Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-01 / 180. szám

4 Liszt Ferenc-emlékünnepségek külföldön Csehák Judit beszéde Bayreuthban (MTI) Csütörtök délelőtt Bayreuth város temetőjében Liszt Ferenc halálának századik évfordulója alkalmából három nemzet képviselői megkoszorúzták a zeneköltő sírját. Az Erlanger strassei temetőben, a Liszt Ferenc nyugvóhelye fölé emelt sírkápolnában a Magyar Népköztársaság képviseletében Csehák Judit, a Minisztertanács elnökhelyettese helyezett el nemzeti színű szalaggal átkötött, piros és fehér rózsákkal díszített koszorút, Horváth István magyar nagykövet kíséretében. Megkoszorúzta a sírt Hans-Dietrich Genscher, az NSZK alkancellárja és külügyminisztere, valamint Theodor Kerg, Ausztria burgenlandi tartományfőnöke. E tartományban van az egykori Doborján, a mai Raiding ahol Liszt Ferenc 1811. október 22-én született. Koszorúzott még Hans Maier bajor oktatási és kulturális miniszter és Hans Walter Wild, bayreuthi főpolgármester. A II. világháború végén rombadőlt sírkápolna helyreállítása 1978-ban fejeződött be. Akkor állították fel a sírtábla mellett a magyar Liszt Ferenc Társaság emléktábláját is, Vörösmarty Mihály Liszthez írott ódájának szavaival: „Hirhedett zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hú rokon". A sír mellé Raiding városa is állított emléktáblát. A csütörtöki koszorúzáson részt vett Kiss Kálmán, a Liszt Ferenc Társaság elnöke, Forrai Miklós professzor, a társaság főtitkára és Ujfalussy József, az Akadémia alelnöke, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rektora is. A küldöttség szintén koszorút helyezett el a győri születésű Richter János karmesternek, Liszt Ferenc és Richard Wagner közeli barátjának ugyanebben a temetőben lévő sírján. A bayreuthi Stadthalle nagy színháztermében délelőtt emlékünnepséget tartottak. Ezen Hans Walter Wild főpolgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd Csehák Judit mondott beszédet. A világ elismerő szavaihoz csatlakozva a magyar nép és a Magyar Népköztársaság kormányának nevében hoztuk el ide az emlékezés és a hála koszorúját, a ze■ neművészek egyik európai központjába, ahol nagyságát, rangját megillető módon ápolják Liszt Ferenc emlékét — mondotta Csehák Judit. Liszt jelentőségét igazában csak most fedezi fel azenetudomány. Új műfajokban kereste és találta meg nemcsak korának, hanem a jövendő nemzedékeknek zenei nyelvét, kifejezésmódját. Liszt Ferenc sikereinek teljében sem feledkezett meg hazájáról. Nemcsak a pusztító pesti árvíz károsultjainak javára adott koncertet, nemcsak az 1848—1849-es magyar szabadságharc bukásának szomorú híre ébresztgette lelkében a haza, a nemzethez tartozás érzetét. A magyar zenekultúra felemelése is az ő nevéhez fűződik. Azt mondta: „Nyilván megengedtetik nekem, hogy tekintet nélkül a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságomra, születésemtől síromig szívemben és érzületemben magyar maradjak és ennek folytán a magyar zene kultúráját komolyan fellendíteni óhajtsam.” Az 1875-ben alapított magyar Zeneművészeti Főiskola szellemi atyja, később elnöke, majd az oktatás színvonalának fokmérője Liszt Ferenc volt — hangsúlyozta Csehák Judit. Termékeny életének alkotásait a magyar művelődés és művészet legnagyobb teljesítményei között tartjuk számon. Emlékét nemcsak a róla elnevezett Zeneakadémia és zenekar őrzi, hanem az egész nép büszkén gondol Liszt Ferencre, akit Európa magáénak tekint. Liszt személyében a nagyívű európaiság egyik lenyűgöző példáját kell látnunk. Úgy volt igazán és mélyen európai, hogy minden nemzetnek a maga legsajátabb kulturális arculata