Magyar Nemzet, 1986. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-18 / 220. szám

6 Magyar Nemzet ANYANYELVÜNK SZERKESZTI. RÁCZ ENDRE Ahogy lesz, Nem. Ez a „nem" ezúttal ide­gen szavaknak a magyarba való befogadására vonatkozik. Ma ugyanis abban a helyzetben va­gyunk, hogy nem kell fatalista módon fejet hajtanunk nyelvi té­ren sem. Nem kell beletörődőn hagynunk, hogy a beáramló új­keletű idegen szavak elsöpörje­nek mindent, ellenvetéseket és le­hetséges változatokat, sőt hogy tömeges hatásuk révén még di­vatot is teremtsenek. Mert van­nak módok, eszközök arra, hogy irányítsuk, tudatosan ellenőrizzük és segítsük a nyelvhasználatot, s kivált Így van ez az idegen sza­vak befogadása — és be nem fo­gadása, magyar szóra való átcse­rélése esetében. Ez a lehetőség sok mindenből fakad, de főként abból, hogy az újonnan bejövő idegen szavak nagyrészt közvetítők révén ter­jednek, s mondhatjuk, szinte egy csapásra (nem a régi módon, szájról szájra szálldogálva, las­sú s nemigen ellenőrizhető úton). E közvetítők: különféle cégek (áruk és egyéb újdonságok ter­jesztői) és az újságok, rádió, té­vé, illetőleg az ezekhez tartozó, ezeket képviselő emberek. Az új dolgok neve jobbára az lesz, aho­gyan ők nevezik meg, az első említéskor. Régen egy idegen ajkú kereske­dőtől vásárlója átvette az árut is, és vele többnyire annak nevét is. A szellemi termékekkel is lénye­gében ilyen volt a helyzet. En­nek ellenére történelmünkből — a kódexfordítók munkásságától kezdve a nyelvújítás mozgalmán át napjainkig — sok példa hoz­ható arra, hogy keresték a ma­gyar szót, s erre váltották, amit lehetett. Ma még inkább van mód erre. A cégek, kereskedelmi vállalatok, tudományos központok képviselőinek megnőtt a lehető­sége — és a felelőssége! —, köz­vetítőkként állnak az új áruk, gondolatok, tudományos eredmé­nyek és a népük között. Egy cég szervezői, ha erősen akarják, felirataikkal, áruikkal idegen, erőltetett, idegenes írású (s ezért mindig kiejtésben prob­lémákat is okozó) szavakat is el­terjeszthetnek, sajnos. Például a „City” üzlethálózat képviselői egyre több szolgáltatás, üzlet, életfajta nevébe beveszik a City szót. És „sikerült” is megszok­­tatni a közönséggel — hiszen mi mást mondjon valaki, hogy ho­va megy, ha egyszer a City Griff­ek valamelyikébe tart, s hogy kérje másképp azt az ennivalót, amit kiszemelt, ha egyszer — mondjuk — city burger a neve, stb., stb. — Legalább ekkora esé­lye lehet — ilyen propagandával — egy-egy jó magyar szó terjesz­tésének is... A City nevet valószínűleg már nem változtatják meg, de remél­jük, hogy megmarad a neve (is) az új Forrás-nak. Magyar elne­vezés, Jó elnevezés született ugyanis a „Quelle" cégnek, is­mert nyugatnémet áruházi lánc­nak hazánkkal való kapcsolatá­ból. A Hungarotex külkereske­delmi vállalat leányvállalatának neve (a ,,Quelle”-vel való kap­csolatra utaló fordítással) Forrás lett. Annak ellenére, hogy a Quelle névre való közvetlenebb utalás (van nálunk pl. „Centrum -^■Quelle" is) reklámnak se lett volna rossz. Most áll ugrásra, azaz terjesz­tésre készen egy új, másik név is. A Klauzál téri piacnak, illetőleg felújított vásárcsarnoknak a ne­ve — így szól