Magyar Nemzet, 1986. július (49. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-04 / 156. szám
Magyar Nemzet FOLYÓIRATSZEMLE Valóság, Filmvilág A Valóság Júniusi számában Zachar József Egy hadtörténész tűnődései alcímmel tanulmányt közölt Redl ezredesről. A valódi Redl-történetet — jegyzi meg a szerző — megismerni nem egyszerű. „Mivel azonban más munkák »melléktermékeként« módom volt megismerni az Alfred Redllel kapcsolatosan eddig papírra vetett állításokat, végiggondolva azokat, szükségesnek vélem a szereplőkre és az eseményekre vonatkozó további alapkutatásokat.” Ehhez nyújt — újfajta — „kérdésfelvetéseket” a tanulmány. , A szerző megjegyzi, hogy Redl életútja — 1866—1913 — „alapvetően egybeesett a dualizmus korával, miután a Habsburg-birodalom belső átalakulásával 1867-ben létrejött egy új közép-európai államalakulat”. Tipikusan „birodalmi” a későbbi ezredes születése is. („Bár a kortársak születési helye alapján lengyelnek tartották, vagyontalan és németül beszélő atyja a bécsi háziezrednek számító 4. Hoch- und Deutschmeister-gyalogezredben teljesített szolgálatot, alakulatával vetődött Galíciába, és lett később a lembergi katonai törvényszékhez beosztott őrség alt tisztje.”) „Alfrédot a gimnázium harmadik osztályából — magatartása miatt — kicsapták, majd önként lépett be a galíciai 9. közös gyalogezredbe. Később komolyan tanult, s jó eredményeivel egyenlítette ki a különbséget, amely közte és szerencsésebb indíttatású bajtársai között volt. 1892 novemberében vezényelték vezérkari kiképzésre a bécsi Hadiiskolába, s 1897 májusától állott a kémelhárító — az »iEvidenzbüro« — különleges alkalmazásában. 1907-től a büró orosz osztályának vezetője. 1912. augusztus 6-tól a Prágában állomásozó 8. hadtest vezérkari főnöke. 1913 májusában már arról beszéltek, hogy Redl elnyeri az első tábornoki rendfokozatot. Ekkor robbant a május 27-i napilapokban közzétett hír, amely szerint május 24-én egy bécsi szállodában agyonlőtte magát „a közös hadsereg" egyik nagy képzettségű, tekintélyes tisztje.,.Alfred Redl ezreedes, a prágai hadtest vezérkari főnöke”. Elképzelhető-e vajon, hogy tényleg kémkedett a katonai hírszerző és elhárító szolgálat legigyekvőbb tisztje, akinek „hivatali” ténykedéséhez tartozott, hogy „az ellenséges hírszerzés megtévesztése, esetleg saját ügynökök beépítésének megkönnyítése érdekében” lényegében ártatlan, „preparált" írásokat felhasznált — kérdezi Zachar. És ha valóban lelepleződött kémtevékenysége, akkor miért van, hogy — rövid kihallgatás után — öngyilkosságra kényszerítik. A Monarchia sajtója nem sokkal május 27. után azt közölte, hogy Redlt egy orosz tiszt leplezte le, „mert őt meg Redl árulta el, és alig tudott megmenekülni az orosz igazságszolgáltatás elől”. Zachar felveti: „Nem arról volt-e szó, hogy a tudatosan megtévesztő információ szándékos, közvetítő úton való eljuttatásával a kémhálózatok közti földalatti harcban nyitottak újabb színteret?" A szerző szerint Redl azért lehetett letartóztatása előtt oly zaklatott idegállapotban, mert rájöhettek homoszexuális kapcsolataira, amit esztendőkön át oly ügyesen tudott rejteni. Nem az történt-e, hogy a Ferenc Ferdinánd-csoport azért ejtette őt, mert „német tájékoztatásból világossá vált, hogy az ellenség ismer egy, az elhárító esetében súlyos támadási felületet nyújtó tényt”? És „nem Redlnek a trónörökös köre számára teljesen értéktelenné válása okozta-e, hogy minden érdemi vizsgálatot megelőzően, pusztán egy gyanús postaküldemény állítólagos felvételéért azonnal