kialakításához adott lelkesítő példát — mondta Csehák Judit. Az ünnepségen beszédet mondott Hans-Dietrich Genscher és Theodor Kery is. Genscher szintén szólott Liszt Ferenc európaiságáról, majd méltatta németországi tevékenységét. Liszt meglátta az európai kultúra közös gyökereit és egységét, egyidejűleg a különöst, a jellegzetest minden egyes nemzetben. Liszt Ferenc a zene nagy európai alakja volt, kortársainak megadta a maga teljes sokrétűségében megnyilvánuló közös európai kultúra tudatát — hangsúlyozta Genscher. Ma ismét tudatában vagyunk annak, mi közös a sokrétű európai kultúrában — hangoztatta az NSZK alkancellárja és külügyminisztere. Az 1985-ben Budapesten, az európai biztonsági és együttműködési folyamat keretében megrendezett európai kulturális fórum — nem utolsósorban a vendéglátóknak köszönhetően — a Nyugatról és Keletről érkezett emberek nyitott kulturális találkozójává vált, új lehetőségeket teremtett a kulturális kapcsolatok fejlesztéséhez, a határok és eltérő ideológiák ellenére. Száz évvel Liszt Ferenc halála után — mondotta Theodor Kery — itt Bayreuthban azoknak az országoknak a képviselői találkoznak, akik mind bizonyos mértékig jogosan igénylik maguknak Liszt Ferencet. Olyan találkozó részesei, amelyet egyfelől Liszt zenéje és személyisége, másfelől a közös kulturális hagyomány határoz meg. Azt a vitát, hogy melyik nemzet tarthat egyedül igényt Liszt Ferencre, már réges-régen elfeledtük. Most a közös hagyomány, a népek közötti jobb megértést szolgálja — mondotta Ausztria Burgenland tartományának vezetője. Az ünnepségen Karl Schumann professzor Virtuóz, látnok és európai címmel előadást tartott Lisztről. A Liszt-emlékműsorban Brrgid Lodesti zongoraművésznő eljátszotta az F-dúr etűdöt, az eisenstadti (kismartoni) kórus pedig Wolfgang Lentsch professzor vezetésével kórusműveket adott elő. Az új városházán bemutatták Liszt Ferenc Párizsban írott naplójának első kiadását. Este a bayreuthi Festspielhausban Liszt-hangversenyt tartottak, amelyen az A-dúr zongoraverseny és a Faust-szimfónia hangzott el. Közreműködött az ünnepi játékok zenekara és Christian Zimmermann zongoraművész. Vezényelt Daniel Barenboim. A hangversenyt, amelyen jelen volt Csehák Judit és kísérete, az ARD nyugatnémet tévéállomás élő adásban közvetítette. Liszt Ferenc halálának évfordulóján ünnepi hangversenyek sorozatával emlékezik meg róla Franciaország is, amely 1823 és 1847 között adott otthont a nagy magyar zeneköltőnek. A Montpellier-ben rendezett fesztiválon e napon kilenc francia és külföldi zongoraművész egymást váltva előadta Liszt valamennyi zongoraművét. A France Musique, a francia rádió komolyzenei programja egész nap ezt sugározza. Párizsban a Saint-Merri templomban a Liszt Ferenc férfikórus és Lehotka Gábor közreműködésével felhangzott a Requiem. A Saint-Sulpice templomban július 21-től szeptember 21-ig minden pénteken Liszt orgona műveket játszanak. A Renan Scheffermúzeumban Liszt Ferenc és a francia romantika címmel kiállítás nyílt meg. A Le Matin egész oldalas Liszt-megemlékezést közölt; a magyar zeneszerzőt „a XIX. század legmeghökkentőbb zenészének, mesés zongoristának, hihetetlenül szabad zeneköltőnek" nevezi benne. Roska István, Magyarország NDK-beli nagykövete csütörtökön Weimarban megkoszorúzta a nagy magyar zeneköltő szobrát. Weimar ünnepi héttel, zenei versenyekkel és koncertek sorozatával emlékezik meg a Liszt Ferenc évfordulókról. Az évfordulón fényképekkel és rajzokkal illusztrált méltatást közölt a nagy magyar zeneszerzőről az El Pais című madridi lap. A tekintélyes spanyol napilap a közelmúltban Liszt munkásságának spanyolországi