Magyar Nemzet, 1987. július (50. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-01 / 153. szám
Az elmúlt héten két énekessztár és egy viszonylag fiatal színésznő egyéniségével is megismerkedhetett a néző. Igaz, a Színészmúzeum sorozatában a Sárdy Jánost bemutató film ismétlés volt abból az alkalomból, hogy egy hónap múlva lesz — és nem a műsorra tűzés napján — a népszerű operaénekes és filmsztár születésének nyolcvanadik évfordulója. Ha ismétlés is a sugárzás, öröm volt újból tapasztalni, hogy ez a néptanítóból remek tenoristává vált művész nemcsak nagyszerű előadó volt, hanem gyönyörűen beszélt magyarul is. Ám, nem kizárólag Sárdy, hanem a reá emlékező pályatársak, köztük Budanovits Mária, Orosz Júlia, Palló Imre is — túl azon, hogy hivatásuk nagyszerű mesterei voltak — rendkívül ízesen szólaltak meg anyanyelvünkön. Nem így a nem sokkal a Sárdy János bemutatását követő műsorban, ahol Ilosfalvy Róbert, a neves, hazánkban és külföldön is méltán népszerű tenorista bizony meglehetős akcentussal beszélte azt a nyelvet, amelyet egyebek között nem rosszabb iskolában, mint a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban volt alkalma tökéletesíteni. A portréfilmre minden bizonnyal azért került sor, mert a kitűnő tenorista — aki minden kétséget kizáróan sokkal jobban énekel, mint ahogyan életéről beszél — a napokban ünnepelte hatvanadik születésnapját. A Horváth Ádám rendezte és Kóthy Judit szerkesztette filmen elhangzottak Ilosfalvy Róbert pályájának azok a legnépszerűbb szerepei, amelyek itthon, tizenhat éven át pedig Kölnben és más külföldi városokban is ismertté tették nevét. Köztük a két Erffel-opera, a Bánk bán és a Hunyadi László egy-egy részlete; ez utóbbi mű címszerepében mutatkozott be 1954-ben a budapesti Operaházban. Örömmel hallottuk Des Grieux egyik áriáját Puccini Manon Lescautjából; ezzel a részlettel emlékeztetett a művész az Operaház nevezetes korszakára, amidőn 1961-ben operettsikerű Manonelőadáson ismerkedhetett meg Lamberto Gardellivel a budapesti közönség. Zenetörténeti pillanat részesei lehettünk 1961. december 22-én, az Operaházban Mikó András rendezésében és az olasz mester zenei irányításával, a főszerepekben Házy Erzsébettel és Ilosfalvy Róberttel ezen a napon újították föl Puccini alkotását. Ezért a nevezetes emlékért, valamint a jó hangi diszpozícióban előadott operarészletekért eltekintettünk a kitűnő tenorista akcentusától, habár a művész A nürnbergi mesterdalnokokból Stolzingi Walter versenydalát németül is enyhén hódmezővásárhelyies kiejtéssel adta elő. Az ária „magyar áttanulása gondot okozott volna” — mondta szabadkozva a képernyőn — és elgondolkoztunk azon, vajon mennyi energiájába kerülhetett teljes szerepeket megalkotásuk nyelvén elénekelnie. Az Operaház zenekarának Erdélyi Miklós vezényelte kísérete mellett szépen előadott áriákat hallhattunk, és érjük be ezzel. Elvégre nem mindenki tud olyan természetes egyszerűséggel és élvezetesen beszélni a televízióban, mint például Gulyás Dénes, és amellett olyan gyönyörűen énekelni is... Másnap este, a krimit követően Kiss Mari mutatkozott be önálló műsorral az András Ferenc rendezte, Farkas Katalin szerkesztette Pódium sorozatában. Nemcsak a tehetséges színésznő, hanem vezető operatőrként Lukin Sándor is