Magyar Nemzet, 1987. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

Szombat, 1987. február 28. Magyar Nemzet Könyvek fele áron Egy hete tart a kedvezményes könyvvásár, s mi vásárlók szorgal­masan bandukolunk boltról boltra, böngészünk, válogatunk, felfede­zünk és rácsodálkozunk, telepakoljuk kosarainkat és fizetünk Emlékszem, néhány esztendeje, amikor majd tízesztendős szünet után újra elkezdték a könyvek időszakos árleszállítását, számos írás kelt a kereskedelemben egyébként dívó szokás ellen. A kultúra meg­­szentségtelenítéséről, a könyv áruvá degradálásáról, a költők, írók, s egyáltalán: a szellemi elit újabb megszégyenítéséről szóltak az ellen­­vélemények. A publicisták rangos névsorokat állítottak össze az „érték­csökkentett’’ szerzőkről, és konkrét esetekkel bizonyították: sok siker­gyanús könyv a terjesztés nehézkessége, a rossz példányszám-megálla­­pítás, az elosztás átgondolatlansága okán „ült le", tűnt el a raktárak süllyesztőjében. Majd az egykori csemegeként keresett hiányköny­vekből két-három esztendei raktárporosodás után dömping-könyv lett; amit egykor teljes áron el lehetett volna adni, azt később féláron dob­ják a vásárlók után. Természetesen az egykori vitában megszólaltak az árleszállítás hívei is. Sok anomáliát elismerve lényegében azt a kérdést forgatták meg érvként: Mi a jobb? Ha kiváló könyvek örökre a raktárban maradnak, vagy ha féláron is, de legalább eljutnak az olvasókhoz? A vita mára elcsendesedett, a február végi, március eleji könyv­vásárok immár hagyománnyá lettek, a három esztendősnél régebbi köteteket kedvezményes áron adják ebben az időszakban. S az is bizo­nyos, hogy a vásárlók körében esztendőről esztendőre nagyobb sikere van az ötvenszázalékos engedménynek. Egyrészt azért, mert gyakorta bukkanhatnak rá a korábban a föld alól sem szerezhető kötetek pél­dányaira, s ilyenkor a fele ár az egykori bosszúság kései jóvátételeként is elkönyvelhető. Másrészt — s ez az infláció mértékét meghaladó könyváremelések idején egyáltalán nem elhanyagolható szempont — az eredetileg drágállott, s ezért megmaradt borsos árú kiadványokhoz ilyenkor lehet hozzájutni elfogadhatóbb összegért. Nem kevesen áll­tak, álltunk rá erre a reményre, hogy majd három év múlva, majd féláron... S már előre szólok: jövőre az 1985-ben­ megjelent könyvek is sorra kerülnek... (murányi) Meinl-tanszék Hol volt, hol nem volt — így kezdődik a mese. Nem volt, de lesz viszont szeptembertől „Meinl-fakultázs" a kereskedel­mi szakmunkásképző iskolák egyikében. Békásmegyeren egy vadonatúj épületbe „költözik” be az a százhúsz fiatal, akik kiáll­ják a három próbát: megfelelő bizonyítványt hoznak az általá­nosból, rátermettek és hivatásuk­nak tekintik a kereskedői pályát. Ott azután úgy élnek majd, mint Tündérországban: kabinetrend­szerben tanulnak, laboratórium­ban gyakorolhatják a maguk vá­lasztotta idegen nyelvet, mini­színpadon — saját nézőtérrel — mutathatják be, amit éppen kö­zönség elé akarnak vinni, olyan tornatermük lesz, amely nemzet­közi teremmérkőzésekre is alkal­mas és nagy könyvtáruk- E mesebeli'‘bb­omaföld „kirá­lyai” a Csemege Kereskedelmi Vállalat és Fővárosi Tanács műve­lődési