Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

Szombat, 1986. augusztus 30. Magyar Nemzet Üzérek alkonya Tisztelettel értesítek mindenkin, lakoit érdekel, hogy vége a jegyüzéreik uralmának! Annyi elkeseredett, felháborodott, olykor a dolog szociológiai mélységét kutató újságcikk, sorozatos rendőri akció, no és vállalati ,,belső iratérskedés” után napjaik meg vannak számlálva. Információim tökéletesen megbízhatóak: nem holmi másodkézből szerzett hírecskék, hanem saját, személyes tapasztalaitok. Sajna, fizetnem kellett értük, de kit érdekel ez, sna az ágiamig diadaláról van szó. Az idén nyáron többször is úgy esett, hogy családom fiatalabbik részének nyomására valamelyik Balaton-pánti mozibantöltöttem az estét. A filmforgalmazás jóvoltából biztos lelhettem abban, hogy a vásznon nem bonyolult képletek, hanem könnyen fogyasztható történetecskék peregnek, e ezzel összefüggőentele a nézőtér. Mindez, jól tudom, kedvezd a jegyüzéreknek, de mily hatalmas volt a meglepetésem, amikor előadáskezdés előtt néhány perccel egyetleneggyel sem találkoztam. Rendőr sehol sem mutatkozott, így a dolog még érthetetlenebb volt. Nem nagyon hiszek a csodákban, így lázasan keresni kezdtem az okot, s rövidvörbetelkingetés után meg is találtam. Kedves, nagymama arcú jegyiszedő néni közeledett az előadás ellőtt jó negyedórával a bezárt pénztár felől. „Jegyet tetszik?” — kérdezte megnyerőn, mire én boldogan mondtam, hogy „igen”. A néni közölte, hogy ez négyünknek nyolcvan forintbakerül, átvette a pénzt és bevezetett a nézőtérbe. Ja igen, jegyet, azt nem adott. Aztán két nap múlva egy másik moziban megismétlődött az ügy, s miután tanulékony vagyok, harmadszor már én mentem a jegyszedőhöz, aki percek alatt több száz forinttal lett gazdagabb. Nyilvánvaló, hogy ez az eljárás a jegyüzérek szempontjából katasztrófát sejtet. Mit is tudnának kezdeni egy olyan szervezettel, amelyik saját magát csapja be? A filmforgalmazó vállalatok, ha egy csepp eszük lenne,támogathatnák e kezdeményezést, mert ily módon megteremtődne a közvetlen érdekeltség, és csökkenne a munkaerőhiány is. A sajtó ugyan szegényebblenne egy örökzöld témával, de áldozatok nélkül nincs győzelem ... (Ezt a néhány sort megmutattam moziüzemvezető barátomnak. Miután elolvasta, csak annyit mondott: „Öreg, a valóság mindig színesebb a brit dolgoknál." Csak tudnám, mire gondolt... (dénes) Büntető tarifa A szakirodalom kétféle szemétlerakási helyet ismer: legálisait és illegálisát. Érdekes módon az előbbinek szűkiben vagyunk, az utóbbi meg szaporodik, akár a gomba. Se szeri, se száma a megtorlásán önkényeskedéseknek. Sittet s egyéb nem kívánatos hulladékokat fuvarozó pilótáktól hallaná, hogy nekik az a legkifizetődőbb, ha az első elhagyott helyen megszabadulnak terhüktől. Kevesebb a kilométerük, benzint takarítanak meg. Így aztán bárhol arra ébredhetünk e hazában, hogy újabb szemétdombbal „gazdagodtunk”. A már-már parttalannak tűnő jelenséget igyekszik mederbe terelni most a fővárosi tanács. A hétközben megtartott végrehajtóbizottsági ülésen intézkedést fogadtak el „az illegális hulladéklerakás csökkentése érdekében”. Kimondatott, hogy valamennyi kerületben alkalmazzanak az eddiginéltöbb helyszíni bírságolási joggal felruházott szakalkalmazottat, valamelyestnövesítve ezzel a tettenérés esélyét; szorgalmazzák