Magyar Nemzet, 1986. június (49. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-02 / 128. szám
SZÉLRÓZSA Anna Frank teljes naplóija Ki ne hallott volna a második Világháború áldozatainak eledik legdrámaibb dokumentumáról, Anna Frank naplójáról. A könyv harminc országban jelent meg, több mint 15 millió példányban. Egy fiatal, tizenöt éves, írónőnek készülő kislány feljegyzéseit tartalmazza a nácik előli bujkálás éveiből Pontosabban az 1942 júniusától 1944 augusztusáig tartó időkből, amikor is a naplóírót elhurcolták, és a bergen-belseni koncentrációs táborban életét vesztette. Ez az egyszerű, de megfigyelésekben gazdag, az embertelenség és állandó halálfélelem ellenére életkedves és akaratot sugárzó műfilm- és színdarabfeldolgokettős alkalomból is felidézhetnék a nagy indiai költőt és írót: május 7-én volt születésének 125. évfordulója, augusztus 8-án pedig negyvenöt esztendeje lesz, hogy elhunyt. Most azonban inkább azért szólunk róla, mert művei egymás után jelennek meg újra, főként angol és német nyelvterületen, függetlenül a szokványos évfordulóktól. Az NDK-ban például már 1981-ben elkezd a sorozatos kiadást, 1982-től az angol könypiacon is megjelentek ismét a Tagore-művek. Az Áldozati ének című verseskötete, amelyért 1913-ban Nobel-díjjal tüntették ki, a A hajótöröttek és a Cora című regénye. Emlékeim című önéletrajza, azután elbeszéléseinek, aforizmáinak válogatott gyűjteménye s minden írása jóformán, amely kijelölte helyét a század irodalomtörténetében. Most — az említett műveken kívül — egy érdekes gyűjteménye jelent meg a berlini Insel- Verlag gondozásában, a Szin világa (Welt der Farbe) címmel Tartalma mindenki számára érthető, mert a nagy író akvarelljeit, rézkarcait és rajzait mutatja be. Illetve válogatást e műfajból. Erről az oldaláról elég kevesen ismerik. Szinte csak úgy a „hátsó lépcsőházakon" keresztül merészkedett a képzőművészet birodalmába. Tette pedig ezt 68 éves Világszerte szaporodnak az ünnepi játékok. A Genfben székelő nemzetközi központ tíz évvel ezelőtt már körülbelül háromezer, évenként ismétlődő fesztivált tartott nyilván, számuk ma ár a négyezret is meghaladja , kutassuk most ennek üzleti,isztikai, lokálpatriótái és éle okát, mindenesetre örvendetes jelenség, amely különböző színvonalon ugyan, de a művészetek népszerűsítését szolgálja Nem is szólván a nagy hagyományokkal rendelkező fesztiválokról. Gondolunk elsősorban a bayreuthi vagy salzburgi ünnepi játékokra. (Az utóbbiaknál legfeljebb azt kifogásolhatnánk, hogy a felső tízezer kisajátította magának, noha például Wagner a „nép színházát” akarta megteremteni a „hodálynak” nevezett bayreuthi Festspielhausban.) A legtöbb ilyen fesztiválnak megvan a sajátos jellege és célkitűzése, különösen egy-egy nagy alkotóművész valamilyen jubileuma esetében. Rovatunkban gyakran hírt adunk több kiemelkedő rendezvényről, ezért most érdekességként öt franciaországi ünnepi játék műsorát ismertetjük. Azok közül is a leglényegesebbeket. Strasbourgban a nagy hegedűművész, Jehudi Menuhinvendégszereplése áll a rendezvények középpontjában június 6-a és 27-e között. Menuhin-koncerttel kezdődik a fesztivál — a művész a továbbiakban a Royal Philharmonic London hangversenyét is vezényli, sőt külön fellép Jeremy Menuhinnal —, s záróakkordként Orff Carmina burana című műve csendül fel. A londoni filharmonikusokon kívül nagy érdeklődés előzi meg a Cseh Filharmónia együttesének, valamint a Bambergi Szimfonikusok előadásait. Toulonban, a dél-franciaországi kikötővárosban