főosztálya. A „varázsköny­veket” és a hivatás gyakorlására inspiráló órák menetrendjét a szakma neves mesterei alakítják, nagy figyelmet szentelve annak, hogy a Csemege — és elődje, a Meinl cég — minden felhalmo­zott szakismeretét táplálják a bi­rodalom leendő polgáraiba. Úgy érzik ugyanis, hogy az élelmiszer­kereskedelemben éppen ideje föl­vállalni valakinek a szegény ember legkisebb fia szerepét, aki útnak indul és legyőzi a hétfejű sárkányt, a modortalanságot, a vevőkkel szembeni közönyt, az eladandó termékek ismeretének és a felhasználásukra való buz­­dításának a teljes hiányát, a ve­vőkkel — akár idegen nyelven is — való tárgyalás lehetetlenségét a számolás és mérés hibátlansá­­gának elképzelhetetlenségét, a kirakatrendezés fortélyainak nem tudását, s legfőképpen a vál­lalathoz tartozás érzésének, büsz­keségének semmibevételét. A­de­­ságos lesz. Aki rossz, attól elbú­csúznak, aki a legjobb, az ösztön­díjat kap, s ha végzett, magasabb fizetést Az iskola nemcsak a be­cenevében lesz Meinl-tanszék, jönnek a szomszédból szakembe­rek is kíjaink oktatására, a ki­emelkedően­­ tanulók pedig a ha­­­­táron túl is tanulmányozhatják majd, eredetiben, a Meinl-metó­­dust. Itt a vége, fuss el véle ... de mi, felnőtt vevők nagyon kí­vánjuk, hogy valósággá váljon a mese: ügyes, okos, talpraesett jó megjelenésű csemegések beszél­jenek rá arra, hogy még ebből meg abból a kitűnő készítmény­ből is vegyünk ... r.­­. BARÁTH LAJOS Déry tejeskávéja Ha tőlem megkérdezhették író­olvasó találkozón, miszerint igaz-e, hogy Balzac regényírás közben büdös zoknit szagolgatott, olykor pedig rohadt almát tapo­gatott s hogy nekem van-e ha­sonló alkotói szokásom — akkor joggal vettem a címet: szerette-e Déry Tibor a tejeskávét? Úgy gondolom, tulajdonképpen Balzac nagysága nem abban rejlik, hogy milyen illatú zoknikat dugdosott az orra elé írás közben, avagy milyen minőségű almákat tapo­gatott — Déryt sem azért tisztel­jük, mert nagyon szerette a tejes­kávét A dolgot — ha nem is perdön­tően — Garai Gábor még nyolc­vanöt karácsonyán, a Magyar Nemzet karácsonyi számában el­döntötte, méghozzá a Törmelékek Weimar­ból, Wartburgból című írásában. Aki nem olvasta volna — véletlenül — ezt a Garai-írást avagy már megfeledkezett volna róla, hát közlöm: a szerző vissza­emlékezése szerint Déry Tibor Wartburg várában pontosabban a­ trónteremben, az előzékeny és figyelmes főpincér unszolására, hogy mit óhajt fogyasztani, Déry kurtán ennyit mondott: „Tejes­kávét. Van?” Volt. Bár nem nemzetközi írótalál­kozón, még csak közönséges írói kiküldöttként sem, de magam is megjártam Wartburg várát. Fia­tal újságíró koromban jutottam el erre a vidékre, s egy német kollégám kalauzolt-fuvarozott vá­rosról városra, várról várra, kas­télyból kastélyba. A szász-svájci városok olyan gyönyörűek, hogy kedvem lett volna megtapogatni a házfalakat, netán mézeskalács­ból készítették? Az utcák tiszta­ságáról pedig az jutott az eszem­be: itt holnap kétnapos búcsú kezdődik — emlékezve némely magyar kisvárosra, ahol az utcát csak, s esetleg sátoros ünnepek előtt söprik, a falak meszeléséről, festéséről nem is beszélve. A Wartburg­ kaptatókat sírva­­nyögve