Magyar Nemzet, 1987. július (50. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-01 / 153. szám

­ Az elmúlt héten két énekes­sztár és egy viszonylag fiatal színésznő egyéniségével is meg­ismerkedhetett a néző. Igaz, a Színészmúzeum sorozatában a Sárdy Jánost bemutató film is­métlés volt abból az alkalom­ból, hogy egy hónap múlva lesz — és nem a műsorra tűzés nap­ján — a népszerű operaénekes és filmsztár születésének nyolcva­nadik évfordulója. Ha ismétlés is a sugárzás, öröm volt újból tapasztalni, hogy ez a néptaní­tóból remek tenoristává vált művész nemcsak nagyszerű elő­adó volt, hanem gyönyörűen be­szélt magyarul is. Ám, nem ki­zárólag Sárdy, hanem a reá emlékező pályatársak, köztük Budanovits Mária, Orosz Júlia, Palló Imre is — túl azon, hogy hivatásuk nagyszerű mesterei voltak — rendkívül ízesen szó­laltak meg anyanyelvünkön. Nem így a nem sokkal a Sárdy János bemutatását követő mű­sorban, ahol Ilosfalvy Róbert, a neves, hazánkban és külföldön is méltán népszerű tenorista bi­zony meglehetős akcentussal be­szélte azt a nyelvet, amelyet egyebek között nem rosszabb is­kolában, mint a hódmezővásár­helyi Bethlen Gábor Gimná­ziumban volt alkalma tökélete­síteni. A portréfilmre minden bizonnyal azért került sor, mert a kitűnő tenorista — aki min­den kétséget kizáróan sokkal jobban énekel, mint ahogyan életéről beszél — a napokban ünnepelte hatvanadik születés­napját. A Horváth Ádám rendezte és Kóthy Judit szerkesztette fil­men elhangzottak Ilosfalvy Ró­bert pályájának azok a legnép­szerűbb szerepei, amelyek itthon, tizenhat éven át pedig Kölnben és más külföldi városokban is ismertté tették nevét. Köztük a két Erffel-opera, a Bánk bán és a Hunyadi László egy-egy rész­lete; ez utóbbi mű címszerepé­ben mutatkozott be 1954-ben a budapesti Operaházban. Öröm­mel hallottuk Des Grieux egyik áriáját Puccini Manon Lescaut­­jából; ezzel a részlettel emlé­keztetett a művész az Operaház nevezetes korszakára, amidőn 1961-ben operettsikerű Manon­­előadáson ismerkedhetett meg Lamberto Gardellivel a buda­pesti közönség. Zenetörténeti pillanat részesei lehettünk 1961. december 22-én, az Operaház­ban Mikó András rendezésében és az olasz mester zenei irányí­tásával, a főszerepekben Házy Erzsébettel és Ilosfalvy Róbert­­tel ezen a napon újították föl Puccini alkotását. Ezért a nevezetes emlékért, valamint a jó hangi diszpozíció­ban előadott operarészletekért eltekintettünk a kitűnő tenorista akcentusától, habár a művész A nürnbergi mesterdalnokokból Stolzingi Walter versenydalát németül is enyhén hódmezővá­­sárhelyies kiejtéssel adta elő. Az ária „magyar áttanulása gon­dot okozott volna” — mondta szabadkozva a képernyőn — és elgondolkoztunk azon, vajon mennyi energiájába kerülhetett teljes szerepeket megalkotásuk nyelvén elénekelnie. Az Opera­ház zenekarának Erdélyi Mik­lós vezényelte kísérete mellett szépen előadott áriákat hallhat­tunk, és érjük be ezzel. Elvégre nem mindenki tud olyan termé­szetes egyszerűséggel és élveze­tesen beszélni a televízióban, mint például Gulyás Dénes, és amellett olyan gyönyörűen éne­kelni is... Másnap este, a krimit köve­tően Kiss Mari mutatkozott be önálló műsorral az András Fe­renc rendezte, Farkas Katalin szerkesztette Pódium sorozatá­ban. Nemcsak a tehetséges szí­nésznő, hanem vezető operatőr­ként Lukin Sándor is arra