Magyar Nemzet, 1986. július (49. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-04 / 156. szám

Magyar Nemzet FOLYÓIRATSZEMLE Valóság, Filmvilág A Valóság Júniusi számában Zachar József Egy hadtörténész tűnődései alcímmel tanulmányt közölt Redl ezredesről. A való­di Redl-történetet — jegyzi meg a szerző — megismerni nem egyszerű. „Mivel azonban más munkák »melléktermékeként« módom volt megismerni az Alf­red Redllel kapcsolatosan eddig papírra vetett állításokat, végig­gondolva azokat, szükségesnek vélem a szereplőkre és az ese­ményekre vonatkozó további alapkutatásokat.” Ehhez nyújt — újfajta — „kérdésfelvetése­ket” a tanulmány. , A szerző megjegyzi, hogy Redl életútja — 1866—1913 — „alap­vetően egybeesett a dualizmus korával, miután a Habsburg-birodalom belső átalakulásával 1867-ben létrejött egy új közép-európai államalakulat”. Tipikusan „biro­dalmi” a későbbi ezredes születé­se is. („Bár a kortársak szüle­tési helye alapján lengyelnek tartották, vagyontalan és néme­tül beszélő atyja a bécsi házi­ezrednek számító 4. Hoch- und Deutschmeister-gyalogezredben teljesített szolgálatot, alakulatá­val vetődött Galíciába, és lett később a lembergi katonai tör­vényszékhez beosztott őrség alt tisztje.”) „Alfrédot a gimnázium harmadik osztályából — maga­tartása miatt — kicsapták, majd önként lépett be a galíciai 9. közös gyalogezredbe. Később komolyan tanult, s jó eredmé­nyeivel egyenlítette ki a különb­séget, amely közte és szerencsé­sebb indíttatású bajtársai között volt. 1892 novemberében vezé­nyelték vezérkari kiképzésre a bécsi Hadiiskolába, s 1897 máju­sától állott a kémelhárító — az »iEvidenzbüro« — különleges alkalmazásában.­ 1907-től a büró orosz osztályának vezető­je. 1912. augusztus 6-tól a Prá­gában állomásozó 8. hadtest ve­zérkari főnöke. 1913 májusában már arról beszéltek, hogy Redl elnyeri az első tábornoki rend­fokozatot. Ekkor robbant a má­jus 27-i napilapokban közzétett hír, amely szerint május 24-én egy bécsi szállodában agyonlőt­te magát „a­­ közös hadsereg" egyik nagy képzettségű, tekin­­­­télyes tisztje.,.Alfred Redl ezre­e­des, a prágai hadtest vezérkari főnöke”. Elképzelhető-e vajon, hogy tényleg kémkedett a katonai hírszerző és elhárító szolgálat legigyekvőbb tisztje, akinek „hi­vatali” ténykedéséhez tartozott, hogy „az ellenséges hírszerzés megtévesztése, esetleg saját ügy­nökök beépítésének megkönnyíté­se érdekében” lényegében ár­tatlan, „preparált" írásokat fel­használt — kérdezi Zachar. És ha valóban lelepleződött kémte­vékenysége, akkor miért van, hogy — rövid kihallgatás után — öngyilkosságra kényszerítik. A Monarchia sajtója nem sokkal május 27. után azt közölte, hogy Redlt egy orosz tiszt leplezte le, „mert őt meg Redl árulta el, és alig tudott megmenekülni az orosz igazságszolgáltatás elől”. Zachar felveti: „Nem arról volt-e szó, hogy a tudatosan megtévesztő információ szándékos, közvetítő úton való eljuttatásával a kémhálózatok közti földalatti harcban nyitottak újabb színteret?" A szerző szerint Redl azért lehetett le­tartóztatása előtt oly zaklatott idegállapotban, mert rájöhettek homoszexuális kapcsolataira, amit esztendőkön át