továbbá hogy a már engedély nélkül lerakott szemetet a frekventált helyekről folyamatosan szállítsák el (a kérdés csupán ez:ki, ha egyszer nem ismerik az elkövetőt?), ugyanakkor a módosított jogi szabályozás kiterjed arrais, hogy a felszólítást megtagadókat „büntetőtarifával” sújtsák. A fővárosi tanács egyidejűleg értesítette megújult elszántságáról a jelentősebb szállítási és építőipari vállalatok gazdasági és társadalmi vezetőit, valamint körlevél formájában az össznépi szemetelésben közvetlenül érintett lakosságok is. Mivelhogy a„ főváros közterületén illegálisan lerakott hulladék a városképet jelentősen rontja, a lakosság közhangulattana károsan hat”. „Jelentős kedvezmény — „így a felhívás—, hogy a kijelölt helyeken a lerakás évente 5 vab menynyiségig mindenki számára díjtalan.” Csupán a számítást kell valamilyen úton-módon megáldani. Túl soikat aligha lehet várni a foganatosított intézkedéstől, hiszen mifelénk a szigor és ellenőrzés erősödése általában fokozott ,kihágási találékonyságot eredményez. Ezért inkább arra kellene ösztönözni, hogy a mindenkori szemtanúk ne fordítsanak hátat, s ha jelentik, hogy itt és itt ez és az történt, akkor ne tekintse őket a környezetük strébereknek, akik mindenbe, ami nem rájuk tartozik, beleütik az orrukat. (kertész) GYURKOVICS TIBOR Müncz úr akkora volt, mint egy fenyő. Felkelte fenyő. Égig ért. Beütötte a fejét a mennyboltba. Való igaz, nagyon magas ember volt, mindig az az érzésem támadt, le kell hajolnia, hatisztességesen el akartérni a felhők járása alatt. Bicegett is, egyik lábára megsebesült még az első világháborúban. Enyhén bicegett, óriási fenyő voltát ez egy csöppet sem befolyásolta. Miikor odányi kis boltjába ,lement az egyetlen kis lépcsőn, annyira megkellett hajolnia, hogy íketrét görnyedt. Szinte besurrant, pedigtekintélyes boltja volt —trafik és bazár. Ma már így mondanám, bazár. Akkor csak annyit láttam, hogy a csipetnyikirakatban bűvöletes holmik hevertek: zsákbamacska, radír, kék papírszemüveg, kisharang, csöpp gumilabda, iskolafüzet, pléh-csúzli, üveggolyó, és mindenekfölött persze,katonák, katonák és katonák, ólomkatonák. Nem tudom már megértetni, miféle ólomkatonák, hiszen olyan ólomkatonák ma már nincsenek, hiába magyarázom. Azok atökéletes ólomkatonák voltak, tökéletes kivitelben. Finom piros rövid csákó, kék zubbony, fehér kámzsa, feketelábszárvédő... idegenlégiósok. De nem is az ólomkatonák a lényegesek, hanem maga Müncz úr, aki hétrét görnyedve bújt be a szűk boltba. Mély hangján mindennap megszólított. Közvetlen a szomszédban lakott, titokzatos félemeletnyi lakásban, alatta a trafikjával. Recsegett a hang. Köszöntem persze, magam is köszöntem, akkoriban köszöntek a gyerekek, meg az emberek is. Aztán szóba elegyedett velem. Komolyan. Érdeklődéssel. Hogy vagyok? Tanulok, nemtanulok? Jód-e, roszszul-e? Szüleim? Volt egy barátom, átlósan szemben, arról is kérdezett. Egészségről, betegségről. Mit vásároltam, ha Pestre bejöttem. Hova megyek gimnáziumba? Mi akarok lenni? Mi is akartam? Müncz úr kirakatában olcsó, kétfilléres ponyvafüzetek ispompáztak, hevertek. A fekete seriff — akkor még két f-fel — A colt törvénye vagy Big Bill, a fekete lovas, ilyen marhaságok. Persze, faltam őket. Müncz úr, az önzetlen szomszéd jócskán megmérte az árát, hiszen kölcsönbe lehetett venni