öngyilkosságra kényszerítette? Miért adta Conrad vezérkari főnök a gyors utasítást?” („Azonnal felkeresni és kihallgatni, aztán a bűnösnek lehetőséget adni, hogy életének gyorsan véget vessen.”) Zachar úgy látja: éppen 1913 tavaszán — a két Balkán-háború közti időszakban, amikor átmenetileg ismét közel került az osztrák—magyar és az orosz diplomácia a balkáni ügyekben — robbant a Redl-ügy bombája. „E történelmi körülmények között egy orosz tiszt állítólag jelentkezett a német katonai elhárításnál, hogy az osztrákmagyar hírszerzés és elhárítás egyik kulcsfigurája, Ferenc Ferdinánd egyik bizalmi embere állítólag orosz ügynökké vált.” Csupán Redl bukása volt-e Itt a tét? Nem német lépés volt-e esetleg, a két külpolitikai irányzat szembenállására építve, az orosz hírszerzés információját felhasználva, a kívánt külpolitikai döntés kikényszerítésének egyik eszközeként?” A Monarchiában ugyanis kétféle irányzat állt szemben egymással. „Míg a közös külügyminisztériumhoz közelálló körök a kémkedés eltussolására és a rendellenes hajlam középpontba állítására törekedtek, Ferenc Ferdinánd köre a teljes kivizsgálás érdekében emelt szót' Ferenc József — külügyminiszteri ajánlásra — Lipót-renddel tüntette ki az „Evidenzbüro" akkori főnökét, Urbanskit, Ferenc Ferdinánd viszont — mint hadseregfőparancsnok — azonnali hatállyal rendelkezési állományba helyezte. Alfred Redl Ügye mindenképpen összefügg a halálát követő esztendőben kirobbant történelmi katasztrófával, a világháborúval. A Filmvilág júniusi számában több cikk foglalkozik a „filmkatasztrófá”-val. Világvége műanyagból című írásában Fáber András a téma „elemi tudnivaló"-jának látja, hogy ezredfordulóhoz közeledünk, és „az újságok mostanában sokat cikkeznek a bennünket sújtó világválságról. Politikusok, tudósok, művészek az emberiség végpusztulásának látomásával vívódnak”. A görög eredetű „katasztrófa” szó — amelynek eredeti jelentése: fordulat, fordulópont, kimenetel — ma válságos állapotot, váratlanul bekövetkező, végzetes eseményt jelent. A szerző megállapítja: „A hetvenes évekbeli katasztrófafilmek egyszerre feljebb tették a mércét és alább adták igényeiket, fokozták a borzalmakat, de csökkentették azok átélhetőségét, pontosabban: a két végpont (a földhözragadt realitás, illetve a valóságtól elrugaszkodó fantasztikum) köré sűrítették, lokalizálták a néző szorongását.” Lehet-e katasztrófa az élet után? — teszi fel cikke eímében a kérdést Réz András, és megjegyzi: a rémhírek nem mindig rémesek. („Varr a rémhíreknek egy olyan fajtája is, amely vágyakat, reménységeket önt megragadható, szemléletes formába.”) De míg a pozitív rémhírek rendszerint azt a célt szolgálják, hogy segítségükkel halogassuk döntéseinket, egy más, kedvezőbb feltételrendszer majdani bekövetkezésében bízva, addig a rémes hírek csökkentik feszültségeinket, szorongásainkat”. A „katasztrófafilmek” tulajdonképpen azt a lehetőséget kínálják, hogy a moziban ülve legyőzhetjük a mitikus Rosszat.” A katasztrófafilmek rendkívül pontosan építik fel, hogyan, milyen magatartással lehet elhárítani a katasztrófát, hogyan lehet élve kikerülni belőle, s melyek azok az értékek, amelyek hordozóinak csúfosan vagy dicsőségesen, de bukniuk kell... „Minden katasztrófafilm alapszabálya, hogy a közösségnek kell győznie." Denevérháton a címe Szántó Péter írásának a lapszámban, amely az Airport című, a tévében látott sorozat négy filmjét veszi szemügyre. „A dolog valahol ott kezdődött, hogy Arthur Hailey amerikai újságíró-írónak kézenfekvő ötlete támadt." Hailey — a kalandregény eszköztárával — regényt írt a Trans World Aires (a TWA) belső életéről, s a ,,"tény-kalandregény"ből készült az Airport '69 című film. Az Airport 75-ben egy kis magángép a nagy utasszállító pilótafülkéjének rohan, s a pilóta meghal, az Airport 77-ben — képrablók által eltérítve — az utasszállító először egy tengeri fúrótoronnyal ütközik öszsze, míg az Airport 79 már egész nemzetközi összeesküvést mutat fel. E régi katasztrófafilmek — „alighanem az egyéb katasztrófafilmekkel együtt" — leginkább a klasszikus krimihez hasonlítanak. „Természetesen nem tartalmukban, még csak nem is cselekményszövésükben, hanem abban, hogy a történet elmesélése csak ürügy.” Az Airport-sorozatban az előzmények klisészerű: utasok, pilóták, légikísérők mind egy nagy közhelygyűjteményből léptek ki. S ekkor következik be a légikatasztrófa, amikor a pillanatokra fölvetülő „abszurd, becketti helyzet után” újra a klisék veszik át az uralmat. 1 -V - A. G. NAPLÓ Nemzetközi zenei fesztivál kezdődött csütörtökön Zala megyében. A zenei programsorozat Sebők György és Cziffra György zongoraművész keszthelyi mesterkurzusa köré csoportosul. A rendezvények központja a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum tükörterme, de a két mester kurzusára húsz országból érkező 75 fiatal előadóművész, szólista, a zenekarok és a kamaraegyüttesek Zalalövön, Zalakaroson, a zalaszentlászlói faluházban és Zalaegerszegen is hangversenyeznek. A mesterkurzus ideje alatt, július 3. és augusztus 20. között 18 hangversenyt adnak a növendékek. A Gyulán a Várszínházban pénteken tartják Háy Gyula Attila éjszakái című történelmi drámájának magyarországi bemutatóját. A hun birodalom, s egyben Attila sorsát eldöntő néhány éjszaka eseményei köré csoportosított színpadi történet rendezője Sík Ferenc, díszlettervezője Csányi Árpád, jelmeztervezője Vágó Nelly. Attila szerepében Oszter Sándor játszik, a főbb szerepekben színre lép Sáfár Anikó, Fülöp Zsigmond, Rubold Ödön és Bán János. Háy Gyula drámáját, amelyet korábban több nyugat-európai országban bemutattak, július 14-ig nyolc este játssza a gyulai Várszínház társulata.♦ M. KissJózsef grafikus és Szabolcs Péter szobrász munkáiból nyílik kiállítás szombaton a keszthelyi Balatoni Múzeumban. A tárlaton a két művész utóbbi években készült munkáit tekintheti meg a közönség. A bemutató augusztus 10-ig látogatható. ^Megnyílt a bábozással foglalkozó pedagógusok — óvónők, tanítók, általános iskolai tanárok — első országos tábora csütörtökön Tatabányán. A csaknem száz résztvevő szakemberek segítségével ismerkedik , meg a bábkészítés, a színpadépítés, a dramatizálás tudnivalóival, technikai és tartalmi követelményeivel, valamint az új bábozási módszerekkel. Megkezdődött csütörtökön a fiatal dalosok 14. országos találkozója Székesfehérvárott, a Velinszky László ifjúsági és úttörőházban. A háromnapos rendezvényen az úgynevezett névtelen dal, a polbeat, a folkbeat, s a városi dal kategóriában több mint 200-an indultak. „...