oly ügyesen tudott rejteni. Nem az történt-e, hogy a Ferenc Ferdinánd-cso­­port azért ejtette őt, mert „né­met tájékoztatásból világossá vált, hogy az ellenség ismer egy, az elhárító esetében súlyos tá­madási felületet nyújtó tényt”? És „nem Redlnek a trónörökös köre számára teljesen értékte­lenné válása okozta-e, hogy min­den érdemi vizsgálatot megelő­zően, pusztán egy gyanús posta­­küldemény állítólagos felvételé­ért azonnal öngyilkosságra kény­szerítette? Miért adta Conrad vezérkari főnök a gyors utasí­tást?” („Azonnal felkeresni és kihallgatni, aztán a bűnösnek le­hetőséget adni, hogy életének gyorsan véget vessen.”) Zachar úgy látja: éppen 1913 tavaszán — a két Balkán-hábo­rú közti időszakban, amikor át­menetileg ismét közel került az osztrák—magyar és az orosz diplomácia a balkáni ügyekben — robbant a Redl-ügy bombá­ja. „E történelmi körülmények között egy orosz tiszt állítólag jelentkezett a német katonai el­hárításnál, hogy az osztrák­­magyar hírszerzés és elhárítás egyik kulcsfigurája, Ferenc Fer­­dinánd egyik bizalmi embere ál­lítólag orosz ügynökké vált.” Csupán Redl bukása volt-e Itt a tét? Nem német lépés volt-e esetleg, a két külpolitikai irány­zat szembenállására építve, az orosz hírszerzés információját felhasználva, a kívánt külpoliti­kai döntés kikényszerítésének egyik eszközeként?” A Monar­chiában ugyanis kétféle irány­zat állt szemben egymással. „Míg a közös külügyminiszté­riumhoz közelálló körök a kém­kedés eltussolására és a rendel­lenes hajlam középpontba állí­tására törekedtek, Ferenc Fer­­dinánd köre a teljes kivizsgálás érdekében emelt szót­' Ferenc József —­ külügyminiszteri aján­lásra — Lipót-renddel tüntette ki az „Evidenzbüro" akkori fő­nökét, Urbanskit, Ferenc Fer­­dinánd viszont — mint hadse­regfőparancsnok — azonnali ha­tállyal rendelkezési állományba helyezte. Alfred Redl Ügye mindenkép­pen összefügg a halálát követő esztendőben kirobbant történelmi katasztrófával, a világháborúval. A Filmvilág júniusi számában több cikk fog­lalkozik a „filmkatasztrófá”-val. Világvége műanyagból című írásában Fáber András a téma „elemi tudnivaló"-jának látja, hogy ezredfordulóhoz közele­dünk, és „az újságok mostaná­ban sokat cikkeznek a bennünket sújtó világválságról. Politikusok, tudósok, művészek az emberi­ség végpusztulásának látomásá­val vívódnak”. A görög eredetű „katasztrófa” szó — amelynek eredeti jelentése: fordulat, for­dulópont, kimenetel — ma válsá­gos állapotot, váratlanul bekövet­kező, végzetes eseményt jelent. A szerző megállapítja: „A hetve­nes évekbeli katasztrófafilmek egyszerre feljebb tették a mér­cét és alább adták igényeiket, fokozták a borzalmakat, de csök­kentették azok átélhetőségét, pontosabban: a két végpont (a földhözragadt realitás, illetve a valóságtól elrugaszkodó fantasz­tikum) köré sűrítették, lokalizál­ták a néző szorongását.” Lehet-e katasztrófa az élet után? — teszi fel cikke eímé­ben a kérdést Réz András, és megjegyzi: a rémhírek nem min­dig rémesek. („Varr a rémh­írek­nek egy olyan fajtája is, amely vágyakat, reménységeket önt megragadható, szemléletes for­mába.”) De míg a pozitív rém­hírek rendszerint azt a