a tájékoztatás — Coop Market lesz. Jó lenne, ha nem ez lenne. A gazdája a Skála, nyilván erre utal a tervezett név­ben a Coop. Ezt a Coop-ot már a korábbi elnevezésből (és más elnevezésekből) is jó lett volna kihagyni, vagy mással helyettesí­teni. Aki el tudta használatát fo­gadni, az is valószínűleg csak a kedves reklámfigura, a Skála ’ Kópé (és az ötletes szójáték) ked­véért tette. Ha az új piac a Skála Coop­é, legyen a neve Kópé. Vagy Új piac (ahogy egykor az új várnak, új udvarháznak stb.­­nek Újvár, Újház, Újhely, Újlak lett a neve), vagy szülessen újabb ötlet, de magyar szavak­ból. — A „Forrás" mert Forrás lenni a magyar piacon; a piacbe­­li harcokban bátor Skálának nem is kellene túl sok mersz ahhoz, hogy a közönséget itthon magyar szóval vonzza magához. Az efféle elnevezések (üzletfé­lék nevei) nem a legfontosabb, csupán speciális részei a szó­kincsnek ; megválogatásuk még­is fontos, mert viszonylag gyak­ran használjuk őket, további ne­vek részévé is válnak, és főkép­pen­ más elnevezésekkor példák­ként szerepelnek, s a nyelvhasz­nálati „divatban” is van szavuk, hatásuk. A kereskedelmi, elosztó, hirde­tő, hírközlő szerveknek van mód­juk közbelépni, a kínálkozó ide­gen szónak fordítással vagy szó­alkotással magyar megfelelőt, magyar nevet keresni, s azt pro­ úgy lesz?­­ pagálni. A szókeresés és -találás nemcsak (és nem elsősorban) az ő feladatuk, ám a keres­tetés és a jó szó terjesztése: mindenképpen. Mindnyájunknak feladata, hogy tudatosan és rendszeresen töre­kedjünk nyelvi, anyanyelvi igé­nyességre; azokra még nagyobb szerep hárul, akiknek valamilyen módon e téren „hatalmuk” van. Az idegen szavak mai erői be­szedheti a sátorfáját nem egy — becsületben megőszült — idő­határozónk: most, mostanában, ma­napság, jelenleg, ez idő sze­rint és a többiek, csúnyán kisöp­­rűzte őket egy gyorsan terjedő divatszavunk: a pillanatnyilag. Mint a következő példákból lát­ni fogjuk, manapság minden pillanatnyilag történik, még ha egyébként órák, napok, hetek kellenének is hozzá. Az egyik újság szerint „pilla­­natnyilag Magyarországon az egész magyar kultúrtörténet so­rán legalacsonyabb presztízsű ta­nártársadalom él ”;­­a tévé szerint az ELTE épületén „pillanatnyilag a külső tatarozáshoz kezdünk"; a rádió téli beje­lentése a „pillanat­nyilag nem járható” utakat so­rolja fel, s „az Alföldön pillanat­nyilag ez is nagyon súlyos prob­lémát okoz”. A gázkitörésről nyi­latkozó rádió-interjúalany sza­vai: „Pillanatnyilag arra törek­szünk, hogy sikerüljön ezt a ki­törést elzárni". (Ugyancsak rövid munkaideje lehet.) Egy orvos­­professzor a rádióban: „Ez pilla­natnyilag lehetetlen feladat”. (Megnyugtató arra gondolni, hogy a pillanat leteltével már megoldható lesz) Van ennek a fentebb gyakran idézett divatszónak változata is, e pillanatban vagy jelen pillanat­ban. Ezek sem ritkábbak: „... gazdsági társaságokat szeret­nénk lérehozni. E pillanatban szerveződik éppen egy ilyen"; „E pillanatban nem áll rendelkezés­re az a minimálisan tízmillió forint" — írják az újságok. „Az új gyógyszert e pillanatban ki­­próbálják"­; „A gyógyszer hasz­nálata ebben a pillanatban tilos — mondja a rádió. (Megint csak