arra törekedett, hogy minél több oldaláról mutatkozzék be az előadóművész, aki századunk nőíróinak műveiből válogatott. Nem biztos, hogy a különféle érzelmi állapotokról, különböző asszonyi sorsokról számot adó estén a gondolatok eszmei ívét például Karády Katalin nótájával kellett megtörni a Halálos tavasz-bál, és kiváltképpen nem az egykor méltán népszerű filmszínésznő búgó hangját imitálva. Ha azonban Kiss Mari a filmet is be akarta építeni műsorába — erre utalt egyebek között Juhász Katalin jelzésszerűen takarékos díszlete —, akkor a nő sorsáról e banalitásnál többet mondó művek közül is válogathatott volna. Igaz, Liv Ullmann vallomásos prózája is némileg a filmművészethez kapcsolódott, ám egy-két sekélyesebb részletnél sokkal megragadóbb volt a kitűnő Oriana Fallad okos monológja a nőuralomról, és Sylvia Plath, a fiatalon elhunyt amerikai költőnő borongás merengése a halálról. A derűt ebben a nagyon kellemes, a női sorsokról figyelemre méltó szenvedéllyel szóló műsorban az osztrák Barbara Frischmuthnak A zárda című kisregényéből vett részlet képviselte. Itt mutatkozott meg igazán Kiss Mari színészi tehetségének gazdagsága; tragédiából humorba, filozofálgató fejtegetésből szubjektív írói emlékezésbe, onnan megragadóan bájos svéd gyermekversekbe s könynyedén váltott át, póz és manírok nélkül, lehetett tudni, melyikük persziflál és karikhoz — a most is kitűnő Kern András és az ugyancsak színvonalas játékkal szórakoztató, majd elrettentő Gálvölgyi János —, és melyikük hiteti el, hogy komolyan vette a szerepét. Ez utóbbiak közül az egyszerű helyzetében is jeles színészi teljesítményre törekvő Udvaros Dorottyára és a mindvégig komor hangulatú, elszántan gyilkoló, szerelmes szívű Gáspár Sándorra gondolunk. A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Művészportrék Krimik magyar módra Két bűnügyi történet magyar feldolgozását is láthattuk ezen a héten a televízióban. Felső- Normandiában játszódik Marc Perrier Legkésőbb hatkor című darabja, amely bizony meglehetősen lassan csordogált a nem túlságosan megrázó végkifejlet felé. Egy fiatal és egy öreg ember párbeszéde ez a tévéjáték, meglehetősen lapos dialógusokkal, olykor számunkra közömbös információkkal a két ember sorsáról. Közülük csak a fiatalról tudtunk meg lényegesebb mozzanatokat, az idős remete élete tulajdonképpen mindvégig talány maradt a néző számára. Nemere László rendezése a Barta László lepusztult, elhagyatott szobát ábrázoló díszletében főképpen azt a célt szolgálta, hogy két kitűnő színésznek lehetőséget adjon a Fáber András fordításában fölhangzó hosszadalmas párbeszéd előadására. Csákányi László játékában az egykedvűség, a belenyugvó nemtörődömség, a lassan fölgyúló érdeklődés a fiú megjelenésével megváltozott helyzet iránt, iróniája és halk bánata dominált — ez utóbbinál csak sejtetni engedte a szöveg, hogy mi rejlik mögötte —, Straub Dezső pedig a magát közönyösnek tettető, de sorsának alakulásával mindvégig feszülten foglalkozó, hangulatával az idő vészes múlását is kifejező fiatalembert ábrázolta, és szerzett kellemes ötven percet a logika csapdáival keveset törődő nézőnek. . A vasárnap esti főműsorban sugárzott tévéfilm, a Munkácsi Miklós írta és Bácskai Lauró István rendezte Üvegvár a Mississippin mindazokkal