Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-23 / 45. szám

Kedd, 1988. február 23. Reform, piac, kultúra MEGÚJULÓ GAZDASÁG írta: Marsehall Miklós, a Művelődéskutató Intézet tudományos munkatársa Az újabbkori magyar közgazdasági irodalom meggyőzően bizonyította, hogy a magyar gazdaság szerkezetének átalakítása, a szocialista iparosítás részben a mezőgazdaság, részben az életszínvonal, részben pedig az úgynevezett nem termelő ágazatok, az oktatás, akultúra, az egészségügy, a közszolgáltatások rovására valósult meg. Tűrési határon A gazdasági vezetés közvetlenül (a jövedelem-központosítás és -újraelosztás, a támogatáspolitika és a beruházáspolitika útján) és közvetve (az árpolitika segítségével) egyaránt az ipart, illetve annak bizonyos ágazatait részesítette előnyben, a nem termelő szféra, s ezen belül a kultúra rövid és hosszú távon, taktikai és stratégiai szinten egyaránt hátrányba került az úgynevezett termelőágazatokkal szemben. Azért érdemes ezt hangsúlyozni,mert hajlamosak vagyunk a jelenlegi válságtüneteket kizárólag az utóbbi évek megnehezült gazdasági feltételeivel magyarázni. Holott látnunk kell: az infrastruktúra, az egészségügy, az oktatás és a kultúra maradékelve kezelése a nemzeti jövedelem elosztásában nem az utóbbi „nehéz évek” eredménye, hanem már évtizedek óta érvényesülő, a szocialista tervgazdaság „szervi bajaként” jellemezhető, az intézményi és érdekeltségi viszonyokban gyökerező jelenség. Deklarált politikai fontossága ellenére az erőforrásokért vívott ágazati csatározásokból a kultúra újra és újra vesztesként került ki. Ennek törvényszerűségét nem nehéz belátni. A tervgazdaságok létrejöttének körülményei — a háborús pszichózis, a sztálini gazdaságkép, a radikális felzárkózási program — a politikában és a gazdaságban olyan preferenciákat és" Olyan Intéznényrendszert alakítottak ki, amelyben az infrastruktúra — és a kultúra — eleve alárendelt szerepet kapott. Az ekkor létrehozott döntéshozatali intézményrendszer erejét, a nehézipari érdekcsoportok hatalmi súlyát jól mutatja, hogy ebből a preferenciarendszerből a mai napig sem sikerült kitörni. Közismert a fejlesztési lehetőségek állandó szűkössége és az ezzel összefüggő — Kornai János által leírt — elosztási mechanizmus, a „halasztás—tűzoltás— halasztás” mechanizmusa, amelyben egy bizonyos tűrési határ elérése szükséges ahhoz, hogy egy ágazat vagy vállalat, intézmény fejlesztési lehetőséghez jusson. Ebben a „versenyben” azok járnak jól, ahol viszonylag alacsony a tűrési határ, tehát a fejlesztés halasztása hamarább válik lehetetlenné, mert a további halasztás csődhelyzetbe sodorná az adott intézményt. Ebben a hiány diktálta versenyben a nem termelő szektor, de különösen a kulturális szféra hátrányba kerül, mert magasabb a tűrési határa, a halasztásért, a mulasztásokért később nyújtja be a számlát a társadalom, mint a gazdaság úgynevezett termelő szektoraiban. A kultúra is osztozott a többi infrastrukturális ágazat sorsában, a feladatok és teljesítmények nagymértékű extenzív növekedését itt sem alapozta meg az intézmények és a tárgyi feltételek arányos fejlesztése. Itt is érvényesült egyfajta politikai voluntarizmus: gyorsan, olcsón — rendszerint a cégtáblák cseréjével és nem új intézmények építésével —, kevés befektetéssel nagy eredményeket elérni. A statisztikai látszatok egy ideig igazolták is ezt a politikát, hogy aztán később, a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján annál drámaibban döbbenjünk rá, hogy a mutatós felszín alatt a takarékos fejlesztések