Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-14 / 271. szám
Hétfő, 1988. november 14. Petőfibánya harmadik lázadása //Ez a demokrácia így működik" — Írjon csek le mindent, amit az emberek mondanak — szorgalmazta Varga Antal, a Lőrinci Nagyközségi Közös Tanács elnöke —, mert ebben az ügyben nem a személyes sérelmek a meghatározóak, hanem a tanulságok. Hogy megtudjam, hol hibáztam? Ezért sosem érdekelt, kik gyűjtöttek aláírásokat azért, hogy Petőfibánya, önálló státust kapjon.Ennek eldöntésére november tizenkettedikére népszavazást írtak ki Petőfibányán. Petőfibánya a Mátraaljai Szénbányák Vállalat lakótelepeként épült, a településrészen levő 960—970 tömbház 1978-ban került tanácsi kezelésbe. Az augusztusi falugyűlésen legtöbben azt sérelmezték, hogy a település parkjai elhanyagoltak. A tanácsiak szemére vetették az utak és a járdák gondozatlanságát, meg azt is, hogy nem alakítottak ki építési telke-Igen — Az itt élők — tájékoztatott a torzsalkodás hátteréről az elnök — nem veszik tudomásul, hogy a költségvetésünkből nem futja egy 10-12 fős kertészbrigád fenntartására. A fejlesztési alapból évente 3—3,5 milliót fordítunk az intézményrendszer fenntartására, Petőfibánya pedig intézményekkel nagyon jól ellátott településrész. Építési telkeket csak mezőgazdasági területekből alakíthatnának ki, de ez atanácsnak nagyon sokba kerülne. Ha pedig a költségeket az ott építeni szándékozókra terhelnénk, aligha tudnák megfizetni a telek árát. Aki akar, az építkezhet itt Lőrinciben is, hiszen most formálódik a 150 házas faluközpont. Teljesített ígéretek További feszültségforrásként említette, hogy a hobbitelkek épületei után adózniok kell a petőfibányai tulajdonosoknak; hogy a késedelmesen fizetett adót — a jogszabályi előírások alapján — behajtják, sérelmezik a tőho fizetését, mert azt a bányatelepiek közül szavazták meg legkevesebben, mivel azonban a társközségekben és a többi településrészen magas volt az önkéntes támogatást ajánlók aránya, így a döntés rájuk is kötelező. — Kétszer felajánlottuk a petőfibányai tanácstagi csoportnak — így az elnök — az elöljáróság jogosítványait, de ezt mindkétszer visszautasították. Amit erre a tervidőszakra ígértünk — az új 400 négyzetméteres ABC-t, akolumbárium építését, a gáz bevezetését — azt teljesítettük. Így 1989-től megszüntetjük a tőho fizetését. Önállósodás esetén sem járnak jobban, hiszen a fejkvóta csaknem a felére csökken, üzemeknek akkor sem lesz több pénzük a támogatásra, a jogszabályok szerint pedig akkor is adózniuk kell a hobbitelkek tulajdonosainak. Az emberek most tanulják a demokráciát, és sokan azt hiszik: ez az intézmény a mindent szabad elve alapján működik... Misi Lajosné petőfibányai népfronttitkár a kedvemért rögtönzött fórumot szervez munkahelyén, a művelődési ház igazgatói irodájában. Míg a többiekre várakozunk, elmondja: ez a petőfibányaiak harmadik lázadása az önállóságért. Az első nekibuzdulás a hatvanas években még alig jutott túl a szervezők körén,két éve már a megyei akarat latba vetésére volt szükség az önállósodási szándék megállításához, most pedig alátszólagos közöny ellenére is felgyülemlettek a feszültségek. — Nem tudni, mit hoz a népszavazás — mondta —, mert többen emlegetik, hogy a tanácsi apparátus egyik-másik tagja meg a párttagok is különféle pressziókat helyeztek kilátásba az önállóság kimondása esetén. Nevünkben — a rovásunkra íme, a röpke órás „minifórum” néhány sérelme és gondolata: — A lőrinci tanács nálunk akarja megoldani az összes lakásgondot — így Tarcsa