Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-02 / 1. szám

um kiadótól vásároljuk. A napokban járt itt Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke, ő az iskolai könyvtárakban nézett körül, hol, mire van szükség. Nehogy a házi olvasmányokból — vagyis a kötelezőből — hiány legyen.” '■» A magyar anyagot Zver Ilona kezeli: „Kétnyelvű iskolába jártam, az uram szlovén, de otthon magyarul beszélünk. A gyerek egyelőre csak magyarul tud ,így alakult De az iskolában menni fog neki a szlovén. Mert kötelező lesz, ahogy a szlovénoknak is kell magyarul tanulniuk. Sokat járunk Magyarországra, én a szombathelyi főiskolán hospitáltam, meglepő, milyen demokratikus átalakítás folyik odaát. Tanulhatunk maguktól — és reménykedünk.” nyelvű antológiánk volt, a Pirkadat, meg a Népújság melléklete, a Naptár — a Vajdaságban és Pesten még nemigen akarnak tudomást venni rólunk.” Vendéglátónk, Szunyogh Sándor költő írja Márciusi *dal című versében: A vers elkerülte / figyelmünket. / Csak a megmaradás / lélektana / hitegeti / lelkünket / egy szebb világ / felé. / A sértődött / barmok gyanakvása / nyomunkba szegül / és Petőfi nyúlánk / szobra dacol / a márciusi szélben. / S ti nem hiszitek, / hogy lesz még / forradalom. Kedves barátom! A megmaradás még valóban hiteget minket, határon innen és túl. S még oly messze a március... Bálint B. András Lendvai magyarok között A megmaradás lélektana Először tíz esztendeje jártam Jugoszláviában, a vajdasági és a horvátországi magyarság mindennapjaira fényt derítendő. „A pozitív példát kell felmutatnunk — mondta szerkesztőm —, hisz kétségtelen, hogy a magyar kisebbség helyzete a Délvidéken a legkedvezőbb." Két hét úgy eltelt, mint a szemhunyás. Azóta jártam odalent íróküldöttséggel, látogatóban, turistaként, megismerkedtem művészekkel, tisztviselőkkel, munkásokkal, gazdálkodókkal, láttam, hogy sorsuk összehasonlíthatatlanul jobb, mint erdélyi szlovenszkói honfitársainké, hogy magyar mivoltukat bátrabban viselhetik, nyelvüket és hagyományaikat szabadabban ápolhatják. Mégis, a szorongás soha nem szűnt meg bennem. Mert nem tapasztaltam a kisebbségi feladat olyatén vállalását, mint a romániai, a felvidéki vagy akár a nyugati magyarságban. Igaz, a hatalom nem késztette morális kunsztokra őket. Az elmúlt három évtizedben nem kell hűségesküt tenniük, nem kell lemondaniuk azért, hogy megmaradhassanak. Az írók — a népi-nemzeti kiállás helyett — kedvükre alakíthatják a nyelvet, az avantgárd szellem hamarabb elérte s betöltötte Újvidéket, mint Festet; a magyar lapok hosszú időn át nyíltabban írtak a kelet-európai változásokról, mint bármely itthoni orgánum; a magyar falvakban nemcsak a kocsmában, de a közhivatalokban, az üzletekben, a templomokban is magyarul folyik a szó. Csak az emberek fásultak és a múltba menekülők — mint bárhol Európának ezen a szürkébbik felén. A terrorral szembeszegül a dac, a csakazértis. De ahol nincs kényszer, ott hamarabb elhagyja magát az ember: személyes jóléte, magánjövője a fontos. Ott nem születhet olyan gondolat, amilyet Duray Miklós vetett papírra a Kutyaszorítóban: „A kisebbségi létélmény tudatom legfőbb meghatározója. A kisebbségi sorsban egyedül az öntudat és az általa irányított cselekvés nyújt védelmet, mert minden más irányú cselekvés az önfeladáshoz vezet. Az embernek joga van megváltoztatni anyanyelvét, elhagyni nemzetiségét, vallását válhat ateistává vagy nemzetietlenné, de elvitathatatlan emberi joga, hogy — ha akarja, — megtarthassa nemzetiségét, anyanyelvét, kultúráját, vallását, s ne hasson rá semmilyen félelemkeltő külső kényszer, ami erre késztetné.” Jugoszlávia alkotmánya s a tagköztársaságok alapjogszabályai messzemenően a legtöbb jogot biztosítják a magyar kisebbségnek az utódállamokban. „De egy dolog a jog, másik az, hogy tudunk-e, akarunk-e élni vele” — jegyezte meg egy szlovéniai hírlapíró, akivel a minap találkoztam. Nem volt boldog. Nem voltam boldog.