célt szol­gálják, hogy segítségükkel halo­gassuk döntéseinket, egy más, kedvezőbb feltételrendszer maj­dani bekövetkezésében bízva, addig a rémes hírek csökkentik feszültségeinket, szorongásain­kat”. A „katasztrófafilmek” tu­lajdonképpen azt a lehetőséget kínálják, hogy a moziban ülve legyőzhetjük a mitikus Rosszat.” A katasztrófafilmek rendkívül pontosan építik fel, hogyan, mi­lyen magatartással lehet elhárí­tani a katasztrófát, hogyan le­het élve kikerülni belőle, s me­lyek azok az értékek, amelyek hordozóinak csúfosan vagy di­csőségesen, de bukniuk kell... „Minden katasztrófafilm alap­szabálya, hogy a közösségnek kell győznie." Denevérháton a címe Szántó Péter írásának a lapszámban, amely az Airport című, a tévé­ben látott sorozat négy filmjét veszi szemügyre. „A dolog vala­hol ott kezdődött, hogy Arthur Hailey amerikai újságí­ró-írónak kézenfekvő ötlete támadt." Hai­ley — a kalandregény eszköz­tárával — regényt írt a Trans World Aires (a TWA) belső éle­téről, s a ,,"tény-kalandregény"­­ből készült az Airport '69 című film. Az Airport 75-ben egy kis magángép a nagy utasszállító pilótafülkéjének rohan, s a piló­ta meghal, az Airport 77-ben — képrablók által eltérítve — az utasszállító először egy ten­geri fúrótoronnyal ütközik ösz­­sze, míg az Airport 79 már egész nemzetközi összeesküvést mutat fel. E régi katasztrófafilmek — „alighanem az egyéb katasztró­fafilmekkel együtt" — leginkább a klasszikus krimihez hasonlí­tanak. „Természetesen nem tar­talmukban, még csak nem is cselekményszövésükben, hanem abban, hogy a történet elmesélé­se csak ürügy.” Az Airport-so­rozatban az előzmények klisé­szerű: utasok, pilóták, légikísé­­rők mind egy nagy közhely­gyűjteményből léptek ki. S ek­kor következik be a légikataszt­rófa, amikor a pillanatokra föl­vetülő „abszurd, becketti hely­zet után” újra a klisék veszik át az uralmat. 1 -V -­­ A. G. NAPLÓ Nemzetközi zenei fesztivál kez­dődött csütörtökön Zala megyé­ben. A zenei programsorozat Sebők György és Cziffra György zongoraművész keszthelyi mes­terkurzusa köré csoportosul. A rendezvények központja a keszthelyi Helikon Kastélymú­zeum tükörterme, de a két mes­ter kurzusára húsz országból ér­kező 75 fiatal előadóművész, szólista, a zenekarok és a kama­raegyüttesek Zalalövön, Zalaka­­roson, a zalaszentlászlói falu­házban és Zalaegerszegen is hangversenyeznek. A mesterkur­zus ideje alatt, július 3. és au­gusztus 20. között 18 hangver­senyt adnak a növendékek. A Gyulán a Várszínházban pén­teken tartják Háy Gyula Attila éjszakái című történelmi drá­májának magyarországi bemu­tatóját. A hun birodalom, s egy­ben Attila sorsát eldöntő néhány éjszaka eseményei köré csopor­tosított színpadi történet ren­dezője Sík Ferenc, díszletterve­zője Csányi Árpád, jelmezterve­zője Vágó Nelly. Attila szerepé­ben Oszter Sándor játszik, a főbb szerepekben színre lép Sáfár Anikó, Fülöp Zsigmond, Rubold Ödön és Bán János. Háy Gyula drámáját, amelyet korábban több nyugat-európai országban bemu­tattak, július 14-ig nyolc este játssza a gyulai Várszínház tár­sulata.