már május 21-én megkezdődtek az ünnepi játékok — július 8-ig tartanak — s a legnagyobb érdeklődés a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekarának hangversenyeit kíséri. Vezényel Jevgenyij Szvetlánát, aki 1965 óta áll az együttes élén. Zeneszerzőként is rangot vívott ki magának.. Külön érdekesség, hogy nemzetközi vetélkedőt is tartanak fiatal fúvósoló számára. A közép-franciaországi Bourges-ban június 4-e és 15-e között kizárólag mai zeneszerzők — közülük is a kísérletezők — művei szólalnak meg A fesztivál mottója „Synthese” Összesen harzásban ugyancsak bejárta az egész világot. A naplót és az egész Frank család életét dokumentáló anyagot most teljes egészében kiadták Hollandiában. A hétszáz oldalas mű tudományosan feldolgozott adatokkal, kommentárokkal és lábjegyzetekkel bővült ki, amelyeket eleddig nem hoztak nyilvánosságra. A gazdag anyagot a holland állami hadtörténeti Intézet szolgáltatta és állította össze. A könyv angol és francia nyelvű fordítása már folyamatban van, és remélhető, hogy ez a teljes életművet bemutató, megrázó dokumentációs anyag — a napló kiegészítéseként — hamarosan szintén ismertté válik nálunk is, korában. Mi indította e területre? „Képeim az én versművészetem vonalakban", adta meg tömören a választ. Több mint kétezer alkotást hagyott az utókorra. Életrajzírói és méltatói részben azzal is magyarázzák vonzódását a képzőművészethez, hogy ezáltal igyekezett az írástudatlanok tudatába vinni egész érzésvilágát és műveiben kifejezett gondolatait, ő maga gazdag családból származott ugyan, de egész életében a szegény népmilliók anyagi, erkölcsi és szellemi felemelkedéséért küzdött. (Különösen a móka megalázott helyzete foglalkoztatta.) Szellemileg az évezredes indiai hagyományokból táplálkozott, ugyanakkor Kelet és Nyugat kultúrájának a közeledéséből remélte az emberiség általános művelődésének a megújhodását. Hozzánk, magyarokhoz különlegesen kitüntető vonzalom fűzte, és nemcsak a balatonfüredi gyógykezelése miatt. Egy kissé inkább úgy érezte, hogy itt érvényesült leginkább a keleti fantázia és a latin ráció ötvözete. Valahol célzott is erre írásaiban, így volt? Nem lehet tudni. Mindenesetre emlékének ébresztése az európai irodalomban is tanúsítja, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a „harmadik világ", vagy az úgynevezett fejlődő országok gazdasági és művelődési problémái iránt, mint hangversenyre, ezenkívül számos előadásra és egy kiállításra is sor kerül. Egyidejűleg itt is nemzetközi vetélkedőt tartanak az elektroakusztikus zene művelői számára. Óriási feladatra vállalkozott a francia rádió, amikor tervbe vette az ünnepi játékok szervezését ebben az évben Montpellier-ben, a Földköztenger mentén fekvő Hérault megye fővárosában. Nem kevesebb, mint száz rendezvényt tartalmaz a műsor, július 12-e és augusztus 4-e között, a művészetek szinte minden műfajában. Az előadások egy részét a rádió élőiben is sugározza, a többiről fölvételt készít. E nagy vállalkozás presztízséé anyagi jellegű is egyidejűleg. A cél: a magánrádió- és tévéállomások egyre nagyobb hatalmának a letörése. A nagyszabású műsorban a leghíresebb szólisták és együttesek szerepelnek, nemcsak Franciaországból, de Európa számos államából. Ami minket érint: külön Liszt-napokat is a programba iktattak, ráadásul előadják a Don Sanche ou le chateau d'ambur című operáját, amelyet Párizsban komponált 1824—25 között. Szóljunk végül a hagyományos avignoni fesztiválról, amely mindig tartalmaz meglepetéseket. Most