Magyar Nemzet, 1986. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-18 / 220. szám
6 Magyar Nemzet ANYANYELVÜNK SZERKESZTI. RÁCZ ENDRE Ahogy lesz, Nem. Ez a „nem" ezúttal idegen szavaknak a magyarba való befogadására vonatkozik. Ma ugyanis abban a helyzetben vagyunk, hogy nem kell fatalista módon fejet hajtanunk nyelvi téren sem. Nem kell beletörődőn hagynunk, hogy a beáramló újkeletű idegen szavak elsöpörjenek mindent, ellenvetéseket és lehetséges változatokat, sőt hogy tömeges hatásuk révén még divatot is teremtsenek. Mert vannak módok, eszközök arra, hogy irányítsuk, tudatosan ellenőrizzük és segítsük a nyelvhasználatot, s kivált Így van ez az idegen szavak befogadása — és be nem fogadása, magyar szóra való átcserélése esetében. Ez a lehetőség sok mindenből fakad, de főként abból, hogy az újonnan bejövő idegen szavak nagyrészt közvetítők révén terjednek, s mondhatjuk, szinte egy csapásra (nem a régi módon, szájról szájra szálldogálva, lassú s nemigen ellenőrizhető úton). E közvetítők: különféle cégek (áruk és egyéb újdonságok terjesztői) és az újságok, rádió, tévé, illetőleg az ezekhez tartozó, ezeket képviselő emberek. Az új dolgok neve jobbára az lesz, ahogyan ők nevezik meg, az első említéskor. Régen egy idegen ajkú kereskedőtől vásárlója átvette az árut is, és vele többnyire annak nevét is. A szellemi termékekkel is lényegében ilyen volt a helyzet. Ennek ellenére történelmünkből — a kódexfordítók munkásságától kezdve a nyelvújítás mozgalmán át napjainkig — sok példa hozható arra, hogy keresték a magyar szót, s erre váltották, amit lehetett. Ma még inkább van mód erre. A cégek, kereskedelmi vállalatok, tudományos központok képviselőinek megnőtt a lehetősége — és a felelőssége! —, közvetítőkként állnak az új áruk, gondolatok, tudományos eredmények és a népük között. Egy cég szervezői, ha erősen akarják, felirataikkal, áruikkal idegen, erőltetett, idegenes írású (s ezért mindig kiejtésben problémákat is okozó) szavakat is elterjeszthetnek, sajnos. Például a „City” üzlethálózat képviselői egyre több szolgáltatás, üzlet, életfajta nevébe beveszik a City szót. És „sikerült” is megszoktatni a közönséggel — hiszen mi mást mondjon valaki, hogy hova megy, ha egyszer a City Griffek valamelyikébe tart, s hogy kérje másképp azt az ennivalót, amit kiszemelt, ha egyszer — mondjuk — city burger a neve, stb., stb. — Legalább ekkora esélye lehet — ilyen propagandával — egy-egy jó magyar szó terjesztésének is... A City nevet valószínűleg már nem változtatják meg, de reméljük, hogy megmarad a neve (is) az új Forrás-nak. Magyar elnevezés, Jó elnevezés született ugyanis a „Quelle" cégnek, ismert nyugatnémet áruházi láncnak hazánkkal való kapcsolatából. A Hungarotex külkereskedelmi vállalat leányvállalatának neve (a ,,Quelle”-vel való kapcsolatra utaló fordítással) Forrás lett. Annak ellenére, hogy a Quelle névre való közvetlenebb utalás (van nálunk pl. „Centrum -^■Quelle" is) reklámnak se lett volna rossz. Most áll ugrásra, azaz terjesztésre készen egy új, másik név is. A Klauzál téri piacnak, illetőleg felújított vásárcsarnoknak a neve — így szól a tájékoztatás — Coop Market lesz. Jó lenne, ha nem ez lenne. A gazdája a Skála, nyilván erre utal a tervezett névben a Coop. Ezt a Coop-ot már a korábbi elnevezésből (és más elnevezésekből) is jó lett volna kihagyni, vagy mással helyettesíteni. Aki el tudta használatát fogadni, az is valószínűleg csak a kedves reklámfigura, a Skála ’ Kópé (és az ötletes szójáték) kedvéért tette. Ha az új piac a Skála Coopé, legyen a neve Kópé. Vagy Új piac (ahogy egykor az új várnak, új udvarháznak stb.nek