Magyar Nemzet, 1986. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

8 Szombat, 1986. szeptember 20. Mag)» Nem­et Szimpóziumok Baranyában Formák, pénzek, érdekek Ha egy művészeti mozgalom problémákkal küzd, vagy netán válságba kerül, az kezdetben először a résztvevőknek jelent gondot. De később kisugárzódik és óhatatlanul eredeti jelentősé­génél jóval nagyobb felületen befolyásolja egy-egy társadalmi csoport hangulatát és életérzéseit. A gondok között — függetlenül attól, hogy képzőművészetről, vagy éppen zenéről van szó — nagyon sok a közös. Vissza-visz­­szatérő kérdés például a művé­szeti intézményrendszer műkö­désének „ügye" (hovatovább az egyik örökzöld sajtótémává növi ki magát), amely egy sor anyagi és szervezeti hiányosságból ered. Mindezt, annak kapcsán volt szükséges előrebocsátani, hogy a minap ,a baranyai alkotótelepek vezetői beszélgetést szerveztek Siklóson, amelyen ismét egy vál­ságról, ezúttal a szimpózium-moz­galom válságáról esett szó. Két, a közvélemény előtt talán a szo­kásosnál jobban ismert mozga­lomról a siklósi kerámiaszimpó­ziumról és a villányi nemzetközi szobrászszimpóziumról cseréltek véleményt a résztvevők. Némi történeti visszatekintés: Siklóson a 60-as évektől kezdve szervez­tek kerámiaszimpóziumokat, s ezeken alkalmanként 10-12 ma­gyar és külföldi művész számára teremtettek lehetőséget a modern kerámiaművészet elméleti és­­ gyakorlati kérdéseinek megvita­tására, kísérletezésre és eszme­cserére. Az egykori ferencesren­di kolostorban jól felszerelt mű­helyek, égetőkemencék és kelle­mes környezet várja a résztve­vőket. Villányban 19 évvel ez­előtt tartották az első szobrász­szimpóziumot, s a cél lényegé­ben azóta sem változott: az em­ber által tönkretett Szársomlyó­­hegyen próbálnak új környezetet kialakítani. A siklósi kerámia-alkotóház­ban — műemléki rekonstrukció­ja 1983-ban fejeződött be — meglehetősen nagyszámú, csak­nem 40 tagú apparátus segíti a munkát Az intézmény különle­gesnek tekinthető, mert az or­szágban ilyen típusú intézmény­ben jószerével sehol sem találha­tó meg a szervezet, illetve az­­eszközök ilyen fokú-.koncentrá­ciója: a vagyon meghaladja a 80 millió forintot (amiben nem ,is szerepelnek­ a­ felhalmozott művészeti értékek, műtárgyak, valamint a dokumentáció). Ezek együtt a művészi alkotómunká­hoz kapcsolódnak, azaz annak egy egészen különleges formájá­hoz, a szimpóziumokhoz, ame­lyeknek legfontosabb formai je­gye a munka kísérletező jellege, a kollektivitás, s nem utolsó sor­ban olyan alkotó környezet, amely lehetőséget ad a zavarta­lan munkára. Nyilvánvaló per­sze az is, hogy egyetlen szimpó­zium sem lehet egyszerűen vala­milyen ágazat vagy intézmény belügye, hanem — a mai viszo­nyaink között — állami mecenatúra speciális elemének is tekinthető. Az utóbbi években azonban egyre nagyobb erőfeszítéseket igényelt egy-egy jó szimpózium­program megszervezése, egy­részt azért, mert nehézségekbe ütközött az alkotóház szolgálta­tási színvonalának emelése. A háttérben természetesen az anya­giak immár krónikus hiányáról van szó — de erről majd később.