július 11-e és augusztus 6-a között régi és új prózai,zenei és filmalkotások mellett a fesztivál súlypontja az afrikai zene bemutatkozása. Mali, Guinea, Zaire, Burundi, Etiópia és Marokkó legkiválóbb együttesei mutatják be művészetüket az ősi dél-franciaországi városban. És hogy a mi számunkra még mindig különös zenekultúra megismerése teljes legyen: Japán hagyományos női táncművészete elevenedik meg az amfiteátrum színpadán. II. Frigyes porosz király — különösen évei sokasodtán — irtózott a portréfestészettől. Márpedig a választófejedelmek és nagy tekintélyű főurak egyre több képet rendeltek udvari festőjétől. Ő a legkínosabb helyzetben volt. Nem tudta, hogyan beszélje rá uralkodóját, hogy modellt üljön neki. Könyörgésére II. Frigyes végül is egy tanácsot adott: — Vegyél egy majmot, tegyél a fejére parókát és egy háromszögletű kalapot, s e modell alapján készítsd el a képet. A művész teljesen összezavarodott. Nagy kínjában könyögte: — Fenség, honnan vegyek egy majmot, aki önre hasonlít? összeállította: Vámos Imre Rabindranath Tagore emléke Fesztiválok Franciaországban Magyar Nemzet Közép-Európa irodalomtörténete Zoran Konstantinovic egy nemzetközi kötetről Nem éppen ritka vendég Magyarországon Zoran Konstantinovic, az innsbrucki egyetem öszszehasonlító irodalmi tanszékének nemzetközi hírű tanszékvezető professzora. A legutóbb tavaly ősszel, az európai kulturális fórum osztrák delegátusai között üdvözölhettük, amikor is arról beszélt a többi között, „milyen sajnálatra méltó, hogy a kulturális értékek mérésének nincsenek mértékegységei, s nemm állapíthatjuk meg, mekkora summát köszönhet az emberiség egyik vagy másik költőnek”. Így aztán sajnos az sem megállapítható, folytatta gondolatmenetét Konstantinovic professzor, mekkora értékek közvetítődnek a népek közötti kulturális csere során. Közös erőfeszítéssel A maga módján persze mindent megtesz az innsbrucki egyetem tanára, hogy e kultúraáramlás mértékét fölbecsülhessük. A budapesti Osztrák Kulturális Intézet elmúlt heti rendezvénysorozatán — melynek keretében a bécsi Bundesverlag, a főleg szakkönyveket és tankönyveket megjelentető hivatalos állami könyvkiadó mutatkozott be kiállítások, szakmai vitaülések, könyvpremierek segítségével —, Zoran Konstantinovic arról a hatalmas tudományos vállalkozásról számolt be, amelynek megvalósításán osztrák, magyar, jugoszláviai, olasz, lengyel, cseh és szlovák irodalomtudósok munkálkodnak. — Közös történelmi és szellemi térségünk irodalomtörténetének megírásáról van szó — mondja Konstantinovic professzor —, ezen dolgoznak közös erővel és elhatározással a szomszédos országok tudósai. Ki más is állhatna egy ilyen vállalkozás élén, mint egy Ausztriában élő rác? A nagy tanulmánykötet kéziratait az idei év végéig tervezzük leadni, de e művet is csak csirának tekintjük, egyes fejezeteit, témaköreit, például a stílusokat további kötetekben szeretnénk körüljárni, s persze elengedhetetlen az is, hogy a bemutatott irodalmakat antológiák segítségével tegyük hozzáférhetővé. Az első ilyen összeállítás már tavaly megjelent a Bundesverlag gondozásában, kortárs magyar írók elbeszéléseit tartalmazta. — Milyen eredményt várnak ettől a vállalkozástól? — Mindjárt hármat is elsorolok. Először is hiányzik e térség átfogó és összehasonlító irodalomtörténeti elemzése, e szempontból tehát hézagpótló munkát vállaltunk. Megmutathatjuk, mennyire rokonok vagyunk, jóllehet különböző nyelvcsaládokhoz tartozunk Második eredményként olyan irodalmak áttörését várom