Magyar Nemzet, 1987. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
Szombat, 1987. február 28. Magyar Nemzet Könyvek fele áron Egy hete tart a kedvezményes könyvvásár, s mi vásárlók szorgalmasan bandukolunk boltról boltra, böngészünk, válogatunk, felfedezünk és rácsodálkozunk, telepakoljuk kosarainkat és fizetünk Emlékszem, néhány esztendeje, amikor majd tízesztendős szünet után újra elkezdték a könyvek időszakos árleszállítását, számos írás kelt a kereskedelemben egyébként dívó szokás ellen. A kultúra megszentségtelenítéséről, a könyv áruvá degradálásáról, a költők, írók, s egyáltalán: a szellemi elit újabb megszégyenítéséről szóltak az ellenvélemények. A publicisták rangos névsorokat állítottak össze az „értékcsökkentett’’ szerzőkről, és konkrét esetekkel bizonyították: sok sikergyanús könyv a terjesztés nehézkessége, a rossz példányszám-megállapítás, az elosztás átgondolatlansága okán „ült le", tűnt el a raktárak süllyesztőjében. Majd az egykori csemegeként keresett hiánykönyvekből két-három esztendei raktárporosodás után dömping-könyv lett; amit egykor teljes áron el lehetett volna adni, azt később féláron dobják a vásárlók után. Természetesen az egykori vitában megszólaltak az árleszállítás hívei is. Sok anomáliát elismerve lényegében azt a kérdést forgatták meg érvként: Mi a jobb? Ha kiváló könyvek örökre a raktárban maradnak, vagy ha féláron is, de legalább eljutnak az olvasókhoz? A vita mára elcsendesedett, a február végi, március eleji könyvvásárok immár hagyománnyá lettek, a három esztendősnél régebbi köteteket kedvezményes áron adják ebben az időszakban. S az is bizonyos, hogy a vásárlók körében esztendőről esztendőre nagyobb sikere van az ötvenszázalékos engedménynek. Egyrészt azért, mert gyakorta bukkanhatnak rá a korábban a föld alól sem szerezhető kötetek példányaira, s ilyenkor a fele ár az egykori bosszúság kései jóvátételeként is elkönyvelhető. Másrészt — s ez az infláció mértékét meghaladó könyváremelések idején egyáltalán nem elhanyagolható szempont — az eredetileg drágállott, s ezért megmaradt borsos árú kiadványokhoz ilyenkor lehet hozzájutni elfogadhatóbb összegért. Nem kevesen álltak, álltunk rá erre a reményre, hogy majd három év múlva, majd féláron... S már előre szólok: jövőre az 1985-ben megjelent könyvek is sorra kerülnek... (murányi) Meinl-tanszék Hol volt, hol nem volt — így kezdődik a mese. Nem volt, de lesz viszont szeptembertől „Meinl-fakultázs" a kereskedelmi szakmunkásképző iskolák egyikében. Békásmegyeren egy vadonatúj épületbe „költözik” be az a százhúsz fiatal, akik kiállják a három próbát: megfelelő bizonyítványt hoznak az általánosból, rátermettek és hivatásuknak tekintik a kereskedői pályát. Ott azután úgy élnek majd, mint Tündérországban: kabinetrendszerben tanulnak, laboratóriumban gyakorolhatják a maguk választotta idegen nyelvet, miniszínpadon — saját nézőtérrel — mutathatják be, amit éppen közönség elé akarnak vinni, olyan tornatermük lesz, amely nemzetközi teremmérkőzésekre is alkalmas és nagy könyvtáruk- E mesebeli'‘bbomaföld „királyai” a Csemege Kereskedelmi Vállalat és Fővárosi Tanács művelődési főosztálya. A „varázskönyveket” és a hivatás gyakorlására inspiráló órák menetrendjét a szakma neves mesterei alakítják, nagy figyelmet szentelve annak, hogy a Csemege — és elődje, a Meinl cég — minden felhalmozott szakismeretét táplálják a birodalom leendő polgáraiba. Úgy érzik ugyanis, hogy az élelmiszerkereskedelemben éppen ideje fölvállalni valakinek a szegény ember legkisebb fia szerepét, aki útnak indul és legyőzi a hétfejű sárkányt, a modortalanságot, a vevőkkel szembeni közönyt, az eladandó