♦ M. Kiss­­József grafikus és Szabolcs Péter szobrász munkái­ból nyílik kiállítás szombaton a keszthelyi Balatoni Múzeumban. A tárlaton a két művész utóbbi években készült munkáit te­kintheti meg a közönség. A be­mutató augusztus 10-ig látogat­ható.­ ^Megnyílt a bábozással foglal­kozó pedagógusok — óvónők, ta­nítók, általános iskolai taná­rok — első országos tábora csü­törtökön Tatabányán. A csak­nem száz résztvevő szakemberek segítségével ismerkedik , meg a bábkészítés, a színpadépítés, a dramatizálás tudnivalóival, tech­nikai és tartalmi követelményei­vel, valamint az új bábozási mód­szerekkel.­ Megkezdődött csütörtökön a fiatal dalosok 14. országos talál­kozója Székesfehérvárott, a Ve­­linszky László ifjúsági és úttö­rőházban. A háromnapos ren­dezvényen az úgynevezett név­telen dal, a polbeat, a folkbeat, s a városi dal kategóriában több mint 200-an indultak. „...így mesélték az öregek... ” Szétnyitom, mintha könyv volna, de nem az, hanem a hanglemez, abból viszont mind­járt kettő. Két szép, másfél arasz átmérőjű lap, sokféle jelzővel illethető, csak azzal, hogy lapos volna, nem. Forog a lemezjátszó tányérján, s föltárulnak a mély­ségek, fölöttünk megnyílik a vi­lág, s amit hallani, fölhat az légig. Egyszerű szavakat hallani, többnyire öregemberek ajkáról. ■ Mindjárt az első, Nyisztor Berta­lanná János Rozália, nyolcvanhat éves volt, amikor három eszten­dővel ezelőtt, 1983-ban, a Tolna megyei Maroson szalagra mond­ta: „Akkor is voltak angya­lok ..." Ízes beszédét alighanem szülő­helyéről, Székelykevéről hozta ma­gával. Isten tartsa meg jó egész­ségben, mondhatnám, ha felelhet­nék, ha megköszönhetném a ked­ves szép történetet, miszerint „még mikor Jézus nem született meg, a mennyországban akkor es voltak angyalok az atya Isten­nel ... azok utóján annyira el­­bízták magokat, hogy azok az angyalok még az Istennek is pa­rancsolni kezdtek. S akkor az Is­ten megharagudott vele, hát hogy ilyen szemtelenek lettek... S akkor az Isten mind ledobálta őket. Mind le, mindegyiket, azok­ból lettek az ördögök ...” Ha a szétnyitott lemezborító (rajta elöl, s hátul Győri Eszter két szép festménye) nem könyv is, a címe könyveim, a történet, amit Nyisztor Rozália szavával hallani, olvasható is, megjelent könyvalakban. Könyvnek, lemez­nek egy a címe: Parasztbiblia. A könyv előszavában megkérdezi Erdélyi Zsuzsanna: „Új fogalom a bibliai irodalomban?” „Egysze­rű a kérdés és egyszerű a fele­let, bár úgy hisszük, mindenki a maga módján adja meg majd a választ, ha már elolvasta” — ír­ta alább. Tegyük hozzá: meg­könnyíti kinek-kinek a maga válaszának megadását, ha nem­csak elolvassa, hanem meg is hall­gatja a Parasztbibliát. Természe­tesen a könyv sokkal bővebb, sokkal több történetet tartalmaz Lammer Annamária és Nagy Ilona gyűjtéséből — de a lemez többlete a mesélő hangja. Akik megszólalnak, többnyire idős emberek, hatvan, hetven, sőt, nyolcvan fölötti az éveik szá­­­­ma, a legfiatalabb a csempesz­­kopácsi Horváth Jánosné Por­pác­z Magdolna: 48 éves (a hang­rögzítéskor, 1983-ban). Gusa Pál is, a baranyai Egyházaskozáron, 84 évesen mondta el, hogy vált a gömb főddé, s Hogy „A főd mi­kor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tart­ják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk”. Huncutul-é, vagy