legalábbis szakmai körökben, melyek nagy részét kevéssé elterjedt nyelveken írták — szándékosan nem a kis nyelvek kifejezést használom Azt remélem, hogy e németül megjelenő mű, melyet szándékunkban áll lefordítani a többi világnyelvre és természetesen az érintett nyelvekre is, hozzásegít majd ahhoz, hogy a nemzetközi irodalomtudomány megismerje e térség irodalmainak hatalmas teljesítményeit. Ez lassú folyamat, de kultúránk így talán lassacskán belopódzik a tankönyvekbe, s ez a legbiztosabb útja annak, hogy a köztudat részévé váljunk. Ma ez még hiányzik, a magyar irodalom Magyarországon kívül minden igyekezet ellenére alig ismert. A megismertetést pedig az irodalomközvetítők, irodalmárok, tanárok, kiadói lektorok körén keresztül remélhetjük csupán. A harmadik eredmény tisztán elméleti: a könyv kiindulási pontként szolgálhat az összehasonlító • irodalomtudománynak az összefüggések, a tipológiai analógiák és modellek, a visszacsatolások, kölcsönhatások tanulmányozásához. A ..Habsburg-mítosz*" — Ez a munka bizonyára nem megy problémák nélkül. Hiszen már a térség elnevezésével gondok vannak: a Mitteleuropa-, a Közép-Európa-fogalom az elmúlt évszázad folyamán nemegyszer ,,terheltté” vált. A Közép-Európa valóban nemcsak földrajzi, hanem történelmipolitikai fogalom. A múltban nemegyszer kísérelték meg politikai erők, hogy visszaéljenek ezzel, kisajátítva maguknak a kultúrát, a szellemi erőket. A mi vállalkozásunk során arra törekszünk — ebben megegyeztünk —, hogy az ilyen veszélyeket elkerüljük. Ezért munkánk címéül nem a „terhelt" Mitteleuropát, hanem e Zentraleuropa elnevezést választottuk. — Nem okoz-e nehézséget ez egy Ausztriában dolgozó irodalomtörténész számára? Az osztrákok számára Közép-Európa gyakran egybemosódik a „régi Ausztriával", azaz a Habsburgok birodalmával. A köztudat számára — nem utolsósorban az idegenforgalmi propagandának köszönhetően — a Sacher-torta, a lipicaiak és a bécsi Burg császárainak Ausztriája szinoníma közép-európaisággal, a „Habsburgmítosz" fogalma valóságos közhellyé vált. Ami a trieszti Claudio Magris által bevezetett „Habsburg-mítoszt” illeti, ez a fogalom is úgy járt el, mint minden, ami közhellyé, divattá válik, elsekélyesedett, tartalma elferdült. Magnus kritikusan használta a kifejezést, s mindig is elhatárolta magát azoktól, akiik valamiféle nosztalgiahullám szolgálatába szerették volna állítani. Az ő értelmezésében az ellenzékiségen van a hangsúly, egy olyan ellenzékiségen, amely éppen a „Habsburgmítosz”-ra hivatkozó, azt kisajátító és kihasználó hatalmi és gondolati struktúrák ellen tiltakozik. Ezzel a nosztalgiahullámmal azonban olyan írók is újra előléptek a háttérből, akik a monarchia szüleményeinek tekinthetők, mégha igen kritikusan álltak is szemben ezzel az államalakulattal, „Kakaniá"-val, „Tarokkániá"-val. Robert Musil, Stefan Zweig, Franz Werfel, Herzmanovsky-Orlando, Hermito von Doderer, de akár Jaroslav Hasek is említhető ... — ... s Joseph Rothot se felejtse! S hogy állnak önök Krúdy Gyulával ? Én csak annyit fűzhetek ehhez, hogy minden nosztalgia hamisít: a letűnt világból csak a szépet szeretné látni, vagy legalábbis a valóságot megszépíteni, pedig az korántsem volt olyan szép, semmint azt gondolnánk, helyesebben szólva: csak kevesek számára volt olyan szép. S ezzel már megint témánknál vagyunk: a múlt század utolsó évtizedeiben félmillió ember vándorolt a monarchia minden sarkából Bécsbe, hogy szerencsét, de legalábbis munkát és kenyeret találjon. Ezeknek az