Sándor anyaggazdálkodási csoportvezető —, miközben a helybéliektől ötszörös lakás-használatbavételi díjat kérnek, a nem helybéliek egyszeres díj felében kaphatnak, juthatnak lakáshoz. Mindanynyiunk személyi igazolványába az van beírva: lőrinci lakosok vagyunk, időnként a leveleink is késnek emiatt. A döntések meghozatalában nem lehetett szavunk, mert a többségben levő lőrinciek állandóan leszavazták a mi tanácstagjainkat. Ez a demokrácia így működik. Lénárt Albert (művezető a gépüzemben) szerint Petőfibányán 85 százalékban ma is olyan emberek élnek, akik kötődnek a bányához. Újabban sok a betelepülő. Talán nem véletlen az sem, hogy a tanácsiak Lőrinciben oda álmodták a faluközpontot, ahol zömmel cigánylakosság él. Tarancsics József, a gépüzem SZB titkára, érvelése szerint a feszültségek elsősorban abból adódtak, hogy a szénbánya üzemeinek adott szintet kizárólag Lőrinci és a társközségek fejlesztésére fordították. Tóth György műszaki előadó amiatt dohogott, hogy hónapok óta ijesztegetik a helybélieket; ha az önállóságra voksolnak, elviszik innen az OTP-t, a mentőállomást, az Afor is felszámolja az olajkútját, nem lesz majd gyerekorvosa Petőfibányának. Zachár László, a könyvtár vezetője szerint nem lett volna itt szükség az elválásra, ha a tanácsi vezetés törődik a petőfihányadok gondjaival. Íme, panaszlistájának egy töredéke: — Itt mindent a bánya csinál ! Ha elromlik egy ajtó az iskolában, ha letörik egy kilincs, máris hívják a szülőket. Nincs pénz, mondogatják évek óta a tanácsnál. Miért kormányozzák a nevünkben, de a rovásunkra ezt a településrészt? De még arra sem kaptunk elfogadható magyarázatot, miért szedték ki a társadalmi munkában épült játszótér kerítését, amikor egy harmincméteres szakaszt meg kellett volna javítani. Mert azt nem hisszük el, hogy ezt a köjál rendelte el. Az emberek meg tőlünk kérik számon, miért csak ennyire becsülik a társadalmi munkájukat. Egyébként is, amíg ebben az országban milliókat herdálnak el, senkinek nincsjoga társadalmi munkát, meg támogatást kérni az emberektől. Nagy Gézáné, a tanácsi kirendeltségvezető úgy fogalmazott, a legtöbb feszültségforrást az okozta, hogy megszűnt a bérlakások adókedvezménye, és ebben a helyzetben mindenki a bányához tartozás időszakát sírja viszsza. A népszavazás előtt elbizonytalanodtak az emberek — így a kirendeltségvezető —, egyretöbben kérdezik: vajon pénz és támogatás nélkül képes lesz-e Petőfibánya az önállóságra, hiszen még egy tanácsháza sincs, és hiányoznak az önállóság feltételei. Dr. Csipkés Ilona gyermekorvos: — Nekem még nem mondta senki, hogy önállóság esetén nem lesz szükség a munkámra. Ezt egyébként sem hiszem, szabályos körülmények között, pályázat útján kerültem ide. Sok a gyerek, rengeteg itt a munka. Részlet a Heves megyei Népújság november 10-i számából,amelyben a tanácselnök nyilatkozott: „Nemrég oldottuk meg a gyermekorvosi ellátást. A vonatkozó jogszabályok érdekében Petőfibánya erre nem lenne jogosult, ha elválna tőlünk.” A válásra voksoltak Mede Ilona pedagógus, tanácstag. „ Az emberek csak a pusztulást látják maguk körül. Sértő, hogy a Lőrinciben építkezők vissza nem térítendő támogatást és kamatmentes hitelt kapnak, az itt élőknek pedig alig jut a tanács pénzéből. Visszautasítottuk az elöljáróság jogosítványait, mert azzal, hogy mezőőrt vagy tűzoltóparancsnokot választanánk, nem oldhatnánk meg a felhalmozódott gondokat. Sosem volt beleszólásunk a tanácsi döntésekbe, bármikor is kételkedtünk egy-egy döntés ésszerűségében, azt a választ kaptuk,hogy azt