mászta meg kollégám Trabantja, de csupán a várat kellett gyalogosan megmászni, ahol nem kis csodálkozásomra megtudtam; bizony, az a vár is magyar volt valamikor, egyszer i­s ott díszelgett a trónterem mennyezete alatt az Árpád-kori magyar címer. A történelmi Ma­gyarországon történtek még cso­dák — már magam is olvastam­­tanultam valamennyit Erzsébet kenyere rózsákká változik, pedig egy igen zord és szigorú Thürin­­giai Lajos is a közelében élt ak­kortájt. Erzsébetet szentté avat­ták — éppen a hűséges jobbágyai követelésére, akik később (az unokáik legkivált) már alig jutot­tak kenyérhez, s a rózsaszálakból is csupán a tövist kapták. Több mint egy éve elmúlt, hogy a Magyar Nemzet 1985-ös kará­csonyi számát a „Fontos, azonnal megírandó" dossziémban őrzöm, s most már elérkezett az ideje, hogy ország, világ előtt kiáltsam Garai után: Déry Tibor igenis szerette a tejeskávét. Ha az iro­dalmi tudós uraknak fontos volt elhitetni a Balzac-olvasók köré­ben a rohadt alma és büdös zokni legendát — hát mért ne tudnák a Déry-tisztelők és -olvasók: szere­tett emlékű halhatatlanunk ra­jongásig imádta a tejeskávét. Én erről személyesen győződ­tem meg, bizony, több mint ne­gyedszázada. Nem a wartburgi vár tróntermében, s nem gálán és gazdag fogadáson — hiszen itt Déry még (gondolom) medvetalp­­sültet is kérhetett volna, előtte esetleg egy csésze teknőclevest Ilyenféle ínyencségeket volt al­kalmam megkóstolni — de meg­elégedtem a kóstolás örömével, s ha módom volt, akkor egy tányér zöldbabfőzeléket kértem — tükör­tojással. A Diósgyőri Munkás című heti­lap reményteljes újságírója vol­tam abban az időben, amikor tu­datlanul is tudtam, hogy Déry szereti a tejeskávét Írói ambí­cióim már nyiladoztak, s tán előbb is nyílik ki, ha a mellék­állású pótfőszerkesztőnk, egy nyugdíjas nyomdász leszó­lásait nem kapom naponta tárcától tár­cára. (Atyus ugyanis minden kí­sérletemről bebizonyította, hogy ő azt egy kurta címes hírben is megírja.) Unalmas hétköznapi délelőttön vendég állított be a szerkesztősé­günkbe. Udvariasan köszönt , érdeklődött: fogadná-e őt a fő­­szerkesztő. — Sajnos, nincs bent... Talán Éviké — s a gépírónkra mutat­tam — vagy én ... Ha segíthet­nénk valamiben. — Szeretném megnézni a Ko­hászati Műveket Gomb ügynöknek is nézhettem volna ezt a szerény embert akit még székkel sem kínáltunk nagy­­hirtelen. De a modora, a tekinte­te ... Nem tudtam neki ellenáll­ni... — Szívesen végigkísérem — ajánlkoztam. — Hát olyan egyszerű oda be­jutni? — Ha velem jön... — mert ar­ra mindig büszke voltam: engem portás nem volt képes megállí­tani a gyárkapuban, de még a fő­hivatal főbejárata előtt sem. Csak ránéztem, már kisaccoltam: van-e lánya, unokája, fia, borja — s a nagyhangú köszönés után egészségük felől érdeklődtem. Megjátszottam, hogy évek óta atyai, anyai barátságban vagyunk — minek akkor holmi igazolás, bejegyzés, miegyéb. A Lenin Ko­hászati Művekben meg valóban ismertek. Martin, kohók, hengerde — szépen sorjába vettük. Izzadtam, fájt a vádlim a sok mászkáléstól — mert az öregúr nem sietett Sőt nagyon is módszeresen érdeklő­dött: mennyit keres egy kohász, egy martinász, egy himi-humi segédmunkás, a