vonatkozásairól is publikált tanulmányt. Liszt Ferenc születésének 175., és halálának 100. évfordulója tiszteletére emlékkiállítás nyílt meg csütörtökön Pécsett. Külön Lisztévfordulója is van a városnak. Antal György, Liszt-díjas karnagy, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának igazgatója megnyitó szavaiban felidézte, hogy 140 évvel ezelőtt — 1846-ban — járt a zeneszerző és zongoraművész Baranyában. A 300. évfordulón A visszavételre emlékezik Siklós (MTI) Siklós városa egész esztendőben emlékezik a török hódoltság alóli felszabadulásának háromszázadik évfordulójára. A végvár 1686. október 30-án került ismét magyar kézre. A megemlékezések színhelye a vár — hazánk legépebben maradt középkori vára lesz. Októberben itt rendezik meg azt a tudományos ülést, amelyen a kutatók a török hódoltság koráról, és az 1686. évi dunántúli hadműveletekről tartanak előadásokat. (Ezeket kötetbe gyűjtve kiadja a Vártbaráti kör.) Siklós a török hódoltság korában címmel kiállítás is nyílik, s emléktáblát avatnak, amelyet a vár falán helyeznek el. Ez év őszén Baranyában rendezik meg a VII. nemzetközi oszmanisztikai kongreszszust 1687. augusztus 12-én zajlott le a döntő jelentőségű nagyharsányi csata; a Siklós mellett levő falunál lotharingiai Károly serege megsemmisítő vereséget mért a törökre. Az ütközet után felszabadult az egész magyar délvidék. Ez évforduló alkalmából a jövő nyáron rendeznek tudományos ülést Siklóson. A csatáról sok korabeli metszet készült, a képeket összegyűjtik és kiállításon mutatják be. Az 1526. évi mohácsi csatának van emléke, a vesztes ütközet helyszínén létrehozott emlékpark. A győzedelmes csata helyét azonban nem jelöli semmiféle szimbólum. Ezért a háromszázadik évfordulón emlékoszlopot állítanak fel Nagyharsányban; a művet a Szársomlyói Nemzetközi Szobrász Alkotótelep tagjai készítik el. NAPLÓ Sebesség, arcok, atmoszféra címmel fotókiállítás nyílt meg csütörtökön a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központ könyvtárában Antonin Babensky fotóművész munkáiból. A tárlat augusztus 20-ig tekinthető meg. Kosztolányi Dezső, a szépség poétája címmel írt tanulmányt Théodore Beregi (Beregi Tivadar) az Art et poésie című francia folyóiratban, a júliusi számban. Ugyanekkor a Halhatatlanság útján című esszékötetéért irodalmi díjjal tüntették ki a jeles szerzőt. * Meggyorsultak Szentgotthárdon a XIII. században épült, és a XVIII. századtól magtárként használt cisztercita templom építési munkái. Az 1972-ben kezdett műemléki feltáró munkálatok befejeztével 1981-ben született döntés az épületújbóli hasznosításáról, melynek megvalósítására azonban az időközben várossá avatott településnek nem volt lehetősége. A városi tanács úgy döntött, hogy 20 millió forintos hitel felvételével meggyorsítja a kivitelezési munkákat. A pénzügyi feltételek megteremtésével lehetővé válik, hogy az épületben a tervezettnél három évvel korábban, 1987-ben már előadásokat tartsanak. A kölcsönt hat év alatt kell a tanácsnak visszafizetnie.♦ Kóborlások címmel csütörtökön megnyílt Tavaszy Noémi festőművészállítása i a Duna Galériában. A művész utazásairól láthatnak képeket az érdeklődők a bemutatón. A kiállítás augusztus 31-ig tekinthető meg. ♦ Nemzetközi néptánc- és zenei tábor nyílt meg csütörtökön Jászberényben. Házigazdája a sok nemzetközi sikert aratott Jászsági Népi Együttes. A 21. országos nemzetiségi fesztivált augusztus 16—17-én Tatán rendezik meg. A Magyarországon élő nemzetiségek idei találkozóján a délszláv nemzetiséget a deszki Bánát néptáncegyüttes, a pécsi August Lenoa asszonykórus és Vizin Antal zenekara képviseli. A