tőle a könyvecskéket egy, azaz egy fillérért. Onnantanultam meg a betűvetést, lelkileg is. Mikor aztán középfülgyulladással és kanyaróval megbetegedtem, magam is elkezdtem — enyhe vécépapírra — gyártani ponyvaregényeimet. (Az ember mindig szorultságában ír, pontosabban mikor nyavalyája van, na, szóval, ha beteg, vagy ilyesmi.) Ne higgyék, hogy nem lehetetttanulni ezekből a selejtekből — a jó pap mindenből tanul. A stílustömör volt és lényegbevágó. A leírás költői. Jókai is megirigyelhette volna. A párbeszédeket pedig Hemingway. Nem volt az olyan rossz iskola! A legfőbb iskola azonban maga Müncz úr volt. A légköre, az ő magázalovellája. Misztikuma. Szomszédsága. Hogy idegen volt és közeli. Figyelmes, barátságos és zord. Életem részévé vált, mint valami árnyék, fenyőárnyék. Fekete klottkötényben árult, olyan fényes volt, mint — sejteni szerettem volna — a lányok alsószoknyája. Szóval, Müncz úr átköszönt, értekezett velem, társam volt. A háború minden eseményét vele beszéltük meg, utóbb együtt bújtunk fáspincéinikbe a bombák elől. Most nincs szomszédom. Egyáltalán nincs. Nem tudom, mi változott meg az elmúlt nagy emberöltő alatt, az emberek valahogy megszűnnek szomszédok lenni. Kertes házunkban mindenki jóban van mindenkivel, de jószerével egyetlen mondatott se váltanak. Magam is úgy vagyok, hogy már-márkiugrom, ha látom, valaki elmegy az ablakunk alatt, és szeretném megragadni: Hé, embertárs, sorstárs, bajtárs, elvtárs, hittárs, falutárs, várostárs, országtárs, hát állj meg már egy pillanatra, a csuda vigyen el, mi az isten van veled, hogy élsz, mit keresel, nem vagy beteg, tudsz aludni, nem köhögsz éjjelente, szereted a vörös bort, láttad, hogy fedetlen keblekkel napoznak a lányok, eszedbe jut még, hogybicikliztél valaha, mi van a gyereked felvételijével, mit szólsz az aszályhoz, a viszályhoz a német szociáldemokráciához vagy a magyar demokratikus szociálizmushoz, apa, hát ájulj meg már egy pillanatra, elszalad az idő, lazítsd meg már a nyakkendődet, hát megfojt! Apa, mit szólsz az élethez? Mire jöttél rá? Érdemes? Kell? Muszátly? Apa, egy pillanat... Egy szót sem szól. Némán megy tovább. Leutazik az ember vidékre. Kis vidék, szép vidék. Szomszédnak? Csak kerítése van, maga nincs. Egyszerűen nem lát a munkától. Beleszakad. Mint a szil. Imbolyog a fáradtságtól. Rohan. Na, csak rohanna, de már lopni is csöndesen lép. Szőlővenyigét nevel, kukoricást ápol (és eltakar), nyugdíjasan belehal a régi üzemébe, építkezik, gépet szerel, motort javít, kertelt gondoz,tyúkokat tart, nyulakat almoz, disznót etet, szemetet éget, vasat tetszel és este mozigépet hajt egy szomszéd faluban. Már a szó alig jön ki a száján. Hova, uram, hova? — kérdezné az ember, ha volna szomszédja, ha nem csupán egy absztrakt árnyéka volna a kerítés mögött. Néhány éve ezt a panaszt az amerikai ismerősöktől, a nyugatibarátoktól hallottuk. Jó nektek, mondták, itt még van barátság. Eszmecsere, szomszédság. Most már megsúghatjuk nekik, itthon sincs. Nyugodjanak meg. A világ forr. Az ember rémülten tapasztalja, hogy nem csupán háborús veszélyek vannak, békés veszélyek is lehetnek háborúsak. Az esti tévéhíradó robbantásos hírei már-már futószalaggá válnak. Az emberek fölvonulnak, levonulnak. . Ütik őket gumibottal. Vízágyú. Lánc. Láncreakció. Olyan gyűlölet csap ki olykor a