a kellékekkel rendelkezett, amelyek egy modern krimihez szükségeltetnek. Volt benne gyermekkori szerelem föléledése, a numizmatika világában páratlan értékű kincsek kicsempészése, hidegvérű maffiavezér, bandájával és üldözőivel, az Interpool, az osztrák és magyar bűnügyi rendőrség közös nyomozása, arab bandita, szeretővel fölcserélt szép feleség, a második világháború pusztításainak megidézése, a magyar értelmiségi sorsa korunkban, és így tovább. Az Üvegvár a Mississippin profimunka volt, tele izgalmakkal, a krimi követelményeinek eleget tevő váratlan fordulatokkal, és ráadásul még a rendező késztetése szerint is, emberi ábrázolással. Igaz, nem mindig Gábor István Magyar Nemzet Meghalt Szlovák György Szemközt a falon színes rajza, napsugarak áradnak szerte, s visszfényük csillan a földön. Tobzódik szinte az áldott sugárzás, pedig Szlovák György árnyékban élte életét. Egy hete épp, hogy fölhívott és boldogan újságolta: lengyel költők műveire készült rajzaiból tévéműsor készül, szeptember elsejére, a háború kitörésének évfordulójára. Megnyugtató volt az öröme, lelkesedése, pedig nyugtalanítania kellett volna. Az orvos sem találta rendellenesnek a vérnyomását, amelyre panaszkodott. A recepteket már hiába váltották ki számára: hétfőn este, váratlanul, hirtelen meghalt Szlovák György festő, grafikus, a Magyar Nemzetnek is sok éven át hű rajzolója, sokunk barátja. Kevés magányosabb és zárkózottabb embert ismerek Szlovák Györgynél , de kevés nyitottabbat, föltárulkozót, jó szóra és barátságra szomjazót, önzetlen barát volt, sosem, mulasztotta el, bárkivel beszélt is, hogy érdeklődjék élete, gondjai, örömei iránt, nemcsak udvariasságból, hanem őszinte együttérzéssel, együttgondolkodással, de soha tolakodón. Ha őt kérdeztük, legyintett: ,A Szlovák nem érdekes” — mondta. Sokat dolgozott, többnyire önmagával elégedetlenül. A Magyar Nemzet számára hosszú éveken át főként a színikritikákhoz készített illusztrációkat. Sosem a színészt rajzolta, még csak nem is a szerepet: azt rajzolta le, ami az élménye volt. Néha napokig ki sem mozdult hazulról. A telefon kötötte össze a világgal. Most már nem veszi föl többé a kagylót: „Itt a Szlovák”. Amilyen egyedül és csöndesen élt, úgy hagyott itt bennünket. Szemközt a falról, a nap sugarából mégis ránk tekint, s alighanem elmosolyodik: a szeretet, amelyet ránk örökített, megfényesül és visszaverődik szívünkben, enyhítve fájó hiányát. (7. 1.) Budapesten született, 1913. február 17-én. Gimnazista korában ,már a művészpályára készült: a főiskolán Szőnyi István, Vaszary János, Csók István és Glatz Oszkár volt a mestere. Még húszéves sem volt, kiállították képeit a Nemzeti Szalonban. Érzékeny, tűnődő, gyakran álomszerű műveit nemcsak Magyarországon mutatta be: kiállításokon szerepelt Lengyelországban, Olaszországban, az NDK-ban. A Nemzeti Galéria 1980-ban rendezte meg Szlovák György kiállítását. Temetéséről később adunk hírt. H. BARTA LAJOS A MEGALÁZOTT Irodalmi forgatókönyv 4. kép A helyszín két szoba. Az egyik Sáfrány Józsefné hálószobája. Stílbútorok, tükrös szekrény, fotelek, nyitott rekamié. A kisebbik szoba: régi, öreg bútorok gyűjtőhelye. Mint egy lomtár. A két szobát ajtó választja el egymástól, a kisebbik szobában az ajtó előtt egy két szárnyas kőrisfa