így mesélték az öregek... ” Szétnyitom, mintha könyv volna, de nem az, hanem a hanglemez, abból viszont mindjárt kettő. Két szép, másfél arasz átmérőjű lap, sokféle jelzővel illethető, csak azzal, hogy lapos volna, nem. Forog a lemezjátszó tányérján, s föltárulnak a mélységek, fölöttünk megnyílik a világ, s amit hallani, fölhat az légig. Egyszerű szavakat hallani, többnyire öregemberek ajkáról. ■ Mindjárt az első, Nyisztor Bertalanná János Rozália, nyolcvanhat éves volt, amikor három esztendővel ezelőtt, 1983-ban, a Tolna megyei Maroson szalagra mondta: „Akkor is voltak angyalok ..." Ízes beszédét alighanem szülőhelyéről, Székelykevéről hozta magával. Isten tartsa meg jó egészségben, mondhatnám, ha felelhetnék, ha megköszönhetném a kedves szép történetet, miszerint „még mikor Jézus nem született meg, a mennyországban akkor es voltak angyalok az atya Istennel ... azok utóján annyira elbízták magokat, hogy azok az angyalok még az Istennek is parancsolni kezdtek. S akkor az Isten megharagudott vele, hát hogy ilyen szemtelenek lettek... S akkor az Isten mind ledobálta őket. Mind le, mindegyiket, azokból lettek az ördögök ...” Ha a szétnyitott lemezborító (rajta elöl, s hátul Győri Eszter két szép festménye) nem könyv is, a címe könyveim, a történet, amit Nyisztor Rozália szavával hallani, olvasható is, megjelent könyvalakban. Könyvnek, lemeznek egy a címe: Parasztbiblia. A könyv előszavában megkérdezi Erdélyi Zsuzsanna: „Új fogalom a bibliai irodalomban?” „Egyszerű a kérdés és egyszerű a felelet, bár úgy hisszük, mindenki a maga módján adja meg majd a választ, ha már elolvasta” — írta alább. Tegyük hozzá: megkönnyíti kinek-kinek a maga válaszának megadását, ha nemcsak elolvassa, hanem meg is hallgatja a Parasztbibliát. Természetesen a könyv sokkal bővebb, sokkal több történetet tartalmaz Lammer Annamária és Nagy Ilona gyűjtéséből — de a lemez többlete a mesélő hangja. Akik megszólalnak, többnyire idős emberek, hatvan, hetven, sőt, nyolcvan fölötti az éveik száma, a legfiatalabb a csempeszkopácsi Horváth Jánosné Porpácz Magdolna: 48 éves (a hangrögzítéskor, 1983-ban). Gusa Pál is, a baranyai Egyházaskozáron, 84 évesen mondta el, hogy vált a gömb főddé, s Hogy „A főd mikor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tartják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk”. Huncutul-é, vagy komolyan, hozzáteszi: „Aztán, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom, de így mesélték az öregek”. Az öregek? No persze, amikor mesélték az öregek, akkor még aligha volt nyolcvannégy esztendős Gusa Pál. Talán suttyó gyerek volt, úgy hallgatta, s itta a szót, hogy megmaradt benne éveken, évtizedeken át. S most élénkbe adja, a gyűjtők jóvoltából, akik nemcsak magukat érzik felelősnek a szép hagyományok megőrzéséért, hanem bennünket is, mindannyiunkat intenek felelősségünkre. Nem enyészhetnek el ezek az emlékek, sosem lehetnek múlttá, mert bennük a világ testesül meg. Persze, Parasztbiblia a lemez elme, vagyis — Erdélyi Zsuzsanna szerint — „a Biblia néphagyománybeli tükröződése, továbbélése, elburjánzása. Ha úgy tetszik, a népi lélekben-képzeletben szétterülő szellemi árterület..." Az elburjánzás szó használata találó, hiszen a lemezen hallható történeteknek csak egy része kapcsolódik a Bibliához, más részük nagyon is szabad átköltés, harmadik részük pedig csak alig-alig érintkezik egy-egy bibliai történettel, névvel. A továbbélés így azt is jelenti, hogy az eredetileg bizonyára a vallásgyakorlás színhelyén, templomban, hitoktatáson hallott történet mintegy önállósultan élt tovább a parasztember (vagy paraszgyerek) képzeletében. A régi életforma és munkamódszer különösen alkalmas lehetett arra, hogy a parasztember agyában-szívében forgassa a hallottakat, s a maga tapasztalataival, vélekedésével, hitével és hiedelmeivel alakítsa, fölfogja, elsajátítsa, kiegészítse. A mindennapok végtelen során az ember megtanulta, hogy ne csak arra nézzen, ami előtte van, hanem arra is, ami benne. A lelke mélyén. Vagy a végtelen égig emelkedjék ez a belső tekintet, s