* Karácsonyi meglepetéssel indultunk Lendvára, a szlovéniai magyar táj fővárosába. Barátommal mintegy hétszáz irodalmi folyóiratot kívántunk a lendvai magyar könyvtárnak ajándékozni. Több évfolyam, Jelenkort, Alföldet, Forrást, Mozgó Világot, Világosságot, ami otthonunkban tornyosult, gondoltuk, egy nemzetiségi kultúrközpontban örülnek az évek során összegyűlt havilapoknak — mi meg örültünk, hogy polcainkon lesz hely az újabb évfolyamoknak. Kollégám megbeszélte az ajándékozási ügyletet lendvai barátunkkal és a magyar vámőrséggel. A rédicsi vámosok — bár megbámulták a csomagtartóra kötözött zsákokat — nem is szóltak, csak intettek, hogy mehetünk. Nyílt a kék-fehér-piros sorompó. A jugoszláv határőr meghökkent, a vámos nyomban félreállított. Jött a parancsnok, törve szitkozódott magyarul: miben törjük a fejünket? Mondtuk: magyar folyóiratokat viszünk a magyar könyvtárnak. Hányat? Hétszázat. Nevetett: fejenként csak hármat volna szabad. Nincs engedélyünk?..." Uram, ez nem fegyver, hanem irodalom és tudomány... Tilos! ... Mit tehetünk?... Eltűnt az irodában, hívta a lendvai könyvtárat Nem tudtak rólunk. Kereste újságíró barátunkat,, de már nem volt a szerkesztőségben. Közben ki-kilépett egy vámos, és oly télen mérte végig csomagjainkat, , mintha bombákat hurcolásznánk. Talán az is volt Kultúrbomba. Nyelvkézigránát „A szó veszélyes fegyver” – dúdoltuk a Szörényi-slágert a senkiföldi fogvacogásban. Az ima inkább segített volna. Visszazsuppoltak minket a magyar sorompó mögé. Rakjuk le szópuskáinkat, azután mehetünk — biztatott a szlovén kapitány. S jön. A magyarok helyet adtak egy iroda sarkában, a délszlávok — sűrű fejcsóválások közepette — zöldre váltották a forgalmi lámpát. Bezúdultunk a lendvai alkonyatba.* Szlovénia kétmillió lakosának életszínvonala összehasonlíthatatlanul magasabb, mint Horvátországé, Szerbiáé, vagy pláne Macedóniáé. Emiatt sok a gazdasági és politikai ellentéte sok a dac Belgrád vélt vagy valódi centralizmusa ellen. Szlovén férfi biciklit tol az utcán. Messziről integet Van-e forintunk? Nincs, de mégis megkérdjük, mennyit adna érte? Ötezret — százértem. A hivatalos átváltási ár háromezerötszáz dinár, de akkor sincs, ha tízezret kínálna. A férfi legyint. Soha nem hitte volna, hogy egyszer neki kell a magyar turistáktól kérincsélnie. De kevés a nyugdíj, odaát — Magyarországon — több és olcsóbb az áru. Megszégyenülten ballag tovább. Mi is. A ruhaboltban egy asszony a kormányt szidja. Szerbiába telepítették a gyárakat, erőműveket, de ott most senki nem akar dolgozni, az albánok, szerbek, macedónok el vannak foglalva egymás gyűlöletével. „Szerbia ott nem tud fölényt szerezni, így mirajtunk akar hatalmaskodni” — így az asszony. Mire a kiszolgáló: „Ismerik a viccet, miért nem tud a szerb Szlovéniában rendet csinálni? Mert nem kap horvát vízumot..." Infláció, nemzeti feszültség, politikai villongások: a Tito utáni kor Jugoszláviája. A Park kávéházban a főúr, Ferincek Emil pillanatra sem teszi le a tálcát. Mintha kapaszkodna belé. „Kebelen születtem, ott lakom ma is. Mindegy, szlovén vendég jön-e vagy magyar, mndenkivel szót kell érteni. Kérem, nekünk akkor sem esett bántódásunk, amikor a sztálini időkben odaát leláncoskutyáztak minket Együtt voltunk, mert egy katonai tömb szegült