takarítónők. Olyan kérdéseket tett fel az em­bereknek, amire minden munkás­ember szívesen válaszol — külö­nösen, ha panaszkodhat közben. Kérdezték is tőlem a háta mögött: „Nagykutya lehet, mi?” Fogalmam se volt arról, kicso­da. Bemutatkoztunk mi, becsüle­tes kézfogással, de az csak any­­nyira jó, hogy az ember elrebegi a saját nevét, a másikéra oda se figyel. — Hát nem akárki, az bizonyos — mondtam, ezzel mintegy ma­gam is akárkiségét is növesztet­tem. Bizony, délutánba hajlott az idő, amikor a túlsó kapuk egyi­kén kivánszorogtunk. — Reggelizett maga, fiam? — kérdezte atyaian. — Ma még nem. — No, akkor most pótoljuk. Van itt tejcsárda? A falánál álltunk éppen. Bementünk, udvariasan meg­kérdeztem: — Ha megengedi, meghívom reggelire. Mit hozhatok? — Tejeskávét. Van? — Én is azt szeretem. Itt ki­tűnőt csinálnak. A késői reggeli után — már fáradni látott a vendégem — újra kérdezett. — Tudna nekem egy taxit fog­ni, fiam? Minden taxis jó barátom volt, már csak azért is, mert a legidő­sebb bátyám Miskolcon taxizás­sal kereste a kenyerét — Itt parkolnak. Mosolygott — Hát akkor ez a napom jól sikerült — s megköszönte a kísé­retet, a reggelit kezet fogtunk, és ő ugyanolyan egyszerűen, mint ahogyan jött elment Már Tatabányán éltem, amikor a televízió riportot készített Déry Tiborral. Mikor megpillantottam ,a képernyőt felkiáltottam. — Hiszen én ezt az embert kí­sértem évekkel ezelőtt a Kohá­szati Művekben! A családom hitte is, nem is. Ám erről az útjáról Déry írt egy alkalommal. A diósgyőri mun­kásokról volt szó az írásában, de megemlítette, hogy egy fiatal új­ságíró segítette őt s hogy annyira kedves volt ez a fiatalember, hogy még egy reggelire is meginvitál­ta, s hogy régen ivott olyan finom tejeskávét mint akkor, ott , Miskolcon. Feltételeztem, hogy az a diós­győri tejeskávé jobban ízlett Dérynek, mint a wartburgi. Ezt eldönteni, sajnos, ma már lehe­tetlen. De feltételezni azért sza­bad ... Magar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN A hidak orvosa Nevét 1977-ben ismerte meg az ország és a főváros, amikor el­kezdődött a Margit híd felújítá­sával a Duna-hidak újjászületése. Ilyen arányú és ilyen egyenletes iramban végrehajtott felújításra az ideig nem került sor hazánk­ban, leszámítva az ostrom után végrehajtott s roppant erőfeszíté­seket igénylő újjáépítést. A hábo­rú alatt elsőnek megsérült Mar­git híd felújítása már békés kö­rülmények között, a főváros ki­bontakozott szépségének látvá­nyos keretében zajlott le, termé­szetszerűleg nagyobb és érzéke­nyebb közfigyelemtől kísérve. A kiváncsi Budapest figyelmét megragadta, hogy a híd újjáépí­tése s a csatlakozó budai körút forgalmának újjászervezése mi­lyen szervezetten, menetrendsze­rűen folyt. A pesti emberek ro­­konszenvét nem könnyű meg­nyerni, így hát eltelt egy kis idő, amíg a körutak népe személyes ismerősként kezdte emlegetni és dicsérni dr. Dalmy Tibort, a felújí­tás miniszteri biztosát, napjaink­ban már a FŐMTERV műszaki igazgatóhelyettesét, aki tanácsi és miniszteri biztosként e napokban kezd hozzá a Lánchíd felújításá­hoz. A Margit híd, a Petőfi híd, a Szabadság híd és az Árpád híd után ez az ötödik Duna-híd, amely dr. Dalmy