termékek ismeretének és a felhasználásukra való buzdításának a teljes hiányát, a vevőkkel — akár idegen nyelven is — való tárgyalás lehetetlenségét a számolás és mérés hibátlanságának elképzelhetetlenségét, a kirakatrendezés fortélyainak nem tudását, s legfőképpen a vállalathoz tartozás érzésének, büszkeségének semmibevételét. Adeságos lesz. Aki rossz, attól elbúcsúznak, aki a legjobb, az ösztöndíjat kap, s ha végzett, magasabb fizetést Az iskola nemcsak a becenevében lesz Meinl-tanszék, jönnek a szomszédból szakemberek is kíjaink oktatására, a kiemelkedően tanulók pedig a határon túl is tanulmányozhatják majd, eredetiben, a Meinl-metódust. Itt a vége, fuss el véle ... de mi, felnőtt vevők nagyon kívánjuk, hogy valósággá váljon a mese: ügyes, okos, talpraesett jó megjelenésű csemegések beszéljenek rá arra, hogy még ebből meg abból a kitűnő készítményből is vegyünk ... r.. BARÁTH LAJOS Déry tejeskávéja Ha tőlem megkérdezhették íróolvasó találkozón, miszerint igaz-e, hogy Balzac regényírás közben büdös zoknit szagolgatott, olykor pedig rohadt almát tapogatott s hogy nekem van-e hasonló alkotói szokásom — akkor joggal vettem a címet: szerette-e Déry Tibor a tejeskávét? Úgy gondolom, tulajdonképpen Balzac nagysága nem abban rejlik, hogy milyen illatú zoknikat dugdosott az orra elé írás közben, avagy milyen minőségű almákat tapogatott — Déryt sem azért tiszteljük, mert nagyon szerette a tejeskávét A dolgot — ha nem is perdöntően — Garai Gábor még nyolcvanöt karácsonyán, a Magyar Nemzet karácsonyi számában eldöntötte, méghozzá a Törmelékek Weimarból, Wartburgból című írásában. Aki nem olvasta volna — véletlenül — ezt a Garai-írást avagy már megfeledkezett volna róla, hát közlöm: a szerző visszaemlékezése szerint Déry Tibor Wartburg várában pontosabban a trónteremben, az előzékeny és figyelmes főpincér unszolására, hogy mit óhajt fogyasztani, Déry kurtán ennyit mondott: „Tejeskávét. Van?” Volt. Bár nem nemzetközi írótalálkozón, még csak közönséges írói kiküldöttként sem, de magam is megjártam Wartburg várát. Fiatal újságíró koromban jutottam el erre a vidékre, s egy német kollégám kalauzolt-fuvarozott városról városra, várról várra, kastélyból kastélyba. A szász-svájci városok olyan gyönyörűek, hogy kedvem lett volna megtapogatni a házfalakat, netán mézeskalácsból készítették? Az utcák tisztaságáról pedig az jutott az eszembe: itt holnap kétnapos búcsú kezdődik — emlékezve némely magyar kisvárosra, ahol az utcát csak, s esetleg sátoros ünnepek előtt söprik, a falak meszeléséről, festéséről nem is beszélve. A Wartburg kaptatókat sírvanyögve mászta meg kollégám Trabantja, de csupán a várat kellett gyalogosan megmászni, ahol nem kis csodálkozásomra megtudtam; bizony, az a vár is magyar volt valamikor, egyszer is ott díszelgett a trónterem mennyezete alatt az Árpád-kori magyar címer. A történelmi Magyarországon történtek még csodák — már magam is olvastamtanultam valamennyit Erzsébet kenyere rózsákká változik, pedig egy igen zord és szigorú Thüringiai Lajos is a közelében élt akkortájt. Erzsébetet szentté avatták — éppen a hűséges jobbágyai követelésére, akik később (az unokáik legkivált) már alig jutottak kenyérhez, s a rózsaszálakból is csupán a tövist kapták. Több mint egy éve elmúlt, hogy a Magyar Nemzet 1985-ös karácsonyi számát a „Fontos, azonnal megírandó" dossziémban őrzöm, s most már elérkezett az ideje, hogy ország, világ előtt kiáltsam Garai után: Déry Tibor igenis szerette a tejeskávét. Ha az irodalmi tudós uraknak fontos volt elhitetni a Balzac-olvasók körében a rohadt alma és büdös zokni legendát — hát mért ne tudnák a Déry-tisztelők