tö­rekedett, hogy minél több olda­láról mutatkozzék be az előadó­­művész, aki századunk nőírói­nak műveiből válogatott. Nem biztos, hogy a különféle érzelmi állapotokról, különböző asszo­­nyi sorsokról számot adó estén a gondolatok eszmei ívét pél­dául Karády Katalin nótájával kellett megtörni a Halálos ta­vasz-bál, és kiváltképpen nem az egykor méltán népszerű filmszínésznő búgó hangját imi­tálva. Ha azonban Kiss Mari a filmet is be akarta építeni mű­sorába —­ erre utalt egyebek között Juhász Katalin jelzéssze­rűen takarékos díszlete —, ak­kor a nő sorsáról e banalitás­nál többet mondó művek közül is válogathatott volna. Igaz, Liv Ullmann vallomásos prózája is némileg a filmművészethez kap­csolódott, ám egy-két sekélye­­sebb részletnél sokkal megraga­­dóbb volt a kitűnő Oriana Fallad okos monológja a nőuralomról, és Sylvia Plath, a fiatalon el­hunyt amerikai költőnő boron­gás merengése a halálról. A derűt ebben a nagyon kel­lemes, a női sorsokról figyelem­re méltó szenvedéllyel szóló műsorban az osztrák Barbara Frischmuthnak A zárda című kisregényéből vett részlet képvi­selte. Itt mutatkozott meg iga­zán Kiss Mari színészi tehetsé­gének gazdagsága; tragédiából humorba, filozofálgató fejtege­tésből szubjektív írói emlékezés­be, onnan megragadóan bájos svéd gyermekversekbe s köny­­nyedén váltott át, póz és maní­­rok nélkül, lehetett tudni, melyikük per­­sziflál és karikh­oz — a most is kitűnő Kern András és az ugyancsak színvonalas játékkal szórakoztató, majd elrettentő Gálvölgyi János —, és melyikük hiteti el, hogy komolyan vette a szerepét. Ez utóbbiak közül az egyszerű helyzetében is jeles színészi teljesítményre törekvő Udvaros Dorottyára és a mind­végig komor hangulatú, elszán­tan gyilkoló, szerelmes szívű Gáspár Sándorra gondolunk. A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Művészportrék Krimik magyar módra Két bűnügyi történet magyar feldolgozását is láthattuk ezen a héten a televízióban. Felső- Normandiában játszódik Marc Perrier Legkésőbb hatkor című darabja, amely bizony meglehe­tősen lassan csordogált a nem túlságosan megrázó végkifejlet felé. Egy fiatal és egy öreg em­ber párbeszéde ez a tévéjáték, meglehetősen lapos dialógusok­kal, olykor számunkra közömbös információkkal a két ember sor­sáról. Közülük csak a fiatalról tudtunk meg lényegesebb moz­zanatokat, az idős remete élete tulajdonképpen mindvégig ta­lány maradt a néző számára. Nemere László rendezése a Barta László lepusztult, elha­gyatott szobát ábrázoló díszleté­ben főképpen azt a célt szol­gálta, hogy két kitűnő színész­nek lehetőséget adjon a Fáber András fordításában fölhangzó hosszadalmas párbeszéd előadá­sára. Csákányi László játékában az egykedvűség, a belenyugvó nemtörődömség, a lassan föl­­gyúló érdeklődés a fiú megjele­nésével megváltozott helyzet iránt, iróniája és halk bánata dominált — ez utóbbinál csak sejtetni engedte a szöveg, hogy mi rejlik mögötte —, Straub Dezső pedig a magát közönyös­nek tettető, de sorsának alaku­lásával mindvégig feszülten fog­lalkozó, hangulatával az idő vészes múlását is kifejező fia­talembert ábrázolta, és szerzett kellemes ötven percet a logika csapdáival keveset törődő né­zőnek. . A vasárnap esti főműsorban sugárzott tévéfilm, a Munkácsi Miklós írta és Bácskai Lauró István rendezte Üvegvár a Mississippin mindazokkal