embereknek, munkásoknak, cselédlányoknak, drótozóknak, ágyrajáróknak az életéről kevés adalékottalálunk a „szép” ausztriai irodalomban, annál többet a cseh Bozena Nemcovánál, Ivan Olbrachtnál vagy a magyar Móricz Zsigmondnál . Miként dolgozza föl mindezt az osztrák irodalomtudomány? Walter Weiss, a salzburgi egyetem professzora, aki ugyancsak gyakori vendég minálunk, legutóbb is arról szólt, hogy a vezetésével szerkesztett nagy osztrák, irodalomtörténeti monográfia a közép-európai összefüggések felismerésének szükségességét tükrözi. Esterházy és Danilo Kis — Ez így is van, hatalmas munkájuk messzemenően figyelembe veszi a hajdani ausztriai államalakulat nem német nyelvű irodalmainak kölcsönhatását. S ez a kölcsönhatás-vizsgálat a mi munkánk kulcsfogalma is, hiszen a hagyományos recepciós felfogást már réges-régen meghaladtuk. Nem mondhatjuk, hogy a romantika óriásai, Shelley vagy Musset mellett a többiek „szatelliták", nem, hiszen Petőfi nélkül nincs világirodalmi romantika! S ezt kell bevinnünk a köztudatba! Nincsenek kis és nagy irodalmak, csupán nagy költők vannak, márpedig Petőfi helye ott van a világ legnagyobb poétái között! Az, hogy Molnár Ferenc esetében Bécs és Budapest kicserélhető, s mondjuk a Liliom egyaránt játszódhat a Práterben vagy a Ligetben, senkit sem lep meg, de szerintem például Jókai Mór, az olyannyira magyar Jókai is az egész régió írójának tekinthető. S ez ma sincs másként, hozhatok posztmodern példát is. Amikor én Esterházy Pétert olvasom, minduntalan Daruilo Kis jut az eszembe, nyelvi kísérletező kedvük, írói világuk annyira rokon, de a párhuzamokat hosszasan sorolhatnám. Rendszerben kell tekintenünk régiónk irodalmát, s ez a rendszer kiterjed a stiláris párhuzamokon kívül a világkép, a mentalitás, az ízlés kölcsönös összefüggéseire. Ha ezt tudatosítjuk, nem dolgoztunk hiába. (Józsa) „Az eredmények ellenére szemléletváltozásra van szükség . A zeneművész-szövetség közgyűlése (MTI) A Magyar Zeneművészek Szövetsége szombaton a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tartotta meg XII. közgyűlését. A tanácskozáson a résztvevők megvitatták a szövetségnek az elmúlt öt esztendőben végzett munkáját, az alapszabály módosítására vonatkozó javaslatot. A közgyűlésen Láng István főtitkár fűzött szóbeli kiegészítést az elnökség beszámolójához, amely részletesen taglalta a szövetség hazai és nemzetközi tevékenységét, értékelte a szakosztályok és a helyi csoportok munkáját, s a szövetség nemzetközi kapcsolatainak fejlődését. Hangoztatta, hogy az eredmények ellenére szemléletváltozásra van szükség a zenekultúra társadalmi támogatásában, elsősorban az alkotói tevékenység, a kutatás, az oktatás és az előadóművészet működési feltételeinek korszerűsítése érdekében. A vitában felszólalt Köpeczi Béla művelődési miniszter, aki szólt a művészek, képviseleti szerveik és az állami irányítás között kialakult újszerű kapcsolatokról, hangsúlyozva, hogy ezek alapja: közös felelősséggel tartozunk az alkotás és a fejlesztés feltételeinek megteremtéséért. — Zenei életünkben — mondotta —, mint minden más művészeti ágban, a sokféleség uralkodik, különböző irányzatok vannak jelen, amelyek néha egymás kiszorítására törekszenek. Megoszlanak a vélemények az értékelés szempontjairól, magukról az értékekről és azok hierarchiájáról. Különböznek az elképzelések arról is, hogy milyen funkciókat tölthet be a zene — és főleg a kortársi zene — a kulturális életben, milyen közönséghez kell szólnia. Ebben a helyzetben az állami támogatás