már a megye jóváhagyta... Tőlünk csak a bólintást várták. Az emberek furcsállják, hogy miközbentőlük azt kérik, társadalmi munkával szépítsék a települést, az általuk befizetett pénzből pártház épül Lőrinciben. Talán, segít a gondok megismerésében, ha felidézem Pappné Lipták Editnek, a helyi népfront alelnökének véleményét: — Látszólag apró sérelmekkel önérzetében bántották meg ezt a településrészt, és ezen már a tere jövő januári eltörlése sem segített. Nem ellenőrizhető, hogy a községi vezetők közül ki minek a megszüntetésével akar bennüket maradásra bírni. Megalázó ez az egész, pedig erről a kezdeményezés annyira spontán volt, hogy a népfront is csak később értesült az aláírásgyűjtésről. Ma már az emberek azt mondják: bármilyen szegényen is, de önállóan akarnak élni. Ilyen előzmények után kezdődött november 12-én reggel hét órakor a népszavazás, amit nem előzött meg semmiféle technikai jogszabály megalkotása. A szavazóhelyiségek hangulatán már érződik, aligha lesz szoros a végeredmény, hét óra óta folyamatosan jönnek a szavazók, fél tizenegykor a 2505 választásra jogosult polgár fele, egy órával később háromnegyede leadta szavazatát. Citor László, a helybéli népfront elnöke, bár nem akar előre inni a medve bőrére, de így fogalmazott: tulajdonképpen apróságokon bukott el a tanács, pedig a népfront nem támogatta a teljes önállóságot. Osztotta ezt a véleményt Dér János, a megyei népfrontbizottság munkatársa is, aki szerint az anyagi feltételek miatt, első lépésként a társközségi rang elérése lett volna kívánatos. Nem sokkal este hat óra után Lőver János, az összesítőbizottság elnöke arról tájékoztatott: 2031-en éltek a jogukkal. Százharmincöten érvénytelen, 1896-an érvényes szavazatot dobtak az urnákba. A petőfibányaiak közül 1774-en szavaztak a településrész önállóságára, százhuszonketten pedig arra, hogy minden változatlan maradjon. — Az urnák lezárásával megvártuk azokat, akik négy óra után érkeztek haza a bányából — mondta —, ők egyből szavazni jöttek. Felelősséggel szavaztak a petőfibányaiak, cáfolva ezzel minden olyan állítást, mely szeriint ez a nép még nem érett arra, hogy döntsön a sorsáról... Császár Nagy László Magyar Nemzet A zsákutca nem utca Az Új Márciusi Front a felzárkózásról, a többpártrendszerről - a túlélésről Fél évvel ezelőtt illetékes helyről még megrótták volna azt, aki a nyilvánosság előtt a magyar gazdaság és társadalom válságáról beszél. Már csak ezért is elgondolkoztatott a héten, hány komoly intés, figyelmeztetés is járna e régi módi szerint annak a hírlapírónak, aki most az Új Márciusi Front múlt szombaton megtartott vitájára próbál — épp annyi bizonytalansággal, amenynyivel végighallgatta — őszintén visszatekinteni. A magyarországi kiútkeresésről, a konszolidációról folytatott tanácskozáson ugyanis nem akadt felszólaló, aki ne azzal kezdte volna: ma mély és általános válságunkból szükséges történelmi esélyt találnunk ... Pedig az Új Márciusi Frontról eleddig senki sem állította, hogy sanda, kétes politikai gyökerű egyének gyülekezete. A mozgalom tagjai tehát feltehetően nem a társadalom rosszindulatú rémisztgetésére festettek sötétre sikeredett jelent. A mai magyar társadalmat nem is nagyon lehet már ijesztgetni: aki a válságot érzékeli, az meg is szenvedi azt A felismerés kevés! A Front budai vigadóbeli tanácskozásán olyan tudósok, közéleti személyiségek tartottak előadásokat, akiknek sem pozíciójukat sem egyéni megítélésüket illetően érdekük nem lehet a közvélemény fölös riogatása. Elég rémisztőek maguk a