Tibor vezetésé­vel megújhodik. Tíz év alatt öt híd születik újjá e szerény és ki­tartó szakember vezetésével s mi a két kezünk tíz ujján meg tud­juk számolni, hányszor találkoz­tak a sajtó képviselői a hidak orvosával, akinek egyetlen egy­mondatos „nyilatkozatát” vala­mikor valamelyik híd felújításá­val kapcsolatban jegyeztem fel: — Jól kell megcsinálni, mert, a jó munka maga helyett beszél. Tízéves ismeretségünk alatt megkíséreltem összeszámolni, hányféle feladat vár egy ember­re, akinek a kezében a gigantikus munkálatok szálai összefutnak. Nem sikerült s hiába kérdeztem a már legendás hírű mérnököt, csak mosolygott és vállat vont, azután kibökte: —Kérdezzen könnyebbet! Nem kérdeztem, inkább gyűj­tögettem a lélegzetállító eredmé­nyeket és a hídmunka apró­­cseprő morzsáit, amelyek néha jellemzőbbek voltak, mint egy soktonnás hídelem beemelése. — Szervezés kérdése — mond­ta a „főnök”, ahogy az emberei szólították, bizalmasan és tiszte­lettel, mert nagyon sok állandó munkatársból állt a stábja s min­denki mindig tudja a dolgát Tud­ták a Margit hídnál, hogy éjjel néhány garázda alak a Dunába dobált pár tucat betonlapot s reggel már szállították az újakat tudták az Árpád hídnál, hogy mi­lyen lesz a budai hídfő kiképzé­se, tudták, hogy a Petőfi híd le­hajtójánál hogyan lehet megmen­teni egy lakó nagy értékű Mária Terézia-kori csillárjait a cölöp­verő gépek romboló hatásától, s már akkor tudták, hogy hová kerül egy-egy szobor, amikor a művész még az agyagot gyúrta s a szobor körvonalai még a kopo­nyacsontjai mögött rejtőztek. A tíz év legnehezebb munkája a Lánchíd lesz. Nem is a műszaki megoldások, hanem a bonyolult és nehézkes terelési manőverek, amelyek alaposan próbára teszik a fegyelmezetlen magyar közle­kedést és az idegenforgalom nyári duzzanatait De bízzunk benne, hogy a hidak orvosa ezekre a ba­jokra is tud valami nyugtató me­dicinát (h. g.) KÁOSZ — Már nem is emlékszem pontosan, hogy is mondta a rádió: az IRA elrabolt két síita baszkot, vagy fordítva?!... (Lilhocda látván rajta) . A MÚLT HETI szegedi el­méleti tanácskozás zárszavában hangzott el: „é érdemi vitában csengtek egybe vagy ütköztek meg a nézetek, olykor szenve­délyesen is”. Alátámaszthatom ezt jómagam is, figyelve a ne­gyedik szekció forró légkörű eszmecseréjét, ahol a pártveze­tés és a tömegszervezetek vi­szonya, a gazdaság és a politi­kai rendszer kapcsolata került terítékre. A főreferátum jó vitaalapul szolgált ehhez a témakörhöz is, mert élesen, exponált ten­denciákat, kedvező és kedve­zőtlen jelenségeket egyaránt. „Az elmúlt évtizedek politikai történései azt tanúsították — hangsúlyozta Berecz János —, hogy a politika, a hatalom tar­talma mellett rendkívül nagy jelentősége van a hatalomgya­korlás módjának és stílusának. A szocializmus — lényegéből következően — demokratikus hatalom. S ha ez sérelmet szen­ved, akkor a szocializmus épí­tése látja kárát. Ezért a demok­rácia fejlesztése a szocializmus építésének törvényszerűsége." Szólt arról is, ha az intézmény­­rendszer megcsontosodik, vagy esetleg hibásan épül fel, akkor ez létrehozhat olyan helyzetet, amikor a politikai hatalom alapvető bázisa, a nép, nem ér­ti