kritériumrendszere sem állapítható meg könnyen, különösen akkor nem, ha nem kíván egyik vagy másik irányzat védelmezője lenni, és a toleranciát, a versenyt, a vitát és a kritikát tartja a helyes szemléletnek és módszernek. A nehézségeket növeli, hogy a kultúra fejlesztésének anyagi feltételei nem fejlődnek megfelelően, sőt, egyes területeken visszaesésről beszélhetünk. — Meg kell vizsgálnunk — folytatta a miniszter —, hogy vajon minden vonatkozásban a jelenlegi szervezeti struktúrát kell-e fenntartani, és nincs-e szükség arra, hogy oldjunk egyes monopolhelyzeteket. Nem az a cél, hogy rentábilissá tegyük a kultúrát a szó gazdasági értelmében, hanem az, hogy az igazi értékeket támogassuk, a felesleges bürokráciát leépítsük, intézményeinket gazdaságosabban működtessük. Felszólalt a tanácskozáson Radics Katalin, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának vezetője is. Hangoztatta, hogy a művészeti intézményrendszereknek nagy szerepük van az értékek kialakításában és terjesztésében. Kifejtette, hogy a művészetpolitika továbbra is feladatának tartva az alkotás feltételeinek biztosítását — az alkotói szabadság kiteljesítésére törekszik és ehhez igyekszik megteremteni a megfelelő körülményeket. A vita mintegy húsz felszólalója hangsúlyozta, hogy a Magyar Zeneművészek Szövetsége munkájának továbbfejlesztéséhez szemléletváltozásra és a módszerek megújítására van szükség, elsősorban az állami szervek és a zenei intézmények, illetve szakmák közötti együttműködésben. Így valósíthatók meg ugyanis azok a feladatok, amelyek főként a zenei oktatásban, a közönségnevelésben, az alkotói tevékenység elősegítésében, a kortárs zene terjesztésében, az előadóművészet működési feltételeinek korszerűsítésében, a magyar zenei életben dolgozókra hárulnak. A közgyűlés Láng István zárszava után megválasztotta a harminctagú elnökséget, amely a közeljövőben tartandó ülésén választja meg tisztségviselőit. NAPLÓ Káplár Miklós születésének, 100. évfordulója alkalmából szülővárosában, Hajdúböszörményben, a Hajdúsági Múzeumban emlékkiállítást nyitottak meg vasárnap. A tárlaton a művésznek több mint ötven képe, festménye látható, lényegében egész életműve. Káplár Miklós fiatal korában az egyik leghíresebb festője volt a pusztának, és nagy reménysége az alföldi modern művészetnek. Az emlékkiállítás megnyitása után Hajdúböszörményben megkoszorúzták Káplár Miklós síremlékét, amelyet még Medgyessy Ferenc készített. Liszt Ferenc születésének 175. és halálának 100. évfordulója alkalmából a brémai Stadtwange koncertteremben a Német—Magyar Társaság ünnepi hangversenyt rendezett. A hangversenyen lelkes közönség előtt Sinkovics János hegedűművész, Gitta Hazanova zongoraművész kíséretével Liszt 2 Magyar rapszódiáját adta elő. Kurucz D. István festőművész kiállításátrendezték meg a Csongrád megyei Derekegyháza művelődési házában. A vasárnap megnyílt tárlaton az alföldi művészet jeles képviselőjének húsz festménye látható. Jászberényben szakmai értékeléssel befejeződött vasárnap a háromnapos országos énekestalálkozó. A zeneiskolások között a szegedi Koltai Zoltán, a szakközépiskolások kategóriájában pedig a budapesti Szeles József szerezte meg az első helyet. A főiskolások versengésében a zsűri helyezési sorrend nélkül a szegedi Frankó Tünde, illetve két pécsi hallgató — Pataki Ágnes és Sümegi Eszter — teljesítményét minősítette a legjobbnak. A Kórusok Országos Tanácsának két különdíját Makk József budapesti másodéves főiskolás, illetve Németh Nándor, kaposvári