ellenünk... Itt akkor is lehetett magyarul beszélni, magyar iskolába járni. Nemzeti ellentétnek híre-hamva sem volt sem erre, sem Szerbiában. Apám kocsmáros volt én pincérinasként kezdtem a pályát. Rögtön a négy polgári után. Tizenöten vagyunk a kávéházban,harmadnaponként váltjuk egymást. De akkor reggel öttől éjfélig tart a műszak. Jönnek? Mostdélelőtt fél tizenegy, dologidő, mégis telt a bolt. Aki inni akar, az megissza. Sok lendvainak van szőleje, olcsó a bor, mégis, amióta romlik az életszínvonal, az emberek mintha rákaptak volna a keményebb szeszre. Hát igyák, én nem sajnálom senkitől. De az biztos: a pálinkától hajlik a gerinc, gyöngül a tartás.” Rudas János egyszerre két személyi igazolványt hord magánál. „1948-ban nekem megváltoztatták a nevemet Hatesztendős voltam, tehették. Evgennek írtak be az iskolába, hiába beszéltünk otthon magyarul. Bizony, mondom, rossz volt magyarnak lenni Hosszúfaluban. A plébános magyar, ministrálni magyarul kellett, de az iskolában csak szidást kaptunk érte. A miséért is, a beszédünkért is. Mindegy, én nem tagadtam meg se a nevemet, se a magyarságomat. Bádogosnak tanultam, szép szakma, mégis fölhagytam vele. Gondnok vagyok a helyi hotelban, két gyerekünk van, kell a fix fizetés. A régi igazolványt azért hordom, hogy aki nem hiszi, lássa: annak idején igenis megaláztak bennünket, lendvai magyarokat. Most viszont emelt fővel járhatunk.” Csak a kiejtése szlávos, de ez nem csoda, Wechsterbach Borisznak szlovén az anyja, horvát az apja, ősei osztrákok lehettek — mégis szívesen szól magyarul. „Varasdon születtem, de csak itt, Lendván tanultam meg magyarul. Mindenkivel úgy beszélek, ahogy megszólít. Nem a nyelvet nézem, hanem az embert. Öt évig Ausztriában dolgoztam, géplakatosként. Jól kerestem, mégis visszajöttem, akkor még Szlovéniában is fölfelé szárnyalt az élet És otthon van az ember ... Ma megkeresnék 30 ezer schillinget is, mégse vágyódom Bécsbe. Mások a szokások, kicsit lenéznek minket, jugoszlávokat. És egész Kelet-Európát Pedig együvé tartozunk. Lám, én olvasom a szlovén lapot is, meg a Népújságot, sokszor átjártam Lentibe, Kanizsára — de nem vitás, hogy az osztrákoknál azért jobb az élet...” A könyvtárban nem számítottak se ránk, se a folyóiratainkra — mégis szívesen fogadnak. Zsoldos Zsuzsa vezető: „A lendvai központon kívül tizenkét letéti könyvtárunk van, öt kétnyelvű, hét kizárólag szlovén. Az állomány: 60 ezer kötet, kétharmada szlovén, a többi magyar. Most, hogy megemelkedtek a könyvárak, különösen sok az olvasónk: 730 felnőtt és 480 iskolás. Az anyag egy részét a Széchényi Könyvtárból kapjuk, háromszor 40-50 kötetet évente, de jó a kapcsolatunk a zalaegerszegi és a szombathelyi könyvtárral is. A jugoszláviai kiadványokat az újvidéki Fórum Bence Lajos magyartanár az ELTE bölcsészkarán végzett, a lendvai szakközépiskolában tanít.„Párhuzamosan tanulnak szlovént és magyart a gyerekek, de aki a szlovént nem sajátítja el, az a szakmában nem sokra viszi. Háromszáz tanulónk van, pedagógusokat, közgazdászokat és fémipari szakmunkásokat képzünk. Belőlük lesz — vagy lenne — a szlovéniai értelmiség. Csak hát... kevesen vagyunk. A legutóbbi népszámláláson alig nyolcezren vállalták a magyarságukat. Publikálni alig lehet, bár én nem panaszkodhatom, egy verseskötetem már megjelent, januártól pedig folyóiratot indítunk, Muratáj címmel. Eddig csak egy hét Badacsonyi Sándor: Bukott angyal f.! Hallgat a mély... Mint a jeges víz, olyan csendben vagyunk mi, egyszerű emberek, akik soha nem dönthettünk semmiben, akik nem voltunk vezetők, káderek, akik mindig csak dolgozni tudtunk, és