meg a pártot és ellenséges erők kihasználhatják a töme­gek mozgását. Ma is sokféle nézet kap hangot, mert sokfé­le érdek fűződik a demokráciá­hoz. Vannak, akik igyekeznek szembe állítani a hatalom és a demokrácia fogalmát. Gyakor­ta éppen azért képesek ezt ten­ni, mert a demokrácia intézmé­nyei nem működnek megfe­lelően. A szocialista demokrácia in­tézmény- és eszközrendszeré­vel azok sem elégedettek, akik a továbbfejlesztés irányait a marxi értelemben vett társa­dalmi önigazgatásban látják. Egyesek lassúnak, tétovának ítélik a politikai intézmény­­rendszerben végrehajtott vagy eltervezett újításokat, úgy vé­lik, mintha valaha" fékeznék " a­­ folyamatot, mintha veszé­lyeket rejtene a demokrácia­­kiteljesítése, a társadalmi nyi­tottság. A szegedi vitából azonban az is kitűnt: a politi­kai vezetés akarja ezt a meg­újulást, sőt, ösztönzi az ilyen célú társadalmi kutatásokat. Bizonyos fokú óvatosság azon­ban mindenképpen helyénva­ló. Ebben a vonatkozásban is helyes, ha tartjuk magunkat ahhoz az alapelvhez: a társada­lom ne lehessen kellően át nem gondolt elvek kísérleti tárgya. A VITÁBAN szót kért Pozs­­gay Imre is, aki kiemelte: „Ma mind a belső, mind a külső körülmények kedveznek an­nak, hogy növeljük a politikai szervezetek önállóságát. Ez el­engedhetetlen ahhoz, hogy a a megváltozott viszonyok kö­zepette is betölthessék szere­püket, hivatásukat. Csak meg­újulásukkal érhetjük el, hogy a köztulajdonnal kapcsolatos zavarok megszűnjenek, s hogy a politikai irányítás birtokában legyen azoknak a módszerek­nek és eszközöknek, amelyek­kel az esetleges válságokat ke­zelni tudja." A népfront a kor­szerűtlen és hatástalan „hajtó­szíjszerep” helyett a társa­dalmi aktivitás, a helyi és az állampolgári kezdeményezés, a vállalkozói magatartás, a cse­lekvő részvétel elvét és gyakor­latát vállalja. Ami a szakszervezeteket il­leti: helyes, ha növekszik ér­dekvédelmi szerepük, de vak­vágányra vinné tevékenységü­ket, ha csak ezzel törődnének. Manapság ugyanis, bármely égtáj felé tekintünk, azt ta­pasztalhatjuk: csak akkor tud­ják megfelelően betölteni sze­repüket, ha a gazdálkodás kér­déseivel is foglalkoznak, ha tá­mogatják a legfontosabb ter­melési feladatok megoldását. A mindenáron való újítás bizonyos veszélyeket valóban magában hordozhat, de nem kevésbé az is, ha régi, meg­csontosodott formákhoz gör­csösen ragaszkodunk. Társa­dalmi érdek és közélet igény, hogy a politikai rendszer egy­­egy formációja, részegysége „ne csupán díszgomb legyen az ország mentésén”, vagy egy másik érzékletes hasonlattal szólva: „ne legyenek a súlyta­lan lebegés állapotában”. En­nek érdekében mielőbb ki kell iktatni a tömegszervezetek fel­felé irányuló és egymás közöt­ti kapcsolatából a paternalista módszereket. Ami persze nem csupán elhatározás kérdése. Az emberek gondolkodásába a mindent felülről várás mé­lyen bei­tat­ód­ott, s ezért még sokáig hathat akkor is, ami­kor felülről senki nem táplál­ja. Jellemző eset: a dunántúli kisváros a fejlesztési elképze­lések kimunkálásához szabad kezet kapott. Amikor dönteni kellett az egyik tervezet mel­lett, a helyi vezetés megijedt a felelősségtől, az esetleges koc­kázattól, ezért