akkor onnét az egész élet, az egész világ látható, jobban, mint ahogyan a ma embere képek légióján, egyenes közvetítéseken láthatja. A két lemezen természetesen a könyvhöz képest kevesebb történet élvezhető , mert a szép szóval elmondott, kicsi nevetéssel, vagy sírással görbülő ajakkal elmondott történetek igazi humánus élvezetet, boldogság-érzetet adnak, szeretetre lobbannak föl, közösséget építenek közöttünk, és az f öregek-mesélte, nemzedékről nemzedékre öröklődő érzéseket megélő beszélgetőtársak között. Csak épp közbevetném, hogy , eleven képzelet nélkül nem lehet teljes az élet. Korunk büszke ész tiszteletére, tudására, tapasztalataira, bölcsességére, sok egyébre — de nincs mit büszkélkednie azzal, hogy nem tiszteli, alábecsüli a képzeletet. Ugyan nem valóságosabb, s kivált nem igazabb-e olykor egy gondolat, egy érzés, még egy hangulat is, nem szebb-e néha az álom, mint a képzelet vonásaitól lecsupaszított élet? Mesélnek-e manapság az öregek? Félő, hogy egyre kevesebbet. Kinek meséljenek? Régen az élet maga adta az alkalmat, akár munka közben, akár vacsoraasztalnál. Arany János még ismerte ezeket a beszélgetéseket, s nemcsak idézte, alkalmasintmaga is tudta és vallotta: „nem mese ez”. Bizony, aligha válna javára a jövő nemzedéknek, nemzedékeknek, ha kihalna a mese, ha nem élne a hagyomány, ha nem szállnának nemzedékrőlnemzedékre az életről, a létről, a szeretetről, a hibákról, az angyalokról és meg az ördögökről is szóló történetek. Minél messzibb figyel a tekintet, ha az ember magába néz, annál tisztábban láthatja az élet örök szépségeit és mindig újra megvívandó küzdelmeit. A népi műveltség iránt korunkban mintha növekedne az érdeklődés. Már az is öröm, hogy ez a nagyszerű gyűjtemény könyvalakban megjelent, hogy most (egy része) a lemezen hallható. Másféle élmény ez, amikor a mesélő hangján megérezni, mint engedi szabadjára a képzeletét, mint melegszik bele a mesélésbe, mint melegszik át nemcsak a hangja, de a szíve is. A mesélők többnyire idős emberek, maguk is régen hallott, híven megőrzött szavakat, érzéseket, gondolatokat adnak tovább. Ez a két lemez: nemzedékről nemzedékre örökített jussunk. Lelkünk rajta, ha a régesrégi időkig érő sort magunk nem éljük és értékeljük, s nem adjuk tovább a nyomunkba lépőknek. Ha netán gondolnak egyszer majd ránk, mire mondhatják azt, hogy „így mesélték az öregek"? Zay Lászlő Péntek, 1986. július 4. Alföldellen képek a Balatonnál Kurucz D. István kiállítása Muszáj egy művésznek örökké változni? Muszáj egy művésznek folyton megújulni? — Ilyen és hasonló kérdések (melyek lényege egy) foglalkoztattak Kurucz D. István festményeinek tárlatán a balatonfüredi Balatoni Galériában. Aki ismeri az alföldi festészet (ahogy itt, dunántúli helybeliektől Olyan szépen mondani hallottam : „alföldellő festészet”) e mesterének munkásságát, tudja, hogy Kurucz D. István kialakított egy saját nézőpontot, saját stílust, képeit messziről meg lehet ismerni, meg lehet különböztetni — nem elég ez? Elhozta a művész néhány régebbi fontos munkáját: Népfelkelők című tanulmányát a három mongolos magyar paraszt fejjel, az 1971-ben készült, tágas lélegzetvételű Mongol tájat, a fekete Hóolvadás-t, a sárga Hortobágy-ot (tágas tévéin a két üres karámmal), a Szántás télen-t (az olvadó s újra megfagyó hó kékes tócsáival). Itt az ugyancsak 1971 -es Gémeskút (Elhagyott) a méla tájban, ott a Hortobágy télen, ólomszürke éggel, itt az Este a pusztán, tojáshéjszín éggel. Legújabb képei is ezeket a festői témákat variálják: Kutak a