Újvár, Újház, Újhely, Újlak lett a neve), vagy szülessen újabb ötlet, de magyar szavakból. — A „Forrás" mert Forrás lenni a magyar piacon; a piacbeli harcokban bátor Skálának nem is kellene túl sok mersz ahhoz, hogy a közönséget itthon magyar szóval vonzza magához. Az efféle elnevezések (üzletfélék nevei) nem a legfontosabb, csupán speciális részei a szókincsnek ; megválogatásuk mégis fontos, mert viszonylag gyakran használjuk őket, további nevek részévé is válnak, és főképpen más elnevezésekkor példákként szerepelnek, s a nyelvhasználati „divatban” is van szavuk, hatásuk. A kereskedelmi, elosztó, hirdető, hírközlő szerveknek van módjuk közbelépni, a kínálkozó idegen szónak fordítással vagy szóalkotással magyar megfelelőt, magyar nevet keresni, s azt pro úgy lesz? pagálni. A szókeresés és -találás nemcsak (és nem elsősorban) az ő feladatuk, ám a kerestetés és a jó szó terjesztése: mindenképpen. Mindnyájunknak feladata, hogy tudatosan és rendszeresen törekedjünk nyelvi, anyanyelvi igényességre; azokra még nagyobb szerep hárul, akiknek valamilyen módon e téren „hatalmuk” van. Az idegen szavak mai erői beszedheti a sátorfáját nem egy — becsületben megőszült — időhatározónk: most, mostanában, manapság, jelenleg, ez idő szerint és a többiek, csúnyán kisöprűzte őket egy gyorsan terjedő divatszavunk: a pillanatnyilag. Mint a következő példákból látni fogjuk, manapság minden pillanatnyilag történik, még ha egyébként órák, napok, hetek kellenének is hozzá. Az egyik újság szerint „pillanatnyilag Magyarországon az egész magyar kultúrtörténet során legalacsonyabb presztízsű tanártársadalom él ”;a tévé szerint az ELTE épületén „pillanatnyilag a külső tatarozáshoz kezdünk"; a rádió téli bejelentése a „pillanatnyilag nem járható” utakat sorolja fel, s „az Alföldön pillanatnyilag ez is nagyon súlyos problémát okoz”. A gázkitörésről nyilatkozó rádió-interjúalany szavai: „Pillanatnyilag arra törekszünk, hogy sikerüljön ezt a kitörést elzárni". (Ugyancsak rövid munkaideje lehet.) Egy orvosprofesszor a rádióban: „Ez pillanatnyilag lehetetlen feladat”. (Megnyugtató arra gondolni, hogy a pillanat leteltével már megoldható lesz) Van ennek a fentebb gyakran idézett divatszónak változata is, e pillanatban vagy jelen pillanatban. Ezek sem ritkábbak: „... gazdsági társaságokat szeretnénk lérehozni. E pillanatban szerveződik éppen egy ilyen"; „E pillanatban nem áll rendelkezésre az a minimálisan tízmillió forint" — írják az újságok. „Az új gyógyszert e pillanatban kipróbálják"; „A gyógyszer használata ebben a pillanatban tilos — mondja a rádió. (Megint csak feltolakszik a bakafántos béráramlása idején valóban sokszor nehéz a helyzet, s tudjuk azt is, hogy a szavak egy része úgyis meghonosodik — ez nem is baj, mindig is volt ilyen és hasznunkra is válhatnak. Viszont az idegenszó-áradattal fel kell venni a harcot, nem kell behódolni mindegyikük — s divatjuk — előtt. E küzdelem megéri a fáradságot, mert eredménnyel kecsegtet. I. Galassy Magdolna dés: néhány pillanat múlva már túl lesznek a szervezésen, meglesz a pénz, befejezik a gyógyszerellenőrzést, és feloldják a tilalmat?) Az a tehenészet, amely „jelen pillanatban 20% deficittel dolgozik”, egy órával később már nyereséges lesz? Alig egy másodpercig tartó munkáról árulkodnak a következő rádióidézetek is: „A kötőréteget jelen pillanatban építjük" (Forma—1.); „Jelen pillanatban a roncsok eltávolítása folyik”; „Jelen pillanatban leltározunk" (Apisz). Kétségeket ébreszt egy üzletvezető közlése a rádióban: „Jelen pillanatban Orion televízióink elfogytak". Vajon éppen ebben a pillanatban adták el az utolsó darabot, vagy