ko­molyan, hozzáteszi: „Aztán, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom, de így mesélték az öregek”. Az öre­gek? No persze, amikor mesélték az öregek, akkor még aligha volt nyolcvannégy esztendős Gusa Pál. Talán suttyó gyerek volt, úgy hallgatta, s itta a szót, hogy megmaradt benne éveken, évtize­deken át. S most élénkbe adja, a gyűj­tők jóvoltából, akik nemcsak ma­gukat érzik felelősnek a szép ha­gyományok megőrzéséért, hanem bennünket is, mindannyiunkat in­tenek felelősségünkre. Nem enyészhetnek el ezek az emlékek, sosem lehetnek múlttá, mert ben­nük a világ testesül meg. Per­sze, Parasztbiblia a lemez elme, vagyis — Erdélyi­ Zsuzsanna sze­rint — „a Biblia néphagyomány­­beli tükröződése, továbbélése, el­burjánzása. Ha úgy tetszik, a né­pi lélekben-képzeletben szétterülő szellemi árterület..." Az elbur­­jánzás szó használata találó, hi­szen a lemezen hallható törté­neteknek csak egy része kapcso­lódik a Bibliához, más részük nagyon is szabad átköltés, har­madik részük pedig csak alig-alig érintkezik egy-egy bibliai tör­ténettel, névvel. A továbbélés így azt is jelenti, hogy az erede­tileg bizonyára a vallásgyakorlás színhelyén, templomban, hitokta­táson hallott történet mintegy ön­­állósultan élt tovább a paraszt­­ember (vagy paraszgyerek) kép­zeletében. A régi életforma és munkamódszer különösen alkal­mas lehetett arra, hogy a paraszt­­ember agyában-szívében forgas­sa a hallottakat, s a maga tapasz­talataival, vélekedésével, hitével és hiedelmeivel alakítsa, fölfog­ja, elsajátítsa, kiegészítse. A mindennapok végtelen so­rán az ember megtanulta, hogy ne csak arra nézzen, ami előtte van, hanem arra is, ami benne. A lelke mélyén. Vagy a végtelen égig emelkedjék ez a belső tekin­tet, s akkor onnét az egész élet, az egész világ látható, jobban, mint ahogyan a ma embere ké­pek légióján, egyenes közvetíté­seken láthatja. A két lemezen természetesen a könyvhöz képest kevesebb történet élvezhető , mert a szép szóval elmondott, ki­csi nevetéssel, vagy sírással gör­bülő ajakkal elmondott történe­tek igazi humánus élvezetet, bol­dogság-érzetet adnak, szeretetre lobbannak föl, közösséget építe­nek közöttünk, és az f öregek-me­­sélte,­­ nemzedékről nemzedékre öröklődő érzéseket megélő beszél­getőtársak között. Csak épp közbevetném, hogy , eleven képzelet nélkül nem le­het teljes az élet. Korunk büszke ész­ tiszteletére, tudására, tapasz­talataira, bölcsességére, sok egyébre — de nincs mit büszkél­kednie azzal, hogy nem tiszteli, alábecsüli a képzeletet. Ugyan nem valóságosabb, s kivált nem iga­­zabb-e olykor egy gondolat, egy érzés, még egy hangulat is, nem szebb-e néha az álom, mint a képzelet vonásaitól lecsupaszított élet? Mesélnek-e manapság az öre­gek? Félő, hogy egyre keveseb­bet. Kinek meséljenek? Régen az élet maga adta az alkalmat, akár munka közben,­ akár vacsora­­asztalnál. Arany János még is­merte ezeket a beszélgetéseket, s nemcsak idézte, alkalmasint­­ma­ga is tudta és vallotta: „nem me­se ez”. Bizony, aligha válna ja­vára a jövő nemzedéknek, nem­zedékeknek, ha kihalna a mese, ha nem élne a hagyomány, ha