szekrény. Sáfrányék hálószobájában Sáfrány József, Sáfrány Józsefné és özvegy Nagy Antalné. Özvegy Nagy Antalné ugyanabban a végiggombolt szép kartonruhában, amiben a szociális otthonba érkezett, és a kezében is ugyanúgy, ugyanaz a két csomag: fekete vulkánfíber bőrönd, a kötésekkel teli Bodelin-nejlonszatyor. Mellette Sáfrány József, öltönyben. Kettőjükkel szemben pedig Sáfrány Józsefné, arca festett, szemöldöke élesre kihúzva. Sáfrány Józsefné: örülök ... Itt fog lakni. Itt is lakhat. Jól fogja magát érezni. özvegy Nagy Antalné: Igen. Köszönöm. Sáfrány Józsefné: Nem kell ott... hatágyas, tízágyas szobában a más szagát szagolni. Megértem, hogy el akart jönni... kereste a megoldást. (Végigméri.) Mindenki keresi a jobb megoldást. Csend. Sáfrány József: Akkor ... fa feleségéhez ... mutasd meg a szobát. Sáfrány Józsefné: Szóval itt van egy szép kis szoba. Be van bútorozva. Mindene meglesz, mindene helyben lesz. (Váratlanul): De én megmondom nyíltan, itt dolgozni kell. özvegy Nagy Antalné (zavartan): Természetesen. Megbeszéltünk mindent a férjével. Sáfrány Józsefné: Velem kell megbeszélni. Özvegy Nagy Antalné: Igen. Sáfrány Józsefné: Itt nemcsak kötni kell. Más munka is van. Nem tudom, mondta-e? Özvegy Nagy Antalné: Igen. Sáfrány József (tompítaná a szavak élét): Hát persze, nem olyan veszélyes ... Ne gondolja ... Sáfrány Józsefné (villan a tekintete): Te ebbe ne szólj bele. Ezt mi majd megbeszéljük. A mi dolgunk. (Enyhülten özvegy Nagy Antalné felé): Jobban szeretem, ha megismernek az elején ... aztán kedvezőbb képet kapnak a végén. Jobb így, mint megfordítva. özvegy Nagy Antalné (kicsit enyhültebben, de még mindig kezében a csomag, mert senki sem szólt, hogy leteheti, tartja.) Természetesen. Én is így gondolom. Sáfrány Józsefné: Akkor rendben van. Tessék, tegye le a csomagokat. Sáfrány József a csomagok felé nyúl, átveszi, egy kicsit hátrál, a rekamié széléhez a földre teszi. Sáfrány József (az asztalnál kihúz egy széket.) Tessék, üljön le. özvegy Nagy Antalné (nem mozdul, mintha nem is hallaná). Sáfrány Józsefné (megismétli, amit a férje mondott): Tessék, üljön le. özvegy Nagy Antalné most lassan leül. Sáfrány József és Sáfrány Józsefné is kihúz magának egyegy széket az asztaltól, özvegy Nagy Antalné (némi csend után): Kérem szépen... én természetesen nagyon köszönöm maguknak... nem is tudom, miért teszik, hogy még a házukba is befogadnak... Jó lenne nekem máshol, bárhol... albérletben ... csak nem ott, máshol, egyedül. (Szünet.) Tudják kérem ... engem szinte kiraktak a házamból... nem maradt semmim, csak ez, ami velem van. Sáfrány Józsefné: Hallottuk ... Itt meglesz a biztonsága, mindene. Nem kell nyugtalankodnia. Sáfrány József: Itt minden biztosítva lesz. A feleségem mindenről gondoskodik. Nem lesz hiánya. Csend. özvegy Nagy Antalné: Ilyen az ember ... hogy szereti a maga kis vackát... Hogy a megszokott, saját... Sáfrány Józsefné: Ilyen az állat is. (Csend.) Nahát. (Csend.) Tehát elmondom... hogy nálunk, ...hogy mit hogyan szoktunk ... Hogy nagyjából tisztában legyen vele. Ha valamit nem mondok, vagy elfelejtek, azt megkérdi majd, vagy úgyis megtudja. (Szünet.) Majd mindjárt átmegyünk a szobájába ... Van fürdőszoba. Szombaton szoktunk fürödni ... A kötést, a fonal kiadását mindig a férjemmel