következtében művészeti intézményeink — színházaink, múzeumaink, patinás könyvtáraink — jelentős hányada a tönkremenetel küszöbére jutott. Az elmondottakból következik, hogy a kultúra hátrányos helyzetének okát nem valamiféle vezetői felvilágosulatlanságban, hanem a tervgazdaság intézményi viszonyaiban látom. Ez azt jelenti, hogy a tervgazdaság intézményi, érdekeltségi, tőkebefektetési, tulajdonosi viszonyainak reformja nélkül aligha javítható érdemben a kulturális szféra finanszírozási helyzete. A hetvenes, nyolcvanas évek „se terv, se piac” gazdasága — ha némi fáziskéséssel is, de — benyomult a kulturális szférába is. Ennek eredményeként a kultúrát szervező intézményrendszert — a könyvszakmától a műkereskedelemig — egyfajta tudathasadás jellemzi. E skizofrén modell lényege a tervutasításos logika jegyében létrejött szervezeti rendszer és a növekvő piaci kényszerek ismétlődő és mélyülő ellentmondásában ragadható meg. A kulturális szféra monopol szervezetei valamikor egy kultúrpolitikai, esetenként politikai ellátási felelősség jegyében jöttek létre. Ma viszont a csökkenő állami támogatás, a gyengülő állami védelem és az egyre inkább önállósodó fogyasztói igények nyomása következtében egyre keményebb gazdasági, piaci kihívásokkal kell szembenézniük. Innen az autokratikus és a piaci liberális elvek keveredése. Mutatókkal könnyebb Előállt egy sajátságos magyar „csoda”: a kulturális szféra egyszerre lett túlcentralizált és dezintegrált. Az egyre fokozódó piaci nyomás ellenére a könyvszakmában vagy filmszakmában alig van lehetőség az ej£yes'szereplője (kiadók, gyártók, kereskedőik) érdekeinek üzleti alapon történő integrálására, az egyes művek előállítására és értékesítésére szerveződő vállalkozásokra. „A kultúra nem áru” ideológiájának jegyében megsértették az árutermelés elemi rendjét: a kulturális szférát szervezeti esetlegességek, a különböző érdekeket öszszemosó intézményi viszonyok, nagyfokú paternalizmus jellemzi. Túl sok a közvetítő, a magát nélkülözhetetlennek, a kulturális érték egyedüli letéteményesének minősítő mamutszervezet. Paradox módon, ebben a sokszereplős kultúrapostoli gyülekezetben a legkevesebb beleszólással, jogosítvánnyal éppen a művész és a közönség rendelkezik. Tipikus voluntarizmusnak tekinthető az az évtizedeken át érvényesülő gyakorlat, hogy bizonyos mennyiségi mutatók — nézőszámok, művek ,kiállítások számának — teljesítésében mérték a kultúrpolitika sikerét. Mint általában mindenütt, a mennyiségi mutatók teljesítése itt sem jelentette a mutatókban megfogalmazni kívánt célok, várakozások tényleges megvalósulását. Mutatókat mindig könnyebb teljesíteni, mint tartalmi elvárásokat. .Ezért hibás minden olyan központosított konstrukció, amelyben a „fent” megfogalmazott célokat mutatókkal, szabályozókkal — legyenek azok mégoly kifinomultak és az anyagi érdekeltségre, építők — akarják „lefelé” közvetíteni. A sokat emlegetett tartalmi követelmények, értékgaranciák érvényesítéséhez valószínűleg új kultúrpolitikai gondolkodásmódra lenne szükség: a „hivatali” biztosítékok helyett az érintettek — könyvkiadók, -terjesztők, mozisok, forgalmazók és a többi — önállóságában, szakmai kompetenciájában, ambícióiban, a velük kialakított partnerségben kellene látni a kulturális értékgaranciákat. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy éppen napjainkban vagyunk tanúi az imént vázolt „tervutasításos” intézményrendszer lassú, de remélhetőleg visszafordíthatatlan átalakulásának: öröknek hitt monopóliumok szűntek meg a filmszakmában (a gyártásban és fokozatosan a forgalmazásban is), a műkereskedelemben, a lemezkiadásban, az impresszálásban, radikálisan „kinyílt” a könyvkiadói szféra, új kiadói műhelyek tucatjai jelentek meg, versenyeznek a könyvkereskedők, polgárjogot nyert a magánkiadás, hogy csak néhány dolgot említsünk meg. Elmondhatjuk tehát, hogy az utóbbi években minden nehézség ellenére nőtt a választék, színesebbé vált a kulturális kínálat, távolodunk az irányított kultúra eszményétől és gyakorlatától. A változások természetesen konfliktusokkal, bizonytalansággal, zűrzavarral járnak együtt, sokan a teljes „kommercializálódás” ördögét festik a falra. Kár lenne a felszínre került negatív jelenségeket — az aluljáró-irodalom, a híg, a színvonaltalan kultúrapótlékok „kirobbanó” sikerét — tagadni. Mégis, súlyos tévedés volna ezért az utóbbi évek liberálisabb kultúrpolitikáját, a nagyobb szabadságot, a piac térnyerését felelőssé tenni. A valódi „felelőst” szerintem az évtizedeken át uralkodó kultúrpolitikai voluntarizmusban kell keresnünk, amely gyors, azonnali sikerekre, politikai „valutára” átváltható eredményekre törekedvén, megelégedett a viszonylag könnyen előállítható látszatokkal. Ha a kultúrpolitika úgy gondolta — és helyesen gondolta —, hogy a szovjet filmkultúra megismertetése fontos, akkor ahelyett, hogy hosszú távú filmesztétikai oktatási programokat finanszírozott Volna, egyszerűen előírta, hány szovjet filmet vetítsenek és ezeket lehetőleg hány ember nézze meg. De mondhatnék más példákat is. Árszabályozással — az értékesnek tartott műfajok (nem művek!) olcsóvá tételével, kiadási kvóták (miből mennyi jelenjen meg) előírásaival — tehát adminisztratív eszközökkel elintézettnek vélte az irodalomtámogatás bonyolult ügyét. A viszonylag egyszerű mutatók teljesítésére hivatott intézményrendszer — előbb parancsra, majd a szabályozók ösztönzésére — mindig is „hozta” az elvárt eredményeket: a példányszámokat, a nézőszámokat, mindent. A kultúrpolitika így mintegy foglya lett saját mutatóinak és az „eredményeket” szállító „kultúraközvetítőknek”, akik egyre több pénzt (dotációt) kértek, mivel a látszatokteljesítése valóban egyre többe került. Az állam szerepe Napjainkban csak az történik, hogy a dotációk kényszerű csökkenése és a nagyobb nyíltság következtében a látszatok mögül előbukkan a valóság, a korábbi statisztikai sikerpropagandához képest kijózanító tényeivel: kulturálisan alultáplált, közösségeitől megfosztott, értékzavarokkal küszködő és így a giccsnek, a szennynek kiszolgáltatott tömegeivel. Nem kétséges: kultúrpolitikai korszakváltásra van szükség. Ebben a helyzetben csak jól végiggondolt, módszeres, hosszú távú — és piacépítő, piacteremtő — kultúrpolitikának van esélye. Tehát nem elsősorban a kultúraközvetítőket kell dotálni aznapi vagy másnapi eredményekért, hanem szívós következetességgel, társadalmilag elfogadott értékrend alapján oktatási programoknak kellene az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben pénzt juttatni, hogy felneveljük azt a közönséget, megteremtsük azt a piacot, amely aztán értő befogadója lesz az értékes kultúrának. Észre kell venni: a közgazdász korántsem valami neoliberális szabadpiacot kíván a kultúrának, ellenkezőleg. Az államnak nem kivonulnia kell a kultúrából, hanem éppen bevonulnia, elvállalnia végre egyetlen lehetséges funkcióját, a hoszszú távú piacépítést, olyan közoktatás finanszírozásával, amely megtanítja az állampolgárt az értékes és a silány közötti választásra, a kultúra világában való eligazodásra. A KISZ politikai hatóköre