kopogtattak a megyénél, az egyik tárcánál és azok áldását kérték döntésük­re. Jóllehet azok egyáltalán nem tartottak igényt a gyám­kodásra. Ez is mutatja, sok helyütt mennyire elszoktak at­tól, hogy saját fejükkel gon­dolkodjanak és akkor is mer­jenek lépegetni előre, ha nem fogják a kezüket. Úgy nem működhet kielégí­tően a demokrácia — hangzott el ez is —, ha csak néhány em­berben van kurázsi, hogy bizo­nyos kérdésekben is megmond­ja a véleményét, kiáll­jon iga­za mellett. Az odamondogatók, a kitálalók ugyanis nem tud­nak maguk mögé felsorakoz­tatni embereket, legfeljebb a „folyosói fórumok” támogatá­sát élvezhetik. Az a politikai mechanizmus képes az érde­kek egyeztetésére, amely min­den területen intézményes ke­retét adja a vitáknak, a véle­mények ütköztetésének, olyan fórumokra támaszkodik, ame­lyek mentesek a formális, a li­turgikus jegyektől. A TÖMEG­SZERVEZETEK­NEk például fontos szerepük lehetne, hogy az állampolgárok informálása érdemibbé és gyorsabbá váljon. Tovább szé­lesíthetnék a társadalmi vitá­kat és a jelzések, a javaslatok összegyűjtésével segíthetnék a törvénytervezetek készítőit, hogy az emberek igazságérze­tével egyező, az életet tükrö­ző jogszabályok születhesse­nek. A formális „bevonás”, a szakemberek szűk körére kor­látozott viták — „a fehér asz­tal melletti demokrácia” — ugyanis feszültséget okozhat­nak, elfordulást a politikától. Ma például a különböző fóru­mokon előadást tartóknak feltesznek ilyen kérdéseket: változik-e a nyugdíj­rendszer, és ha igen, milyen irányba? Vagy: mi teszi szükségessé a hozzáadott értékadó bevezeté­sét, milyen hatásai várhatók? Ilyen és ehhez hasonló ügyek az emberek széles körét fog­lalkoztathatják, és ha találga­tásokra vannak utalva, akkor ebben a demokrácia járt­éksza­bályainak a megsértését vélik felfedezni — és joggal." Egyetértés volt abban Sze­geden, hogy erőteljesebb ön­­kormányzat szükséges, a poli­tikai jogosítványok decentra­lizációja, ami által tehermen­tesíthető lenne a politikai és az állami vezetés, megszabadul­hatna kényszerűségből átvál­lalt kölöncöktől. Egyfajta át­rendezéssel felszámolható lenne sok területen a párhuzamos­ság, ami ma lelassítja a dön­téshozatalt és elmossa a fele­lősséget. A párt is jobban be tudná tölteni vezető szerepét, ha nem vállalná fel például az összes érdekelt integrációját, ha nem aprózná szét erejét részfeladatok megoldására, s ha módjában állna objektívebb pozícióból, kívülről is bírálni. VALóS érdekeket csak valós demokratikus rom­ák segítsé­gével lehet kifejezni. Ebben az irányban tettünk is és ezután is teszünk lépéseket. A társa­dalmi stabilitás, a közmegegye­zés erősítése érdekében szük­séges ezt az utat járni. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta Berecz János, hogy a párt „va­lamiféle pluralizmust ismert el akkor is, amikor a reformprog­ram kidolgozása során megfo­galmazta a társadalom érdek­tagoltságát ... A politika és a kormányzás feladata, hogy megkeresse azokat a találkozá­si pontokat, amelyeken a kü­lönböző érdekek közös erőfe­szítésekké egyesülhetnek." Eddig is ez adta és ezután is ez adja a szövetségi politika erejét. Keavry : Találkozási pontok

Next