feltolakszik a bakafántos bér­áramlása idején valóban sokszor nehéz a helyzet, s tudjuk azt is, hogy a szavak egy része úgyis meghonosodik — ez nem is baj, mindig is volt ilyen és hasz­nunkra is válhatnak. Viszont az idegenszó-áradattal fel kell ven­ni a harcot, nem kell behódolni mindegyikük — s divatjuk — előtt. E küzdelem megéri a fárad­ságot, mert eredménnyel kecseg­tet. I. Galassy Magdolna dés: néhány pillanat múlva már túl lesznek a szervezésen, meg­lesz a pénz, befejezik a gyógy­szerellen­őrzést, és feloldják a ti­lalmat?) Az a tehenészet, amely „jelen pillanatban 20% deficittel dolgozik”, egy órával később már nyereséges lesz? Alig egy másod­percig tartó munkáról árulkod­nak a következő rádióidézetek is: „A kötőréteget jelen pillanat­ban építjük" (Forma—1.); „Je­len pillanatban a roncsok eltávo­lítása folyik”; „Jelen pillanatban leltározunk" (Apisz). Kétségeket ébreszt egy üzlet­vezető közlése a rádióban: „Je­len pillanatban Orion televí­zióink elfogytak". Vajon éppen ebben a pillanatban adták el az utolsó darabot, vagy pillanatnyi áruhiányról van szó, amely per­cekkel később már a múlté? Társulatának munkakörülmé­nyeit egy színigazgató az újság­író kérdéseire „jelen pillanatban áldatlannak" nevezi; talán perce­ken belül gyors javulást remél? Szuper intenzív tanfolyamot hall­hat, aki így nyilatkozik a rádió­ban: „Járok jelen pillanatban a konzervatóriumba”. Dupla pon­tosságra törekszik az az utazási­­iroda-igazgató, aki így kezdi rá­diónyilatkozatát: „Jelen pillanat­ban, ma, március 10-én”. Gyer­mekáldásának küszöbön álló foly­tatását érezteti az az interjú alany, aki mikrofonba mondja: „Jelen pillanatban a második há­zasságomból is két gyermekem van”. Egy további változatra, a rá­dióban ismételten hallható per pillanat­ra kár lenne sok szót vesztegetni. Visszataszító torz­szülött. Rapcsák Lajos Mi minden fér egy pillanatba? KÖNYVESPOLC A Forma—1-es futamom részt vevő csodaautók dübörgése köz­ben al­igha jutott valakinek eszé­be a Benz és Daimler által 1886- ban — száz éve — megalkotott első motoros kocsi. A­­motor tö­kéletesítése után 1894-ben sor kerülhetett a világ első autóver­senyére. Az első járműmotorok gyakran makacskodta­k ez üzem­­anyag-levegőkeveréket előállító készülékek és a gyújtóberendezé­sek­­tökéletlensége miatt. Ezen segített Csonka János a Műegye­tem gépműhelyének vezetője és Bánki Donát, a Ganz gyár mér­nöke. Néhány sikertelen próbálkozás után az ezredforduló végén Ro­bert Bosch és társai megalkották a villamos gyújtókészüléket is. A gépjármű ezzel elindult hódító útjára. Erről a „hőskorról” ad páratla­nul izgalmas képet a népszerű Gondolat Zseb könyvek nemrég megjelent kötete. Máról olvashatunk. Végül néhány művészeti ág jeles képviselőjé­nek markáns vallomása zárja a sort. A szerző a bevezetésben megjegyzi, hogy a könyv fősze­replője a mindenkori kérdezett lesz. De a beszélgetések során kiderül, hogy Szerdahelyi István teljesen egyenrangú partnerévé tud válni valamennyi interjúala­nyának. Felkészülten, pontosan kérdez, nem rejti véka alá saját véleményét sem. Olykor még vi­tába is száll a felvetett gondola­tokkal. S méltányolhatjuk erede­ti ötletét: mind a