és érdekképviselete a nyolcvanas évekre visszaszorult; napjaink egyre súlyosabb gazdasági helyzetében az ifjúsági szövetségnek nincs igazán lehetősége arra, hogy következetesen érvényesítse a tizen- és huszonéves korosztály érdekeit. Jól példázza ezt a személyi jövedelemadó kapcsán kialakult helyzet Ugyanakkor számtalan tanulmány, politikai előrejelzés mutatta ki a fiatalok esélyvesztését, amit hangsúlyossá tesz a szinte reménytelen lakáshelyzet. Mindez alapvetően befolyásolja a közérzetet, a megfelelő munkahelyi produktumot Március közepére várható a kormány átfogó lakáskoncepciójának a publikálása. Feltehetően igyekszik majd egyeztetni a legkülönbözőbb érdekeket és elképzeléseket. Az alábbi interjúban dr. Szárádi Sándor, a KISZ KB titkára vázolja fel az ifjúsági szövetség lakáskoncepcióját egyes elképzeléseit. A mai helyzetet az egyre emelkedő ingatlanárak, az állami építőipar piaci részvételének csökkenése, az állami bérlakások csökkenő száma jellemzi. Ugyanakkor egyre rosszabb anyagi feltételek közé kerülnek a fiatalok. Miben látják önök a jelenlegi lakásgazdálkodás működésének feszültségeit? — Elsősorban a lakáshoz jutás terheinek növekedését emelném ki. Az infláció a megtakarításokat és a támogatásokat folyamatosan elértékteleníti. A mai támogatási rendszer szociális és gazdasági hatékonysága alacsony. A bankkölcsönök törlesztése a családi jövedelmek negyven százalékát viszi el. Albérletért jóval többet kell fizetni, mint egy főbérletért, és a bérlakások gyakorlatilag tulajdonként funkcionálnak. A lakásépítő piac monopolizált. Az építőipari kisszervezetek, magánépítők nem kapcsolódnak a nagyobb építőipari szervezetekhez. Kifutni a zsákutcából — Ilyen körülmények között egyetlen hatásos megoldás a tabula rasa lenne. — Kiindulási pontuk az, hogy Magyarországon a mai lakásgazdálkodási rendszer további fejlesztése egyértelműen zsákutca. Ezért ezt egészen új alapokra kell helyezni. — Az önök elképzelései a személyi tulajdonban lévő lakásokra, vagy az úgynevezett állami bérlakásokra vonatkoznak? — A komplett lakásgazdálkodásra! — Ma már jóformán alig épülnek úgynevezett „tanácsi lakások”. Miként próbálják ezt'~ a formát halottaiból feltámasztani? — Nézetünk szerint minden közület és magánszemély, illetve ezek társulásai a jövőben építhetnek, illetve birtokolhatnak bérlakást. Tehát nemcsak „tanácsi bérlakás” lehetséges. Javaslatunk számol a lakástulajdonosi kisvállalkozások engedélyezésével. Lehetővé teszi, hogy bármely vállalat építsen bérlakást, és munkaerőgodajait így enyhítse. — Ha jól veszem ki az ön szavaitól, akkor egyfajta „háziúr” rendszert szeretnének visszaállítani? — A kérdés lényege politikai sandaságot sugall, és helytelenül orientál: mi világosan kívánunk beszélni, amikor úgy foglalunk állást: meg kell engedni mindenkinek, hogy bérlakást építsen. — Ez magánosokra ia igaz lenne? Mert ebben az esetben az elképzelésük automatikusan ideológiai konzekvenciákkal is járna. Úgy véljük, megengedhető, hogy minden család annyi lakástulajdonnal bírjon, ahány tagú maga a család. Ugyanakkor egy tiszta rendszer jobban megfelel az ideológiai helyzetnek, mint a jelenlegi állapot: a hétköznapok gyakorlata, az ellentmondásos szabályozás megcsúfolja elveinket. Számomra ennek az elképzelésnek az a gyenge pontja, hogy nehéz a magántőke bizalmatlanságát eloszlatni. Magyarán: bizonyos vállalkozásokban éppen a nem tisztázott piaci viszonyok, a visszamenőleg hatályba léptetett szabályozók arra kényszerítik a tőkebefektetőket, hogy egy-két év alatt lerabolják