Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-09 / 7. szám
Hétfő, 1989. január 9. Három hagyomány Az emigráció politikai értékeinek befogadásáról A nyugati világban élő magyarságot illetően új politikai szemlélet van kibontakozóban, s ez, mint hírlik, az eddiginél szélesebben és mélyebben teszi majd lehetővé az emigráció szellemi értékeinek a befogadását. Nem mintha ezek az értékek eddig nem találták volna meg helyüket a hazai kulturális életben és nyilvánosságban, hiszen Cs. Szabó László, Kerényi Károly, Határ Győző és mások művei az utóbbi években már eljutottak a magyarországi olvasóhoz, és hatékony szerepet játszottak az irodalmi vagy tudományos életben. Ezeknek az íróknak a munkásságát mindeddig csupán mint kulturális értékeket fogadta be és méltányolta a művelődéspolitika, amely általában elutasította azt az eszmei pozíciót, amelyet a magyar történelem és társadalom vizsgálata vagy megítélése során képviseltek, s hol erősebben, hol visszafogottabban, de bírálta közéleti tevékenységüket és állásfoglalásaikat. A nyugati világban született magyar szellemi értékek hazai recepcióját mindenekelőtt, de így is mondhatnám: kizárólagosan esztétikai, illetve szaktudományos megfontolások szabták meg, s az őket befogadó mechanizmusok kedvéért három nyugati magyar író példáját szeretném felidézni: Cs. Szabó Lászlóét, Szabó Zoltánét és Kovács Imréét. Mindegyikük munkássága olyan szellemi értékeket őriz, amelyeknek nem pusztán esztétikai, illetve kulturális, hanem eszmei, ha tetszik, politikai jelentősége is van, s mint ilyeneket, érdemes megbecsülni és felhasználni őket a mai magyar politikai kultúra alakításában; pontosabban szólva annak érdekében, hogy ilyen politikai kultúránk egyáltalán legyen. Cs. Szabó Lászlót mint esszéírót tartja számon irodalmi tudatunk, s valóban a harmincas évek „esszéíró" nemzedékének európai érdeklődése és igényessége szőtte át írásait, nemcsak tanulmányait, hanem elbeszéléseit és útirajzait is. A korszak világpolitikai fejleményei — a véres háború, majd az emigrációját kikényszerítő politikai átalakulás — mindazonáltal a korábban kötetlen, illetve elkötelezetlen esszéíráshoz viszonyítva alaposabb vizsgálódásra és szigorúbb ítéleteikre ösztönözték. Cs. Szabóban is a történelmi események és tapasztalatok keltették fel, ahogy ő mondta: „az irodalmi őrszolgálat ösztönét”. Tanulmányaiban —■ a hazai,· majd a londoni „őrszolgálatban" az éSSké*' író morális felelősségé'éS'nemzeti kötelességtudata érvényesült: a magyar múlt függetlenségi és szabadelvű hagyományait, az európai gondolkodás keresztény értékeit, humanista örökségét ápolta. Másokhoz hasonlóan ő is annak a gondolkodásnak és ízlésnek a kibontakozását egyengette, amely egy új „nemzeti klasszicizmus” szellemében kívánta megerősíteni a nemzeti kultúra vagy éppen „Latin-Európa” hagyományos értékeit. Az európai magyarság szellemét állította fel eszmei normaként és erkölcsi követelményként egy olyan korban, midőn hosszú évtizedeken keresztül különféle előjelű diktatúrák tagadták ezt a szellemet. Lehet ezt pusztán írói programnak és kultúrtörténeti értéknek tekinteni? Úgy hiszem, másról, többről van szó. Cs. Szabó azokat a politikai értékeket védelmezte, amelyeket az európai és magyar liberalizmus hagyományozott át. A liberális értékek az ő számára nem egyszerűen a „szabadversenyt" és a „szabadgondolkodást”, nem az emberi individuuma korlátlan önmegvalósítását jelentették, hanem szerves erkölcsi és közösségi kultúrát, akárcsak Arany Jánosnál .Eötvös Józsefnél és Kemény Zsigmonditól vagy nyomukban Babits Mihálynál és Szekfü Gyulánál. Kis népek hivatása című, még 1940- ből keltezett írásában így határozta meg a „kis népek” történelmi szerepét: „hivatásuk