soroksári német nemzetiségi együttes a német, a kiskőrösi Petőfi Művelődési Központ táncegyüttese és a kesztölci Kara József Kultúrház pávaköve pedig a szlovák népi hagyományokat mutatja be. A hazánkban élő románok a méhkeréki Művelődési Ház ifjúsági tánccsoportját, az ugyancsak méhkeréki Nyisztor házaspárt, a kétegyházi KISZ-táncegyüttest és a battonyai Román Klub női kórusát küldik el Tatára Fellép a fesztiválon a Váraljai Népi Együttes, valamint a Magyarországi Görögök Kulturális Egyesületének tánccsoportja is. A Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára sorozatban kiadvány jelent meg Dömösről. A tízezres példányszámban megjelent kötet áttekintést nyújt Dömösről, nevezetességeiről, útbaigazítást ad a kirándulási lehetőségekről is. Harmadik alkalommal rendezik meg Barcson — augusztus 1. és 15. között — a nemzetiségi rézfúvós fesztivált. Két héten át öszszesen huszonegy ország muzsikusai adnak koncertet. Augusztus 2-án, szombaton kezdődik az országos rézfúvós kamarazenei verseny, amelyet négy napon át zenei kurzusok követnek. Augusztus 6-án nyitják meg a nemzetközi rézfúvós versenyt, amelynek elődöntői szombat estig tartanak. Augusztus 10-én, vasárnap lépnek pódiumra a legjobb együttesek. Magyar Nemzet Péntek, 1986. augusztus 1. Helvétiában Szemere Bertalannal SVÁJCBA KÉSZÜLVE Szemere Bertalan 1837-es — Utazás külföldön címmel megjelent — naplóját olvasgattam. Payerne híres románkori székesegyházában mégis Kölcsey sorai jutnak eszembe: „Vár állott, most kőhalom ..Itt nem járt Szemere, őt inkább a romok vonzották, engem a katedrális épsége nyűgöz le: az' útikönyvek' szerint a cluny-szellem legszebb kőbefaragott emléke. Ugyanazé a szellemé, amely az államalapítás korában hazánk történetében is nagy szerepet játszott. Ám amit épített, abból nálunk tényleg csak kőhalmok maradtak. Bernben döbbenten tapasztaljuk, hogy Szemere leírásai a város árkádjairól, bazárjairól, szökőkútjairól és a székesegyház tornyából nyíló kilátásról ma is élnek. Az ő útvonalát követve megyünk a Jurigfraura. Mi azonban nem szállunk hajóra Thun híres vára alatt (ez a vár sem rom!), hanem egyenesen Interlakenbe röpít a vonat, amelyik a Budapest—Siófok közöttinek megfelelő távolságot egy óra alatt teszi meg. Interlakenből mi is Lautenbrunnenba megyünk, de nem állunk meg, rögtön átszállunk a hegyivasútra. Szemere itt hegymászó botot vásárolt, és egy várromnál olyan élményben volt része, amit a mai utazó mégebben az erősen hagyományőrző országban is hiába keresne. Megszólított egy kecskepásztor fiút, aki elmondta a rom regéjét. Azét a romét, amit mi észre sem vettünk, talán már nem is létezik. A romantika korának utazóját alighanem egészen más ragadta meg a csodákat, szélsőséges érzelmi állapotokat felvillantó történetben, mint a mai olvasót. A fiú ugyanis arról beszélt, hogy az egykor virágzó vár azért vált kőhalommá, mert tulajdonosait elragadták az álmok, majd pedig a kétségbeesés abnormális viselkedésre késztette teljhatalmú urát: nem végeztette el a szükségessé váló javításokat, nem gondoskodott vára karbantartásáról. Nem tudom, eszébe jutottak-e itt Szemerének a költő azon sorai, amelyek szerencsétlen történelmünket teszik felelőssé a romokért, siralmakért? Vagy inkább arra a Kölcseyre gondolt, aki Huszt várának romjai alatt töprengve dacosan tanácsolta nemzetének: „Hass, alkoss, gyarapits, s a haza fényre derül !” ? WENGENEN KERESZTÜL Kleine Scheideggbe utazunk. Szemere útjának legmagasabb pontjára, ahol az isteni gondviselésre, az emberi lehetőségek korlátozottságára és a szabadságra gondolva tekintett a fölötte magasodó — megmászhatatlannak