­­ A szimpóziummozgalom egykor tipikusan alulról szerveződött, s egy-egy időszakban a szakma belső problémáinak megvitatásá­ra adott lehetőséget. Úgy látszik — s ezt egyre többen hangoztat­ják —, hogy a mozgalom intéz­ményesülése sokat ártott. Idézve az egyik résztvevőt: „A belső értéktudatra alapuló azonosulás helyét az érdekeltség vette át." Ilyen körülmények között már működésbe léptek olyan mecha­nizmusok is, amelyek kissé ide­genek ma még a művészettől, a gazdálkodás kényszere és kö­vetelménye itt is jelentkezett. Az igények és a források diszhar­móniája főleg 1983 óta vált majdhogynem döntő tényezővé­­(Mellesleg szólva: mondják, hogy lélektani szempontból nem tett jót az sem, hogy a felújítást kö­vetően mondhatni „steril ” körül­mények teremtődtek: a szó szo­ros értelmében­ túlságosan szép­re sikeredett az alkotóhoz, az építés esztendei kicsit hosszúra nyúltak, ami meglehetősen szét­zilálta a munkát.) Siklóson a jelenlegi anyagi erőforrások egész egyszerűen alig fedezik a kiadásokat Úgy tűnik itt is, mint annyi más he­lyen, lényegesen könnyebb létre­hozni egy új intézményt mint később működtetni azt , nem egyszerűen csak a működtetésre fordítató pénzek hiányáról van szó, hanem megfelelő program­ról, szervezésről és hasonlók­ról ... " Külső segítség, amelyik meg­oldhatná Siklós gondjait reáli­san nem várható. Ezt tudják az itteniek is, s ezért néhány új be­vételi forrásra próbálnak szert tenni. Rövidesen megkezdik a művészi kerámiagyártáshoz oly­annyira hiányzó alapanyagok ké­szítését, s várhatóan 20—30 ton­nát fognak saját forgalmazás­ban árusítani. Látnak lehetősé­get az idegenforgalomban is, s úgynevezett „hobbi szintű” mű­vészkurzusok szervezését terve­zik, ahol egy-egy művész irányí­tásával a kerámia iránt érdeklő­dő külföldieknek tartanának tan­folyamokat. Pénzt hozhat ez is, mint ahogy bevételre számítanak az itt készült tárgyak értékesíté­séből. Egyelőre ugyanis csak a siklósi boltban árusítanak kerá­miákat, most viszont már alakul egy olyan új szervezet, amelyik Pécsett és külföldön vinné piac­ra az alkotásokat Mindezek a szándékok annak a felismerését mutatják, hogy a megváltozott viszonyok között a szimpózium már nem lehet pusz­tán csak művészi program: meg kell teremteni gazdasági és­ tár­sadalmi beágyazottságát is. S ez az a pont ahol szólni kell a vil­lányi szobrászszimpózium prob­lémáiról. Csaknem két évtizeddel ezelőtt alapvetően más feltételek között szervezték a szakma most már európai hírű összejövetelét. Elég hajtóerőnek bizonyult ak­koriban, hogy itt ebben a külön­leges szabadtéri szoborparkban nyugodtan meg lehetett csinálni mindazt ami akkor még nem kerülhetett a kiállítótermekbe. Meglehetősen heterogén társaság jött össze a Szársomlyó-hegyen, voltak köztük pályakezdők, újat akarók, és újraindulók, idősek és fiatalok. Adott volt a tér, amit be kellett építeni, s ez a szobrá­szoknak olyan kihívást, jelentett, hogy hosszú éveken keresztül fel sem tűnt, hogy kevés művész vállalkozik a részvételre. Az utóbbi időben viszont megvál­tozott a helyzet. Egyrészt azért, mert a szimpózium szervezői tar­tották magukat a már elért szín­vonalhoz, s „akárkit’­ nem fo­gadtak, védve az értékeket, más­részt világossá vált az is, hogy művek szempontjából is újra kell gondolni a programot Az tör­tént ugyanis, hogy az újonnan létrejött alkotások már rontották a régebbiek hatását s így tart­hatatlanná vált az eredeti elkép­zelés. Ezért született meg az az új, amelyiknek lényege a komp­lex téralakítás, egyfajta esztéti­kai rekultiváció. Idén az angol Colin Foster művészeti vezetésé­vel nagyszabású programot dol­goztak ki és fogadtak el; meg­valósítása elkezdődött és évekre szóló, újabb feladatot ad. Új program tehát van, ám adott a kérdés: hogyan lehet anyagilag is érdekeltté tenni a szobrászokat az idejövetelben? Azaz itt is a