pillanatnyi áruhiányról van szó, amely percekkel később már a múlté? Társulatának munkakörülményeit egy színigazgató az újságíró kérdéseire „jelen pillanatban áldatlannak" nevezi; talán perceken belül gyors javulást remél? Szuper intenzív tanfolyamot hallhat, aki így nyilatkozik a rádióban: „Járok jelen pillanatban a konzervatóriumba”. Dupla pontosságra törekszik az az utazásiiroda-igazgató, aki így kezdi rádiónyilatkozatát: „Jelen pillanatban, ma, március 10-én”. Gyermekáldásának küszöbön álló folytatását érezteti az az interjú alany, aki mikrofonba mondja: „Jelen pillanatban a második házasságomból is két gyermekem van”. Egy további változatra, a rádióban ismételten hallható per pillanatra kár lenne sok szót vesztegetni. Visszataszító torzszülött. Rapcsák Lajos Mi minden fér egy pillanatba? KÖNYVESPOLC A Forma—1-es futamom részt vevő csodaautók dübörgése közben aligha jutott valakinek eszébe a Benz és Daimler által 1886- ban — száz éve — megalkotott első motoros kocsi. Amotor tökéletesítése után 1894-ben sor kerülhetett a világ első autóversenyére. Az első járműmotorok gyakran makacskodtak ez üzemanyag-levegőkeveréket előállító készülékek és a gyújtóberendezésektökéletlensége miatt. Ezen segített Csonka János a Műegyetem gépműhelyének vezetője és Bánki Donát, a Ganz gyár mérnöke. Néhány sikertelen próbálkozás után az ezredforduló végén Robert Bosch és társai megalkották a villamos gyújtókészüléket is. A gépjármű ezzel elindult hódító útjára. Erről a „hőskorról” ad páratlanul izgalmas képet a népszerű Gondolat Zseb könyvek nemrég megjelent kötete. Máról olvashatunk. Végül néhány művészeti ág jeles képviselőjének markáns vallomása zárja a sort. A szerző a bevezetésben megjegyzi, hogy a könyv főszereplője a mindenkori kérdezett lesz. De a beszélgetések során kiderül, hogy Szerdahelyi István teljesen egyenrangú partnerévé tud válni valamennyi interjúalanyának. Felkészülten, pontosan kérdez, nem rejti véka alá saját véleményét sem. Olykor még vitába is száll a felvetett gondolatokkal. S méltányolhatjuk eredeti ötletét: mind a három ciklus után úgynevezett epilógust szervez, melyben igyekszik röviden összefoglalni a dialógusokat, illetőleg kiemelni az általa fontosnak vélt tanulságokat. Nincs mód arra, hogy — akár futólagosan — végigmenjünk a nyilatkozatokon és sorbaszedjük a figyelmet érdemlő összefüggéseket. De nem tűnik szerencsés eljárásnak az sem, ha név szerint emelnénk ki bárkit is. A szükséges párbeszéd és az élénk vitaszellem kibontakoztatása érdekében nem kevésbé fontos felfigyelnünk a módszertani tanulságra. Nemcsak az az elvi kérdés lényeges, hogy milyen feladatokat hajlandó s képes vállalni a filozófia, általában a szellemi közélet Az sem mellékes, hogy kutatóink, közéleti embereink miképpen, miféle alapállással s milyen vitakultúrával vesznek részt a párbeszédben. Azt gondolom, például Lukács György posztumusz műve, „A társadalmi lét ontológiajáról" alaposan feladja ezzel kapcsolatban a leckét sokaknak. A kérdés az, miképpen lehet termékeny vagy érdemtelen vita. Példa értékűnek tartom Szerdahelyi egyik nyilatkozatának alábbi sorait: „magam nem egy kérdésben távol állok Lukács Ontológiájának javaslataitól. Mindamellett biztos vagyok benne, hogy e kísérlet párját ritkítja a mai filozófiai irodalomban. Torzó jellegében is óriási horderejű kísérlet, amely (...) sok évtized óta a legkomolyabb teljesítmény." Vagyis amire szükségünk van (túl az Ontológia megítélésének kérdésén): a korrekt és előremutató vita, a partnerek tisztelete, az értékes mozzanatok kölcsönös feltárása a másik munkájában, a tanulságok s azok nyomán a meggyőző