a piacot. Hogyan lesz rentábilis és biztonságos bérlakást építeni? — A lakásgazdálkodási rendszer megújítása elképzelhetetlen a kínálati oldal gyökeres reformja nélkül. Csakis a termelés műszaki, technológiai, szervezeti, szabályozási és irányítási korszerűsítése nyomán számíthatunk valódi piaci viszonyok és vállalkozási verseny kialakulására. Ami a tőkeerőt illeti: lehetővé kell tenni, hogy minden pénzintézet foglalkozhassék a lakásépítéshez és -vásárláshoz kapcsolódó hitelezéssel, egyúttal lakossági betéteket is gyűjthessen. Úgy látjuk, hogy az állami támogatásokat a megtakarításra, az előtakarékosságra, a bérlőtámogatásra, a kölcsöntámogatásra kell fordítani, és nem a fogyasztást, illetve a kedvezményes hitelek felvételét kell ösztönözni. — A jelenlegi inflációs ráta mellen ez elég kétséges. Nem tartozik ez az elképzelés az illúziók világába? — Az a meggyőződésünk, hogy az általunk elgondolt rendszer megvalósítása esetén a megfelelő átmeneti program kidolgozásával 1995-ig lakáskínálat keletkezhet. — Hadd legyek megint tamáskodó. Ez bikább vágyálomnak tűnik. — Addig, amíg az országban 200 ezer az albérlők száma, a világ legjobb üzlete bérlakást építeni. És ha még ezt elősegítené egy szabályozott piaci rendszer és az ehhez köthető szociálpolitikai rendszer, talán nem is tűnik annak. — Biztos, hogy a várható helyzet ilyen jól modellezhető, prognosztizálható? Hiszen ki tudja, mlyen lesz a gazdaság, mekkora lesz az infláció egy-két év múlva? És egyáltalán a piac elfogadja-e ezt a megoldást? Mindezek ugyanis egyrészről elenállást váltanak majd ki az emberekből, másrészt pedig a vállalkozókat megfelelő garanciákkal kell ösztönözni. — Az ellenállással számolunk. Ezt el kell viselni, együtt kell élni vele. De ténykérdés, hogy az állam nem tűrheti tovább, hogy tulajdonát napról napra háborgassák, megsértsék, és más gazdálkodjék, sőt, nyerészkedjen vele. Mi az elképzeléseink valóra váltásakor arra is számítunk, hogy elismerjük az albérlet jogi státusát, tehát akár állami hozzájárulást is kaphat, és az eltartási szerződések is értelmüket vesztik egy újraszabályozott bérlakáskonstrukcióban. Szigorú garanciákat akarunk kidolgozni és érvényre juttatni. Például, ha úgy adódik, vállalni kell a kiköltöztetés kockázatát is, ha az állami tulajdont megkárosítja, vagy nem rendeltetésszerűen használja. A bérlő támogatása — Ez elég rosszul hangzik. Ma, ahol egy vagy két gyerek van, ott a rosszhiszemű jogcím nélküliség esetén is, szinte lehetetlen a bírósági ítéletnek érvényt szerezni. Különben is hővé költöztetnék ki ezeket az embereket? — Szükséglakásokba. Valamilyen módon ugyanis meg kell vé—deni az állami tulajdont Lehetetlen, hogy egyesek oly mértékben rongálják a lakásokat, és tegyék lehetetlenné lakótársaik életét, mint ahogy az a lakótelepeken tapasztalható. A köz és atulajdon védelme érdekében az lenne a kívánatos, ha a bérbeadó azonnal megszüntethetné a bérleti viszonyt. Ez ismét felveti a garanciák kérdését. Melyek lennének azok az eszközök, amelyekkel biztosítani szándékoznának a piac nyugalmát? — Először is törvényi szintű szabályozásra lenne szükség; az Országgyűlés tekintélye garantálja a szabályok betartását, hogy ezeket ne lehessen mindenféle rendelettel módosítgatni. — Hogyan állapítanák meg elképzelésük szerint a lakbéreket, amelyek ma már ugyancsak magasak? — Az úgynevezett lakbér-kiegészítés, amely a mai bérlakásokhoz kapcsolódik, megszűnne. Helyét pedig az úgynevezett lakásbérlői állami támogatás venné át, amely egyértelműen a bérlőhöz kötődik, és amely