tények. Amint például az egyik előadó, Antal László megfogalmazta: az utóbbi másfél évtizedben az egész kelet-európai régiót válságövezetnekkell tekinteni. Nemcsak gazdaságilag, de társadalmilag is... A többi felszólaló szintén egyetértett abban, hogy az egész sztálinista modell került zsákutcába. Ráadásul a piacot, az áru- és pénzviszonyokat száműző, a politikát és a társadalmat egyaránt központosító berendezkedés kisebbnagyobb változtatásokkal még a nyolcvanas években is tovább élt , holott apróbb kiigazításokkal már nehéz életben tartani. Megállapításához Antal László bizonysággal is szolgált. Sokak számára minden bizonnyal döbbenetét okozó tényként tárta fel: népszerű jelszavakat, a gazdaság élénkítésének ígéretét, az inflációellenes gazdaságpolitika ábrándját felvillantva, 1984—1987 között megduplázódott Magyarország külföldi adósságállománya. Nemzetköziig páratlan „siker” ez. Hasonló példákat mostanában sokan és sokféle forrásból merítenek. A részleteken túlmutató lényeg azonban alighanem Tardos Mártonmegállapításában keresendő. Szerinte azért különlegesen mély a válság, mert a szocialista ideológia alapján működő hatalmi struktúrák megszüntették a gazdálkodási alanyok létfeltételeit. Éppen ezért a tőkeérdekeltséget vissza kellene állítani a történelmileg kialakult helyére. A megújuláshoztulajdonosi reformra, kemény költségvetési korlátokra és szociálpolitikai védőhálóra lenne szükség; az utóbbira azért, hogy az elkerülhetetlen megrázkódtatásokat tompítani lehessen, önmagában viszont kevés ms a felismerés, ha a központosított politikai hatalom berkeiben csak annyit tesznek meg a jelenlegi modell reformja érdekében, amennyi a túléléshez szükséges. Az Új Márciusi Front fórumának résztvevői a gazdaság mellett a politikai és a társadalmi válság jegyeit is sorba rakták. Gombár Csaba politológus egyebek között „a szocializmusra történelmileg rárakódott hulladékként” említette a feltétlen engedelmesség személyiséget elszegényítő, akár tömeges apátiát kiváltó késztetését. Mint mondotta: az utóbbi fél évtizedben a napi politikában fosztóképzővé értéktelenedett a szocialista jelző: a tulajdonra, az egészségügyre, az oktatásra. Ha valaki azt olvasta, „szocialista egészségügy", akkor folyosói kórházi ágyakon hányadok jutottak eszébe. A „szocialista oktatást” a tanterem- és pedagógushiánnyal, körbekoldult szülőkkel lehetett behelyettesíteni. Rendteremtés helyett: hitet Sötét ez a kép? Vagy ugyanígy rémisztőek, túlfestettek a hasonló tanácskozásokon összerakható mozaikok? Az mindenesetre tény, hogy az ilyen összegzés sokakból vált ki agresszivitással vegyes félelmet. Az Új Márciusi Front koreferácuainak elhangzása után a szünetben lehetett hallani féltő-aggódó, rendteremtő vaskézért kiáltó mondatokat is. Csakhogy a parancs uralmát követelők még azokat is visszariaszthatják az útkereséstől, a cselekvéstől, akiknek eszük ágában sincs Magyarország érdekei ellen tenni. Tudatosan semmiképpen sem. Éppen Vitányi Iván, az Új Márciusi Front titkára figyelmeztetett arra, hogy mifelénk nem kell az ördögöt a falra festeni, anélkül is hajlamosak vagyunk megijedni. Az elbizonytalanodás, a gyors visszakötődés magyarázatát nemzeti pszichológiánkban lehet megtalálni. Okkal-joggal emlékeznek ugyanis sokan manapság a demokratikus nemzeti megújulásunk esélye hallatán a történelmi múltra,apáink tapasztalatára. Mert bizony, sokszor fogtunk hozzá lelkesen, s hittük, most végre jön az igazi felemelkedés. Más jött — a nagy nekibuzdulások után újra és újra lesújtott ránk a