érvek közös kiküzdése. Lehet vitatkozni azon, hogy Szerdahelyi István milyen terjedelemben szerkeszti az egyes nyilatkozók anyagát. Helyenként túl hosszúnak, fárasztónak érezhetjük, máshol pedig szívesen olvasnánk tovább is. Az Epilógusok terjedelme ugyancsak zavarba ejthet. Az egyik kimerítő és alapos, a másik viszont már-már komolytalanul rövid és jelentéktelen. De ezekért az apró hibákért bőven kárpótol bennünket az egész könyv szellemi izgalma. Egyszerűen nem mondhatunk le olvasásáról. Nyugodt szívvel ajánlhatom a könyvet mindazoknak, akik érdeklődnek ideológiai, világnézeti és esztétikai kérdések iránt. (Móra) Karikó Sándor 1- 1 Bálint Sándor e ............................. -GONDOLAT ZSEBKÖNYVEK Kortársaink mondják Szerdahelyi István kötele Az utóbbi időben egyre többen adnak hangot aggodalmuknak, hogy szellemi közéletünkben fogyóban a nyílt, őszinte s tartalmas vita, divattá kezd válni az elzárkózás, a befelé fordulás, illetőleg, ha egyesek mégis vitába szállnak, akkor meg nem egymás, netán az olvasó meggyőzése a cél, hanem a partner székén)agyon csapása. Valóban sok jel mutat arra, hogy vitakultúránkkal bajok vannak. Gyakran tapasztalhatunk például végletekbe menekülést: a vitapartnerek vagy ugyanúgy kívánnak látni mindent s nem merik, de nem is tudják vállalni a gondolati összecsapások kockázatát, vagy pedig durva, személyeskedő magatartással kölcsönösen elhallgattatják egymást. Ezért üdvözlendő minden olyan lépés, amely a termékeny nézetcsere létrehozásán fáradozik. Szerdahelyi István a Kritika hasábjain interjúsorozatban kérdezte meg legjobb szakembereinket a szellemi életünket nagymértékben befolyásoló kérdésekről. Ezekből az interjúkból szerkesztett három csokorra valót, s jelentette meg önálló kötetben. Egyesek fanyaloghatnak: vajon mi szükség van különálló Interjúk készítésére, majd újbóli kiadásokra akkor, amikor inkább egy, a szellemi életünk mozgását komplex és szisztematikus módon feltáró tudományos együttműködés lenne kívánatos. Az ilyen elmarasztalás azonban — azt hiszem — nem jogosult. A szerző könyvét ugyanis nem mérhetjük a tudományos értekezés vagy az adott téma egzakt kifejezésének mércéjével (s igényével), mégis a könyv olvasásakor az a benyomás alakult ki bennem, hogy az ilyen s ehhez hasonló kezdeményezés az egészséges vitakultúra és a nemzeti közmegegyezés kialakításának első,, legalább is egyik feltétele lehet. Az első kérdéskörben a filozófia, s azon belül is a marxista filozófia szellemi életünkben elfoglalt helyéről és némely, közérdeklődésre számot tartó kérdésről van szó. A másodikban az író és a közélet problematika SZÜLŐK FÓRUMA Milyen legyen a mese? SOKAT foglalkoztatott ezen a nyáron, vajon mennyire fogadják el a gyermekek valóságnak a mesét (tündérmesét). Mert abban már manapság alig kételkednek — amit állít, persze számos más neves pszichológussal egyetemben —, hogy a meséknek azért olyan nagy a vonzása a gyermekekre, mert alakot ad vágyaiknak és bizonytalan, lebegő, de létező érzelmeiknek. Gondoljunk akár a testvérféltékenység okozta ambivalenciára — kettős érzésre —, irigységgel vegyes csodálatra vagy féltésre, akár azokra a negatív indulatokra, amelyek a legkiegyensúlyozottabbnak látszó gyermek—szülő viszony mélyén rejtőzhetnek. (Csak példa: bármilyen gyengéd az anya, bármennyire is úgy érzi a gyermek, jelenléte olyan, mint a levegő oxigénje, létezni sem tud nélküle, mégis sok rossz származik tőle. Agybaparancsolja televíziónézés vagy érdekes játék közben, keserű orvosságot diktál belé, és legfőképpen, osztozni kell vele az apán.) Feltoluló indulatai, amelyek korától, nemétől, körülményeitől