látszó — havasokra, majd — akárcsak később mi — lement Grindelwaldba. Fizikai teljesítőképessége bámulatos: őszintén szólva nem csodálom, hogy „franc” útitársa kidőlt mellőle. Szemere ugyanis egész napos gyaloglás után három óra alatt megtette azt a távot, amin egy teljes óráig visz minket a fogaskerekű vasút. ■ Szemere Kleine Scheideggben a Bibliából Mózest idézte, akihez így szólt az Úr: „Eredj alá, mondd meg népednek, hogy által ne hágják a határt, hogy följöjjenek a hegynek tetejére az Urat látni.” Mégis biztosan örül, ha tudja, hogy mi büntetlenül följutottunk. Örül, mert a köztársaság eszméje és a szabadság ideálja mellett a haladás gondolata volt az, aminek igazolását Helvétiában — vagy ahogy ő írta: Helyországban — a legnagyobb igyekezettel kereste. Luczernban mi a régi várost, a gyönyörű fekvést, az ősi fahidakat és festett, allegórikus képeiket csodáltuk; ő a hősiesség emlékművét és a híres írót, Zschoket, akiről nem mulasztja egyetértőleg följegyezni: „Ablakából kinézvén a tóra s látván az új s itten első gőzösnek kéményéből sűrűn kipattogni a szikrát, mondá: »A nép azt mondja, ördög; de bizony nem az, inkább szent, hisz glória sugárzik feje körül.*" Szemere nem ismerhette napjaink híres svájci íróinak, Dürrenmattnak, Frischnek, Walsernak a műveit; őt Gessner idilljei foglalkoztatták a Zürichi tó partján. Olyan alkotások, amelyeket ma már legföljebb Kazinczy korának irodalomtörténész kutatói ismernek. Egyébként jellemző az ízlés gyors változására, hogy a Genfi tó partján járva egyáltalában nem izgatta Clarens, ahová a Nouvelle Héloise-on fölnőtt Vörösmarty-nemzedék még — az ország határát át nem lépve — képzeletben szerelmeit helyezte. Yverdonban sem Rousseau jut eszébe, hanem Pestalozzi, a híres nevelő. (S az irodalomtól függetlenül némi elégtétellel állapíthatom meg, hogy Neuchatelt és környékét ő is „kellemtelennek” minősíti. Talán azt hiányolta, amit mi: a házak ablakából a Német-Svájcban megszokott virágokat, az utcákról a rendet és tisztaságot.) Ugyanakkor, akárcsak Vörösmarty, Szemere is nagy Byron-csodáló. Le is fordítja A chiltoni fogoly című elbeszélő költeményét. Tudjuk, hogy ez a Genfi tavon tett utazás alatt 1816-ban írott vers igen népszerű volt. Ennek okát könnyű felfedezni a festői vár elborzasztó kazamatáiban, kínzókamráiban és az ide bebörtönzött hazafi megrázó történetében. Szégyenkezve kell beismernem, hogy hajóztunk ugyan a Vierwaldstätti tavon, irigyeltük a fürdőzőket, csodáltuk a vízre épített faházakat, de nem mentünk el sem Küssnachtba, sem Altdorfba. Tell Vilmos történetének két leghíresebb helyszínére. Igaz, Küssnachtban „az átkos hírű Gessler” várát már Szemere romokban látta, de ő elzarándokolt a Hoehle Gassehoz, ahol Teli nyilától a „tyran vére omlott”. Altdorfi (vagy ahogy ő írta: Altorfi) naplójegyzete is tanú rá, hogy Szemere sem lelkesedett fenntartás nélkül Teli történetéért. Hitelességét ugyan nem vonta kétségbe, de inkább a történelem véletlenszerűségének, mint az emberi nagyságnak a bizonyítékát látta benne. Véleménye szerint az öszszefogás, a Schwyz, Unterwald és Úri kantonokat képviselő „három férfiú szövetsége a Seelisberg tövében" teremtette meg 1291-ben a szabad köztársaság, Helvétia létrejöttét, nem pedig Gessler terrorista módszerű kivégzése. Ennek ellenére elismeri, hogy a Telilegenda „varázsa tévé a szabadság classicus földévé a waldstetteni tó partjait...”, és azt sugallja olvasójának: „ne járulj az emlékezethez hideg érzelemmel s lángoló szív nélkül, mert ha érzésed nem ég s phantáziád nem világot, minden közönséges építmény lesz.. AZ Értékeknek azt a folyamatos