beszéljék meg. Ő tudja, miből, mi kell. Minden hétfőn megkapja a fonalakat. Azt megköti. Amikor kész, leadja. Fizetés kétszer van egy hónapban. Rendes elszámolás. Mennyit csinált, aszerint... Csak mondom: csak a hibátlan munkát fizetjük. Ha többet köt, többet kap ... természetesen ... és ha kevesebb ... hát kevesebb ... Úgy, mint a gyárban. Bárhol. Rövid csend. Sáfrány József: Azt még mondd el... Sáfrány Józsefné: Ja, igen ... az albérleti díjat majd nekem fizeti. Sáfrány József (hirtelen, inkább a felesége felé): Már elmondtam a díját... az rendben van. Sáfrány Józsefné: Hát az akkor rendben van ... Reggelit, ebédet, vacsorát itt kap. Elsőrendű koszt... Gondolom, így jobb, mintha főzne... Elmegy a délelőtt, ha főz... és kevesebb az idő. Bőséges koszt, úgyis főzünk magunknak, akkor meg minek? ... Átlagosan elszámolunk. Kijön a koszt így szépen. özvegy Nagy Antalné: Igen... Gondolom, meg lesznek elégedve. Sáfrány József: Biztosan. Biztos, tessék nyugodt lenni. (Sáfrány Józsefné feláll.) Sáfrány Józsefné: Akkor megmutatom a szobát. (Lép egyet, megáll, visszafordul.) Ja, amit még elfelejtettem ... fűtésért, télen fizet havi nyolcszáz forintot. Sáfrány József (lehajol, megemeli özvegy Nagy Antalné bőröndjét, szatyrát, Nagy Antalnéhoz): De csak télen, özvegy Nagy Antalné is megemeli a Bodelin-hálót. Mindketten elindulnak Sáfrányné után. Kimennek a hátsó ajtón. Majd kis idő múltán beérnek, bejönnek a kis kamraszobába, kintről, a másik ajtón. Megállnak a kisszobában, egymás mellett. Sáfrány és Sáfrányné tekintete mozdulatlan, özvegy Nagy Antalné tekintete kapkodva körbejár. Sáfrány József: Hát ez az özvegy Nagy Antalné: Igen. Szünet. Sáfrány Józsefné: Rendben van? Özvegy Nagy Antalné: Igen. Sáfrány Józsefné: Akkor érezze jól magát. Sáfrány József (felteszi egy asztalra a bőröndöt. Az ablak felé): Reggel itt besüt a nap. Sáfrány Józsefné: Majd hozok porrongyot. Mindent rendbe tehet ... A saját holmit fel lehet.. ki lehet tenni. özvegy Nagy Antalné: Nem nagyon van saját holmim. Sáfrány Józsefné: Ja, igen. (Elindul kifelé.) Ágyneműt majd hozok. Sáfrány József (áll özvegy Nagy Antalné mellett. Halkan): Tetszik? Csend. özvegy Nagy Antalné (nagyon halkan): Köszönöm. ’ Csend, özvegy Nagy Antalné mozdulatlanul áll, kezében a nagy Bodelin-szatyor. (Folytatjuk/ NAPLÓ Pécsett kedden megkezdődött a XII. irodalomtanítási napok programja. A kétévenként megrendezett országos tanácskozások az irodalom oktatásának fejlesztését szolgálják. A nagyközönség és a szakemberek osztatlan elismerését vívta ki a Katona József Színház társulata, amely a „világ színházai" elnevezésű nemzetközi fesztiválon az NSZK-beli Stuttgartban kiemelkedő sikerrel mutatta be Csehov Három nővér című darabját. A most véget ért fesztiválon 12 országból 500 művész 42 darabot vitt színre. Az NSZK legtekintélyesebb napilapjai nagy elismeréssel méltatják a budapesti együttes játékát. A Stuttgarter Zeitung jegyzetében felteszi a kérdést: vajon ez a fesztivál nem azért vonul-e be majd a színházi krónikák történetébe, mert végre Magyarország határain kívül is felismerték a Katona József Színház jelentőségét? A Süddeutsche Zeitung egészoldalas, a Katona József Színház Csehov-előadásának fényképével illusztrált cikkben elemzi a fesztivált, s megállapítja: Ascher Tamás rendezése nyomán vérbeli, igazi Csehov-mű kelt életre. A tehetségük legjavát adó színészek varázslatos előadásukkal rabul ejtették a közönséget. A Frankfurter Allgemeine Zeitung a fesztiválon részt vett külföldi együttesek közül szintén elsősorban a Katona József Színház és a moszkvai Taganka Színház vendégjátékát méltatja. Szerda, 1987. július 1. Zenei fesztiválok Európa-szerte Az a zenebarát, aki az idén nyáron világot látni indul, sok helyütt találhat szívének kedves programot. A zenei fesztiválok sorában elsők között Verona szerepel, ahol július 4. és augusztus 21. között a Traviata lesz Carreras felléptével, az Aida pedig Cara, Cossotto, Capuculi közreműködésével, végül a Pillangókisasszony a címszerepben Scottóval a műsoron. A müncheni program — július 6-tól 31-ig — a Turandot, a Falstaff, a Salome, az Ariadne Naxosban, a Varázsfuvola, a Figaro házassága valamint a Tetralógia előadásait kínálja. Bregenz csemegéje — július 16-tól — a Jérome Savary rendezte Hoffmann mesét. Maceratában — július 18. és augusztus 20. között — a Manon Lescaut-t, Puccini operáját Marton Évával, majd Massenet Manonját Katia Ricciarellivel adják, végül a Traviatát Gruberovával és Cappucillivel. Bayreuth — július 25. és augusztus 28. között tartandó — fesztiválján a filmrendező Werner Herzog színrevitelében tolmácsolják a Lohengrint, Barenboim vezényli a Parsifalt és a Tristant. A nyár második felében — augusztus 15-től szeptember 9-ig —, a svájci Luzern csábíthatja a zenekedvelőket Maazel, Mehta, Barenboim, Muti, Bernstein, Watts, Douglass sztárnévsorával. Nesaro — augusztus 16-tól szeptember 7-ig — Rossini-programot kínál. Montreux-ban — augusztus 25. és október 3. között — fellép a hirdetmények megfogalmazása szerint: „minden fiatal művész, aki csak számít”. A nyári évadot zárja, a télit nyitja a flandriai fesztivál, ahol többek között Zubin Mehta, Penderecki, Cambreling, Abbado vezényel. Nem maradnak a „melománok” élmények szűkében. (b. e.) Csak szándékos sajtóhibák.. Kner-kötetek tárlata a Petőfi Irodalmi Múzeumban 1902-ben, nyomdája alapításának huszadik évfordulóján Kner Izidor Kalászok és kévék címmel vadonatúj „hollandi antikva” betűkkel szedett és gyönyörűen illusztrált kötetet jelentetett meg, s mellékletként „Nyomdai tréfa" címmel egy külön lapon felhívást tett közzé: „aki a 17 soros szövegben megtalálja mind a 227 becsempészett sajtóhibát, az értékes jutalomban részesül”. Reklám volt ez a javából, azt sugallta, ami egyébként majdnem teljesen igaz is volt, hogy a Knerkiadványokban nincsenek sajtóhibák, így a nyomda ördögét szánt szándékkal kell előcsalogatni ... E reklámfogásban persze kivagyiság, vagy még pontosabban: szakmai öntudat, szakmai biztonság rejtezett — már a századfordulón. Pedig akkor még hol volt a gyomai Kner Nyomda nagy kor-szaka? Hol volt a magyar tipográfia egyik legmeghatározóbb személyisége, Kner Imre? Ott volt Gyomán, ott élt a nyomdászok között, mi több: ebben az esztendőben, 1902-ben, tizenkét esztendős korában már dolgozott is, majd két esztendővel később Lipcsében, az Európaszerte híres nyomdászati technikumban kezdte meg tanulmányait , s 1907-ben, alig több mint tizenhét évesen, apjától, a nyomdaalapítótól átvette az üzem technikai és művészeti vezetését. S