működtetés kérdésköréhez érkez­tünk, s ebben a művészeti ág­ban talán a szakma adottságai­ból is következően, még nehe­zebb megtalálni a megoldást. Két ötlet merült fel: az egyik az úgynevezett „eszmei díj”, amit az elkészült mű után kapna a mű­vész (s mellesleg szólva leg­alább az itt-tartózkodás költsé­geit fedezné...), a másik a mű­vek kihelyezése. Ez gyakorlati­lag eladást jelentene, ám ehhez az egész szimpózium alapszabá­lyát módosítani kellene. (És ez csak így leírva-olvasva látszik egyszerűen megoldható dolog ■ nak.) A baranyai alkotótelepekhez tartozó két szimpózium gondjai az elmondottakkal együtt sem tűnnek megoldhatatlanoknak. Ugyanakkor világos az is, hogy bármennyire is sokat beszélünk művészeti életünkben újfajta ér­dekeltségi rendszer kialakításá­ról, a műtárgyak­ értékesítésének új útjairól, mindez csak kimon­dott szó marad, ha a szervezetek belülről nem azonosulnak mind­ezzel. A „bevétel kontra kiadás” dilemmája ma döntéseket befo­lyásol, akár elfogadjuk, akár nem. S ha­­ már az élet ilyen keményen rákényszerít, jobb, ha a kényszert tudatosítjuk, s ennek ismeretében működtetjük az intézményeket. Nagy kérdés marad persze — és természete­sen már nemcsak Siklósról vagy egy-egy szimpóziumról van szó — hogy mindezért mit kap a szak­ma és a művész? Dénes D. István Felfedték a csalást a jogi karon Demokratikusabb felvételi rendszerre van szükség (MTI) A szeptember elsején életbe lépett oktatási törvény, va­lamint a végrehajtását szolgáló jogszabályok kidolgozása a felső­­oktatásban is széles körű érdek­lődést váltott ki, így előtérbe ke­rültek a felvételi rendszer jelen­legi helyzetével, valamint a meg­változtatására irányuló törekvé­sekkel kapcsolatos kérdések is. A Művelődési Minisztériumban Tö­rök Imre főosztályvezető adott tá­jékoztatást a felvételi vizsgák ta­pasztalatairól, a felsőoktatás ezzel kapcsolatos gondjairól és tenni­valóiról. " . Miként elmondta, a ma érvé­nyes felvételi rendszer alapvetően megfelel a felsőoktatás, valamint a társadalom és az egyén elvá­rásainak, számos pontja azonban körültekintő változtatást, tovább­fejlesztést igényel. A vizsga szük­ségessége több szempontból is in­dokolt. Egy másik lehetőség, a felvételi eltörlése, az egyetemek teljes nyi­tottá válása viszont számos to­vábbi gondot vetne fel. Ehhez ugyanis nemcsak a tárgyi felté­telek, a megfelelő intézményi háttér, laboratóriumi, gép- és műszerpark nagyarányú bővíté­se szükséges, hanem több magas színvonalon oktatni tudó tanár is kellene Ez a megoldás ellenkezne továbbá a munkaerő-gazdálkodás céljaival is. Ez egyes szakmák esetében nagyméretű túlképzés­hez, elhelyezkedési nehézséghez, míg a kevésbé divatos szakmák­ban alulképzéshez vezetne. A jelenleg folyó kutatásoknak, a felvételi rendszer továbbfejlesz­tésének egyik kérdése az, hogy mi­ként oldható meg az intézmény­­rendszeren belül, illetve annak át­alakításával egy bizonyos fokú felvételi nyitottság, amely a meg­feleltek szélesebb köre számára tenné lehetővé az egyetemi tanul­mányok folytatását, illetve az elő­rehaladás szerinti szelekciót. A fejlesztés másik iránya annak ki­munkálása, hogyan lehetne a fel­vétel demokratizmusát és nyil­vánosságát tovább erősíteni. A tapasztalatok szerint minden felvételi időszakban újra és újra felvetődik a közvéleményben: van-e lehetőség protekcióra a felvételi során? Az eljárás logi­kája szerint a felvétel pontjainak többlépcsős kialakítása, a felvé­teli bizottság jelenléte és