nem szállnának nemzedékről­­nemzedékre az életről, a létről, a szeretetről, a hibákról, az angya­lokról és meg az ördögökről is szóló történetek. Minél messzibb figyel a tekintet, ha az ember magába néz, annál tisztábban lát­hatja az élet örök szépségeit és mindig újra megvívandó küzdel­meit. A népi műveltség iránt ko­runkban mintha növekedne az ér­deklődés. Már az is öröm, hogy ez a nagyszerű gyűjtemény könyvalakban megjelent, hogy most (egy része) a lemezen hall­ható. Másféle élmény ez, ami­kor a mesélő hangján megérezni, mint engedi szabadjára a kép­zeletét, mint melegszik bele a mesélésbe, mint melegszik át nem­csak a hangja, de a szíve­­ is. A mesélők többnyire idős emberek, maguk is régen hallott, híven megőrzött szavakat, érzéseket, gondolatokat adnak tovább. Ez a két lemez: nemzedékről nemzedékre örökített jussunk. Lelkünk rajta, ha a réges­­régi időkig érő sort ma­gunk nem éljük és értékeljük, s nem adjuk tovább a nyomunk­ba lépőknek. Ha netán gondolnak egyszer majd ránk, mire mondhatják azt, hogy „így mesélték az öre­gek"? Zay Lászlő Péntek, 1986. július 4. Alföldelle­n képek a Balatonnál Kurucz D. István kiállítása Muszáj egy művésznek örökké változni? Muszáj egy művésznek folyton megújulni? — Ilyen és hasonló kérdések (melyek lénye­ge egy) foglalkoztattak Kurucz D. István festményeinek tárlatán a balatonfüredi Balatoni Galé­riában. Aki ismeri az alföldi fes­tészet (ahogy itt, dunántúli hely­beliektől Olyan szépen mondani hallottam :­ „alföldellő festészet”) e mesterének munkásságát, tud­ja, hogy Kurucz D. István kiala­kított egy saját nézőpontot, saját stílust, képeit messziről meg le­het ismerni, meg lehet különböz­tetni — nem elég ez? Elhozta a művész néhány ré­gebbi fontos munkáját: Népfel­kelők című tanulmányát a há­rom mongolos magyar paraszt fejjel, az 1971-­ben készült, tágas lélegzetvételű Mongol táj­at, a fekete Hóolvadás-t, a sárga Hor­­tobágy-ot (tágas tévéin a két üres karámmal), a Szántás télen-t (az olvadó s újra megfagyó hó kékes tócsáival). Itt az ugyancsak 1971 -es Gémeskút (Elhagyott) a méla tájban, ott a Hortobágy té­len, ólomszürke éggel, itt az Este a pusztán, tojáshéjszín éggel. Legújabb képei is ezeket a festői témákat variálják: Kutak a Hor­tobágyon: 1984, Naplemente a pusztán (Magányos lovas): 1985, s az emlékezetünkben megragadó Délibáb, melyen gémeskút úszik az izzó napsütésben. Más ihleté­sű kép csupán a Busók 1983-ból, álarcát levető két arc — ez azon­ban­­inkább csak síkba vetített festői gondolat, melybe terem­tője elmulasztott életet lehelni. Meggyőzőbbek tehát a rossz nyelvek szerint sorozatban gyár­tott pusztai képei. S ismét meg­kérdezem: baj az, ha egy művész nem un bele ugyanabba a motí­vumba? Muszáj mindenkinek az egeket ostromolni? Ember Mária Az irodalom búvára Halász Gábor születésének nyolcvanötödik évfordulójára Ma nyolcvanat éve, Iröl. Július 4-én született Halász Gábor, a két világháború közötti pezsgő irodal­mi korszak nagy esszéistája. A leg­jelentősebb folyóiratok kötzttl a Ma­gyar Szemlében, a Nyugatban és a Magyar Csillagban jelentek meg a művei. Egyszerre volt író és tu­dóst ő rendezte sajtó alá Madách