és -olvasók: szeretett emlékű halhatatlanunk rajongásig imádta a tejeskávét. Én erről személyesen győződtem meg, bizony, több mint negyedszázada. Nem a wartburgi vár tróntermében, s nem gálán és gazdag fogadáson — hiszen itt Déry még (gondolom) medvetalpsültet is kérhetett volna, előtte esetleg egy csésze teknőclevest Ilyenféle ínyencségeket volt alkalmam megkóstolni — de megelégedtem a kóstolás örömével, s ha módom volt, akkor egy tányér zöldbabfőzeléket kértem — tükörtojással. A Diósgyőri Munkás című hetilap reményteljes újságírója voltam abban az időben, amikor tudatlanul is tudtam, hogy Déry szereti a tejeskávét Írói ambícióim már nyiladoztak, s tán előbb is nyílik ki, ha a mellékállású pótfőszerkesztőnk, egy nyugdíjas nyomdász leszólásait nem kapom naponta tárcától tárcára. (Atyus ugyanis minden kísérletemről bebizonyította, hogy ő azt egy kurta címes hírben is megírja.) Unalmas hétköznapi délelőttön vendég állított be a szerkesztőségünkbe. Udvariasan köszönt , érdeklődött: fogadná-e őt a főszerkesztő. — Sajnos, nincs bent... Talán Éviké — s a gépírónkra mutattam — vagy én ... Ha segíthetnénk valamiben. — Szeretném megnézni a Kohászati Műveket Gomb ügynöknek is nézhettem volna ezt a szerény embert akit még székkel sem kínáltunk nagyhirtelen. De a modora, a tekintete ... Nem tudtam neki ellenállni... — Szívesen végigkísérem — ajánlkoztam. — Hát olyan egyszerű oda bejutni? — Ha velem jön... — mert arra mindig büszke voltam: engem portás nem volt képes megállítani a gyárkapuban, de még a főhivatal főbejárata előtt sem. Csak ránéztem, már kisaccoltam: van-e lánya, unokája, fia, borja — s a nagyhangú köszönés után egészségük felől érdeklődtem. Megjátszottam, hogy évek óta atyai, anyai barátságban vagyunk — minek akkor holmi igazolás, bejegyzés, miegyéb. A Lenin Kohászati Művekben meg valóban ismertek. Martin, kohók, hengerde — szépen sorjába vettük. Izzadtam, fájt a vádlim a sok mászkáléstól — mert az öregúr nem sietett Sőt nagyon is módszeresen érdeklődött: mennyit keres egy kohász, egy martinász, egy himi-humi segédmunkás, a takarítónők. Olyan kérdéseket tett fel az embereknek, amire minden munkásember szívesen válaszol — különösen, ha panaszkodhat közben. Kérdezték is tőlem a háta mögött: „Nagykutya lehet, mi?” Fogalmam se volt arról, kicsoda. Bemutatkoztunk mi, becsületes kézfogással, de az csak anynyira jó, hogy az ember elrebegi a saját nevét, a másikéra oda se figyel. — Hát nem akárki, az bizonyos — mondtam, ezzel mintegy magam is akárkiségét is növesztettem. Bizony, délutánba hajlott az idő, amikor a túlsó kapuk egyikén kivánszorogtunk. — Reggelizett maga, fiam? — kérdezte atyaian. — Ma még nem. — No, akkor most pótoljuk. Van itt tejcsárda? A falánál álltunk éppen. Bementünk, udvariasan megkérdeztem: — Ha megengedi, meghívom reggelire. Mit hozhatok? — Tejeskávét. Van? — Én is azt szeretem. Itt kitűnőt csinálnak. A késői reggeli után — már fáradni látott a vendégem — újra kérdezett. — Tudna nekem egy taxit fogni, fiam? Minden taxis jó barátom volt, már csak azért is, mert a legidősebb bátyám Miskolcon taxizással kereste a kenyerét — Itt parkolnak. Mosolygott — Hát akkor ez a napom jól sikerült — s megköszönte a kíséretet, a reggelit kezet fogtunk, és ő ugyanolyan egyszerűen, mint ahogyan jött elment Már Tatabányán éltem, amikor a televízió riportot készített Déry Tiborral. Mikor megpillantottam ,a képernyőt felkiáltottam. — Hiszen én ezt az embert kísértem évekkel ezelőtt a Kohászati Művekben! A családom hitte is, nem is. Ám erről az útjáról Déry írt egy alkalommal. A diósgyőri munkásokról volt szó az írásában, de megemlítette, hogy