a kel­lékekkel rendelkezett, amelyek egy modern krimihez szükségel­tetnek. Volt benne gyermekkori szerelem föléledése, a numizma­tika világában páratlan értékű kincsek kicsempészése, hideg­vérű maffiavezér, bandájával és üldözőivel, az Interpool, az osztrák és magyar bűnügyi rend­őrség közös nyomozása, arab bandita, szeretővel fölcserélt szép feleség, a második világ­háború pusztításainak megidé­­zése, a magyar értelmiségi sorsa korunkban, és így tovább. Az Üvegvár a Mississippin profimunka volt, tele izgalmak­kal, a krimi követelményeinek eleget tevő váratlan fordulatok­kal, és ráadásul még a rendező késztetése szerint is, emberi ábrázolással. Igaz, nem mindig Gábor István Magyar Nemzet Meghalt Szlovák György Szemközt a falon színes rajza, napsugarak áradnak szerte, s visszfényük csillan a földön. Tob­zódik szinte az áldott sugárzás, pedig Szlovák György árnyék­ban élte életét. Egy hete épp, hogy fölhívott és boldogan újsá­golta: lengyel költők műveire ké­szült rajzaiból tévéműsor készül, szeptember elsejére, a háború ki­törésének évfordulójára. Meg­nyugtató volt az öröme, lelkese­dése, pedig nyugtalanítania kel­lett volna. Az orvos sem találta rendellenesnek a vérnyomását, amelyre panaszkodott. A recep­teket már hiába váltották ki szá­mára: hétfőn este, váratlanul, hirtelen meghalt Szlovák György festő, grafikus, a Magyar Nem­zetnek is sok éven át hű rajzoló­ja, sokunk barátja. Kevés magányosabb és zárkó­­zottabb embert ismerek Szlovák Györgynél , de kevés nyitot­tabbat, föltárulkozót, jó szóra és barátságra szomjazót, önzetlen barát volt, sosem, mulasztotta el, bárkivel beszélt is, hogy érdek­lődjék élete, gondjai, örömei iránt, nemcsak udvariasságból, hanem őszinte együttérzéssel, együttgondolkodással, de soha tolakodón. Ha őt kérdeztük, le­gyintett: ,A Szlovák nem érde­kes” — mondta. Sokat dolgozott, többnyire ön­magával elégedetlenül. A Magyar Nemzet számára hosszú éveken át főként a színikritikákhoz ké­szített illusztrációkat. Sosem a színészt rajzolta, még csak nem is a szerepet: azt rajzolta le, ami az élménye volt. Néha napokig ki sem mozdult hazulról. A telefon kötötte össze a világgal. Most már nem veszi föl többé a kagylót: „Itt a Szlo­vák”. Amilyen egyedül és csönde­sen élt, úgy hagyott itt bennün­ket. Szemközt a falról, a nap su­garából mégis ránk tekint, s alig­hanem elmosolyodik: a szeretet, amelyet ránk örökített, megfé­­nyesül és visszaverődik szívünk­ben, enyhítve fájó hiányát. (7. 1.) Budapesten született, 1913. feb­ruár 17-én. Gimnazista korában ,már a művészpályára készült: a főiskolán Szőnyi István, Vaszary János, Csók István és Glatz Osz­kár volt a mestere. Még húszéves sem volt, kiállították képeit a Nemzeti Szalonban. Érzékeny, tűnődő, gyakran álomszerű mű­veit nemcsak Magyarországon mutatta be: kiállításokon szere­pelt Lengyelországban, Olaszor­szágban, az NDK-ban. A Nemze­ti Galéria 1980-ban rendezte meg Szlovák György kiállítását. Temetéséről később adunk hírt. H. BARTA LAJOS A MEGALÁZOTT Irodalmi forgatókönyv 4. kép A helyszín két szoba. Az egyik Sáfrány Józsefné hálószobája. Stílbútorok, tük­rös szekrény, fotelek, nyitott rekamié. A kisebbik szoba: régi, öreg bútorok gyűjtőhelye. Mint egy lomtár. A két szobát ajtó választja el egymástól, a kisebbik szobában az ajtó előtt egy két szárnyas kőrisfa szekrény. Sáfrányék