Imre összes művelt, Justh Zsig­mond naplóját, ő állította össze Az angol irodalom kincsesházát, szerkesztette a Kétnyelvű remek­művek című sorozatot, s ő kezdte gondozni a Franklin Társulatnál Shakespeare összes drámai mű­veit. R­ohanna vele a villamos Óbuda fellé , mint akkor. Mert biz­tosan nem lenne autója, az túl­ságosan sebes a számára. Vagy, ha mégis, ak­kor különleges csoda­szerkezettel utazna, amely vissza­felé röpíti őt, századokkal. Leg­először talán az ancien régime országába és idejébe kirándulna, s nyomban fölkeresné meghitt ba­rátját, Voltaire-t, s elvitatkozna vele a felvilágosodásról; magas hangján, de határozottan sorolná érveit az új eszme ellen, de a fény és az értelem mellett. Régi vágya teljesülne, hiszen a szűk szoba-konyhában, az íróasztalon csak a szoborba mintázott szel­leme lebeghetett a franciának. Milyen jó­ lenne­ visszabeszélni ne­ki, s Voltaire pedig csodálattal, hódolattal figyelné a Magyaror­szágról érkezett huszadik századi jövevény tiszta logikáját, lelkese­dését és hatalmas műveltségét. S ő azután menne tovább, talán Angliába, meglátogatná Gibbont, Swiftet, John Dohne-t és termé­szetesen Shakespeare-t, fölolvas­ná nekik róluk írott esszé-remekeit és lobogó belső lelkesedéssel él­vezné társaságukat. Azokét, akik — milyen kár! — csak zsúfolt könyvállványán so­rakoznak, az örökkévalóságnak kinyomtatva, s készen várva, hogy beléjük lapozzon a Széchényi Könyvtár kézirattárának megszál­lottja. Aki napközben sárguló, töredezett szélű papirosok, régi leveleik között érzi elemében ma­gát, lefújja róluk a port, hogy fölfedezze magának a múltat. Az­után villamosra száll, amely kirö­hög vele Óbudára, a „földszin­tes, guggoló házaik”, közé, s ott­honában, acél tollával megírja legfrissebb emlékeit. Néhány nap­pal később pedig a Nyugat nyom­dagépei sokszorosítják egy költő portréját vagy egy korszaknak a tablóját. M­ert festett az írásaival. Kor­szakokról tudott páratlan képeket készíteni, amelyeken pompázatos színekkel varázsoló­­di­k elő a homályba vesző múlt, a magyar­­ viktoriánusok Európát kereső tekintete, a magyar szá­zadvég szelleme, a szecesszió la­kószobájának indázó motívumok­kal, bársonyokkal zsúfolt levegő­je. Képek ezek, s egyszerre mu­tatják a történelmet és a festő múltba kívánkozó, visszanéző só­várgását. S amit a valóság nem adhatott meg neki, azt megterem­tette ő magának. A lélek szabad, kedve szerint lép át évszázado­kat, idéz meg kedves embereket. De a hétköznapok is megtelnek a letűnt korok tárgyaival. A fény­képről olyan ruhába öltözve te­kint ránk az ember, amely már akkor is kissé régiesnek hatott, s a cipőről — ami a képről lema­radt — tudjuk, hogy hosszas utá­najárás végén tért meg vele az esszéírótárs, Cs. Szabó László. Egy hegyesorrú, századvégi divatú pá­rát hajtott föl, miután megkapta a kíméletlen rendelést. ■ -£ Anakronisztikus léleknek tűn­het föl, aki folyton visszafelé te­kint, s csakugyan az is volt jócs­kán. Persze, hogy az volt, hiszen minduntalan értékekre vágyott, az irodalomban, az életben, s amelye­ket csak inkább a múltban vélt megtalálni. S ott rá is akadt a kincseire. Gondolatainak a hal­hatatlanok