képernyőből, hogy az ember önkéntelenül félrekapja a fejét. Vallás, faj, párt, föld, állam, minden, de minden ellentétes. Ha valaha megírják, nagy sokára a huszadik század lelki jellemzőit, a sok komputer-föltalálás, nukleáris csoda és biológiai szuperbravúr mellett, madáchi módon bizonyára rögzítik azt is: „Az ember elvesztette a szomszédját.” Sötétedik, esteledik. Itt lenn, kinyúlik a Balaton, mint valami vízszintes óriás, a kertekben fölföl bukkan a rozsdafarkú. Gyönyörű madár. Csipetnyit húzza, aztán keres, megy tovább, a társához, lakótáraóhoz. Az árnyékok megnyúlnak, akárcsak a tizenkilencedik vagy tizenkettedik vagy hatodik században. Hátra megyek a kert végébe, ahonnan még fényesebben lehet látni a nagy vizet, most gyönyörűen kifekszik az aranyrűd. A kerítés drótja megleng a szélben. El szeretném mondani ... Motyogok a fodrozódó szélben. Müncz úrral beszélgetek. A szomszéd Magyar Német VILLANÓFÉNYBEN A díszdoktor Andrew Victor Schally Nobeldíjas orvosprofesszort (60 éves) az egyetemi tanács döntésének megfelelően tegnap a Pécsi Orvostudományi Egyetem díszdoktorává avatták. Az erről szóló oklevelet dr. Bauer Miklós, a POTE rektora adta át. Schally professzor, akinek apai ágon magyar ősei is vannak, 1977-ben kapott Nobel-díjat. Részt vett a budapesti nemzetközi rákkongresszuson, ekkor választották a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává. Pécsett kértünk tőle rövid interjút. — Professzor úr, megkérem, foglalja össze röviden, miért kapott Nobel-díjat. — Régi történet. Annak idején, két kutató társammal együtt, azzal érdemeltük ki a díjat, hogy különböző, a hipotalamuszban található peptidek kémiai szerkezetének feltárásával is bizonyítottuk, hogy a hipotalamusz irányítja az endokrin (hormonális) szerveket az agyalapi mirigyen keresztül. Kutatásaink előrelépést jelentenek bizonyos rákfajták gyógyításában is. — Az azóta eltelt időben milyen újabb eredményekre jut, Untak? — 1978-ban váltottunk, elsősorban rákkutatással foglalkozunk, ám ebben az esetben is a hormonális megközelítést használjuk. Állatkísérletekből és klinikailag is bebizonyosodott ugyanis, hogy több rákfajta összefüggésben áll a szervezet hormonháztartásával. Az első neurohormon megismerése után mesterségesen, kémiai úton előállítottunk olyan szuperaktív molekulákat, amelyek százszor aktívabbak, mint az élőszervezetekben levők. A különböző teszteléseket követően, amelyek elsősorban a fogamzásgátlással , a megtermékenyítésel és a növekedéssel kapcsolatosak, rájöttünk, hogy bizonyos rákfajták gyógyításában hatásos lehet ez az anyag is. Elsősorban a prosztatarákot és a mellrákot említem. Terveink között szerepel a prolactin inhibiting factor (a tejelválasztást gátló hormonfajta) szerkezetének feltárása — folytatta Schally professzor, akinek munkásságát több mint ezer tudományospublikáció fényjelzi. — Legutóbbi kutatásaink bizonyították, hogy a hasnyálmirigyrák is hormonfüggő. Megpróbáljuk klinikailag bemutatni azt is, hogy a petefészekrák és a melanoma (pigmentrák) is befolyásolható hormonokkal. — Úgy tudom, New Orleans- i laboratóriumában több magyar orvost is meghívott. — Igen, mert nagyszerű magyar kutatókat ismerhettem meg, van kapcsolatom a Pécsi Orvostudományi Egyetemmel és a Semmelweis Orvostudományi Egyetemmel is. Nagyon sok segítséget adtak a