Magyar Nemzet, 1986. december (49. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-08 / 288. szám
Hétfő, 1986. december 8. Gondolkodószék Kedvesek és szórakoztatók vagyunk! Rekedt hangon szólított meg, mint aki sokáig gyakorolta a hasbeszélést, de nem vitte sokra benne. Ettől nyomban rokonszenvessé vált, hisz olykor magam is kísérletezem hasonlóval, és minidig előre sejthető: nem jutok messze vele. A szöveg jelét mindig lenyelem, az pedig gombóccá sűrűsödik a gyomromban, hasonlóvá téve a kérődzők azon fajához, amelyet marhának mond a műveletlen magyar ember, és eszébe sem jut, hogy a szó eredetileg kincset jelentett. Fiatal férfi volt, ápolt külsejű és jólöl tűzött, mintha akkor lépett volna ki a Corvin Áruházból az őszi kiárusítások idején, és olyan mosollyal állított meg, akár egy gyerek, ha arra vágyik, hogy felnőttek szemében lássa az elragadtatást, ami új ruhájának dukál. Mosolygott is, bár csak halványan. Volt ebben egy csöpp fölény, mint a messze földről érkezett utazóéban, amikor lelkesen magyarázunk neki valamit, ami itt a legszebb, legjobb, legnagyobb. A mosoly annak jelzéséreszolgál, hogy kedvesek és szórakoztatók vagyunk, a távolról jött utas szeret bennünket e szép tulajdonságainkért, bár a nagyról és a szépről neki is vannak segédfogalmai. Tehát: kissé rekedten, valamely Corvin-akcióból merített eleganciával, elnéző mosollyal a szája szögletén,egy fiatalember az utcán megszólított. — Értelmi fogyatékos vagyok — mondta —, adjon harminc forintot ! Nem a vallomás zavart meg, nem is a harminc forint hozott zavarba, hanem valami más. A férfi nézése volt különös. Kis fenyegetést éreztem benne, arra az esetre, ha nem adnék. Dél volt a Nagykörúton, és ott ilyenkor annyian járnak, hogy bármely Utáló kifosztható, ami kínos dolog, hisz az embert nem elég, hogy kizsebelik, de ki is röhögik, a kettő együtt pedig komoly inzultus. Ám gondolkodni nem volt sok idő, az alkalmi végrehajtó szép lassan tolta tenyerét az orrom alá. Nagy tenyere volt, benne egy marokra való ércpénz, abból a fajtából, amelyet valami nagyhatalmi megszállottság vezetett akkorára, hogy a fém értéke lehetőleg kétszer annyi legyen, mint a benne testet öltő forintoké. — Értelmi fogyatékos vagyok ! — ismételte meg tagoltabban, mint aki egy hülyének próbálja elmagyarázni a Körút sarki fekete ködben, hogy a Duna királynőjének szoknyáján áll, az imént elfüstölöd Ikarus autóbusz pedig világmárka. — Adjon harminc forintot... — Én nem vagyok értelmi fogyatékos, tehát adok magának egy tízest. A kéregető szűrös szemmel méregetett egy pillanatig. Tán azon töprengett: vajon becsaptam-e? Húsz forinttal mindenképp. Mérlegelte, hogy elnézze a csalást, vagy sem... Az is átvillant rajta, talán hazudok, mondván: nem vagyok gyengeelméjű. Hisz felajánlottam neki egy tízest, ami nem vall épeszűre. Jól Annyi eszem nem lehet, mint neki, ám a viselkedésem módfelett gyanús ... Azért a felé nyújtott pénzdarab leszerelte. Úgy volt vele, mint egy vidéki tanácselnök a településfejlesztési hozzájárulással, a világ egyetlen adónemével, ami önkéntes, de végrehajtható, ám a két stáció között alkudni lehet, viszont az alany kifárasztásának eszközei kizárólag az ő kezében vannak , mellyel ellenben csak módjával él, hiszen a menet egyetlen eredménye számára csupán az lehet, hogy a tanács koszszájában pontosan annyi pénz lesz, mint azt megelőzően, ám népszerűtlenné válik, ráadásul az összegeket részletekben