elviselni a — most már egyre nagyobb — terheket. Mi csak néztük, hogy 1984—87 között megduplázódott az adósságállományunk, de nem tudjuk, hogy hová lett ez a töméntelen pénz — hiszen csak egyre rosszabb lett a sorunk. Közben odafönt, mint az erős tél után megrepedt jegű folyóban, megindul a zajlás. Mindenki mondja a magáét, nyüzsög, szervez, helyezkedik. De a változás nélkülünk történik, ez nem a mi reformunk, ez nem a mi életünk, és végül is ez nem a mi országunk. Milyen nagyok is a távolságok az — állandóan változó — elképzelésekről odafent és idelent! Magánvállalkozó vagyok, innen a példa. Mi, egészen a legutóbbi időkig háttérbe szorított, politikailag másodrendűnek sorolt, megterhelt, és az adózási mechanizmussal jelenleg is teljesen „kézben tartott” réteg vagyunk. Mert a mechanizmust úgy alakították ki, hogy a hatalom bármelyik magánvállalkozót rövid úton lehetetlenné tehesse. Az adóhatóság és a magánvállalkozó a „közmegegyezés” szerint pontosan tudja, hogy ez a réteg csak úgy képes folyamatosan és eredményesen dolgozni, ha kisebbnagyobb mértékben „lop, csal, hazudik”. Nem kívánom részletezni ezt a nyilvánvaló tényt. Csak néhány mondat erről. A hiánygazdálkodás miatt az alkatrészt (részben) a vállalatoktól vagyunk kénytelenek beszerezni, így például minden egyes teherfuvarozó, erőgéppel dolgozó kisiparos a törvények szerint megfogható lenne — ez lopás. Az anyagbeszerzésnél „kötelező" leadni a jattot — ez korrupció. A hivatalos megrendeléseknél „jár’ az 5-10 százalék vagy az ingyenmunka, ajándék, szívesség — e megvesztegetés. Az adóbevallásnál a magas adó miatt (is) a magánvállalkozó egyszerűen képtelen korrekt bevallást készíteni vagyis rá van kényszerítve, hogy hazudjon — ez adócsalás. De ha nem hajlandó vagy nem tud az adóval, az adminisztrációval foglalkozni, elmegy feketén dolgozni — ez kontár tevékenység. Mindez, ha nem is beszélünk róla, akkor is tény, mindez ismert az egész országban, mindez nem jószándékunkból csináljuk és nem jó, hogy csináljuk. Mi a megoldás? Talán segíthetne, a vállalkozási kedvet élénkíthetné, ha a termelő és szolgáltató szférában dolgozó kisiparosokat, vállalkozókat kiemelnél az átlagadózásból, és reálisan még megfizethető, alacsonyabb összegű adóval sújtanák. Ugyanakkor az elvonást ketté kellene osztani: egyrészt lenne egy havonta fizetendő adó az államháztartás részére (mindegy, hogy milyen célra), másrészt pedig ennek az összegnek fele-harmadik helyi közösségnél maradna. Unos-untalan emlegetik, hogy a magánvállalkozó saját vagyonát kockáztatja, tehát nyilvánvalóan megkülönböztetendő az adózás szempontjából is. Ez az adózási szisztéma a becsületes biztonságos munkát tenné lehetővé. A munkanélküliség ellen hatna — a megélénkülő magánvállalkozás felszívná a használható munkaerő egy részét. A lerobbant települések, a siralmas infrastruktúra fejlesztésénél ott, és azok használnák fel közcélokra a pénzt, akik közvetlenül és legjobban ismerik a feladatokat. A helyi tanácsok érdeke lenne a kontárok kirostálása és a helyi adó — és evvel együtt a kincstári adó — ellenőrzése, beszedése. Ha előre meghatározott időre, mondjuk garantáltan három évre szólna ez a törvény, érdemes lenne befektetni, és a visszafogott termelést újra beindítani, a tőke nem menekülne ingatlanokba, ékszerekbe. Ráadásul a végelszámolásnál az állam járna jól. Egy biztos: evvel a jelenlegi magas adóval a magánvállalkozó elbizonytalanodik. Vagy azért, mert számlaköteles, és ekkor nem tud fizetni és fejleszteni, vagy mert a fent említett tisztátalanságok miatt bármikor megfogható. Tehát inkább nem kockáztat. Holott — ha belegondolunk — plontosan ez a réteg „érintetlen", vagyis a tőkebeáramlás első, és leggyorsabban mozduló, hasznot hajtó befogadója lehetne. Summázva: sehol nem olvasom, hogy a maszekok, a parasztemberek, az egyszerű melósok, az alkalmazottak, a kisemberek hogyan képzelik el a jövőt, a jövőnket? . A tengődő nyugdíjasnak, a gyerektelen, lakás nélküli fiatal házasnak, vagy éppen a keservesen boldoguló nagycsaládosnak nem kell vízi erőmű, nemzeti színház, adópénzünket felélő apparátus, focibunda. Ha jól tudom, még két év türelmi idő van a nagyobb adósságtörlesztés előtt. Most kellene tehát a dolgokat teljesen leegyszerűsítve nekiállni a munkának. Mintha háború után lennénk... Farkas Balázs vállalkozó n A reform vagy a reformretorika főszereplője lesz-e az oktatás? Mottó: Múltunkat örököltük, a jelenben magunk formáljuk jövőnket Alighanem a tények túlzott leegyszerűsítése lenne, ha a pedagógusok sanyarú helyzetét ecsetelő írásokat, beadványokat, tiltakozásokat összefoglaló minősítéssel, siránkozásnak ítélnénk. Ugyanis a tények meglehetősen makacsok, a helyzet pedig a minősítéstől független. Úgy véljük azonban, hogy az alább közölt állásfoglalás, amelyet Csőre Imréné, a Pedagógus Szakszervezet oroszlányi körzeti bizottságának a titkára, valamint dr. univ. Barátit Tibor, az oroszlányi Lengyel József Gimnázium igazgatója írt, s amelyet tizenegy helyi iskola is támogat, továbbmegy az egyszerű helyzetfeltárásnál és bérkövetelésnél: felelősséggel figyelmeztet, hogy a bőn óhajtott gazdasági megújulás sem képzelhető el az oktatás korszerűsítése nélkül. Bízva mondandójuk megkérdőjelezhetetlen igazában, írásukat megküldték különböző párt- és állami szervezetek vezetőinek is. A nyilvánosság igénye pedig bennünket arra sarkall, hogy olvasóinkat is megismertessük a felhívással. Városunk — Oroszlány — nevelési-oktatási intézményeiben dolgozó pedagógusok élénk figyelemmel kísérték az oktatás, a pedagógusok helyzete körül kibontakozó vitát. A felnövekvő nemzedék nevelésével vállalt felelősségünk, valamint a bennünk vegyes érzelmeket kiváltó megnyilatkozások egyidejűleg késztettek állásfoglalásunk nyilvános megfogalmazására. Az elmúlt néhány hónapban felerősödött a társadalom különböző rétegeinek, csoportjainak érdekérvényesítő törekvése. Nyilván ez a szándék öltött testet a dombóvári, a tatai, a debreceni pedagógusok felhívásában, nyílt levelében. E kezdeményezéseket, követeléseket a közvélemény nemegyszer követelőzéseknek minősítette, ami véleményünk szerint nem csekély mértékben a félinformációknak, a félretájékoztatásnak köszönhető." Ez utóbbiak bizonyítására néhány adat: 1984-ben hónapokon keresztül lehetett hallani, olvasni a pedagógusok két lépcsőben történő béremeléséről. Ugyanakkor az már kevésbé kapott nyilvánosságot, hogy a második lépcső 1986 óta várat magára. Nemrégiben tájékoztatta a tömegkommunikáció a közvéleményt arról, hogy 270 millió forintot adott a kormány a pedagógusok túlóradíjának emelésére. Az azonban kevésbé kapott nyilvánosságot, hogy a fenti intézkedés oka a bruttósítás hibás végrehajtása volt. Azt már alig érdemes megemlíteni, hogy ezen összeg hozzávetőleg 0,5%-os béremeléssel egyenértékű. Végezetül kevesen tudnak arról, hogy 1946-ban a gazdasági-pénzügyi stabilizáció érdekében a tanárok fizetését úgy állapították meg, hogy életszínvonaluk lehetőleg az 1938. évi 20 százalékát se érje el, a bérből, fizetésiből élők más rétegeinél ez 50 százalék volt! Az elmúlt 7 évben az ország lakosságának reálbérszínvonala 5, 6 százalékkal csökkent, a pedagógusoké 30 százalékkal! A pedagógusok alapbére kb. 15 