munkámhoz. —. Ön részt vett a nemrégiben befejeződött budapesti nemzetközi rákkongresszuson is. Milyen tapasztalatokat szerzett? — A rákkongresszuson rengeteg szekcióban folyt a munka. A daganatos megbetegedések megelőzésére és gyógyítására többféle megközelítés lehetséges és valamennyi kutatás nagyon lényeges. Természetesen nekem elsősorban a saját kutatásom a fontos, s ezért is örültem, hogy találkozhattam olyanokkal, akik más területekkel foglalkoznak. Mindenki a saját témájára koncentrált, de segíteni kell egymást. Ez a lehetőség volt a budapesti konferencia legnagyobb értéke. — Végül engedjen meg egy más jellegű kérdést. A Nobel-díj átvétele után azt írta önről egy svéd újság, hogy az 50-es években tagja volt a magyar labdarúgó-válogatottnak. — Ez sajnos nem igaz — mondta befejezésül a tulandi egyetem professzora, a New Orleans-i Veterans Adminisztration Kórház endokrin és polypeptid laboratóriumának vezetője. — Ismerem a régieket, Grosicsot, Puskást és a többieket, s bár vannak magyar őseim, sohasem éltem itt. Most járok harmadszor Magyarországon. Valamiféle nosztalgia ez nekem: szentimentális magyar zene, a csodálatostájak, a jó borok. No és nem utolsósorban a felkészült magyar kutatók, akikkel továbbra is együtt kívánok dolgozni. barlang....? (Brenner György rajza) s Sokk-szög A SILÓBAN kellemes a hőmérséklet, az érzékeny műszereiket légkondicionáló berendezésekkel óvják. A csaknem húsz méter magas és 40 tonna súlyú rakétát részletesen bemutatják az újságíróknak. Robbanófej, persze, nincs rajta, de a transzformátorok, aggregátok, mindenféle kábelek teljesen élethűek. Nem akármilyen élményben lehetett része annak a nyugat-európai újságírócsoportnak, amelyet az amerikai stratégiai légierő központjába, Grand Portodba invitáltak. Amint a Die Presse vezető munkatársa leírta, ott, a kanadai határ közelében az ifjútisztek eljátszották, „adott esettben”, a csapataik irányítói miként foglalják el helyüket a külvilágtól elzárt vezérlőfülkében, majd hogyan nézik mereven a monitort, aztán kiabálni kezdenek — „cable-cable... go to radio” —, s egy rövid visszaszámlálás után (immár a gomb elforgatása következik. Megborzong az olvasó, noha tudja, hogy vannak és késsek az ilyen forgatókönyvek. A vezérkari főnökök és legfőbb politikai vezetők fiókjaiban ott lapulhat az apokalipszis menetrendje, s érthető, hogy ennek tudatában a világ még határozottabban igényel egy határozottabb keretű biztonsági rendszert A béke forgatókönyve nincs olyan hajszálpontosan, másodpercre és milliméterre kidolgozva, mint a háborúé. Lapjait naponta írják és újraírják, s a legfontosabb fejezet kétség- kívül a szovjet—amerikai kapcsolatoké. Csaknem zavarbalejtő a pillanatnyi helyzet: már-már nehezen áttekinthető a széles sodrású, kétoldalú konzultációk folyamata, másfelől „igazi" áttörésről nincs hír, mi több, nem kevés cáfolat érkezett arról, hogy a viszony lényegesen jobbra fordult volna. Az árnyalt megítélés alighanem most is irányadó. A túlzott derűlátás valószínűleg indokolatlan, de az újabb csúcs megmászása i talán már olyan szakaszba ér, ahonnan érdemesebb — meglehet, fáradságosabb — továbbmenni fölfelé, mint visszafordulni. Azon pedig nem lehet csodálkozni, hogy a kétoldalú eszmecserékről érdemben nem sokat tud a világ. A szószátyárságot a diplomácia nem