megint csak kilenc esztendő telt el, s huszonhat évesen máraz egész nyomda az ő vezetése alatt állt. S megkezdődhetett, pontosabban folytatódhatott és kiteljesedhetett egy folyamat, amelynek eredményeképpen az utókor a Kner-műhelyt a magyar könyvművészet és magyar irodalom egyik legmeghatározóbb tényezőjének könyvelhette el. A Petőfi Irodalmi Múzeumban — a Magyar Bibliofil Társaság, valamint a Kner Nyomda és Múzeum közreműködésével — Kner Imre és az irodalom címmel május vége óta látható egy gazdag tárlat, amely címéhez igazodva valóban Kner Imre munkásságát helyezi előtérbe, de természetesen nem hallgathat az előzményekről sem, arról a nyomdaiirodalmi műhelyről, amely megteremtette a továbblépés, a kibontakozás lehetőségét, azt a fénykort, amit a húszas évektől kezdődően a negyvenes évek elejéig regisztrálhat az irodalom- és tipográfiatörténet egyaránt. Örvendetes, hogy a Kner-örökséget időről időre számbaveszik az arra hivatottak. Elegendő talán a nyolc esztendővel ezelőtt a Corvina Könyvkiadónál megjelent szép albumra, Haiman György A Kner család és a magyar könyvművészet című reprezentatív összeállítására utalnunk, vagy a tíz évvel azelőtti, a Magyar Helikon gondozásában megjelent Kner Imre levelezéskötetére emlékeztetnünk. De újabb emlékeztető kiadványokról is szólhatunk, hiszen ezekben a hetekben látott napvilágot Kner Izidor Félévszázad mesgyéjén című, először 1931-ben megjelent, leginkább memoárnak nevezhető kötete. S ha szűkebb szakmai körnek szól is, nem hagyható említés nélkül az a feltáró munka, amelyet Petőcz Károly, a gyomai Kner Nyomda Múzeum vezetőjének neve fémjelez. A Kner Nyomda és Múzeum füzetei sorozat immár több mint tíz kiadványból hat foglalkozik a Knerörökséggel, bizonyítva, hogy még mindig akad feldolgoznivaló. Ugyanezt a rácsodálkozást és meglepetést érezheti az a látogató, aki megnézi a Petőfi Irodalmi Múzeum mostani tárlatát. Mert ugyan a könyvgyűjtők féltett könyvespolcain, vagy az antikváriumok dugott kincsei között olykor-olykor rábukkanhatunk egy-egy Kner-kiadványra. Az összkép — amely korántsem törekedett, s talán nem is törekedhetett a teljességre — újra és újra lenyűgöző. Az egymás utáni tárlókon nyomon követhető a Kner-kiadványok stílusváltozásainak változatlansága — hogy Haiman György meghatározásaival éljek —, akár a szecessziós, akár a barokkos, akár a klasszicista korszak könyveit nézzük, egyaránt jellemző rájuk a Knerkönyvek mindenkori igényessége, ízlésvilága. S amennyire igényesek a Knerkötetek kiállításukban, olyanynyira nyomon követhető az is, hogy a gyomai nyomda nemcsak tipográfiai, hanem irodalmi műhely is volt. Balázs, Béla, Thomas Mann, Balassi Bálint, Madách Imre, Goethe, Tótfalusi Kiss Miklós, Ortutay Gyula, Szabó Lőrincz, Lesznai Anna, Kölcsey Ferenc, Osvát Ernő, Byron — csupán néhány kiragadott név azok közül, akiknek műveihez a Kner-műhely alkotói — hisz ne felejtsük: Kner Albert, Kner Erzsébet, Kozma Lajos vagy még a kezdet kezdetén, Divéky József is eredendően hozzátartoztak a Kner Nyomdához — álmodtak, terveztek méltó formát. S a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható tárlat megint csak azt erősíti meg: van mihez visszanyúlni, lenne honnan meríteni a magyar tipográfiának, mi több: a magyar könyvkiadásnak. (murányi)