százalékkal, míg átlagkeresete több mint 20 százalékkal marad el a többi diplomás csoport átlagától! A fenti tények ismerete talán hozzájárul ahhoz, hogy mindenki számára elkerülhetők legyenek a lényeget sértő leegyszerűsítések. Nem siránkozás, hanem tény: értelmiségi létünk került végveszélybe. Ezért olyan bérreformra van szükség, amely észrevehető változást hoz azonnal, s néhány év alatt radikálisan átalakítja a jelenlegi bérarányokat. Természetesen ennek az értelmiség egészét kell érintenie úgy, hogy felszámolja a pedagógusoknak a rétegen belüli indokolatlan hátrányát. Értetlenül állunk a jogos és a reális — azaz teljesíthető — bérkorrekció összemosása előtt, amely a bérarányok radikális módosításának jogosságát kérdőjelezi meg annak azonnali teljesíthetetlensége miatt. Úgy véljük, hogy a fent említettbérkorrekciónak nemcsak pénzügyi, hanem politikai-ideológiai akadályai is vannak: az emberek egyenlősége összekeveredik a szakemberek,s a szakértelem egyenlőségével. Mindannyiunk érdeke a reális megoldás megtalálása, de ehhez nélkülözhetetlen a fenti félreértelmezések tisztázása. Azoké, amelyek bennünk azt az érzést keltették, hogy a vitatkozók nem egy nyelven beszélnek — bár magyarul. A fenti jelenség igazából azonban csak a jéghegy csúcsa, vagy ha úgy tetszik, tünet. Az okok mélyebben keresendők. Az alapvető probléma az a kategorizálás, amely termelő (és ezért értékesebb), valamint nem termelő (ezért kevésbé értékes) kategóriákba sorolja a különböző tevékenységeket. Ebből következően minél távolabb esik valaki a közvetlen termelő tevékenységtől, annál inkább számolnia kell azzal, hogy a társadalom eltartottjának minősítik. Ezen — a nemzeti jövedelem felosztását meghatározó — szemlélet miatt az oktatás (de ugyanúgy a kultúra egésze, az egészségügy stb.) a sor végére került, mindig csak a maradékból részesülhetett, s többre csak a gazdasági eredmények alakulásától függően számíthatott. Hogy ez a szemlélet mit eredményezett a gazdaságban és az oktatásban, azt mindennapjainkban megéljük. S a valóság makacs dolog. Lehet figyelmen kívül hagyni, nem tudomásul venni, de attól még létezik. Ez a valóság pedig azt mutatja, hogy akár Japán, Finnország vagy a délkelet-ázsiai országok példáját vizsgáljuk, a szerkezetváltás mindenütt az oktatás korszerűsítésével kezdődött. Ugyanakkor nálunk, ha az oktatási törvény végrehajtási rendeletében szereplő normatívákat az oktatási törvénnyel egyidejűleg bevezették volna, akkor az iskolák harmadát be kellett volna zárni. Ma halaszthatatlanul szükség van a nemzeti jövedelem elosztási elveinek felülvizsgálatára, hogy az oktatásügyre — mint a jövőt termelő —, az egészségügyre — mint a jelenl óvő — ágazatra lényegesen több pénz jusson. Ezzel párhuzamosan meg kell változtatni a finanszírozási gyakorlatot is, mert ma egyidejűleg igaz, hogy méltánytalanul kevés pénz jut e területekre, ugyanakkor ezt pazarlóan használják fel. Tudjuk, az ország nehéz helyzetben van, de vagy tudomásul vesszük, hogy ez az ára a jövőnek, vagy nincs jövő. Kétségtelen: csak az oktatás megújulásával nem lesz kibontakozás, de anélkül sem. „Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és a pallérozás serkenti fel." (Eötvös József) Ebben a — valóban kritikus — helyzetben lehet az oktatás javára és ellenére is dönteni. De nincs lehetőség a felelősségvállalás kikerülésére. A mi felelősségünk a ránk bízott gyerekek nevelése, oktatása. Ha rosszul végezzük, számon kérik rajtunk, s kérjék is. A kormányé, a parlamenté, hogy biztosítsa ehhez a feltételeket. Hétfő, 1989. január 2. Magyar Nemzet Olvasd — és add tovább!