kapja meg. Nem éppen jókedvűen tette el hát a tízest, amit nem éppen jókedvűen nyújtottam neki át. Korántsem fukarságból. Inkább a bűntudat miatt. Hogy az én hibámból megint munkanélküli jövedelem áramlott ki, mint ahogy mások hibájából már szépen megtelt a legújabb Corvin-divat szerint öltözött úr zsebe. Még néhány ilyen és komoly veszélybe kerülnek mindennapi gazdasági terveim. Később azonban sikerült hirtelen támadt rosszkedvemet elhessinteni. Mert, istenem ! Aki megróhatna a meggondolatlanul kiáramoltatott tízesért, annak elmagyarázom: a forgalomban levő pénz mennyisége szabályozható, sőt csökkenthető. De ilyenkor megnő a forgási sebessége és ugyanott vagyunk... Ha ma sokkal kevesebbet vásárolhatunk, akkor sok kereskedő és üzem tönkremegy, a többiek meg ezt megelőzendő emelik az árakat és így tovább... Sokáig forgathattam ilyeneket a fejemben a Körút sarkán, mert emberem, az alkalmi végrehajtó ismét hozzám lépett: — Értelmi fogyatékos vagyok... — már nyújtotta is a tenyerét. — Na és... — mondtam undoran — akkor magának biztosan van kölcsön egy ezrese. Megay László t . A Magyar Nemzet Galériája Perlrott Csaba Vilmos: Krisztus, 1926 (Mihályi Ernő hagyatékiból, a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum tulajdona) Magyar Nemzet "Csak ami jár: lelkesedésem kiművelt. Nem szórok vid szitkokat s hangsúlyosan esivkelő kóristalényok felé.Garaczi László második kötete egyszerre modern és konzervatív. Vizuális élménye jól körvonalazott figuratív jellegű — úgy látszik, nehéz szakítani a nyelv közmegegyezésen alapuló képiségével —, de a képi konkrétumokat ellensúlyozó irónia az értelem szabadságát sugallja, azt a világot, amiben csak egyetlen fölérendelést ismernek el az emberek: értelem fölött nem lettet más, mint értelem. Amikor ez az érzékeny felsőbbrendűség az értelmetlennel találkozik, fanyarkeserű döbbenetté torzul a kép. Az elvonatkoztatás síkján egyenlő eséllyel elfojtott érzelmek, kinevezett érzékenységek mind pontatlannak tűnnek a fogalmi tisztaság magaslatából, de a költő szemérmesen vonzódik a pontatlannak minősített érzelemvilághoz, a testi élmények, jelmezes hangulatok kettősségéhez. Ezt az érzékeny sérthetőséget nagyon sebezhető öntörvényű, zárt világot védi a hideg, kiszámított, néha kegyetlen gesztusok, türelmetlen mozdulatok elutasító, gyanakvó mechanizmusa, és az állandó vágy, szigorú pontosságra törekvés. „Szépségem maga a tiszta és félelemmel átitatott jelenlét” — írja, és ne keressük a félelem közvetlen okát, ez humán-ontológiai félelem, a természetes kiválasztódás, alkalmazkodás természetellenes fájdalma, amikor a „fejlett egyed” ijedt-ironikusan észleli, hogy a legparányibb területet sem tudja visszafoglalni a macskáktól, madaraktól, mert mindarról leszokott, amit azok még tudnak, hisz oly magányosan kiválasztódott Mosolyt keltő éjjeli édes lepkepor hull a költő mesterien alkotott maszkjaira és az egyre változó álarcok alól hangja hol mesterkélten finomkodó, hol durván, kamaszosan reccsen: „Kevés dolog hoz ki a béketűrésből, de jobb szeretem, ha szárazon sír, befelé, méltósággal. Fegyelmezetten. Az ütéstől bezuhan a ruhásszekrény fénylő síkjai közé.” Nehéz ezeket a primér sorokat elvonatkoztatott légiesen iróniával szemlélni és kissé gyanakvóvá válik ujjongó azonosulásunk: vajon merre tart ez a sűrű elfojtódási folyamat? És vajon folyamat-e, vagy egy megkövesedett, kihullott pillanat? „Lazítok, türemkedek, aztán