egy fiatal újságíró segítette őt s hogy annyira kedves volt ez a fiatalember, hogy még egy reggelire is meginvitálta, s hogy régen ivott olyan finom tejeskávét mint akkor, ott , Miskolcon. Feltételeztem, hogy az a diósgyőri tejeskávé jobban ízlett Dérynek, mint a wartburgi. Ezt eldönteni, sajnos, ma már lehetetlen. De feltételezni azért szabad ... Magar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN A hidak orvosa Nevét 1977-ben ismerte meg az ország és a főváros, amikor elkezdődött a Margit híd felújításával a Duna-hidak újjászületése. Ilyen arányú és ilyen egyenletes iramban végrehajtott felújításra az ideig nem került sor hazánkban, leszámítva az ostrom után végrehajtott s roppant erőfeszítéseket igénylő újjáépítést. A háború alatt elsőnek megsérült Margit híd felújítása már békés körülmények között, a főváros kibontakozott szépségének látványos keretében zajlott le, természetszerűleg nagyobb és érzékenyebb közfigyelemtől kísérve. A kiváncsi Budapest figyelmét megragadta, hogy a híd újjáépítése s a csatlakozó budai körút forgalmának újjászervezése milyen szervezetten, menetrendszerűen folyt. A pesti emberek rokonszenvét nem könnyű megnyerni, így hát eltelt egy kis idő, amíg a körutak népe személyes ismerősként kezdte emlegetni és dicsérni dr. Dalmy Tibort, a felújítás miniszteri biztosát, napjainkban már a FŐMTERV műszaki igazgatóhelyettesét, aki tanácsi és miniszteri biztosként e napokban kezd hozzá a Lánchíd felújításához. A Margit híd, a Petőfi híd, a Szabadság híd és az Árpád híd után ez az ötödik Duna-híd, amely dr. Dalmy Tibor vezetésével megújhodik. Tíz év alatt öt híd születik újjá e szerény és kitartó szakember vezetésével s mi a két kezünk tíz ujján meg tudjuk számolni, hányszor találkoztak a sajtó képviselői a hidak orvosával, akinek egyetlen egymondatos „nyilatkozatát” valamikor valamelyik híd felújításával kapcsolatban jegyeztem fel: — Jól kell megcsinálni, mert, a jó munka maga helyett beszél. Tízéves ismeretségünk alatt megkíséreltem összeszámolni, hányféle feladat vár egy emberre, akinek a kezében a gigantikus munkálatok szálai összefutnak. Nem sikerült s hiába kérdeztem a már legendás hírű mérnököt, csak mosolygott és vállat vont, azután kibökte: —Kérdezzen könnyebbet! Nem kérdeztem, inkább gyűjtögettem a lélegzetállító eredményeket és a hídmunka aprócseprő morzsáit, amelyek néha jellemzőbbek voltak, mint egy soktonnás hídelem beemelése. — Szervezés kérdése — mondta a „főnök”, ahogy az emberei szólították, bizalmasan és tisztelettel, mert nagyon sok állandó munkatársból állt a stábja s mindenki mindig tudja a dolgát Tudták a Margit hídnál, hogy éjjel néhány garázda alak a Dunába dobált pár tucat betonlapot s reggel már szállították az újakat tudták az Árpád hídnál, hogy milyen lesz a budai hídfő kiképzése, tudták, hogy a Petőfi híd lehajtójánál hogyan lehet megmenteni egy lakó nagy értékű Mária Terézia-kori csillárjait a cölöpverő gépek romboló hatásától, s már akkor tudták, hogy hová kerül egy-egy szobor, amikor a művész még az agyagot gyúrta s a szobor körvonalai még a koponyacsontjai mögött rejtőztek. A tíz év legnehezebb munkája a Lánchíd lesz. Nem is a műszaki megoldások, hanem a bonyolult és nehézkes terelési manőverek, amelyek alaposan próbára teszik a fegyelmezetlen magyar közlekedést és az idegenforgalom nyári duzzanatait De bízzunk benne, hogy a hidak orvosa ezekre a bajokra is tud valami nyugtató medicinát (h. g.) KÁOSZ — Már nem is emlékszem pontosan, hogy is mondta a rádió: az IRA elrabolt két síita baszkot, vagy fordítva?!... (Lilhocda látván rajta) . A MÚLT HETI szegedi elméleti tanácskozás zárszavában