három ciklus után úgynevezett epilógust szer­vez, melyben igyekszik röviden összefoglalni a dialógusokat, il­letőleg kiemelni az általa fon­tosnak vélt tanulságokat. Nincs mód arra, hogy — akár futólagosan — végigmenjünk a nyilatkozatokon és sorbaszedjük a figyelmet érdemlő összefüggése­ket. De nem tűnik szerencsés el­járásnak az sem, ha név szerint emelnénk ki bárkit is. A szükséges párbeszéd és az élénk vitaszellem kibontakozta­tása érdekében nem kevésbé fon­tos felfigyelnünk a módszertani tanulságra. Nemcsak az az elvi kérdés lényeges, hogy milyen feladatokat hajlandó s képes vál­lalni a filozófia, általában a szel­lemi közélet Az sem mellékes, hogy kutatóink, közéleti embere­ink miképpen, miféle alapállás­sal s milyen vitakultúrával vesz­nek részt a párbeszédben. Azt gondolom, például Lukács György posztumusz műve, „A társadalmi lét ontológia­járól" alaposan fel­adja ezzel kapcsolatban a leckét sokaknak. A kérdés az, mikép­pen lehet termékeny vagy ér­demtelen vita. Példa értékűnek tartom Szerdahelyi egyik nyilat­kozatának alábbi sorait: „ma­gam nem egy kérdésben távol állok Lukács Ontológiájának ja­vaslataitól. Mindamellett biztos vagyok benne, hogy e kísérlet párját ritkítja a mai filozófiai irodalomban. Torzó jellegében is óriási horderejű kísérlet, amely (...) sok évtized óta a legkomo­lyabb teljesítmény." Vagyis amire szükségünk van (túl az Ontológia megítélésének kérdésén): a korrekt és előremu­tató vita, a partnerek tisztelete, az értékes mozzanatok kölcsönös feltárása a másik munkájában, a tanulságok s azok nyomán a meggyőző érvek közös kiküzdése. Lehet vitatkozni azon, hogy Szerdahelyi István milyen terje­delemben szerkeszti az egyes nyi­latkozók anyagát. Helyenként túl hosszúnak, fárasztónak érezhet­jük, máshol pedig szívesen olvas­nánk tovább is. Az Epilógusok terjedelme ugyancsak zavarba ejthet. Az egyik kimerítő és ala­pos, a másik viszont már-már komolytalanul rövid és jelenték­telen. De ezekért az apró hibá­kért bőven kárpótol bennünket az egész könyv szellemi izgalma. Egyszerűen nem m­ondhatunk le olvasásáról. Nyugodt szívvel ajánlhatom a könyvet mindazok­nak, akik érdeklődnek ideológiai, világnézeti és esztétikai kérdések iránt. (Móra) Karikó Sándor 1- 1 Bálint Sándor e ............................. -G­­ONDOLAT ZSEBKÖNYVEK Kortársaink mondják Szerdahelyi István kötele Az utóbbi időben egyre többen adnak hangot aggodalmuknak, hogy szellemi közéletünkben fo­gyóban a nyílt, őszinte s tartal­mas vita, divattá kezd válni az elzárkózás, a befelé fordulás, il­letőleg, ha egyesek mégis vitába szállnak, akkor meg nem egymás, netán az olvasó meggyőzése a cél, hanem a partner szék­én)­­agyon csapása. Valóban sok jel mutat arra, hogy vitakultúránkkal bajok vannak. Gyakran tapasztalha­tunk például végletekbe menekü­lést: a vitapartnerek vagy ugyan­úgy kívánnak látni mindent s nem merik, de nem is tudják vál­lalni a gondolati összecsapások kockázatát, vagy pedig durva, személyeskedő magatartással kölcsönösen elhallgattatják eg­y­­mást. Ezért üdvözlendő minden olyan lépés, amely a termékeny nézet­csere­­ létrehozásán fáradozik. Szerdahelyi István a Kritika ha­sábjain interjúsorozatban