alázúdulok. / Egyszer aztán bevarrok neki vagy kétszer”. Az indokolatlan durvaság gondolatlerázó gesztus, de ha ennek oka csak a magába zárt indulat, akkor a versindító agresszív élmény ok-okozati érdeklődésre egyszerűsíti a vers értelmezési zónáját: ki, kintit, mikor, miért? Indoklás, mert: „Régóta fenem a fogam a cakkosfülűre”, vagy, mert „Régóta fenem a fogam a tányérszájúra”. Ezek az elfojtott indulatok érv télen „kitüremkedései”. Parabolái konvencionális gondolati sémákra emlékeztetnek: az ember nagy fekete konzervdobozban van; a lovat vérszívó legyek támadják, de tűri; a költő bukása egy repülés kísérletére hasonlít, amire patetikus pontatlansággal mondják a halandók: „repülj az egyszerű nép megért tégedet"; a kentaúr Egy-ként nő ki a hallgatásból stb., tehát mind a hagyományos közösségért áldozathozó magányos hős-szimbólumokat konzerváló képiség. Ugyanakkor távolságtartó irónia és gondolati pontosságra törekvő stílus. Ez utóbbi biztató. (Magvető) Ágoston Vilmos könyvesház * A terület visszafoglalása a madaraktól Garaczi László versei Lukács evangéliuma Kurucz Gyula regénye Valmi, reggel feltámadt a szál. Metsszen, élesen fütyült végig a falon, elsöpörte az utolsó, késő őszi este békességét. Nem azerejével. Inkább a hangjával ígért hideget, telet, vigasztalanságot. Quo vadis, őrmester elvtárs? Nehezen hihető, hogy Péter apostol e szavakkal fordult volna a rendőregyenruhát viselő Jézushoz Magyarországon, 1952-ben. Pedig Kurucz Gyula új regényében ez az alapfikció, s az olvasó egy botcsinálta magyar Megváltó útját követheti, egészen a megteszittetésig. Az ókori Jeruzsálem helyett egy tiszántúli, református magyar faluban játszódik a cselekmény 1949 és 1952 között. Kiss Lukács rendőr őrmester szeme elé a pusztulás, az emberi és anyagi romlás képei tárulnak, s nincs okunk kétségbe vonni, hogy az író által ábrázolt falusi viszonyok jóval közelebb állnak a történelmi valósághoz, mint a korabeli Szabad Nép optimizmust sugárzó beszámolói. Beszolgáltatások, kuláktalanítás, a helyi és az országos vezetők gátlástalan hatalmaskodása nyomorítja azt a paraszti közösséget, ahonnan Kiss Lukács kiszakadt, s amerre a szem ellát, mindenütt cinikus paródiává ficamodott a törvény és a rend. A jövő is kiszámíthatatlan és irracionális: egyenesen a nemzethalál víziója lebeg a könyv lapjai fölött. Kurucz Gyula színei rendkívül sötétek, már-már túlságosan is azok, mintha tudatosan gyűjtötte volna össze a vigasztalanul valóságos negatívumokat, mert csak ezek indokolhatták meg főhőse, e stigmákat is produkáló Krisztus-alterego alapvetően irracionális jellemét Teljesen elképzelhetetlen ugyanis, hogy a népének sorsáért szüntelenül aggódó Kiss Lukács, akinek húga egy tiltott vetélésbe hal bele, apját pedig 1949-ben, az „első demokratikus választáson", a szavazóhelyiségben lövi le egy ÁVH-s „rendfenntartó”, a katonai szolgálat letöltése után rendőr legyen, sőt mi több, felvételét kérje az államvédelmisekhez. „Én azért álltam be rendőrnek, hogy onnan kapjon biztatást, emberséget ez a nép, ahonnan a legnagyobb fenyegetést érzem” — tárulkozik ki egy őszinte pillanatában a főhős, aki e felfogása ellenére is lelkiismeretesen részt vesz törvénytelen letartóztatásokban, éjjeli razziákban. Igaz, egy fokkal igyekszik emberségesebben viselkedni, mint társai és szadista parancsnokai, de tettei mégsem egyeztethetők össze a prédikációiban minduntalan felbukkanó felebaráti szeretettel és