Hortobágyon: 1984, Naplemente a pusztán (Magányos lovas): 1985, s az emlékezetünkben megragadó Délibáb, melyen gémeskút úszik az izzó napsütésben. Más ihletésű kép csupán a Busók 1983-ból, álarcát levető két arc — ez azonbaninkább csak síkba vetített festői gondolat, melybe teremtője elmulasztott életet lehelni. Meggyőzőbbek tehát a rossz nyelvek szerint sorozatban gyártott pusztai képei. S ismét megkérdezem: baj az, ha egy művész nem un bele ugyanabba a motívumba? Muszáj mindenkinek az egeket ostromolni? Ember Mária Az irodalom búvára Halász Gábor születésének nyolcvanötödik évfordulójára Ma nyolcvanat éve, Iröl. Július 4-én született Halász Gábor, a két világháború közötti pezsgő irodalmi korszak nagy esszéistája. A legjelentősebb folyóiratok kötzttl a Magyar Szemlében, a Nyugatban és a Magyar Csillagban jelentek meg a művei. Egyszerre volt író és tudóst ő rendezte sajtó alá Madách Imre összes művelt, Justh Zsigmond naplóját, ő állította össze Az angol irodalom kincsesházát, szerkesztette a Kétnyelvű remekművek című sorozatot, s ő kezdte gondozni a Franklin Társulatnál Shakespeare összes drámai műveit. Rohanna vele a villamos Óbuda fellé , mint akkor. Mert biztosan nem lenne autója, az túlságosan sebes a számára. Vagy, ha mégis, akkor különleges csodaszerkezettel utazna, amely visszafelé röpíti őt, századokkal. Legelőször talán az ancien régime országába és idejébe kirándulna, s nyomban fölkeresné meghitt barátját, Voltaire-t, s elvitatkozna vele a felvilágosodásról; magas hangján, de határozottan sorolná érveit az új eszme ellen, de a fény és az értelem mellett. Régi vágya teljesülne, hiszen a szűk szoba-konyhában, az íróasztalon csak a szoborba mintázott szelleme lebeghetett a franciának. Milyen jó lenne visszabeszélni neki, s Voltaire pedig csodálattal, hódolattal figyelné a Magyarországról érkezett huszadik századi jövevény tiszta logikáját, lelkesedését és hatalmas műveltségét. S ő azután menne tovább, talán Angliába, meglátogatná Gibbont, Swiftet, John Dohne-t és természetesen Shakespeare-t, fölolvasná nekik róluk írott esszé-remekeit és lobogó belső lelkesedéssel élvezné társaságukat. Azokét, akik — milyen kár! — csak zsúfolt könyvállványán sorakoznak, az örökkévalóságnak kinyomtatva, s készen várva, hogy beléjük lapozzon a Széchényi Könyvtár kézirattárának megszállottja. Aki napközben sárguló, töredezett szélű papirosok, régi leveleik között érzi elemében magát, lefújja róluk a port, hogy fölfedezze magának a múltat. Azután villamosra száll, amely kiröhög vele Óbudára, a „földszintes, guggoló házaik”, közé, s otthonában, acél tollával megírja legfrissebb emlékeit. Néhány nappal később pedig a Nyugat nyomdagépei sokszorosítják egy költő portréját vagy egy korszaknak a tablóját. Mert festett az írásaival. Korszakokról tudott páratlan képeket készíteni, amelyeken pompázatos színekkel varázsolódik elő a homályba vesző múlt, a magyar viktoriánusok Európát kereső tekintete, a magyar századvég szelleme, a szecesszió lakószobájának indázó motívumokkal, bársonyokkal zsúfolt levegője. Képek ezek, s egyszerre mutatják a történelmet és a festő múltba kívánkozó, visszanéző sóvárgását. S amit a valóság nem adhatott meg neki, azt megteremtette ő magának. A lélek szabad, kedve szerint lép át évszázadokat, idéz meg kedves embereket. De a hétköznapok is megtelnek a letűnt korok tárgyaival. A fényképről olyan ruhába öltözve tekint ránk az ember, amely már akkor is kissé régiesnek hatott, s a cipőről — ami a képről lemaradt — tudjuk, hogy hosszas