egymásra épülését, amiről Svájc minden zuga tanúskodik, mi, itthon talán sose fogjuk tökéletesen helyettesíteni nagyszerű új alkotásokkal. Ám ahogy az újról nem mondhatunk le, úgy a meglévőt is jobban kellene ápolnunk. Mi azonban túlságosan szeretünk ünnepélyeken részt venni, fényes megnyitókat, felavatásokat rendezni, szívesen hangoztatjuk, hogy amit mi csinálunk, az meg fogja váltani — ha nem is a világot, de — szakterületünket, amelyen elődeink rossz munkát végeztek vagy semmit sem csináltak. Viszont nem szeretjük a székesegyházat, évszázados távlatban építő névtelen kőműves szerepét magunkra vállalni, hallani sem akarunk arról, hogy olyan munkában vegyünk részt, amelynek sikerét nem élvezhetjük. Ennek megfelelően nem szeretjük azokat a feladatokat, amelyek — például közgyűjteményekben vagy iskolákban — majd a jövő nemzedékek számára kamatoznak. Borzasztóan nem szeretjük az ápolás-gondozás-karbantartás fárasztó, mindennapi, állandó, csak az elmaradás esetén észrevehető kötelességét. Azt, ami a svájci városok, házak, ablakok, otthonok varázsát jórészt biztosítja. S még egy apró példát a türelemre. Svájcban ugyan szeretnek régimódi házakat építeni, de ők is a betonkorban élnek. Bem erdősdombos elővárosaiban az ebből adódó esztétikai és környezetvédelmi gondot úgy oldották meg, hogy a meglehetősen jellegtelen beton sorházakat beletervezték a természetbe. Az új itt is sivár benyomást kelt, ám amit régebben építettek, annak alsó szintjén kertek virágoznak, tetejét „vad” növényzet borítja, elején futók zöldje takarja a beton szürkéjét. Kazinczy, ha eljut Bernbe, nyilván mohó kíváncsisággal keresi föl az 1809-ben megnyitott antik gyűjtemény kiállítását az egyetem épületében. Szemere érdeklődése alapvetően más. Az irodalom és történelem ugyan nagyon érdekli, de főleg álmodótervező képzeletét megindító példatárat keres bennük. Ahogy a természet szépségei az emberiét ’ filozófusává teszik, úgy a romok azért vonzzák, hogy a jövőre irányuló töprengése meginduljon. Az épületek, tárgyak nem önmagukban érdeklik, hanem hasznosságukat, funkciójukat tanulmányozza , akár börtönökről legyen szó, amelyek igen foglalkoztatták, akár a demokratikus kormányzás olyan színtereiről, mint mondjuk a luezerni városháza. A svájci hagyományőrzésből azt veszi észre, amit felhasználhatónak tart politikus céljaihoz, amelyek a szabadság, önkényellenesség fénykörében állnak, a haladás útjait és a közös célok közös erővel történő megvalósításának lehetőségeit keresik. AZ IDŐHIÁNNYAL KÜSZKÖDŐ késői utazót két különlegesség ragadja meg. Az egyik az, hogy a svájci muzeális gyűjtemények milyen szorosan kötődnek a polgári felemelkedéshez: az egyházi és feudális művészet súlyát messze fölülmúlja azon korok termése, amelyekben a polgárok gazdagsága a nagyvonalú művészetpártolás különféle formáit teszi lehetővé a személyhez kötött gyűjteményektől alapítványok létrehozásáig. A másik az a fölényes szakmai tudásra alapozott ízlés, amivel a múzeumi kiállítások meglepik a nézőt. Különösen a híres olasz múzeumokra jellemző, hogy gazdagságukat zsúfoltsággal érzékeltetik. Gyakran több száz kitűnő, de sokban hasonlító képet, szobrot kell végignéznünk, hogy a gyűjtemény aránylag kisszámú remekművét megtaláljuk. A baseli, zürichi vagy berni múzeumokban alig látunk mást, mint elsővonalbeli mestermunkákat. Az egész országra jellemző tisztaság, rend, mértéktartó ízlés mutatkozik meg a kiállítások jó áttekinthetőségében. A mértéktartás persze nem jelent régimódiságot: Jean Tinguely műve előtt Baselban a megadott időben a legfiatalabb érdeklődők sokasága lepi el a lépcsőket, hogy láthassa és