megértéssel. Kiss Lukács anakronisztikus megnyilatkozásai közül különösen figyelemre méltó az, amelyben faluja református papját biztatja a közösségért való kiállásra, majd pedig kijelenti: „Jézus nagy ember volt, nincs haladó, rendszer, amelyik kivethetné a példaképei közül.” Nem csoda, hogy a lelkipásztor bizalmatlanul fogadja a népfrontszellemű őrmesteri kioktatást, s provokációtól tartva, fel is jelenti Kiss Lukácsot. Megjegyzendő, hogy a szabadidejében Sztálin és Krisztus képmását faragó őrmestert senki sem érti meg, többek között az olvasó sem. S ha mégis akad valaki, akivel a főhős megtalálja a közös hangot, az ugyanolyan mesterkélt figura, mint ő. Egy régi, kitelepített katonatisztről van szó, aki részt vett az ellenállási mozgalomban, s most az elmulasztott lehetőségekért járó büntetésként fogadja a sorsot, mely osztályrészéül jutott A tiszt szavaiba tárgyi tévedés csúszik: a második világháborúból való magyar kiugrás kapcsán megemlíti „az ugrásra kész román és cseh hadsereget”. Márpedig az utóbbi 1944-ben már — és még — nem létezett, csak a Tiso-féle független Szlovákia hadereje, de ezen semmiképp sem múlt hogy Horthy és közvetlen környezete csődöt mondott a válságos pillanatokban. Kiss Lukács sorsa a regény végére tragikusan alakul: egykori mestere döfi bordái közé a kést tehát valahogy úgy végzi, ahogy Gáli István főhőse a Ménesgazdában. A két alak közül az utóbbi összehasonlíthatatlanabbul reálisabb, hitelesebb. (Szépirodalmi) Pele János ÚJ KÖNYVEK THIERY ARPAD: FREYTAG TESTVÉREK Thiery Árpád korábbi regényében a Freytag család sorsáról írt, újabb könyvében 19S€ őszétől a hatvanas évek végéig követi a két fivér történetét. (Magvető) RAKK TAMÁS: A VADÁSZ IS EMBER A hazai vadászirodalom kedvelői, kiváltképp a Nimród olvasói előtt nem ismeretlen a szerző neve. Több mint egy évtizede publikál a vadászújság hasábjain, s írásai egyre jobban felkeltik a szakma és a Diana kegyeiben csupán kalandot kereső olvasók figyelmét. (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó) PAULINA ÉVA: ZENÉSZBALLADA Táncdalfesztivál, IMI. Jó megjelenésű fiatalember, kellemes hang, fülbemászó muzsika, óriási közönségsiker — egy karrier első állomása, s a folytatás is hasonlóan ígéretes. Szécsi Pál egycsapás óta országszerte népszerű lett, dalait gyakran hallani a rádióban, fellépéseinek se szeri, se száma ... Aztán a pálya sima íve megtörik, a reflektorfény elhalványulni látszik, az énekes magánéletéről egyre több pletyka kering. Mi történt? (Magvető) SZERKES/ 11 SZABÓ KYOIHO Asszonyok férfisorban Őrszigethy Erzsébet szociográfiája A templomtól a tűzoltószertárig tartott a falu, az udvarok és a kertek meredeken lejtő völgyben, a dolinában értek, véget. Emlékezhetünk rá, hogy még Darvas József kezdeményezésére indította meg a Szépirodalmi Kiadó — önálló szerkesztőbizottságot működtetve — a Magyarország felfedezése sorozatot. Azóta inkább kevesebb, mint több rendszerességgel jelennek meg azok a szociográfia-kötetek, amelyek a harmincas évek falukutató nemzedékének progresszív törekvéseit vállalva tájegységek, termelési ágazatok, szokásrendek mai állapotával ismertetnek meg. A műfaj sajátosságának megfelelően, az is követelmény, hogy a tényeket szépirodalmi színvonalon rögzítse a szociográfia írója. Orszigethy Erzsébet arra vállalkozott, hogy gyermekkor nyaralásainak színhelyét, tanító nagyapja faluját, Hévízgyörköt örökítse meg. A főváros vonzásában élő