kér­dezte meg legjobb szakembere­inket a szellemi életünket nagy­mértékben befolyásoló kérdé­sekről. Ezekből az interjúkból szerkesztett három csokorra va­lót, s jelentette meg önálló kö­tetben. Egyesek fanyaloghatnak: vajon mi szükség van különálló In­terjúk készítésére, majd újbóli kiadásokra akkor, amikor in­kább egy, a szellemi életünk mozgását komplex és szisztema­tikus módon feltáró tudományos együttműködés lenne kívánatos. Az ilyen elmarasztalás azonban — azt hiszem — nem jogosult. A szerző könyvét ugyanis nem mérhetjük a tudományos érteke­zés vagy az adott téma egzakt kifejezésének mércéjével (s igé­nyével), mégis a könyv olvasása­kor az a benyomás alakult ki bennem, hogy az ilyen s ehhez hasonló kezdeményezés az egész­séges vitakultúra és a nemzeti közmegegyezés kialakításának első,, legalább is egyik felt­ét­ele lehet. Az első kérdéskörben a filozó­fia, s azon belül is a marxista filozófia szellemi életünkben el­foglalt helyéről és némely, köz­­érdeklődésre számot tartó kér­désről van szó. A másodikban az író és a közélet problematika­ SZÜLŐK FÓRUMA Milyen legyen a mese? SOKAT foglalkoztatott ezen a nyáron, vajon mennyire fogad­ják el a gyermekek valóságnak a mesét (tündérmesét). Mert abban már manapság alig kételked­nek — amit állít, persze szá­mos más neves pszicholó­gussal egyetemben —, hogy a meséknek azért olyan nagy a vonzása a gyermekekre, mert alakot ad vágyaiknak és bi­zonytalan, lebegő, de létező ér­zelmeiknek. Gondoljunk akár a testvérféltékenység okozta ambi­valenciára — kettős érzésre —, irigységgel vegyes csodálatra vagy féltésre, akár azokra a ne­gatív indulatokra, amelyek a leg­­kiegyensúlyozottab­bnak látszó gyermek—szülő viszony mélyén rejtőzhetnek. (Csak példa: bár­milyen gyengéd az anya, bár­mennyire is úgy érzi a gyermek, jelenléte olyan, mint a levegő oxigénje, létezni sem tud nélkü­le, mégis sok rossz származik tő­le. Agybaparancsolja televízió­­nézés vagy érdekes játék közben, keserű orvosságot diktál belé, és legfőképpen, osztozni kell vele az apán.) Feltoluló indulatai, ame­lyek korától, nemétől, körülmé­nyeitől függően erősek vagy gyengébbek, bántják a gyerme­ket, bűntudatot érez. A mese megkönnyíti „gonosz” indulatai­nak elviselését,­ hiszen abban annyiféle szülővel találkozhat! Olyannal is, aki elkergette gyer­mekeit, mint Jancsié és Juliskáé. Olyannal, aki meg akarta ölni, mint a Hófehérkét a mostohája. És a dolgok végül is megoldód­tak, elrendeződtek. A tudatalatti érzések, indula­tok megjelenése a mesében ter­mészetesen nagyrészt szakmai kérdés: a laikusok felfedezte összefüggések nem mindig áll­ják ki a tudományos elemzést. A mindennapok gyakorlata vi­szont: milyen mesét mondjon el a szülő inkább gyermekeinek? Tündérmesét vagy úgynevezett reálisat? És ez milyen korban milyen lelki, pedagógiai, esztéti­kai haszonnal jár? A legutóbbi években ugyanis eléggé elterjedt az aggály: a tündérmesékben elő­forduló szellemek, boszorkányok, sárkányok, különböző rémségek félelmet keltenek a gyermekben, rontják lelki-fizikai közérzetét. Vagy fogadja el azt, amit sok pszichológus állít, és én is ta­pasztaltam: a normális gyermek nem téveszti össze