állampolgári jogosultság. Így a bérlők közel kétharmadánál gyakorlatilag nem emelkedne az az összeg, amit lakbérre kellene fordítaniuk. Ebben a támogatásban egyébiránt azok is részesülhetnének, akik albérletben, illetve magánbérletben laknak. Tehát nem a lakást, hanem a lakót támogatom, ha az szociálisan rászorult. — Mi lesz a lakbérekkel? Úgy tűnne, ezeket eddig mindenre fordították, csak éppen a lakóházak felújítására, karbantartására nem. — Azt tervezzük, hogy például a helyi tanács a lakások egy részének üzemeltetési jogát átadhatja úgynevezett önként alakult bérlőközösségnek. A lakbérek egy részét ezek járadék címén befizetnék a tanácsnak, másik részéből felújítási alapot képeznének, a harmadik részt pedig az üzemeltetési költségekre fordítanák. Az állami tulajdon védelmében korlátoznák a bérlakások tulajdonként való funkcionálását. Vajon miért és mi módon? Hiszen a jelenlegi gyakorlat szerint a bérlő, aki sok esetben éppen az állam helyett újíttatta fel a lakását, joggal elvárhatja, hogy befektetett tőkéjét visszanyerje vagy megforgassa. Nekünk az a véleményünk, hogy elsődlegesen azt kell megakadályozni, hogy a bérlakást személyi tulajdonként funkcionáltassa a bérlő, ne lehessen csere útján az állami támogatást tőkésíteni, mint most, és az állami bérlakást magánlakásként kezelve bérbe adni. Feltétel a bérreform is — Beszélgetésünk során említette, hogy a támogatási rendszer reformja is elengedhetetlen. Miért, és mit ért ezen a reformon? — A jelenlegi gyakorlat szerint a már javakkal rendelkezők részesülnek a támogatásokban. Akik nincsenek bent ebben a körben, azok támogatást sem kapnak. Ezt illusztrálja az egész hitelezési és segélyezési politika. Meggyőződésem: úgy kell alakítani a helyzetet, hogy a már javakkal rendelkezők fizessék meg például a lakbérekben az egyszerű újratermeléshez szükséges költségeket. — Amiről mostanáig beszélgettünk, az akarva akaratlan sokkal tágabb összefüggésekhez vezet el, mint amit a lakáskérdés önmagában jelent. Ugyanakkor a lakáskoncepciók kidolgozása felvet egy sor általános társadalmi és gazdasági problémát. — Mi is tisztában vagyunk vele: ahhoz, hogy egy eredményes lakásgazdálkodási rendszer megvalósuljon, ki kell dolgozni a bérreformot, szükséges a szociálpolitikai rendszer átalakítása, valamint a nyereségérdekeltség új alapokra történő helyezése, és elengedhetetlen a személyi jövedelemadó-rendszer jó működése. — E tekintetben nincs közöttünk vita, de bizonyos szkepticizmussal kell fogadom szavait, hogy ez egyszerre sikerülhet, és meg is oldható, mégpedig — ahogy említette — IMS-ig. — Pedig nincs más megoldás. Ha nem lépünk, ha nem oldjuk meg a felhalmozódott gondokat, sokkal nagyobb feszültségekkel kell számolni, mint amilyenekkel az átrendeződések járnának. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy mivel az állam ma már több terhet nem bír felvállalni, a lakásépítés gyakorlatilag leállna, a termelővállalatok kivonulnak a lakásépítésből. Az infláció szétveri a lakáspiacot, áttekinthetetlenné válik a helyzet, így a fiatalok előtt álló gondokat pedig képtelenség lenne megoldani. Márpedig ha nem lehet lakáshoz jutni belátható időn belül, lehetőleg még a pályakezdés, az egzisztenciateremtés első szakaszában, perspektívátlanná válik az ifjú generáció. És ez beláthatatlan következményekhez vezetne. Boros István Nem csak elvben kell Valutaárfolyamok ÉRVÉNYBEN: 1988. FEBRUÁR 23—26-IG. a) Vásárolható legmagasabb bankjegy címlet: 1000-es. Vételi Eladási PÉNZNEM árfolyam 100 egységre forintban Angol font 