hálószobájában Sáfrány József, Sáfrány József­né és özvegy Nagy Antalné. Özvegy Nagy Antalné ugyan­abban a végiggombolt szép kar­­tonruhában, amiben a szociális otthonba érkezett, és a kezében is ugyanúgy, ugyanaz a két cso­mag: fekete vulkánfíber bő­rönd, a kötésekkel teli Bode­­lin-nejlonszatyor. Mellette Sáf­rány József, öltönyben. Kettő­jükkel szemben pedig Sáfrány Józsefné, arca festett, szem­öldöke élesre kihúzva. Sáfrány Józsefné: örülök ... Itt fog lakni. Itt is lakhat. Jól fogja magát érezni. özvegy Nagy Antalné: Igen. Köszönöm. Sáfrány Józsefné: Nem kell ott... hatágyas, tízágyas szobá­ban a más szagát szagolni. Meg­értem, hogy el akart jönni... ke­reste a megoldást. (Végigméri.) Mindenki keresi a jobb megol­dást. Csend. Sáfrány József: Akkor ... fa fe­leségéhez­ ... mutasd meg a szo­bát. Sáfrány Józsefné: Szóval itt van egy szép kis szoba. Be van bútorozva. Mindene meglesz, min­dene helyben lesz. (Váratlanul): De én megmondom nyíltan, itt dolgozni kell. özvegy Nagy Antalné (zavar­tan): Természetesen. Megbeszél­tünk mindent a férjével. Sáfrány Józsefné: Velem kell megbeszélni. Özvegy Nagy Antalné: Igen. Sáfrány Józsefné: Itt nemcsak kötni kell. Más munka is van. Nem tudom, mondta-e? Özvegy Nagy Antalné: Igen. Sáfrány József (tompítaná a szavak élét): Hát persze, nem olyan veszélyes ... Ne gondolja ... Sáfrány Józsefné (villan a te­kintet­e): Te ebbe ne szólj bele. Ezt mi majd megbeszéljük. A mi dolgunk. (Enyhülten özvegy Nagy Antalné felé): Jobban szeretem, ha megismernek az elején ... az­tán kedvezőbb képet kapnak a vé­gén. Jobb így, mint megfordítva. özvegy Nagy Antalné (kicsit enyhültebben, de még mindig ke­zében a csomag, mert senki sem­ szólt, hogy leteheti, tartja.) Ter­mészetesen. Én is így gondolom. Sáfrány Józsefné: Akkor rend­ben van. Tessék, tegye le a cso­magokat. Sáfrány József a csomagok fe­lé nyúl, átveszi, egy kicsit hát­rál, a rekamié széléhez a föld­re teszi. Sáfrány József (az asztalnál ki­húz egy széket.) Tessék, üljön le. özvegy Nagy Antalné (nem mozdul, mintha nem is hallaná). Sáfrány Józsefné (megismétli, amit a férje mondott): Tessék, ül­jön le. özvegy Nagy Antalné most lassan leül. Sáfrány József és Sáfrány Jó­zsefné is kihúz magának egy­­egy széket az asztaltól, özvegy Nagy Antalné (némi csend után): Kérem szépen... én természetesen nagyon köszönöm maguknak... nem is tudom, miért teszik, hogy még a házukba is befogadnak... Jó lenne nekem máshol, bárhol... albérletben ... csak nem ott, máshol, egyedül. (Szünet.) Tudják kérem ... engem szinte kiraktak a házamból... nem maradt semmim, csak ez, ami velem van. Sáfrány Józsefné: Hallottuk ... Itt meglesz a biztonsága, minde­ne. Nem kell nyugtalankodnia. Sáfrány József: Itt minden biz­tosítva lesz. A feleségem minden­ről gondoskodik. Nem lesz hiá­nya. Csend. özvegy Nagy Antalné: Ilyen az ember ... hogy szereti a maga kis vackát... Hogy a megszokott, sa­ját... Sáfrány Józsefné: Ilyen az ál­lat is. (Csend.) Nahát. (Csend.) Tehát elmondom... hogy ná­lunk, ...hogy mit hogyan szok­tunk ... Hogy nagyjából tisztá­ban legyen vele. Ha valamit nem mondok, vagy elfelejtek, azt meg­kérdi majd, vagy úgyis megtudja. (Szünet.) Majd mindjárt átme­gyünk a szobájába ... Van fürdő­szoba. Szombaton szoktunk fü­rödni ... A kötést, a fonal kiadá­sát mindig a férjemmel beszéljék meg. Ő tudja, miből, mi kell. Min­den hétfőn megkapja a fonalakat. Azt megköti. Amikor kész, lead­ja. Fizetés kétszer van egy hónap­ban. Rendes elszámolás. Mennyit csinált, aszerint... Csak mon­dom: csak a hibátlan munkát fi­zetjük. Ha többet köt, többet kap ... természetesen ... és ha keve­­sebb ... hát kevesebb ... Úgy, mint a gyárban. Bárhol. Rövid csend. Sáfrány József: Azt még mondd el... Sáfrány Józsefné: Ja, igen ... az albérleti díjat majd nekem fi­zeti.