össze­tétele, a feladat- és tesztlapok kö­rültekintő kezelése, a kódszámok alapján értékelt írásbeli munka erre csak kevés esélyt ad. Évek óta felmerül a felvételi korrup­ció kérdése is Az előbb felsorolt szervezési eljárások, a szigorúan szabályozott tételsokszorosítási és továbbítási módszerek ezt elv­ben meggátolják Ennek ellenére — csakúgy, mint a bűnelkövetés bármely esetében — akadhat le­hetőség e szabályok kijátszására is, mint ahogy ez az ELTE jogi karán az idén megtörtént. AZ ille­tékes ügyészi szervek most vizs­gálják az ügyet, de az már bizo­nyos, hogy egy, esetleg több ok­tató hozzájutott a tételekhez, il­letve a javítási utasításokhoz, s ezeket valószínűleg anyagi ellen­szolgáltatás ellenében a jelentke­ző diákok egy részéhez továbbí­tották. A felvételi dolgozatok ja­vításánál azonban a csalást az egyetem felfedte, fegyelmi vizs­gálatot tartott és feljelentést tett az ügyben. Mivel a vizsgálat még folyik, a részletekről a nyomozás érdekében ma még többet nem lehet mondani. Párbeszéd a kultúráról Nem játék a játék A családi és a közösségi játé­kokról, a játék pedagógiai és mű­velődési, valamint emberformá­ló szerepéről, a hazai játékkultú­ráról és a játékok kulturáltságá­ról, a művészet és a játék kap­csolatáról tart eszmecserét a Ha­zafias Népfront művelődéspoliti­kai bizottsága a Párbeszéd a kul­túráról sorozat szeptemberi ta­lálkozóján, szerdán, 24-én, 18 órakor, a Dunakorzón lévő Du­­barro kávéházban. Bevezetőt mond Lőcsei Gabriella, a Magyar Nemzet főmunkatársa. Játszik a család címmel a Ha­zafias Népfront Országos Taná­csának szabadidő- és sportbizott­sága október 19-én bemutató jel­legű, de aktív családi részvételt is igénylő sportnapot szervez Bu­dapesten, a Marcibányi téren, a környékbeli sportintézményekben és a művelődési házban. Felújították a régi Zeneakadémia épületét (MTI) Befejeződött a régi Ze­neakadémia Vörösmarty­­utcai épületének felújítása: az átadási­­ünnepséget pénteken tartották meg. Földiák Gábor művelődési miniszterhelyettes köszöntötte az­­ újjáépítésben részt vett szakem­bereket, s a Zeneművészeti Főis­kola oktatóit. Ezt követően a mi­niszterhelyettes kitüntetéseket nyújtott át a rekonstrukcióban részt vett szakembereknek. Sok éves eredményes vezetői munkás­sága, s a rekonstrukcióban vég­zett tevékenysége elismeréseként Dencső István, a Zeneművészeti Főiskola gazdasági főigazgatója a Munka Érdemrend arany fokoza­tát vehette át, s tizenegyen ré­szesültek Szocialista Kultúráért kitüntetésben. Az ünnepségen a Liszt Ferenc Társaság és a Zeneművészeti Fő­iskola képviselői megkoszorúzták Liszt Ferenc emléktábláját. Kepes György kitüntetése (MTI) A Magyar Népköztársa­ság Zászlórendjével tüntette ki a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az Egyesült Államokban élő magyar származású művészt, Kepes Györgyöt kimagasló művészi te­vékenységéért, életművéért. A ki­tüntetést dr. Házi Vencel, hazánk washingtoni nagykövete nyújtot­ta át Kepes Györgynek, a Mas­sachusetts államban levő Camb­ridge városában. Magyar gyermekkönyvek elismerése (MTI) A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa XX. kong­resszusán kiosztották a diplomá­kat. A magyar szerzők közül Tar­­bay Ede, a Kunkori és a kandúr­varázsló című művéért, a grafiku­sok közül pedig Würtz Ádám ka­pott elismerést A tollaskígyó fiai című mesegyűjtemény illusztrá­cióiért. Új városok művelődési tanácskozása (MTI) Az új városok harmadik országos művelődési tanácskozá­sát