bunkós Hiába álltunk sokszor az európai felzárkózás, egy történelmi érvényű átmenet lehetősége előtt , átmennünk, felzárkóznunk sohasem sikerült. Meglehet, Vitányinak van igaza, s értelemszerűen most nem félelmeket, hanem erőt és hitet kellene a társadalomba plántálni. Okos hitet! Hiányos, ködös jövőképek helyett most már arra kellene válaszolni: mi lesz velünk holnap és holnapután? Minek fejében mit szükséges tennünk és vállalnunk? Ám minden tiszteletre méltó gondolati gazdagság ellenére, a valóban eligazító felelet még mindig hiányzik. Elvek persze vannak. Nyers Rezső egyebek között arról beszélt, hogy a civil társadalom önszerveződése, és a tolerancián alapuló magyarországi demokratikus szocializmus mellett jó meggyőződéssel lehet kiállni. E célt nem a monolit egység, hanem a senkit sem kizáró sokféleség jegyében ajánlatos elérni. Teóriák is vannak. Az egyik Hankiss Elemér szociológusé. Első pillantásra némiképp meghökkentő társadalmipolitikai megközelítéssel abból indul ki, hogy Magyarországon kialakulóban van egy koalíció, amelyben az oligarchiák, az ilyenolyan szintű vezetők, a menedzserréteg, s a magánvállalkozók felső rétegei egymásra találhatnak. Szép számmal akadnak például funkcionáriusok, akiknek famíliájában a lány butikos, a fiú egy külföldi cég vezérképviselője, a vő pedig valamelyik nagyvállalat gazdasági vezetője. A karácsonyi ünnepli asztalnál jószerivel már együtt is ül az előbb vázolt koalíció! S itt jön Hankiss Elemér következtetése: nem szétrombolni, ellenkezőleg, garantálni szükséges e koalíció meglévő hatalmának átmentését. Ha ugyanis e jelentős réteg az új rend által veszélyeztetve látja hatalmipozícióit, kiváltságait, akkor megakadályozhatja, és meg is akadályozza a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszer gyökeres átalakítását. De miként fest 1988 vége feléMagyarország reálisan kialakítható új modellje? Erre a kérdésre manapság jobbára még mindig úgy kezdődik a válasz: nem lesz kapitalista, s nem lesz az eddigi történelmi kalodába beszorított szocialista sem. Vagyis többnyire elhatárolódással, tapadással igyekeznek megrajzolni a magyar jövőképet; talán csak Bihari Mihály politológus közelített másképp, állt elő a front tanácskozásán kidolgozott elmélettel. Mindenekelőtt a többpártrendszer bevezetésében, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásában jelölte meg az új társadalmi közmegegyezés alapjait; ő az, aki hosszabb ideje olyan átmenet esélyeit villantja fel ezzel az úttal, amely a demokratikus szocializmus kialakulásához vezet. Vissza — de hová? A Magyar Nemzet olvasóinak a részleteket illetően könnyű visszakeresnünk azt az interjút, amelyben Bihari Mihály éppen az erőszak nélküli szerves fejlődés lehetőségeit ecsetelte. Abból újfent kiragadni a többpártrendszer szükségességének tételét kizárólag azért érdemes, mert az IMF vitagyűlésének majd harminc felszólalója elengedhetetlennek tartotta a többpártrendszer megteremtését. .Igen ám, de mint oly sok más kérdésben, a többpártrendszert illetően is elbizonytalanodásra ítéltetik a sokoldalúan tájékozódó állampolgár. Érthetően kételyei támadnak, hiszen a legkülönbözőbb nyilvános fórumokon tudományosan, politikailag tekintélyes, a magas hivatalos beosztást sem nélkülöző szónokok hirdetik: pluralizmus és demokrácia elképzelhetetlen az egy központú politikai hatalom megbontása nélkül. De hol, s hogyan az átmenet? Merre vezet a konszolidáció? Meglehet, akadtak a fórumnakolyan résztvevői, akik előtt már kikristályosodott a válasz; többek