ország. A „norvég csoda" hátterében az olaj állt, amely az elmúlt évben is a teljes ipari termelés ötödét, s a kivitel egyharmadát adta. Amilyen látványosnak bizonyult azonban a felfutás, éppen olyan várható volt, hogy egy drámai árcsökkenés megrendítené a „kékszemű olajsejkek" jólétének az alapjait. A fekete iszap ugyanis jótékonyan eltakarta, hogy az északi ország iparszerkezete viszonylag elmaradott, s a termékek versenyképessége, elsősorban a bérköltségek gyors növekedése következtében rendkívül gyenge. A petrodollárok — figyelmeztettek Oslóban már a bőség éveiben — túlságosan elkényelmesítik a hagyományos iparágakat, elodázzák a szükségszerű átalakulást. A halászat és a hajóépítés, a norvég termelés két pillére, ugyanis nem tartozik kifejezetten a holnap ágazatai közé. Ugyanakkor sok település foglalkoztatottsága múlik egyetlen üzem sikerén vagy bukásán, s a kapuk bezárása egyszeriben meglódítaná az eddig általánosan irigyelt, mindöszsze háromszázalékos munkanélküliség mutatóit. Ezek az aggályok most, amikor zuhanórepülésbe kezdett az olaj világpiaci ára, felerősödtek Norvégiában. A gazdasági következmények valószínűleg csak hoszszabb távon jelentkeznek, de bizonyos politikai hatások máris megmutatkoztak. Az olajáresés robbantotta ki közvetve a parlamenti válságot is, a koalíció ugyanis a benzinár emelését szorgalmazó törvényjavaslat szavazásán maradt alul. Az esemény azonban ezen a részletkérdésen keresztül a polgári koalíció egész gazdaságpolitikájának a támadására szolgáltatott alkalmat. Ennek legfontosabb eszköze az adócsökkentés és a szabad jövedelmek emelése volt eddig, most azonban a kényszerű helyzetben adóemelést, továbbá a költségvetési kiadások jelentékeny megszigorítását tartalmazta a jobbközép takarékossági terv. Kaare Willoch miniszterelnöknek és kormányának sorsa a mereven adóellenes, s a szabadpiachoz makacsul ragaszkodó kis Haladó Párt két képviselőjének a szavazatán múlott. A norvég parlamentben, a Stortingban a koalíció három pártja (a Höyre, vagyis a konzervatívok, a Keresztény Néppárt és a Ventrum) 78 mandátummal rendelkezik a szocialista ellenzék (a Munkáspárt és a baloldali szocialisták) 77 honatyájával szemben. A mérleg nyelvévé vált Haladó Párt így most a baloldalnak teremtette meg a lehetőséget, hogy kormányt alakítson. Az alkotmány ugyanis nem teszi lehetővé az idő előtti választások kiírását, s legközelebb csak 1989-ben járulnak a szavazók az urnákhoz. Ez a három év valószínűleg a politikai bizonytalanság és az egymást váltó kormányok jegyében telik majd el Norvégiában, mert nem várható, hogy a Munkáspárt szilárdabb koalíciót tudjon alakítani, mint amilyennek a polgári hármas bizonyult. — t —r Egyeztetési kísérletek a hetek csúcsértekezlete előtt Már a tokiói hetes csúcsértekezletet megelőző kétoldalú találkozókon napirendre kerülnek mindazok a gazdasági és kereskedelmi ellentétek, nézeteltérések, amelyek jelenleg a hét vezető tőkés ország között fennállnak, és beárnyékolják a konferencia remélt sikerét. Az MTI tokiói jelentése szerint Nakaszonepénteken Bettino Croxi olasz kormányfővel, szombaton Ronald Reagan amerikai elnökkel, majd Jacques Delorsval, az Európai Közösségek Bizottságának elnökével, vasárnap pedig közvetlenül a csúcs kezdete előtt — Kohl nyugatnémet toamcelánnal, Mulroney kanadai kormányfővel és Mitterrand francia elnökkel találkozik. Egyedül Thatcher brit miniszterelnök „marad" az értekezlet utánra. A csúcsértekezlet japán szóvivője szerdán a legfőbb gazdasági napirendi témák között említette a nemzetközi valutaárfolyamok kérdését. Az Egyesült Államokkal szemben 50 milliárd, az EGK-tagállamokkal szemben 11 milliárd dollárt kitevő japán kereskedelmi többletet, az amerikai költségvetési hiányt, a magas nyugateurópai munkanélküliséget, hozzátéve: e szerkezeti problémák megoldása együttes fellépést, alapvető együttműködést követel. A csúcson várható egy politikai és egy gazdasági nyilatkozat elfogadása, ezen kívül pedig olyan nyilatkozat közzététele, amely a nemzetközi terrorizmus elleni fellépéssel foglalkozik. Részt vesz a tanácskozáson Jacques Chirac francia miniszterelnök, Mitterrand elnök mellett, és Ruud Lubbers holland miniszterelnök, aki a közösség soros elnöke, s így Jacques Delors mellett az EGK-t képviseli. Jelen lesznek a külügy- és pénzügyminiszterek is. A japán ellenzéki pártok, a szocialista és a kommunista párt felszólították Nakaszone miniszterelnököt arra, hogy a csúcskonferencia házigazdájaként tegyen meg mindent a kelet—nyugati, ezen belül a szovjet—amerikai kapcsolatok javítása és az atomleszerelés elmozdítására. Miközben elítélték a nemzetközi méretekben erősödő terrorizmust, rámutattak arra, hogy a Líbia elleni támadás semmiképp sem segíti elő a probléma megoldását. Aggodalmuknak adtak hangot a jen gyors ütemű erősödése miatt, rámutatva: ez egyre nagyobb veszteségeket okoz a japán közép- és kisvállalatoknak. Felhívták a kormányfőt arra, hogy törekedjék a valutaárfolyamok stabilizálását célzó megállapodás elérésére. Nyomatékosan követelték a baloldali pártok azt is, hogy Tokió hagyjon fel az amerikai űrfegyverkezési programhoz történő csatlakozás tervével. Bizalmatlansági szavazás után lemondott az oslói kabinet Kaaren Villoch, norvég miniszterelnök szerdán virradóra bejelentette kormánya lemondását. Ezzel 23 év után első alkalommal történik meg, hogy az észak-európai országban nem parlamenti választások útján kerülhet hatalomra új kabinet. A norvég parlament — a Storting — kedden kezdte meg a vitát Willoch miniszterelnök hárrom párti jobbközép kormányának takarékossági tervéről. A 13 órán át tartó vitában Willoch bizalmi szavazást kért, amelyet egy szavazattal — 78—79 arányban — elveszített. A miniszter