hallhassa a motor segítségével mozgásba hozott zenélő (?) „szobrot”. Talán csak egy vonatkozásban érvényesül egyoldalú elfogultság, amikor svájci művészekről van szó. A Giacomettik vagyPaul Klee esetében még hajlamosak lennénk érdeklődést érezni másodrangú műveik iránt is, de — legalábbis nekem — Ferdinand Hodler műveiből kicsit sok volt. Másfelől viszont megtudtam, hogy Kemény Zoltán is,svájci művésznek számít. Érvényesült némileg ez a hazafias elfogultság a modern zene nagyjait bemutató baseli időszaki kiállításon is, de itt a mi honfiú büszkeségünket is dagaszthatta a nagyok sorában szereplő négy magyar név, mégpedig helyesírásilag is pontos adatokkal, feliratokkal. Szemere Bertalan némi iróniával emlékezett meg a különböző utazók nemzeti sajátosságairól. Szerinte az angol kényelmes, a francia fáradékony és szellemeskedő, a német precíz és érzelmes. Hogy magát hová sorolta, azt nem tudjuk. Naplójának olvasója úgy érzi, őt is hajtotta az idő- és pénzhiány. Nem tudom, mit szólt volna hozzánk, akik mindent látni szeretnénk, noha eleve tudjuk, hogy lehetetlen. Akik mohók és türelmetlenek vagyunk, noha e sorok írója azt hozta magával rövid utazásáról legfőbb tanulságként, hogy nem csak külső erők pusztítanak, de a kapkodás végét is kőhalmok jelzik. Aki nyitott szemmel jár Helyországban, annak tudatában kiszíneződiik az ápol ige jelentéstartománya. Szemerének ez nem tűnt föl, pedig már az általa látott polgári világnak a munka tisztelete volt a meghatározó eleme. Taxner-Tóth Ernő Római kori villagazdaságot tártak fel (MTI) Befejezték a római kori villagazdaság feltárását Petőháza határában a soproni Liszt Ferenc Múzeum régészei. Az értékes leletegyüttes a Petőházi Cukorgyár épülő vízülepítő medencéjének helyén, a földmunkák közben került a felszínre az elmúlt év őszén. A bejelentést követően a szakemberek még tavaly elvégezték a leletmentést, az idei ásatási szezonban pedig két hónapos kutató munkával feltérképezték a területet Az ásatás során — amihez a Petőházi Cukorgyár támogatást nyújtott — két II. századi, s további hat III—IV. századi épület maradványaira találtak. Az egykor téglából, illetve kőből épült falak már elpusztultak, viszont a megmaradt házalapok hiteles képet adnak a világgazdaság szerkezetéről. A főépületet piros freskó ékíthette. A gazdasági épületek közelében padlófűtésű fürdő került elő, amelyet az Ikva vizetáplálhatott. A további leletekből egy valóságos, római kori kovácsműhely körvonalai bontakoztak ki. Felszínre hoztak egy kis kemencét, a közelében faszén- és salakgödröket és sokféle vastárgyat, szerszámot, köztük sarlót, eggláncot, szögeket, ajtóvasalásokat. A villagazdaság területét légifelvételeken, térképeken örökítették meg. Erre azért volt szükség, mivel a régészeti együttes rekonstruálására, helyszíni bemutatására nem kerül sor. A tárgyi emlékeket viszont a tervek szerint Petőházán tárják az érdeklődők elé. Kínai tudományos körökben szenzációként hatott, hogy a régészek Liaoning tartományban ötezeréves leletekre bukkantak. A tudományos módszerekkel megvizsgált leletek arra késztethetik a történészeket, hogy átírják a történelemkönyveket, és legalább ezer évvel korábbra tegyék a kínai kultúra és civilizáció kialakulásának időpontját. A feltárt emlékek, egyebek között női alakokat ábrázoló szobormaradványok, festett agyagedények, jáde ékszerek és áldozati eszközök azt bizonyítják, hogy ezen a vidéken ötezer évvel ezelőtt szervezett állam és civilizáció létezett. Ha a régészek feltevése helytállónak bizonyul, akkor megdől az az elmélet is, hogy az őskori kínai civilizáció beesője a Sárga folyó medencéje.