kedveli, igazán bőbeszédűek a politikusok csak az emlékirataikban szoktaklenni , ha írnak ilyeneket. Több tényező ■is a megegyezési érdekeltséget erősíti, de azért világunk immár túlzottan bonyolult ahhoz, hogy „eleve elrendeltnek” tekintsük az újabb egyezségeket és vele a csúcstalálkozóit A SZOVJETUNIÓ részéről többrétű és átfogó diplomáciai kezdeményezések sorozata indult azért, hogy a világ az atomkor szintjének megfelelően biztonságosabbá váljék. Nyugati szemleírók gyakorta jegyzik meg, hogy Moszkvát ezenközben gazdasági megfontolásokis vezetik, minthogy a polgári szükségleteik kielégítésére a lehetőségek szerint többet kívánna fordítani. Ebből egyébként a szovjet fővárosban sem szoktak nagy titkot csinálni, legföljebb hozzáteszik — a történelemre joggal hivatkozva —, hogy ezt a „gazdasági nyomást” nem szabad eltúlozni. A nyugati elemzők számottevő része ugyanis elfelejtkezik arról, hogy szükség esetén embertelenül kemény megpróbáltatásokat is elviselt a szovjet lakosság. Az érem másik oldala, persze, az, hogy a technikai-műszaki megújítási kísérletekhez atöbb helyütt mutatkozó kronológiai elmaradások ledolgozásához jól jönének azok az esetleges pénzeszközök is, amelyeket el lehetne „orozni" némely harci eszközötétől. A gazdasági megfontolásokat teljességgel az Egyesült Államok sem tudja figyelmen kívül hagyni, noha a terep és a nagyságrendek — sok-sok bonyolult ok eredőjeként — mások. Számbavehető bizonyos személyes megfontolás: az elnököt több oldalról nyomják a megegyezés irányába is, és ha nem a konfrontáció, hanem a kompromisszum — a „történelmi" jelző használatával bánjunk csínján — egyik előmozdítójaként kíván leköszönni, s akkor az egyezségkeresésnek az idén alighanem már eredményre kell vezetnie. A sokszoros elrettentések, a százszoros katonai túlbiztosítások idején vajon mi a félelem oka? Erre nyilván ezernyi válasz adható. A londoni The Economist változata arra a régi föltevésre épül, amely az enyhülés viszonylatát világpolitikai sokszögbe helyezi. Másképpen: a pekingi elágazással hozza szoros összefüggésbe a szovjet—amerikai kapcsolatok javulását vagy romlását. Az egyoldalú ítélkezésre hajlamosaik máris az ötvenes évek szoros szovjet—kínai szövetségét vélik fölfedezni a távolabbi politikai horizonton. A konzervatív újság nem ért ezzel egyet, annál kevésbé, mert a szovjet külpolitika átfogó Ázsia-programjából egyetlen indítványt emel ki, és nevez igazi újdonságnak, a hattár meghúzását az Amur középvonalában. A régi szövetség föltámadását ecsetelő jövendölések valószínűleg éppen olyan indokolatlanok, és éppúgy nem válnak valóra, mint ahogyan papíron maradtak azok a jóslatok is, amelyek Nixon 1972-es pekingi útját követően az Egyesült Államok és Kína szövetségét vélték kirajzolódni. Azóta kiderült, Peking a maga útját járja, amit világpolitikai epizódok gyakorta bizonyítanak. A NEMZETKÖZI sokszögben a kínon viselkedés egyáltalán nem számít különlegesnek. Érvényesítik érdekeiket — ki-ki a maga lehetőségei szerint — a nyugat-európai és japán szövetségesek is, időről-időre pályakiigazítást hajtanak végre, miközben nem vonják kétségbe, hogy mozogni végül is a nyugati főbolygó, Washington körül kell. A világ valószínűleg hosszabb távon is azzal számolhat, hogy Kína nem akar vezértőcsolagot, ami persze nem változtat azon, hogy a