8202,40 8709,78 Ausztrál dollár 33564 7 3583,77 Belga frank 131,23 139,3* Dán korona 718,57 783,01 Finn márka 1132,78 1202,84 Francia frank 812,04 862,26 Görög drachma a) * 33,22 35,28 Holland forint 2445,13 2598,37 Ír font 730546 7757,45 Japán jen (1000) 380,35 382,63 Jugoszláv dinár (1000) 29,23 31,03 Kanadai dollár 3872,59 3899,77 Kuvaiti dinár 18872,99 17916,87 Norvég korona 727,88 772,90 NSZK-márka 2744,90 , 2914,68 Olasz Ura (1000) 37,26 39,56 Osztrák schilling 390,83 415,01 Portugál escudo 33,57 35,85 Spanyol peseta 40,85 43,37 Svájci frank 3350,39 3557,83 Svéd korona 771,78 819,52 USA-dollár 4670,44 4959,34 ECU (Közös Piac) 5870,08 6020,80 Az államközi megállapodásokon alapuló hivatalos árfolyamok változatlanul az 1988. február 3-i közlésnek megfelelően vannak érvényben. Magyar Nemzet A Magyar Nemzet megkérdezte: Hogyan látta balesetét Lőcsei Jenő? Lapunk szombati számában, e rovatunkban az Operaház művészének, Lőcsei Jenőnek színpadi balesetével foglalkoztunk. A cikkben Borsa Miklós, az Operaház főmérnöke mondta el az okokat, amelyek szerinte a balesethez vezettek. Lőcsei Jenő az írás megjelenése után felhívta szerkesztőségünket, és kérte, hogy tegyük közzé az ő véleményét is saját balesetéről. — Borsa Miklós — aki egyébként nem látta, nem is láthatta a csütörtök esti előadáson történt balesetemet —, a televízió pénteki híradójában, majd a Magyar Nemzetben is számomra igencsak meglepő határozottsággal és aprólékos részletességgel magyarázta el, hogy mi, hogyan és mi miatt történt. Úgy gondolom, hogy mindezt az a rendőrségi vizsgálat hivatott kideríteni, ami ez ügyben állítólag folyik, bár engem hétfő délutánig még senki nem kérdezett meg a balesetről. Azért tartom szükségesnek, hogy a nyilatkozatokra reagáljak, mert mindkét riportban több olyan megállapítás hangzott el — nem feltételezésként, hanem befejezett tényként —, amelyek szerintem nem fedik a valóságot, és egyértelműen arra utalnak, hogy a baleset kizárólag az én figyelmetlenségem miatt történt. — Húszéves színpadi gyakorlatom van, és jól tudom, hogy a színpad balesetveszélyes helyszín. Tehát minden alkalommal, ha úgy tetszik, rutinszerűen ellenőrzöm a körülményeket. A balesetet megelőzően a függöny mögött teljes sötétség volt, holott idáig minden előadáson volt annyi fény, hogy figyelemmel tudjam kísérni a díszletváltással kapcsolatos munkát. Most, mint mondtam, sötét volt és nem észleltem semmi mozgást sem, s ezek után arra a következtetésre jutottam, hogy az átrendezés már megtörtént. Nem indultam el semerre sem, hanem a köpenyem összehajtogatásával voltam elfoglalva. Miközben ezt csináltam, egyszer csak éreztem, hogy beszorul a lábam. Az eddigi nyilatkozatokkal szemben legalább tíz-tizenöt másodperc telt el, amíg a berendezést megállították és a lábam kiszabadult. Szerintem a szerkezet nem állt meg olyan rövid idő alatt, mint ahogy azt a főmérnök állította, s nem felel meg a valóságnak az sem, hogy a színpadmester eddig mindig jelezte, hogy indulhatok. — Amit a sérüléséről írtunk, az megfelel-e a valóságnak?■ — Igen, az korrekt volt. — Megkeresték-e önt az Operaházból a baleset kivizsgálása során? — Csak az intézmény munkavédelmije járt nálam szombaton a jegyzőkönyv elkészítése miatt, ám én a véleményemet nem a formanyomtatványon, hanem egy hétfőn írt levélben mondtam el, így furcsa, hogy az eddigi nyilatkozatokból arra a következtetésre lehet jutni, hogy a vizsgálat már lezárult. — Mikor léphet legközelebb színpadra? — Tartok tőle, hogy két, két és fél hónapig semmiképp. (d. d. I.)