hangzott el: „é érdemi vitában csengtek egybe vagy ütköztek meg a nézetek, olykor szenvedélyesen is”. Alátámaszthatom ezt jómagam is, figyelve a negyedik szekció forró légkörű eszmecseréjét, ahol a pártvezetés és a tömegszervezetek viszonya, a gazdaság és a politikai rendszer kapcsolata került terítékre. A főreferátum jó vitaalapul szolgált ehhez a témakörhöz is, mert élesen, exponált tendenciákat, kedvező és kedvezőtlen jelenségeket egyaránt. „Az elmúlt évtizedek politikai történései azt tanúsították — hangsúlyozta Berecz János —, hogy a politika, a hatalom tartalma mellett rendkívül nagy jelentősége van a hatalomgyakorlás módjának és stílusának. A szocializmus — lényegéből következően — demokratikus hatalom. S ha ez sérelmet szenved, akkor a szocializmus építése látja kárát. Ezért a demokrácia fejlesztése a szocializmus építésének törvényszerűsége." Szólt arról is, ha az intézményrendszer megcsontosodik, vagy esetleg hibásan épül fel, akkor ez létrehozhat olyan helyzetet, amikor a politikai hatalom alapvető bázisa, a nép, nem érti meg a pártot és ellenséges erők kihasználhatják a tömegek mozgását. Ma is sokféle nézet kap hangot, mert sokféle érdek fűződik a demokráciához. Vannak, akik igyekeznek szembe állítani a hatalom és a demokrácia fogalmát. Gyakorta éppen azért képesek ezt tenni, mert a demokrácia intézményei nem működnek megfelelően. A szocialista demokrácia intézmény- és eszközrendszerével azok sem elégedettek, akik a továbbfejlesztés irányait a marxi értelemben vett társadalmi önigazgatásban látják. Egyesek lassúnak, tétovának ítélik a politikai intézményrendszerben végrehajtott vagy eltervezett újításokat, úgy vélik, mintha valaha" fékeznék " a folyamatot, mintha veszélyeket rejtene a demokráciakiteljesítése, a társadalmi nyitottság. A szegedi vitából azonban az is kitűnt: a politikai vezetés akarja ezt a megújulást, sőt, ösztönzi az ilyen célú társadalmi kutatásokat. Bizonyos fokú óvatosság azonban mindenképpen helyénvaló. Ebben a vonatkozásban is helyes, ha tartjuk magunkat ahhoz az alapelvhez: a társadalom ne lehessen kellően át nem gondolt elvek kísérleti tárgya. A VITÁBAN szót kért Pozsgay Imre is, aki kiemelte: „Ma mind a belső, mind a külső körülmények kedveznek annak, hogy növeljük a politikai szervezetek önállóságát. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a a megváltozott viszonyok közepette is betölthessék szerepüket, hivatásukat. Csak megújulásukkal érhetjük el, hogy a köztulajdonnal kapcsolatos zavarok megszűnjenek, s hogy a politikai irányítás birtokában legyen azoknak a módszereknek és eszközöknek, amelyekkel az esetleges válságokat kezelni tudja." A népfront a korszerűtlen és hatástalan „hajtószíjszerep” helyett a társadalmi aktivitás, a helyi és az állampolgári kezdeményezés, a vállalkozói magatartás, a cselekvő részvétel elvét és gyakorlatát vállalja. Ami a szakszervezeteket illeti: helyes, ha növekszik érdekvédelmi szerepük, de vakvágányra vinné tevékenységüket, ha csak ezzel törődnének. Manapság ugyanis, bármely égtáj felé tekintünk, azt tapasztalhatjuk: csak akkor tudják megfelelően betölteni szerepüket, ha a gazdálkodás kérdéseivel is foglalkoznak, ha támogatják a legfontosabb termelési feladatok megoldását. A mindenáron való újítás bizonyos veszélyeket valóban magában hordozhat, de nem kevésbé az is, ha régi, megcsontosodott formákhoz görcsösen ragaszkodunk. Társadalmi érdek és közélet igény, hogy a politikai rendszer egyegy formációja, részegysége „ne csupán díszgomb legyen az ország mentésén”, vagy egy másik érzékletes hasonlattal szólva: „ne legyenek a súlytalan lebegés állapotában”. Ennek