a mesét a va­lósággal, a mesebelit nem fogja megtörtént eseménynek tekinte­ni. A tündérmesék nagy pszicho­lógiai-esztétikai hasznát az eset­leges ijesztő elemek okozta izga­lom nem semmisíti meg —, azon az egészséges gyermekek köny­­nyen túlteszik magukat. A mese hol volt, hol nem volt-ját helye­sen értelmezik és nem tévesztik össze az itt és most-tal. SZÁMTALANSZOR volt alkal­mam ezt tapasztalni és az­ iskolai szünet nagyon megkönnyítette, hogy a gyerekek viselkedésén, érdeklődésén lemérjem, mennyire volt (van) igazam és mit, meny­nyiben kellene helyesbíteni? A mesében hallottak, a mese­­illusztrációkban látottak általá­ban nem keltettek­­élelmet bo­szorkányoktól, szellemektől. Sem három-négyéveseknél, sem na­gyobbaknál. De: a­­mesefilmek boszorkányaitól az ötéves Máté nagyon megijedt, az ölembe bújt, hiába magyaráztam, hogy Lázár Ervin filmjében, a Szegény Dzso­­ni és Amiká­ban a csúnya bo­szorka valójában egy nagyon szép néni. et egyébként a Siva­­tagi show egyes jelenetei is meg­rémítették, nagyon megsajnálta a szomjazó állatokat. A képi megjelenítés jobban mozgósítot­ta félelmeit, szorongásait, mint a hallott mese. A nyolcéves Zsófi­nak látványosan szép a húga, valószínűleg nem véletlen, hogy kedvenc meséje Andersen A rút kiskacsa című meséje. Hiszen az mégiscsak elégtétel, hogy ha az ember ma nem is annyira szép, holnapra gyönyörű hattyú válhat belőle. Persze, hiba lenne, ha nem vennénk tudomást arról, hogy mint minden művészeti alkotás, a mese jelentése is többszintű. Ezért sem szabad a gyermeknek magyarázgatni. Egyrészt azért, hogy ne törjük meg a varázst, másrészt, mert gyermekek — és felnőttek — különböző életkorban találkoznak a mesével és ily mó­don annak mondanivalója is vál­tozik, attól függően, kik, mikor, milyen körülmények között hall­gatják. (Saját tapasztalatom a magyarázgatásról: egyszer, neve­lői felbuzdulásomban, kifejtet­tem, hogy Hófehérke mostoháját a nagy féltékenység vezette a szörnyű parancshoz: a vadász öl­je meg a leányt. Nem is voltak többé kíváncsiak a Hófehérkére.) Egyébként úgy találtam, leg­könnyebben a 6-8 éves gyerme­kek hangolódnak a mesére. Ők érzik meg leginkább ki nem mondott összefüggéseit is, és nem félnek az ijesztő elemektől. Az egészen kicsikben halvány aggo­dalmat kelthet, de sokkal in­kább valamilyen valódi lehető­ségtől, mint a gonosz szellemek­től. Az elsős Bálint például nagy hőségben is be akarta csukni az erkélyajtót, mert félt, hogy a kö­zeli állatkertből kiszabadul egy tigris és felugrik a harmadik emeletre. Végül is azzal nyugtat­tuk meg: ha beugrik, kikerget­jük. Természetesen nagyon helyte­len volna, ha abba a végletbe es­ne bárki, hogy megfeledkezne a jó reális mesék nagy hasznáról. A tündérmese fontos alkotórésze a gyermek lelki táplálékának és hozzásegíti saját belső valósága, feszültségei jobb elviseléséhez. A jó reális mese­­sok van­­manap­ság, így a joggal népszerű Tesz­­vesz város és hasonlók) a külső valósággal barátkoztál meg; a várossal, a világgal, környeze­tünkkel, az emberekkel, a mes­terségekkel és a szolgáltatások­kal. Azzal is, hogy noha a bőr­színek nem egyformáik, mindenki embertárs. A nagyvilágban teszik