voltak a társai. S az már természetes is, hogy halálo­san komolyan veszi ezt a színi­­előadást, az érzők és gondolko­dók benső színházát. Nemcsak a dialógusokra figyel, hanem hozzá­értőn és gonddal építi föl a díszle­tet is. Így értjük meg azt is, hogy öltözéke nem a divatfi üres maj­­molása, hanem a belső történé­sek fontos jelmeze. De a jelenétől azért nem idegen­kedett. Követte a kort, minden intellektuális rezdülését, s ezt öt­vözte szinte páratlan műveltségé­vel, így lett nemzedékének meg­becsült kritikusa, akire a fiatalab­bak is,­ az öregebbek is felnéztek. Babits, az ifjabbak tanítómestere gyakran mondta viták közepette: ezt kérdezzük meg Halász Gábor­tól. Már csak a Nyugat és a Ma­gyar Csillag régi számai őrzik fé­nyes műbírálatait, amelyeket gyakran­­ berzenkedéssel fogadott az őt követő generáció, „a tilta­kozó nemzedék”. De ahogyan az ő számára fontos volt a múlt, a ma számára is tanulságul lehetne a kritikáinak elmúlt világa. C­sillogó elme volt — és sze­­­­retett­ társasági ember.­Kör­nyezetével összekapcsolta az iro­dalom, és kevesebbekkel, de sok­kal mélyebben a barátság. Tiszta ember volt, emberséget és sze­rénységet találtak benne. És fon­tos volt a barátoknak finom szel­lemessége. Babits népes társaságá­ban hódolt Török Sophie egy kü­lönleges szenvedélyének. A vidám összejöveteleket nemcsak fényké­peken örökítette meg, hanem le­mezbe karcolta a barátok hang­ját is. A fölvevő tölcsérjébe Ha­lász Gábor is belebeszélt. Jelleg­­­zetes tenor hangján elszavalta egy ifjúkori szentimentális költemé­nyét, amelynek ezt a címet adta: „Vers huszonkettedik évemből’­, hogy utána, mint kritikus, rögtön a saját paródiáját mondja a le­mezre: „Bírálat harmincnégy éves modorban.” Kérlelhetetlenül szól az ítélet Goethe és Baudelaire pél­dája után: „Sohasem lesz belőle költő. De tegyük hozzá, író sem.” S a végén szólal meg a tekintély, a megfellebbezhetetlen ítélet: „Igazam van. Halász Gábor." Egy kiránduláson pedig barátját frics­­kázza meg. A vonatablakból ki­nézve veti oda piszkálódón Sár­közi Györgynek, a népi szociográ­fiák gondozójának a tősgyökeres nagyvárosi esszéista: „Nézd Gyu­ri, lábon áll a búza!" Együtt jártak mindenüvé, el­­szakíthatatlanul. Együtt kirándult a barátaival, együtt ment velük , meghalni is. Hiábavaló volt minden rábeszélés, könyörgés, a bújkálást, a szökést méltóságán alulinak találta. A szellemhez nem férkőzhetnek közel az alan­tas dolgok. Pedig az életéről volt szó,­­ hiába érkeztek hamisított papírokkal, álegyenruhákban szöktetők, a három közül egyik sem indult a másik kettő nélkül. Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor közösen ment a vég­telen útra. A ma már végzetes nevű Balfon, a zsidó munkatábor­ban pusztult el negyvennégy éves korában az emberi értelmet hir­dető elme. Az okos acéltoll berozsdásodott­­azóta. Voltaire kis szobrocskája, amellyel írás közben nézett min­dig farkasszemet, valahol a múlt­ban bolyong. Az óbudai kis szo­ba lakója nem jár a kedves, gug­goló házak között. Rohan vele a villamos. Abba a világba viszi, ahol összetalálkoz­hat végre a múltban a halhatatlan társakkal. Várkonyi Benedek

Next