­­ Sáfrány József (hirtelen, in­kább a felesége felé): Már el­mondtam a díját... az rendben van. Sáfrány Józsefné: Hát az akkor rendben van ... Reggelit, ebé­det, vacsorát itt kap. Elsőrendű koszt... Gondolom, így jobb, mintha főzne... Elmegy a dél­előtt, ha főz... és kevesebb az idő. Bőséges koszt, úgyis főzünk magunknak, akkor meg mi­nek? ... Átlagosan elszámolunk. Kijön a koszt így szépen. özvegy Nagy Antalné: Igen... Gondolom, meg lesznek elégedve. Sáfrány József: Biztosan. Biz­tos, tessék nyugodt lenni. (Sáfrány Józsefné feláll.) Sáfrány Józsefné: Akkor meg­mutatom a szobát. (Lép egyet, megáll, visszafordul.) Ja, amit még elfelejtettem ... fűtésért, té­len fizet havi nyolcszáz forintot. Sáfrány József (lehajol, meg­emeli özvegy Nagy Antalné bő­röndjét, szatyrát, Nagy Antalné­­hoz): De csak télen, özvegy Nagy Antalné is meg­emeli a Bodelin-hálót. Mindketten elindulnak Sáf­­rányné után. Kimennek a hátsó ajtón. Majd kis idő múltán beérnek, bejönnek a kis kamraszobába, kintről, a másik ajtón. Megállnak a kisszobában, egymás mellett. Sáfrány és Sáfrányné tekin­tete mozdulatlan, özvegy Nagy Antalné tekintete kapkodva körbejár. Sáfrány József: Hát ez az­ özvegy Nagy Antalné: Igen. Szünet. Sáfrány Józsefné: Rendben van? Özvegy Nagy Antalné: Igen. Sáfrány Józsefné: Akkor érez­ze jól magát. Sáfrány József (felteszi egy asz­talra a bőröndöt. Az ablak felé): Reggel itt besüt a nap. Sáfrány Józsefné: Majd hozok porrongyot. Mindent rendbe te­het ... A saját holmit fel lehet.. ki lehet tenni. özvegy Nagy Antalné: Nem na­gyon van saját holmim. Sáfrány Józsefné: Ja, igen. (El­indul kifelé.) Ágyneműt majd hozok. Sáfrány József (áll özvegy Nagy Antalné mellett. Halkan): Tetszik? Csend. özvegy Nagy Antalné (nagyon halkan): Köszönöm. ’ Csend, özvegy Nagy Antalné mozdu­latlanul áll, kezében a nagy Bodelin-szatyor. (Folytatjuk/ NAPLÓ Pécsett kedden megkezdődött a XII. irodalomtanítási napok programja. A kétévenként meg­rendezett országos tanácskozások az irodalom oktatásának fejlesz­tését szolgálják. A nagyközönség és a szakemberek osztatlan elismerését vívta ki a Ka­tona József Színház társulata, amely a „világ színházai" elnevezésű nem­zetközi fesztiválon az NSZK-beli Stuttgartban kiemelkedő sikerrel mu­tatta be Csehov Három nővér című darabját. A most véget ért fesztivá­lon 12 országból 500 művész 42 da­rabot vitt színre. Az NSZK legtekin­télyesebb napilapjai nagy elismerés­sel méltatják a budapesti együttes já­tékát. A Stuttgarter Zeitung jegyze­tében felteszi a kérdést: vajon ez a fesztivál nem azért vonul-e be majd a színházi krónikák történetébe, mert végre Magyarország határain kívül is felismerték a Katona József Szín­ház jelentőségét? A Süddeutsche Zeitung egészoldalas, a Katona Jó­zsef Színház Csehov-előadásának fényképével illusztrált cikkben elem­zi a fesztivált, s megállapítja: Ascher Tamás rendezése nyomán vérbeli, igazi Csehov-mű kelt életre. A te­hetségük legjavát adó színészek va­rázslatos előadásukkal rabul ejtették a közönséget. A Frankfurter Allge­meine Zeitung a fesztiválon részt vett külföldi együttesek közül szintén el­sősorban a Katona József Színház és a moszkvai Taganka Színház vendég­játékát méltatja. Szerda, 1987. július 1. Zenei fesztiválok Európa-szerte Az a zenebarát, aki az idén nyáron világot látni indul, sok helyütt találhat szívének kedves programot. A zenei fesztiválok sorában elsők között Verona sze­repel, ahol július 4. és augusztus 21. között­­ a Traviata lesz Car­reras felléptével, az Aida pedig C­ara, Cossotto, Capucu­li köz­reműködésével, végül a Pillan­gókisasszony a címszerepben Scottóval a műsoron. A münche­ni program — július 6-tól 31-ig — a Turandot, a Falstaff, a Salome, az Ariadne Naxosban, a Varázs­fuvola, a Figaro házassága vala­mint a Tetralógia előadásait kí­nálja. Bregenz csemegéje — jú­lius 16-tól — a Jérome Savary rendezte Hoffmann mesét. Mace­­ratában — július 18. és augusz­tus 20. között — a Manon Les­­caut-t, Puccini operáját Marton Évával, majd Massenet Manonját Katia Ricciarellivel adják, végül a Traviatát Gruberovával és Cap­pucillivel. Bayreuth — július 25. és augusztus 28. között tartandó — fesztiválján a filmrendező Werner Herzog színrevitelében tolmácsolják a Lohengrint, Ba­renboim vezényli a Parsifalt és a Tristant. A nyár második felében — augusztus 15-től szeptember 9-ig —, a svájci Luzern csábíthatja a zenekedvelőket Maazel, Mehta, Barenboim, Muti, Bernstein, Watts, Douglass sztárnévsorával. Nesaro — augusztus 16-tól szep­tember 7-ig — Rossini-programot kínál. Montreux-ban — augusztus 25. és október 3. között — fellép a hirdetmények megfogalmazá­sa szerint: „minden fiatal mű­vész, aki csak számít”. A nyári évadot zárja, a télit nyitja a flandriai fesztivál, ahol többek között Zubin Mehta, Penderecki, Cambreling, Abbado vezényel. Nem maradnak a „melománok” élmények szűkében. (b. e.) Csak szándékos sajtóhibák.. Kner-kötetek tárlata a Petőfi Irodalmi Múzeumban 1902-ben, nyomdája alapításá­nak huszadik évfordulóján­ Kner Izidor Kalászok és kévék címmel vadonatúj „hollandi antikva” be­tűkkel szedett és gyönyörűen il­lusztrált kötetet jelentetett meg, s mellékletként „Nyomdai tréfa" címmel egy külön lapon felhí­vást tett közzé: „aki a 17 soros szövegben megtalálja mind a 227 becsempészett sajtóhibát, az ér­tékes jutalomban részesül”. Rek­lám volt ez a javából, azt sugall­ta, ami egyébként majdnem tel­jesen igaz is volt, hogy a Kner­­kiadványokban nincsenek sajtó­hibák, így a nyomda ördögét szánt szándékkal kell előcsalo­gatni ... E reklámfogásban persze ki­vagyiság, vagy még pontosabban: szakmai öntudat, szakmai biztonság rejtezett — már a századfordu­lón. Pedig akkor még hol volt a gyomai Kner Nyomda nagy kor-­­szaka? Hol volt a magyar tipog­ráfia egyik legmeghatározóbb személyisége, Kner Imre? Ott volt Gyomán, ott élt a nyomdászok között, mi több: eb­ben az esztendőben, 1902-ben, ti­zenkét esztendős korában már dolgozott is, majd két esztendő­vel később Lipcsében, az Európa­­szerte híres nyomdászati techni­kumban kezdte meg tanulmá­nyait , s 1907-ben, alig több mint tizenhét évesen, apjától, a nyomdaalapítótól átvette az üzem technikai és művészeti vezetését. S