az ilyen mesék otthonossá a gyermeket. Nem az elviselhetet­len lapos tanmesékre gondolok. A művészi módon megírt (és azért csodálatos elemek­ben sem szűkölködő) mű­mese, nyíltan vállalt erkölcsi tanításai­val is, igaz gyönyörűséget okoz­hat ’(mint Balázs Béla Hét ki­rályfi­ja). És ne feledkezzünk meg róla: minden „fiatalabb testvérinek elégtétel a csodála­tos nyelvezetű Toldi. Magyar gyermeket Toldi nélkül nem is lehet felnevelni (bár az idősebb nemzedéknek a trilógia iránti lelkesedését alaposan kikezdte az iskolai „túlelemzés”)! A mese is elsősorban művészi alkotás, in­duljon hódító útjára valamelyik nép köréből, vagy a költő fejé­ből. A KÖZELMÚLTBAN elhunyt kiváló pszichológus, Mérei Ferenc V. Binét Ágnessel irt. Gyermeklé­lektan című könyvében ad — meggyőződésem szerint — álta­lánosan elfogadható választ a fent megfogalmazott kérdésre. Olyan szimultán kettős tudattal, ahogy tudniillik felnőttek néz­nek egy színházi előadást, fogad­ja be a gyerek a mesét. „Nem két egymást kizáró rendszerről van szó, hanem az átélés kettősségé­ről. A gyerek tudja, hogy a szo­bában lévő szőnyeg nem repül, hogy a szomszéd kutyája nem szólal meg, s ő semmiféle va­rázsszóra nem változhat tündér­ré — mégis örül, hogy a repülő szőnyeg eljuttatja a hőst céljá­hoz, s kétségbeesve várja, hogy a varanggyá változtatott királyfi visszaváltozzék." Túl messzire vezetne, ha vizs­gálnék a különbséget aközött, hogy a gyerek cselekvően ját­szik-e, avagy passzívan mesét hallgat. De idézzük ismét a Mé­rei—V. Binét könyvet: „A műal­kotás befogadása — ez a meren­gő, beleélő, képzeletet mozgósító, érzelmeket ébresztő magatartás — gyermekkorunkban a mesére való beállítódással kezdődik." Köves Rózsa Az aranytáblák népe: a mormonok Zala Tamás munkája Keveset tudunk a mormonok­ról. A szerző kötete ennek a tá­voli, mintegy másfél százada ki­alakult vallási közösségnek az életéről új ismereteket ad. Egy­ben eleven, szuggesztív képet ka­punk a múlt század Amerikájá­ról. Mert a mormonok — különös filozófiájukkal, szokásaikkal, er­kölcseikkel — tipikusan ameri­kaiak. Akárcsak Amerikát, a mormonok közösségét is kizáró­lag bevándorlók alkották meg és amikor hihetetlen szorgalommal és szívóssággal szolgálatukba ál­lítják, termővé teszik a sivata­got, öntözésre fogják a folyókat — ugyanúgy tesznek, mint nem­mormon kortársaik. Éppen csak abban különböznek tőlük a mor­monok, hogy ők „az amerikai ál­mot teológiai burokba vonták". Milyen is ez a teológiai burok? A mormon­izmus merít az ősi zsidó vallásból, az őskeresztény­ségből, az eretnekmozgalmakból, a protestantizmusból , és termé­szetesen a korabeli amerikai köz­­gondolkodásból. Ezért is vár vá­laszra a kérdés: miért is üldözték e vallást szinte születése pilla­natától kezdve. A tanulmány vallástörténeti, filozófiai, társadalom- és kul­túrtörténeti megközelítésből tár­gyalja — olvasmányosan és egy­ben magas színvonalon — a mormonizmus sorsfordulóit, az olvasóra bízva a máig is érvé­nyes pszichológiai és politikai ta­nulságok levonását. (Gondolat) K. R. Csütörtök, 1986. szeptember 18. TUDOMÁNY , SCIENTIFIC AME­RICAN. ...mindenről, amiről érdemes — mindenkinek, akinek fontos!

Next