függően erősek vagy gyengébbek, bántják a gyermeket, bűntudatot érez. A mese megkönnyíti „gonosz” indulatainak elviselését, hiszen abban annyiféle szülővel találkozhat! Olyannal is, aki elkergette gyermekeit, mint Jancsié és Juliskáé. Olyannal, aki meg akarta ölni, mint a Hófehérkét a mostohája. És a dolgok végül is megoldódtak, elrendeződtek. A tudatalatti érzések, indulatok megjelenése a mesében természetesen nagyrészt szakmai kérdés: a laikusok felfedezte összefüggések nem mindig állják ki a tudományos elemzést. A mindennapok gyakorlata viszont: milyen mesét mondjon el a szülő inkább gyermekeinek? Tündérmesét vagy úgynevezett reálisat? És ez milyen korban milyen lelki, pedagógiai, esztétikai haszonnal jár? A legutóbbi években ugyanis eléggé elterjedt az aggály: a tündérmesékben előforduló szellemek, boszorkányok, sárkányok, különböző rémségek félelmet keltenek a gyermekben, rontják lelki-fizikai közérzetét. Vagy fogadja el azt, amit sok pszichológus állít, és én is tapasztaltam: a normális gyermek nem téveszti össze a mesét a valósággal, a mesebelit nem fogja megtörtént eseménynek tekinteni. A tündérmesék nagy pszichológiai-esztétikai hasznát az esetleges ijesztő elemek okozta izgalom nem semmisíti meg —, azon az egészséges gyermekek könynyen túlteszik magukat. A mese hol volt, hol nem volt-ját helyesen értelmezik és nem tévesztik össze az itt és most-tal. SZÁMTALANSZOR volt alkalmam ezt tapasztalni és az iskolai szünet nagyon megkönnyítette, hogy a gyerekek viselkedésén, érdeklődésén lemérjem, mennyire volt (van) igazam és mit, menynyiben kellene helyesbíteni? A mesében hallottak, a meseillusztrációkban látottak általában nem keltettekélelmet boszorkányoktól, szellemektől. Sem három-négyéveseknél, sem nagyobbaknál. De: amesefilmek boszorkányaitól az ötéves Máté nagyon megijedt, az ölembe bújt, hiába magyaráztam, hogy Lázár Ervin filmjében, a Szegény Dzsoni és Amikában a csúnya boszorka valójában egy nagyon szép néni. et egyébként a Sivatagi show egyes jelenetei is megrémítették, nagyon megsajnálta a szomjazó állatokat. A képi megjelenítés jobban mozgósította félelmeit, szorongásait, mint a hallott mese. A nyolcéves Zsófinak látványosan szép a húga, valószínűleg nem véletlen, hogy kedvenc meséje Andersen A rút kiskacsa című meséje. Hiszen az mégiscsak elégtétel, hogy ha az ember ma nem is annyira szép, holnapra gyönyörű hattyú válhat belőle. Persze, hiba lenne, ha nem vennénk tudomást arról, hogy mint minden művészeti alkotás, a mese jelentése is többszintű. Ezért sem szabad a gyermeknek magyarázgatni. Egyrészt azért, hogy ne törjük meg a varázst, másrészt, mert gyermekek — és felnőttek — különböző életkorban találkoznak a mesével és ily módon annak mondanivalója is változik, attól függően, kik, mikor, milyen körülmények között hallgatják. (Saját tapasztalatom a magyarázgatásról: egyszer, nevelői felbuzdulásomban, kifejtettem, hogy Hófehérke mostoháját a nagy féltékenység vezette a szörnyű parancshoz: a vadász ölje meg a leányt. Nem is voltak többé kíváncsiak a Hófehérkére.) Egyébként úgy találtam, legkönnyebben a 6-8 éves gyermekek hangolódnak a mesére. Ők érzik meg leginkább ki nem mondott összefüggéseit is, és nem félnek az ijesztő elemektől. Az egészen kicsikben halvány aggodalmat kelthet, de sokkal inkább valamilyen valódi lehetőségtől, mint a gonosz szellemektől. Az elsős Bálint például nagy hőségben is be akarta csukni az erkélyajtót, mert félt, hogy a közeli állatkertből kiszabadul egy tigris és felugrik a harmadik emeletre. Végül is azzal nyugtattuk meg: ha beugrik, kikergetjük. Természetesen nagyon helytelen volna, ha