zeneiskolás kapta. A Magyar Zeneművészek Szakszervezete hasonló elismerésben részesített két felkészítő tanárt: a budapesti Pallagi Juditot és a pécsi Balla Máriát. Hétfő, 1986. június 2. Miles Davis hatvanéves ALKOTÓKÉPESSÉGÉNEK sokféleségét Duke Ellington Picassóéhoz hasonlította. Egy amerikai rádióállomás 1979-ben egyfolytában játszotta le összes hanglemezfelvétellét: a sorozat több mint száz arárt tett ki (Stravinsky műveinek előadása körülbelül huszonnégy órát venne igénybe). A mennyiség természetesen önmagában nemértékmérő, de korunk legnagyobb élő dzsesszmuzsikusának munkássága minőségében is páratlan teljesítmény századunk zenetörténetében. Az amerikai néger középosztály sarjaként Miles Delrey Davist nem a szülői háttér indította dzsesszmuzsikus pályára. East St. Louis blues-környezete és New Yorklüktető éjszakai dzsesszélete vonzotta mágnesként az improvizatív zenéhez, hogy aztán Charlie Parker forradalmi Irányt szabó együtteséből indulva a dzsessztörténet programadó, önmagát mindig megújítani képes egyéniségévé váljon. A ma már halott Ellington, Charles Mingus és John Coltrane mellett Miles Davis volt — s ma is — az, aki új és új elképzeléseikkel, módszerekkel rukkolt elő életének különböző szakaszaiiban, s az úttörők közül talán az ő stílusváltásai tették világszerte — így nálunk is — a legnagyobb hatást a dzsessz fejlődésére. Ellenséges zenei és társadalmi környezetben Davis karrierje az önmagát megalkuvás nélkül építő muzsikus példája. Feketeként a fehérek uralta s konzumfogyasztásra berendezkedett Amerikában Miles Davis mindig is egy kisebbségi, kreatív zene képviselőjének tekintette magát; olyannak, aki a múltbanézést, a nosztalgiát a fehérek megvetendő tulajdonságának tartotta. A dzsessz a jelenlét zenéje, amely nem tűri a visszatekintést — vallotta, s váltakozó betegségi periódusaitól szabadulva, öt-,tízévenként új Irányt váltva e felfogás jegyében alakította zenei pályáját. Így vált a negyvenes évek végén a cool stílus egyik megteremtőjévé, így hozta étre klasszikus felvételeinek egész sorát az ötvenesévek második felében, így születtek meg , közben nagyzenekari feldolgozásai Gil Evans hangszerelésében, így jutott el aharmóniai absztrakció magas fokára a hatvanas évek híres kvintettjében. MŰVÉSZETE akkor érte el csúcspontjait, amikor zenéjében a nyugati és nem nyugati (afrikai, arab) elemeik egyensúlyba kerültek, megteremtve egyfelől a szerkezet, a harmónia, a textúra, a zenei események, másfelől a motorikus ritmusra épülő szabadi improvizáció szintézisét. Davis soha nem volt technikailag felülmúlhatatlan trombitás, viszont kivételes érzékkel bírt ahhoz, hogy az adott kor legígéretesebb tehetségeit maga köré vonja s katalizátorként, új zenei környezetet teremtve számukra, a legtöbbet kihozza belőlük. Herbie Hancock, Chick Corea, Joe Zawinul, John McLaughlin, Keith Jarrell, Tony Williams, Wayne Shorter, Robert Irving tartozik többek között, felfedezettjeihez, s a sor állandóan újabb nevekkel bővül. Hatévnyi kihagyás után legújabb alkotói korszaka 1981-ben kezdődött, s tagadhatatlan, hogy ezt az időszakot sem a kritika, sem a közönség nem sorolja progresszív periódusai közé. Ám akinek ezekben az években volt alkalma őt a színpadon látni, annak nem lehet kétsége afelől, hogy a most hatvan éves, s mindmáig a dzsessz kultikus személyiségeinek sorába tartozó Miles Diavis előbb-utóbb feltétel nélkül bebizonyítja: nem csak múltja, hanem jelene is vezető szerepre jogosítja a dzsesszmuzsika világában. Túri Gábor