szovjet—amerikai vizonylat alakulásába belejátszik a pekingi elágazás is. Döntően Moszkvától és Washingtontól függ, hogy a sokszög — ne váljék sokkszöggé, és biztonságosabbá szilárduljon a világ, így lesz-e? Ezt lesi mostanában mindenki. Lesz-e „igazi béke?” — kesereg kérdőn a Die Weltwoche szakírója, bár nem fejti ki, mit is ért ezen. Talán azt, amelyben érvényét veszíti a „Si vis pacem, para bellum” bölcsessége? Meglehet, a történelem lapjait egészen Augustus koráig kellene visszapörgetni, vagy még tovább, de ilyen „igazi” békére nem lelnénk az annaleszekben. Az atomkor kétségkívül előírja ezt az igényt, de azért az emberi természetet nehezen változtatja meg. Marad a cél, s megközelítéséhez egy világpolitikai hiánycikk fölszámolására lenne szükség: minél több a bizalom, annál nagyobb az esélye annak, hogy a fegyvereik legalábbis nem emelkednek. A stockholmi értekezleten kimunkált egyezség a hadmozdulatok előrejelzéséről biztató lépés a helyes irányba. A kérdés azonban marad: mi a félelem oka? FIGYELEMRE MÉLTÓ gondolatmenetet közölt az International Herald Tribune szakírója, aki több nyugati kollégájával ellentétben nem festett riasztó képet a szovjet törekvésekről, és megfontolásra ajánlotta, hogy a mai Szovjetunió különbözik akét évtizeddel ezelőttitől, nem is szólva a harmincas évek szovjet társadalmától. „Moszkva ma ésszerű normák alapján cselekszik” — fejtegette William Pfaff, ráirányítván a figyelmeit arra, hogy nem torzképek és előítéletek alapján kell megítélni a másik felét Nyilván indlló görcs, félelem, rossz beidegződés oldására lesz még szükség ahhoz, hogy korunk leküzdje a kataklizma veszélyét Ennek természetrajzához hozzátartozik, amit egy amerikai hadtörténész úgy fogalmazott meg, hogy az esetleges háborúzók iszonyúan nagy veszte,sége mellett eltörpülne bármilyen politikai nyereség. A historikus Michael Howard megjegyzi még, hogy bármennyit költenek is fegyverkezésre az egymással szembenállók, a — szerencsére képzeletbeli — konfliktus mindenképpen így alakulna, vagyis a megsokszorozott fegyverek immár nem növelik a biztonságot. Nagy fölfedezést nem tett az amerikai kutató, legföljebb kicsit másként közelítette meg azt az alaptételt, amit Moszkvában igen gyakran hangsúlyoznak. Egy atomháborúnak nem győztesei, hanem csak vesztesei lennének. Éppen erre hivatkozva mondják a szovjet fővárosban, hogy nukleáris világunk új gondolkodásmódot igényel. A fegyverhegyekre visszatérve a publicista Pfaff valószínűleg jogosan teszi szóvá, hogy a fölhalmozott harci eszközök immár végképpen nem állnak arányban a két országot megosztó politikai kérdésekkel, s a túlburjánzó amerikai fegyverprogramok éppen ezt az aránytalanságot táplálják. A másik fél higgadt és felelősségteljesen józan mérlegelését kéri számon a cikkíró a Reagankormányzattól. Pfaff szerint éppen ezért az Egyesült Államok „ésszerűtlenül nagy” biztonságot kíván magának, s háborúra a világ akkor készülődik majd kevésbé, ha a túlzó biztonságigéfigűek — bárhol legyenek is — leszállítják a mércét, „csupán" az ésszerűségig. A stockholmi sikertől a konzultációik sorozatáig több jel azt látszik bizonyítani, hogy a valódi biztonság fogalmát egyre gyakrabban értékelik. Ami sokszínű glóbuszunkon a sokkok helyett a tényleges és megvalósítható béke esélyeit gyarapíthatja. Martin József