község azért is érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert népszokások és városi hatások sajátos szimbiózisában él. A férfiak többsége ingázó, az asszonyok többsége piacozó. Ugyanakkor őrzik népviseletüket, vallási szokásaikat, s megannyi, a kisebb közösséget kormányzó íratlan életszabályukat Mindezeket tudva Hévízgyörk szociográfiájának megrajzolása esélyt kmél arra is, hogy egy tipikusan „átmeneti” falu világát kirajzolhassa a szerző. Az esély kétségtelenül megvan, de a kötetnek nem sikerült betöltenie ezt a várakozást Úgy tetszik, mindenekelőtt azért nem, mert a bőséggel szerzett ismeretek között nem sikerült rendszert teremtenie. Igaz, fejezetekre osztja munkáját, ám a fejezetek élére írt tárgyköröket jölő címek távolról sem határozzák meg előadásmódját Kapkod. Minden értesülését, gondolattársítását érzelmi benyomását egyszerre akarja elmondani, ám ettől nem tömör, hanem kusza lesz közlendője. , Bizonyára segített volna az anyagrendezésben, ha hazánk, vagy csak a tájegység falutípusairól többet tud,a egy, már föltárt falurendszer szerkezetében — összehasonlításokat téve — tudja elhelyezni Hévízgyörköt Őrszigethy azonban csakis ezzel a községgel törődik, s még azt is kész érte elfelejteni, ami saját társadalmi helyzetéből, gyakorlatából nyilvánvaló. Az anyagkezelés szemléleti hiányosságból jön létre, és szemléleti hiányosságokat is szül. Az „Utak és útvesztők” című fejezet élén elmondja egy helybeli születésű tanárember csúfos karrierjének történetét, de meg sem kísérli, hogy e történet tényeibe úgy avasson be, hogy helyi elbeszélőket vagy az érintettet is megszólaltatja. Beéri a közszájon forgó , korrupciót, hatalomra törekvést taglaló mendemondákkal. A történet így sematikussá lesz: a karrierista osztálytagadót kiveti szülőfaluja. Ez a módszer nem meggyőző, mert arra is alkalmas, hogy a názáreti köznéppel Jézus Krisztus élettörténetéből formáljunk betyárkodást példázó históriát A szociográfia tényirodalom. Megköveteli, hogy a szóbeszédet konkréttá tegyük, kihámozzuk az egyik és a másik oldal érveit, igazságait — tárgyilagosan. A kötet legbecsesebb részei azok, amelyekben dokumentarista hűséggel — idézetképpen — a györkiek szólalnak meg. Valószínűleg a szerző magnetofont használt: eleven észjárásra, megfigyelőképességre, kitűnő mesélőkedvre vallanak ezek a szövegrészletek. Kár, hogy az anyaggyűjtő beérte annyival, amennyit maguktól is elmondtak volna, s nem vállalt föl ügyeket, nyomozván esetek után, vagy — akár név nélkül is — nem vette vallatóra őket olyan dolgokról, amelyeket ugyan gyakorolnak, de szóvá tenni ildomtalan. Orszigethy Erzsébet sajnos, nem vette észre, hogy egy közösség belső életéről, kivált, ha abban a közösségből valódi vezető szerepet visznek az asszonyok, a nővoltában megjelenő ,kérdezőbiztos" többet tudhat meg, mint egy férfikolléga. A kötet egyenetlenségei, s az elapadóban levő sorozat ténye többre enged következtetni egyszeri esetnél, mintha a Magyarország felfedezése című sorozat szerkesztőiben megcsappant volna a valóság feltárását sürgető törekvés, a nemcsak lelkes, de szakmai elmélyülésre is hajlamos szerzők meghódítása. Kár. (Szépirodalmi) Berkes Erzsébet 7 Erdélyi János válogatott művei A Magyar Remekírók új kötete Ha szived a hazáért Úgy lángol és eped, Hogy vérező keservek Miatt majd megrepedt Zengj, tégy, csatázz, kinek mint Adák az istenek. Oltárt a hazának Hogy füstölögjenek. A tehetség csak