pénteken nyitották meg Zir­­cen. Az első, a pásztói találkozót követően tavaly Tiszafüreden ta­lálkoztak az 1984-ben várossá nyilvánított 12 település művelő­dési vezetői, a mostani találkozóra pedig meghívták az 1985-ben vá­rosi rangra emelt helységek kép­viselőit is. A háromnapos eszmecsere a vendéglátó Zirc város bemutatko­zásával kezdődött. Kiss László, a városi tanács elnöke ismertette Zirc fejlődését, a közoktatási és művelődési intézmények tevé­kenységét. Rámutatott, hogy a 11 ezer lakosú­ városnak, földrajzi, közigazgatási és gazdasági köz­pontként további 29 település 30 ezer lakója számára is be kell töltenie a közművelődési-kulturá­lis és szolgáltató központ szerepét. NAPLÓ Neu­ber Ernő orvosprofesszorra, a magyar sebészet száz éve szüle­tett kiemelkedő alakjára emlékez­tek pénteken az évforduló alkal­mából rendezett tudományos ülé­sen, amelyet a hajdani pécsi se­bészeti klinikán, Neuber Ernő egykori tantermében tartottak. Valamikori hallgatói közül Kal­ninger Gy. Tihamér nyugalmazott professzor és Márton Zoltán, a Baranyai megyei kórház főorvosa ismertette a professzor életművét, több mint félszáz publikációjának ma is. érvényes megállapításait Magyar művészek Csehszlová­kiáról címmel nyílik kiállítás szeptember 25-én, csütörtökön a Csehszlovák Kulturális és Tájé­koztató Központban (Bp. VI., Népköztársaság útja 21.). Hernádi Gyula szerzői estjét rendezi meg szeptember 22-én, hétfőn, délután öt órai kezdettel a Kossuth Klubban az írószövetség, a rádió és a TIT budapesti iro­dalmi szakosztálya. Az íróval Sü­­kösd Mihály beszélget. Közre­működik: Bálint András, Cserhal­mi György, Oszter Sándor és Szlotta Judit.* Barabás Márton festőművész és Mandel Róbert hangszerkészítő és tekerőlantművész közös kiállítá­sának szeptember 23-án, kedden délután öt órakor a Dürer Te­remben lesz a megnyitója. A be­mutató október 4-ig látható.­­ A zalaegerszegi városi műve­lődési központban pénteken meg­nyílt Kishonti Erika szőnyegszö­vő kiállítása A Keszthelyen élő és dolgozó tanárnő faliszőnyege­ket, terítőket, díszpárnákat, szőt­tes tarisznyákat mutat be. A lá­togatók, a tárlat ideje alatt, ok­tóber 5-ig a díszes szőttesek ké­szítésével is megismerkedhetnek Útközben Bolhavár A váci püspökkert alatt bozót­rengeteg. Sima a Duna. Tükrét nem háborgatja semmi. Sehol egy csónak. Pedig valaha ! Már a szom­bat délután mozgalmas volt. Le­gyek fogdosása, kukackutatás a kertben. És másnap az ébresztő hajnali ötkor. Aztán csónakba, és át a Dunán. A Bolhavár volt a cél. Ott kaptak igazán a halak. Úgy tizenegyre meg is elégettük. Nagy lubickolás, aztán haza. Halat evett mindenki. A macskák dő­zsöltek. A keszeg, ropogósra süt­ve, fölséges eledel. Nézem a Du­nát. A víz csöndes, tükrét nem borzolja csónak. Vajon jár még valaki is pecázni a Bolhavárhoz? Toldi Az asztalon puhakötésű könyv. A Toldi-trilógia. A kisfiúé. Belelapozok. Régi emlékek ro­hannak meg. Apám ül a konyhai hokedlin és fennhan­gon olvas. Elringatnak bennünket a sorok. Toldi robosztus alakja megelevenedik. Csaták hőse ő, bál­ványozott ember. Rajongtunk ér­te. S míg harcok közepette együtt vívtunk vele, megjártuk Itália megannyi táját, megigézett ben­nünket a nyelv szépsége. Hern pö­työg a történet folyama. Már Tol­di estéjében bandukolunk. Leper­gett a nagy élet. „Egy ásót ütött le, arra támaszkodok, S elborító a sírt új havával az ég.” Az asztali­lámpa fénye hull a lapokra. Mint­ha el sem telt volna ötvenegy­­néhány