szerint az a jövő is feltételezhető — sajnos —, amit Kolosi Tamás szociológus vázolt róL , a többiekhez hasonlóan abból indult ki,hogy az élet valamennyi területét központi hatalom alá helyező, sztálini típusú szocializmus zsákutcába jutott. De — kérdezte: — a zsákutca, falaiba ütközve vajon kell-e, érdemes-e önmagunkat szüntelenül összevernünk? A karambolok elkerülésére lehetséges változatként említette a zsákutcás helyzet akár történelmi időmértékű tudomásul vételét. Vagyis Magyarország berendezkedhet hosszú időre a maihoz hasonló, nagyjából változatlan feltételű tovább- és túlélésre. Ehhez érzelmi kényszerből csak azt kérdezném meg: a gyerekeink élhetnek-e perspektíva nélkül? Kolosi persze gondolatmenetéhez hozzátette: van egy másik megoldás is. Vissza lehet fordulni ! De a megnyugtató válasz még ebben az esetben is hiányzik ama: viszszafordulni — de hová? Mélykúti Attila Öregcserkész-találkozó a Jurta Színházban Sokan talán negyven évig vártak arra, hogy a liliomos, szentkoronás magyar zászló alatt újra elénekelhessék a cserkészindulót. Szombaton a Jurta Színházban megrendezett cserkésztalálkozón ismét felharsant a dal. A zsúfolásig megtelt színházban jelenlévők nagy része arra számított, részese lehet a cserkészszövetség újjáalakításának. Alapszabályra, cselekvési programra, tervekre vártak. Ehelyett nagyrészt öregcserkészek emlékeztek a régi szép időkre. A Magyar Cserkészszövetség ideiglenes országos intézőbizottságának elnöke, dr. Ujhelyi János, azt tartotta a legnagyobb eredménynek, hogy egyáltalán létrejöhetett a szövetség, megkezdődhetett az előkészítő munka. Véleménye szerint a megalakulás kimondása óta eltelt egy hónapban nem is történhetett volna több, mint hogy ideiglenes intézőbizottságot hoztak létre, felvették a kapcsolatot a Hazafias Népfronttal. Az elnöki megnyitóban az is elhangzott, hogy a szövetség elhatárolja magát azoktól, akik jogtalanul nyilatkoznak, szerződést kötnek a szövetség nevében. Ez azt mutatja, az alapítók sincsenek egységes véleményen mindenben, vita folyik köztük. Az elnök elmondta, a jogszerű megalakulással és a szabályok kidolgozásával meg kívánják várni az új egyesülési törvényt. A tervek szerint a cserkészet politikamentes, de a valláserkölcs alapján álló szervezet lesz, amely nem kíván versenytársa lenni az úttörőmozgalomnak. A szervezésbe be kívánják vonni az egyházakat. Közvetítők útján már felvették a kapcsolatot a magyar katolikus egyház fejével. De más felekezeteket szintén megkerestek. Természetesen lesz lehetőség, hogy ne csak az egyházak mellett szerveződjön cserkészcsapat. A legfontosabbat talán Sinkovits Imre öregcserkész mondta felszólalásában: „Ne nosztalgiaklubot alakítsunk, hanem olyan mozgalmat, amelyre a gyerekeknek szükségük van.” (désl) Hetvenöt éve született Tömpe Aprá,sz .Visszaemlékezésében olvasom 1946-ban a rendőr-főkapitányság vidéki politikai osztályát irányította Egy nyomozás folyamán Nagy Ferenc akkori miniszterelnök, a kisgazdapárt vezetője megsértette. Felettesével, Farkas Mihállyal közölte, lemond. „Arról szó sem lehet. Várja meg, amíg mi dobjuk ki magát." Ilyen volt a HANG. Tömpe András 1913. november 14-én született Budapesten. (Apja postafelügyelő, szociáldemokrata lévén, a forradalmak leverése után nyugdíjazták.) Érettségiző diákként azillegális KISZ, 1934-től a KMP tagja. Madzsar József szemináriumait látogatta (ezek emlékezetes hallgatója, résztvevője József Attila is). Egy kortársa, akivel együtt jártak diáktúrákra, írja, hogy „csodálatos egyéniség volt. Mindene a mozgalom, nem volt feladat, amit el ne végzett volna”. Brünnben szerezte gépészmérnöki diplomáját, de nem sokáig használta. 