utánajárás végén tért meg vele az esszéírótárs, Cs. Szabó László. Egy hegyesorrú, századvégi divatú párát hajtott föl, miután megkapta a kíméletlen rendelést. ■ -£ Anakronisztikus léleknek tűnhet föl, aki folyton visszafelé tekint, s csakugyan az is volt jócskán. Persze, hogy az volt, hiszen minduntalan értékekre vágyott, az irodalomban, az életben, s amelyeket csak inkább a múltban vélt megtalálni. S ott rá is akadt a kincseire. Gondolatainak a halhatatlanok voltak a társai. S az már természetes is, hogy halálosan komolyan veszi ezt a színielőadást, az érzők és gondolkodók benső színházát. Nemcsak a dialógusokra figyel, hanem hozzáértőn és gonddal építi föl a díszletet is. Így értjük meg azt is, hogy öltözéke nem a divatfi üres majmolása, hanem a belső történések fontos jelmeze. De a jelenétől azért nem idegenkedett. Követte a kort, minden intellektuális rezdülését, s ezt ötvözte szinte páratlan műveltségével, így lett nemzedékének megbecsült kritikusa, akire a fiatalabbak is, az öregebbek is felnéztek. Babits, az ifjabbak tanítómestere gyakran mondta viták közepette: ezt kérdezzük meg Halász Gábortól. Már csak a Nyugat és a Magyar Csillag régi számai őrzik fényes műbírálatait, amelyeket gyakran berzenkedéssel fogadott az őt követő generáció, „a tiltakozó nemzedék”. De ahogyan az ő számára fontos volt a múlt, a ma számára is tanulságul lehetne a kritikáinak elmúlt világa. Csillogó elme volt — és szeretett társasági ember.Környezetével összekapcsolta az irodalom, és kevesebbekkel, de sokkal mélyebben a barátság. Tiszta ember volt, emberséget és szerénységet találtak benne. És fontos volt a barátoknak finom szellemessége. Babits népes társaságában hódolt Török Sophie egy különleges szenvedélyének. A vidám összejöveteleket nemcsak fényképeken örökítette meg, hanem lemezbe karcolta a barátok hangját is. A fölvevő tölcsérjébe Halász Gábor is belebeszélt. Jellegzetes tenor hangján elszavalta egy ifjúkori szentimentális költeményét, amelynek ezt a címet adta: „Vers huszonkettedik évemből’, hogy utána, mint kritikus, rögtön a saját paródiáját mondja a lemezre: „Bírálat harmincnégy éves modorban.” Kérlelhetetlenül szól az ítélet Goethe és Baudelaire példája után: „Sohasem lesz belőle költő. De tegyük hozzá, író sem.” S a végén szólal meg a tekintély, a megfellebbezhetetlen ítélet: „Igazam van. Halász Gábor." Egy kiránduláson pedig barátját fricskázza meg. A vonatablakból kinézve veti oda piszkálódón Sárközi Györgynek, a népi szociográfiák gondozójának a tősgyökeres nagyvárosi esszéista: „Nézd Gyuri, lábon áll a búza!" Együtt jártak mindenüvé, elszakíthatatlanul. Együtt kirándult a barátaival, együtt ment velük , meghalni is. Hiábavaló volt minden rábeszélés, könyörgés, a bújkálást, a szökést méltóságán alulinak találta. A szellemhez nem férkőzhetnek közel az alantas dolgok. Pedig az életéről volt szó, hiába érkeztek hamisított papírokkal, álegyenruhákban szöktetők, a három közül egyik sem indult a másik kettő nélkül. Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor közösen ment a végtelen útra. A ma már végzetes nevű Balfon, a zsidó munkatáborban pusztult el negyvennégy éves korában az emberi értelmet hirdető elme. Az okos acéltoll berozsdásodottazóta. Voltaire kis szobrocskája, amellyel írás közben nézett mindig farkasszemet, valahol a múltban bolyong. Az óbudai kis szoba lakója nem jár a kedves, guggoló házak között. Rohan vele a villamos. Abba a világba viszi, ahol összetalálkozhat végre a múltban a halhatatlan társakkal. Várkonyi Benedek