esztendő. Toldi győz a csatákon és a szíveken. És Arany szavai, a szép arany szavak. Nosztalgia. Szép új lakásba költöztek. A kicsi fanyalogva néz körül. „Nem tetszik?" — tudakolja a mama. A fiúcska nem válaszol. „Miért, hol szeretnél lakni?" — kérdezi az édesanya. A fi a régi lakást említi, ahol összezsúfoltan élt a család. Mégis, ő azt szereti. Az volt a gyerekkora. Ott nőtt fel. So­sem felejtheti. Tanügy ' Már elmúlt három óra is, de a gyerkőc még nincs odahaza. Nagy­mama böngészi az órarendet, az­tán felsóhajt: „Persze, hat órájuk van ma, szegényeknek!" „Lesz még idő, hogy hét órát is tarta­nak” — vigasztalta a múltkor a fiú a családot. De ez még odébb van. Egyelőre a hat óránál tarta-­­­nak. Ez is rettenetes. Neves peda­gógusok, lélekbúvárok bőséges adalékkal szolgáltak már ahhoz, hogy mekkora tartaléka van egy kisgyermeknek a figyelemhez. Hat órán át ülni az iskolapadban és szakadatlanul figyelni, egyszerű­en életveszélyes. Ám úgy látszik más a teória és más a gyakorlat. Nem találkozhatnak egymással Hinterbrühl Most, hogy lassan benépesedik a battonyai gyerekfalu, eszembe jut Hinterbrühl, az erdők koszo­­rúzta osztrák falucska. 1970-ben jártam arrafelé, és ott találkoz­tam először a Kinderdorf-mozga­lom teremtette élettel. Nagy él­mény volt, igazi meglepetés. Majd egy napot töltöttem a faluban, jószerint egyetlen családnál. A Mami a gyerekeiről beszélt. A gye­rekeiről, akik nem is az ő vérei. De közelebb állnak öregedő szí­véhez, mint nem egy anyához a sajátjai. Az életükről szólt■ „Azt kérdezi, hogy kik a szülők? Higgye el, nem tudom. Persze, minden gyerekről van egy akta hiszen másként nem is lehet —, s benne, hogy ki az anyja, ki­ az apja, s hogy ezek az aprószen­tek miként kerültek valódi vagy még a valódinál is igazabb árva­ságra. De az akta csak maradjon ott, ahol van. Engem nem érde­kel más, mint a gyerekeim élete. Tizennégy éve áll ez a ház, amely­ben élünk, és én itt tizenhárom gyereket neveltem föl. Említet­tem, ugye, hogy Marianne és Már­ta n­em bánná, ha jönne egy kis­testvér. Jöhetne persze nagyobb is, dehát ők — kirepült már a sze­mük láttára egy idősebb testvér — kicsit akarnak. Tudja, hogy van ez, a kicsik összetartják a családot. S mi egy család va­gyunk. Hallja a zongorát a másik szobából? Reinhard Bachot ját­szik. Nem, jól értette, Reinhard már valóban nem lakik itt — ő már a tanulóházban él, muzsikus lesz —, de az igazi otthona a mi családunk. Vasárnap van, hát ha­zajött. Mint ahogy hazajár Kriszta is, ő már huszonkét éves, eladó egy élelmiszerüzletben és Franz is, aki mérnök lesz, és ha­zajár Helga, aki férjhez ment. Bi­zony, eljár az idő, Helga már huszonnégy éves, én meg nagy­mama lettem." Adja a sors, hogy a battonyai új mamák is olyan szeretettel gondozzák a kezükre bízott apró­ságokat, mint ahogy az a derék asszony. Mami és társai teszik ott a Wienerwald tőrében Tanfolyam A zsúfolt autóbuszon két em­ber kapaszkodik a bőrszíjba. Az egyik nagy hangon meséli a tör­ténetet. „A kis Gizi megunta ná­lunk, és akar menni máshová, a bútorszakmába. »De ehhez tan­folyamot kell ám végezni Gyuri bácsi­ — panaszolta. Csak álmél­­kodtam. »Tanfolyam, minek az? !— Jön a vevő, kér miami szép hol­mit, ami éppen az ő lakásába il­lene. Azt mondod neki­ ,Ja kérem, az nincs.’ Mire ő, ,És tessék mon­dani mikorra várható ilyesmi?’ Erre te azt feleled: ,Hát én azt honnan tudjam?’ Ennyi kell, nem több. Minek ehhez tanfolyam." Laszla Megkezdődött a szőlőárusítás őszi trükkfejezete. Laszla, hirde­ti fennen a tábla városszerte. Igaz, váltakozó szép sorok kelle­tik magukat a ládában. Egy vo­nulat fehér, egy piros. De hát ke­vés kivételtől eltekintve nem saszla az istenadta, csak közepes minőségű borszőlő. Ám ez csak otthon derül ki. Ugyan, mit ért a pesti ember a szőlőhöz. Van vi­szont más tábla is, sokhelyütt. Egyetlen szó díszeleg rajta: „Sző­lő.” Gyengébbek kedvéért. Ám ez a tábla legalább igazat mond. Remény Még felkéklik a hegyek karéja, a kora ősz pompájában tündöklő erdő, de már egy szürke csík vib­rál a bal szeme előtt is. S ha a balt behunyja, eltűnik előle a világ szépsége. Homály borul a házakra, zöld masszává tömörül az erdő és a fák lombja, elszö­kik előle a világ. A tanár arra gondol, aki biztatta: „Csak bá­torság, kérem, megoperáljuk majd, meggyógyítjuk!" Reméli, úgy lesz. De addig? Minden nappal nagyobb lesz a homály, és a szürke csik fi­gyelmezteti: végesek az élet öre- Család A mozdonytól a harmadik ko­csi az övék. A helyek is ki vannak jelölve.­­ Az ablak mellett ül a doktor úr. Hogy milyen doktor, azt senki sem firtatja, így szó­­lítják. Koncz úr idomszerész. Szűkszavú ember. Két szót ha szól Pestig. Inotai bácsi viszont örök­ké a gyerekkoráról mesélne, de a társaság már az első mondatnál leinti. „Jól van, fala, ezt már is­merjük”. A kis Lajtai vidám fic­kó. A futball a mindene. A fo­ci viszont mindenkit érdekel, így aztán a kis Lajtai kedvére szid­hatja kedvenc csapatát, amely a vasárnapi meccset megint elfuse­rálta. A többiek csak helyeselni tudnak neki. A munkáról nemigen esik szó. Legfeljebb akkor, ha va­lakinél igencsak vékony volt a boríték. Ez legtöbbször Mezei úr­ral fordul elő, aki néha egy-egy hétfői napot önkényes munka­szünetnek nyilvánít, mivelhogy vasárnap kissé jobban­­elöntött a garatra. Mezei úr azután ennek következtében kénytelen keve­sebb pénzzel megelégedni És szid­ja a művezetőt, az igazgatót, az egész pereputtyot, csak magát nem. Az utastársak nem avatkoznak Mezei úr dolgába. Ismerik ugyan az ital romboló hatását, de hát úgy gondolják, ez nem az ő dol­guk. Mire a kalauz jön, úgyszól­ván mindent megbeszéltek már. Ekkor veszi elő a kártyát Koncz úr. Most szólal meg először. „Osz­­szak? — kérdezi kurtán, mert több szót kár volna vesztegetni erre a fontos aktusra. A többiek rábó­lintanak, és Koncz úr oszt. A kis Lajtai mint mindig, most is ká­romkodik, hogy micsoda lapok vannak a világon. Mezei úr sem sokkal vidámabb. Csak a doktor úr ujjong magában. Ú Úgy látszik, ma megint jó napja lesz. Most olyan békésen hajolnak össze a fejek, mintha egy család volná­nak. Azok is, egy család ők, az ingázók népes táborából. A kártya mindent felejtet. Hajnali felke­lést, otthoni zűröket, munkahelyi nyűglődést. A doktor úr bizakodó. Kinéz az ablakon. Van idő. Még úgy fél óra Pestig. Tű öreg szabó. Meséli, a bátyja is szabó volt. Szereti és érti a mes­terségét. Kuncsaftjai évtizedek után is visszajárnak hozzá. Hanem panasza van. A varrótű, azzal sehogy sincs kibékülve. „Nézze csak — mutatja, miközben egy gombot igyekszik fölvarrni —, máris elgörbül. Nincsen egyetlen tisztességes tűm sem. Ó, régebben ez másként volt. Amikor az arany­csapat járta a külföldet, volt aki zsákszámra hozta haza a kiváló svéd varrótűt. Azzal seftelt. De ma már nincs ilyesmi. Ma hifi­micsodát, videót, ilyesmiket hur­­colásznak haza. Ki hozna Pestre fűt? Nevetséges. Én meg kínlód­hatok itt ezekkel a vacakokkal!" Csatár Imre

Next