megint csak kilenc esztendő telt el, s huszonhat évesen már­­az egész nyomda az ő vezetése alatt állt. S megkezdődhetett, ponto­sabban folytatódhatott és kitelje­sedhetett egy folyamat, amelynek eredményeképpen az utókor a Kner-műhelyt a magyar könyv­művészet és magyar irodalom egyik legmeghatározóbb ténye­zőjének könyvelhette el. A Petőfi Irodalmi Múzeumban — a Magyar Bibliofil Társaság, valamint a Kner Nyomda és Mú­zeum közreműködésével — Kner Imre és az irodalom címmel má­jus vége óta­ látható egy gazdag tárlat, amely címéhez igazodva valóban Kner Imre munkássá­gát helyezi előtérbe, de termé­szetesen nem hallgathat az előz­ményekről sem, arról a nyomdai­irodalmi műhelyről, amely meg­teremtette a továbblépés, a kibon­takozás lehetőségét, azt a fény­kort, amit a húszas évektől kez­dődően a negyvenes évek elejéig regisztrálhat az irodalom- és tipográfiatörténet egyaránt. Örvendetes, hogy a Kner-örök­­séget időről időre számbaveszik az arra hivatottak. Elegendő ta­lán a nyolc esztendővel ezelőtt a Corvina Könyvkiadónál megje­lent szép albumra, Haiman György A Kner család és a magyar könyvművészet című reprezenta­tív összeállítására utalnunk, vagy a tíz­­ évvel azelőtti, a Magyar Helikon gondozásában megjelent Kner Imre levelezéskötetére em­lékeztetnünk. De újabb emlékeztető kiadványokról is szólhatunk, hiszen ezekben a he­tekben látott napvilágot Kner Izidor Félévszázad mesgyéjén cí­mű, először 1931-ben megjelent, leginkább memoárnak nevezhető kötete. S ha szűkebb szakmai körnek szól is, nem hagyható em­lítés nélkül az a feltáró munka, amelyet Petőcz Károly, a gyomai Kner Nyomda Múzeum vezető­jének neve fémjelez. A Kner Nyomda és Múzeum füzetei so­rozat immár több mint tíz kiad­ványból hat foglalkozik a Kner­­örökséggel, bizonyítva, hogy még mindig akad feldolgoznivaló. Ugyanezt a rácsodálkozást és meglepetést érezheti az a látoga­tó, aki megnézi a Petőfi Irodal­mi Múzeum mostani tárlatát. Mert ugyan a könyvgyűjtők fél­tett könyvespolcain, vagy az an­tikváriumok dugott kincsei kö­zött olykor-olykor rábukkanha­tunk egy-egy Kner-kiadványra. Az összkép — amely korántsem törekedett, s talán nem is töre­kedhetett a teljességre — újra és újra lenyűgöző. Az egymás utáni tárlókon nyomon követhető a Kner-kiadványok stílusváltozásai­nak változatlansága — hogy Haiman György meghatározásai­val éljek­ —, akár a szecessziós, akár a barokkos, akár a klasszi­cista korszak könyveit nézzük, egyaránt jellemző rájuk a Kner­­könyvek mindenkori igényessége, ízlésvilága.­­ S amennyire igényesek a Kner­­kötetek kiállításukban, olyany­­nyira nyomon követhető az is, hogy a gyomai nyomda nemcsak tipográfiai, hanem irodalmi műhely is volt. Balázs, Béla, Thomas Mann, Ba­lassi Bálint, Madách Imre, Goe­the, Tótfalusi Kiss Miklós, Ortu­­tay Gyula, Szabó Lőrincz, Lesznai Anna, Kölcsey Ferenc, Osvát Er­nő, Byron — csupán néhány ki­ragadott név azok közül, akik­nek műveihez a Kner-műhely al­kotói — hisz ne felejtsük: Kner Albert, Kner Erzsébet, Kozma La­jos vagy még a kezdet kezdetén, Divéky József is eredendően hoz­zátartoztak a Kner Nyomdához — álmodtak, terveztek méltó for­mát. S a Petőfi Irodalmi Múzeum­ban látható tárlat megint csak azt erősíti meg: van mihez vissza­nyúlni, lenne honnan meríteni a magyar tipográfiának, mi több: a magyar könyvkiadásnak. (murányi)

Next