abba a végletbe esne bárki, hogy megfeledkezne a jó reális mesék nagy hasznáról. A tündérmese fontos alkotórésze a gyermek lelki táplálékának és hozzásegíti saját belső valósága, feszültségei jobb elviseléséhez. A jó reális mesesok vanmanapság, így a joggal népszerű Teszvesz város és hasonlók) a külső valósággal barátkoztál meg; a várossal, a világgal, környezetünkkel, az emberekkel, a mesterségekkel és a szolgáltatásokkal. Azzal is, hogy noha a bőrszínek nem egyformáik, mindenki embertárs. A nagyvilágban teszik az ilyen mesék otthonossá a gyermeket. Nem az elviselhetetlen lapos tanmesékre gondolok. A művészi módon megírt (és azért csodálatos elemekben sem szűkölködő) műmese, nyíltan vállalt erkölcsi tanításaival is, igaz gyönyörűséget okozhat ’(mint Balázs Béla Hét királyfija). És ne feledkezzünk meg róla: minden „fiatalabb testvérinek elégtétel a csodálatos nyelvezetű Toldi. Magyar gyermeket Toldi nélkül nem is lehet felnevelni (bár az idősebb nemzedéknek a trilógia iránti lelkesedését alaposan kikezdte az iskolai „túlelemzés”)! A mese is elsősorban művészi alkotás, induljon hódító útjára valamelyik nép köréből, vagy a költő fejéből. A KÖZELMÚLTBAN elhunyt kiváló pszichológus, Mérei Ferenc V. Binét Ágnessel irt. Gyermeklélektan című könyvében ad — meggyőződésem szerint — általánosan elfogadható választ a fent megfogalmazott kérdésre. Olyan szimultán kettős tudattal, ahogy tudniillik felnőttek néznek egy színházi előadást, fogadja be a gyerek a mesét. „Nem két egymást kizáró rendszerről van szó, hanem az átélés kettősségéről. A gyerek tudja, hogy a szobában lévő szőnyeg nem repül, hogy a szomszéd kutyája nem szólal meg, s ő semmiféle varázsszóra nem változhat tündérré — mégis örül, hogy a repülő szőnyeg eljuttatja a hőst céljához, s kétségbeesve várja, hogy a varanggyá változtatott királyfi visszaváltozzék." Túl messzire vezetne, ha vizsgálnék a különbséget aközött, hogy a gyerek cselekvően játszik-e, avagy passzívan mesét hallgat. De idézzük ismét a Mérei—V. Binét könyvet: „A műalkotás befogadása — ez a merengő, beleélő, képzeletet mozgósító, érzelmeket ébresztő magatartás — gyermekkorunkban a mesére való beállítódással kezdődik." Köves Rózsa Az aranytáblák népe: a mormonok Zala Tamás munkája Keveset tudunk a mormonokról. A szerző kötete ennek a távoli, mintegy másfél százada kialakult vallási közösségnek az életéről új ismereteket ad. Egyben eleven, szuggesztív képet kapunk a múlt század Amerikájáról. Mert a mormonok — különös filozófiájukkal, szokásaikkal, erkölcseikkel — tipikusan amerikaiak. Akárcsak Amerikát, a mormonok közösségét is kizárólag bevándorlók alkották meg és amikor hihetetlen szorgalommal és szívóssággal szolgálatukba állítják, termővé teszik a sivatagot, öntözésre fogják a folyókat — ugyanúgy tesznek, mint nemmormon kortársaik. Éppen csak abban különböznek tőlük a mormonok, hogy ők „az amerikai álmot teológiai burokba vonták". Milyen is ez a teológiai burok? A mormonizmus merít az ősi zsidó vallásból, az őskereszténységből, az eretnekmozgalmakból, a protestantizmusból , és természetesen a korabeli amerikai közgondolkodásból. Ezért is vár válaszra a kérdés: miért is üldözték e vallást szinte születése pillanatától kezdve. A tanulmány vallástörténeti, filozófiai, társadalom- és kultúrtörténeti megközelítésből tárgyalja — olvasmányosan és egyben magas színvonalon — a mormonizmus sorsfordulóit, az olvasóra bízva a máig is érvényes pszichológiai és politikai tanulságok levonását. (Gondolat) K. R. Csütörtök, 1986. szeptember 18. TUDOMÁNY , SCIENTIFIC AMERICAN. ...mindenről, amiről érdemes — mindenkinek, akinek fontos!