érdekében mielőbb ki kell iktatni a tömegszervezetek felfelé irányuló és egymás közötti kapcsolatából a paternalista módszereket. Ami persze nem csupán elhatározás kérdése. Az emberek gondolkodásába a mindent felülről várás mélyen beitatódott, s ezért még sokáig hathat akkor is, amikor felülről senki nem táplálja. Jellemző eset: a dunántúli kisváros a fejlesztési elképzelések kimunkálásához szabad kezet kapott. Amikor dönteni kellett az egyik tervezet mellett, a helyi vezetés megijedt a felelősségtől, az esetleges kockázattól, ezért kopogtattak a megyénél, az egyik tárcánál és azok áldását kérték döntésükre. Jóllehet azok egyáltalán nem tartottak igényt a gyámkodásra. Ez is mutatja, sok helyütt mennyire elszoktak attól, hogy saját fejükkel gondolkodjanak és akkor is merjenek lépegetni előre, ha nem fogják a kezüket. Úgy nem működhet kielégítően a demokrácia — hangzott el ez is —, ha csak néhány emberben van kurázsi, hogy bizonyos kérdésekben is megmondja a véleményét, kiálljon igaza mellett. Az odamondogatók, a kitálalók ugyanis nem tudnak maguk mögé felsorakoztatni embereket, legfeljebb a „folyosói fórumok” támogatását élvezhetik. Az a politikai mechanizmus képes az érdekek egyeztetésére, amely minden területen intézményes keretét adja a vitáknak, a vélemények ütköztetésének, olyan fórumokra támaszkodik, amelyek mentesek a formális, a liturgikus jegyektől. A TÖMEGSZERVEZETEKNEk például fontos szerepük lehetne, hogy az állampolgárok informálása érdemibbé és gyorsabbá váljon. Tovább szélesíthetnék a társadalmi vitákat és a jelzések, a javaslatok összegyűjtésével segíthetnék a törvénytervezetek készítőit, hogy az emberek igazságérzetével egyező, az életet tükröző jogszabályok születhessenek. A formális „bevonás”, a szakemberek szűk körére korlátozott viták — „a fehér asztal melletti demokrácia” — ugyanis feszültséget okozhatnak, elfordulást a politikától. Ma például a különböző fórumokon előadást tartóknak feltesznek ilyen kérdéseket: változik-e a nyugdíjrendszer, és ha igen, milyen irányba? Vagy: mi teszi szükségessé a hozzáadott értékadó bevezetését, milyen hatásai várhatók? Ilyen és ehhez hasonló ügyek az emberek széles körét foglalkoztathatják, és ha találgatásokra vannak utalva, akkor ebben a demokrácia jártékszabályainak a megsértését vélik felfedezni — és joggal." Egyetértés volt abban Szegeden, hogy erőteljesebb önkormányzat szükséges, a politikai jogosítványok decentralizációja, ami által tehermentesíthető lenne a politikai és az állami vezetés, megszabadulhatna kényszerűségből átvállalt kölöncöktől. Egyfajta átrendezéssel felszámolható lenne sok területen a párhuzamosság, ami ma lelassítja a döntéshozatalt és elmossa a felelősséget. A párt is jobban be tudná tölteni vezető szerepét, ha nem vállalná fel például az összes érdekelt integrációját, ha nem aprózná szét erejét részfeladatok megoldására, s ha módjában állna objektívebb pozícióból, kívülről is bírálni. VALóS érdekeket csak valós demokratikus romák segítségével lehet kifejezni. Ebben az irányban tettünk is és ezután is teszünk lépéseket. A társadalmi stabilitás, a közmegegyezés erősítése érdekében szükséges ezt az utat járni. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta Berecz János, hogy a párt „valamiféle pluralizmust ismert el akkor is, amikor a reformprogram kidolgozása során megfogalmazta a társadalom érdektagoltságát ... A politika és a kormányzás feladata, hogy megkeresse azokat a találkozási pontokat, amelyeken a különböző érdekek közös erőfeszítésekké egyesülhetnek." Eddig is ez adta és ezután is ez adja a szövetségi politika erejét. Keavry : Találkozási pontok