1937— 39-ben Spanyolországban harcolt, kétszer sebesült. (Élete későbbi folyamán is mindig ott volt, ahol fegyverrel kellett az ügyért harcolni.) Az összeomláskor a nemzetközi brigádok főhadnagya. Két év francia internálótáborokban. 1941 októberében Németországból szökik haza. Lebukás, börtön, megingathatatlan marad. 1944-ben a magyar frontvonalról átszökik a Szovjetunióba és Rákosi Mátyást a párt itthoni helyzetéről tájékoztatja. Ejtőernyős partizánvezetőként (Nógrádi Sándor helyettese) érkezik vissza Magyarországra. A felszabadulás után nehéz és népszerűtlen feladatot vállalt a Belügyminisztériumban. Nem egyszer került összeütközésbe a vezetéssel, elsősorban Farkas Mihállyal. Tömpe András keményen és odaadással szolgálta a szocialista rendszert, de azt a valódi és nem a kitalált ellenséggel szemben kívánta megvédeni. Óvatos és bizalmatlan természetű volt, de minden kérdésnek alaposan a végére akart járni. Az igazságtalanságoktól irtózott Munkastílusa — mint látható — nem egyezett Farkaséval. Ennek sikerült is megszabadulnia tőle: a szovjet felderítésnek feleségével együtt beajánlotta, mint kipróbált, intelligens, spanyolul (is) jól beszélő házaspárt. Tizenkét évre elkerültek Latin- Amerikába. Hazatérése után részt vett a koncepciós perek lezárásáról szóló párthatározat kidolgozásában. Ismét, izgalmas viták: kifogásolta, hogy több vezető ÁVH-s tisztet és másokat, akik a perek alatt felelős funkciót viseltek, meghagytak állásaikban; az egész rehabilitációs folyamat megtorpanni látszott Nem alkudott meg: lemondott az MSZMP-ben viselt osztályvezetői állásáról. 1963 elején a Corvina Könyvkiadó igaz-z gatója lett következő állomás: 1967-ben nagykövet az NDK-ban. E posztról 1968. augusztus 24-én levélben lemondott. Tömpe NDK- beli belső válságáról sokat suttogtak, de azt lényegében mindmáig homály fedte. A Valóság ez évi szeptemberi számában Hajdú Tibor történész közzéteszi Tömpe levelét amit az MSZMP Központi Bizottságához intézett A levél xeroxmásolatát — Tömpe kérésére — Feri Sándor kommunista ügyvéd őrizte meg, néhány naplószerű feljegyzéssel együtt E levélben Tömpe szikáran emelkedetten összefoglalta felfogását a szocializmusról és a demokráciáról, a tömegek tájékoztatásáról, a tájékozódási lehetőségek biztosításáról, elsősorban pedig arról, hogy véleménye szerint Csehszlovákiában az ellenforradalmi veszély nem vált akuttá. Ezért nem értett egyet azzal, hogy a Varsói Szerződést aláíró öt állam bevonult Csehszlovákiába. Bírálja az NDK vezetőinek merev és a maguk elképzelését a többiekre ráerőszakoló magatartását. „... ezzel a szocialista országok együttműködése és a nemzetközi munkásmozgalom felmérhetetlen kárt szenvedett”. Politikai lelkiismeretével összeegyeztethetetlen volt, hogy nagykövetként állomáshelyén olyan felfogást képviseljen, amellyel nem értett egyet. (A csehszlovákiai bevonulást többen bírálták. Tömpe András volt azonban az egyetlen, aki álláspontjának magas politikai pozícióiról való lemondással adott súlyt.) Utolsó állása: 1969-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke lett Munkáját itt is kiválóan végezte. De sokan haragudtak rá. Elsősorban a koncepciós perek szervezői, akik elmozdításában korábban része volt. Úgy érezte, rágalmazóival szemben magára maradt és ez a küzdelmek folytatását elviselhetetlenné tette számára. 1971. december 15-én főbe lőtte magát. Ma lenne 75 éves. Köves Rózsa