egy tényesző, egyfelől kor is kell, idős történelmi alkalom, társadalmi elhivatás, másrészt: műveltség, kitartás, szívós munka. Ez együtt a nagyság titka, ezért nőhetett föl hazánkban a múlt század közepén élt s alkotott nemzedék. Legnagyobbjai nemzeti Pantheonunk óriásaivá tetteik: Széchenyi, Kossuth, Deák, Semmelweis, Liszt, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Kemény, Madách s alighanem Eötvös, Erkel, Görgey és Jókai is —, de aligtartjuk számon azokat, anok tán nem kevesebbet, csak mást alkottak, éppenséggel többféle művet, s a sokféleség korlátozza bámulatunkat Pedig e kor sokféle munkára hívta föl, hívta ki a reform és forradalom e nagy nemzedékét s aki a feladatoktömkelegében hol itt, hl ott próbált helytállni, semmiben sem tetszik igazán óriásnak. Ez lehet az oka, hogy máig sem foglalja el méltó helyét nemzeti tudatunkban Erdélyi János, a „népi gondolat után legelső, herderi harcosa, Széchenyi híres követője, kitűnő író, kultúra-szervező, szerkesztő, kritikus, népköltési gyűjtő, esztéta, pedagógus, s nem utolsósorban az első korszerűen gondolkodó magyar filozófus. Maga is népi származék; apja (noha az átlagnál műveltebb, verselhető) jobbágy, aki fiát papnak adná, ám a fiú, Sárospatak neveltje — később legnagyobb nevelője —, szülei bánatára jogásznak megy, nyilván azért, mert e pálya közelebb van a közélethez. Noha borotvaéles esze könnyíti dolgát, mégsem egykönnyen válik emberré: még az ösztöndíj sem segít, annál inkább a fólszituált gyengébb vagy fiatalabb diákok tanítgatása. A nevelői pálya juttatja el az őt megbecsülő gazdag nemesi körökbe, s noha már (huszonévesen!) a Tudós Társaság tagja, csak ilyen jómódú tanítvány kísérőjeként utazgathat Nyugat-Európában. Utazása valóságos menekülés: pár év alatt rettentő veszteségek érik, elhalnak szülei, testvére, fiatal felesége, kislánya, de a csapások nem törik össze, hanem érzékenységét fokozzák, amely érzékenység az itthon szerzett alapműveltséggel (többek között nyelvtudással és hazulról vitt társadalmi-gazdasági érdeklődéssel szükségessé s lehetővé teszi számára, hogy a polgári fejlődés magasabb stációin álló országokban mindent megnézzen, megtanuljon — hiszen haza kell hozni, ami ott bevált: munkában, műveltségben, magatartásban. Nem mintha ami itt van, megvetendő lenne! Amit csak észrevesz, megvizsgál, itthon is megannyi fölfedezés: mily szép az Alföld (ezt előbb tudatosítja, mint Petőfi), milyen öntudata, tartása, sőt művészete van a magyar parasztembernek; noha nagy az elmaradottság: országszerte mekkora az elszánás a jobbításra! Ki gondolná, hogy a közepes költő, színes, mozgalmas életteli útirajzok szerzője, a Respublica című lap volt szerkesztője, vidéki száműzetésben, Sárospatakon a legelvantasab kortársi filozófia művelőijeként tűnik majd ki: honunkban ő lesz a hegeli tanok első képviselője, s még a kortárs zsenit, Madáchot is mintegy „balról” bírálja, mert a falanszterjelenetben túlságosan negatív képet rajzolt az elképzelhető szocializmusról. Különben mindig megértéssel, szeretettel, de őszintén és szigorúan ítél meg még oly dolgokat is, amihez nem ért (zene). Munkásságában a legfontosabb: a fejlődés hite s a dialektikus szemlélet Ez a T. Erdélyi Hona gondozásában most együtt olvasható legjava versei, tanulmányai,kritikái minden sorában ott van, nemcsak mint elmélet, elvárás, politikum vagy filozófia, hanem mint az élet tükre is. (Szépirodalmi) Kristó Nagy István