az erkölcsös élet..., az erkölcsös élet éppen úgy a kis népek dolga a történelemben, mint a szegényeké és megalázottaké a társadalomban ... Hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. Ez a legszebb/ így válhatnak mértékké és példaadássá a nagy népek előtt Mert azok a gépi civilizáció rabjai s e rabságban elszakadnak az emberszabású élettől... A kis népek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek. Ne a nagy népek bűneit utánozzák, hanem a maguk erényeit keressék.” Ez annak a mindenkori, liberális ideálokat követő „nemzeti klasszicizmusnak” a hangja, amelyet a múlt században a forradalom utáni, a jelen évszázadban a nagy társadalmi rengéseket megelőző nemzedék hallatott. Egy nemzedék, amely biztos értékekkel és hagyományokkal kívánta (volna) felvértezni a magyarságot a nagy történelmi válságok idején. A második politikai gondolkodó Szabó Zoltán. Ha Cs. Szabó munkásságának tengelyében a liberális hagyományokra épülő „nemzeti klasszicizmus” eszménye állott, az övében a társadalmi, politikai és kulturális reformokat szorgalmazó és azokra épülő „szellemi honvédelem”. Szabó Zoltán magyarországi tevékenységét annak idején az a felismerés és bizonyosság vezérelte, hogy az országnak szigorú önismeretre és békés átalakulásra van szüksége, ha meg akarja őrizni létét és fenn akarja tartani a magyarság nemzeti egyéniségét. Elsősorban reformpolitikus volt, és csak mint ilyen vett részt a falukutatásban, csatlakozott a népi mozgalomhoz. Szerepet vállalt ugyanis más reformtömörülésekben is: a Babits Mihály körüli gyülekező . Nyugati táborában éppúgy otthonos volt, mint Szekfű Gyula konzervatív , reform csoportjában, Pethő Sándor Magyar Nemzetének munkájában és a katolikus reformerek között (például Katona Jenő Jelenkor című folyóiratában). Ennek a sokirányú reformgondolkodásnak és -tevékenységnek volt a következménye a háború kezdetén meghirdetett Szellemi Honvédelem mozgalma, s aki olvasta Szabó Zoltánnak az emigrációban írott tanulmányait — például a Korszakváltást vagy az Ezerkilenszázötvenhatot —^ ’az ‘ jó tudja, hogy érdek a reform-1'' gondolkodásnak és a vele együttjáró „szellemi honvédelemnek” , célkitűzéseit soha sem adta fel. A harmadik politikusi példát Kovács Imre, a népi mozgalom és a Márciusi Front egykori vezető egyénisége, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára szolgáltatja. Kovács a függetlenségi és agrárdemokratikus hagyományok vonzásában nevelkedett, személyes sorsa és ifjúságában szerzett tapasztalatai következtében jutott el a magyar társadalom forradalmi átalakításának gondolatához. Tehát ha Cs. Szabó László az értékőrző liberalizmus és Szabó Zoltán a honvédő reformtermék, ő a baloldali radikalizmus jegyében látta megoldhatóknak a huszadik századi magyar társadalmi és politikai berendezkedés égető kérdéseit. Nem mond ennek ellent az sem, hogy 1947-ben emigrációba vonult, s ettől kezdve mint a politikai emigráció karakteres, a hazai állapotokat mindig erős bírálattal figyelő és általában elutasító egyénisége fejtette ki tevékenységét. Az emigrációban is őrizte a függetlenségi mozgalmak és a paraszti radikalizmus hagyományait, és éppen e hagyományok nyomán bírálta a sztálinista diktatúrát vagy azokat a közállapotokat és intézkedéseket, amelyek valamilyen módon a sztálinista társadalomirányítás célkitűzéseit és módszereit tartották fenn. Három magyar politikai hagyományra szerettem volna utalni: kétségtelen, hogy ezek az értékek idehaza nem érvényesülhettek, sőt nyilvánosságot sem kaphattak az utóbbi évtizedekben. Az, hogy ezeket a politikai értékeket az emigráció szellemi élete őrizte meg (legalábbis a nyilvánosság előtt, mert a felszólalászorítottan bizonyára éltek idehaza is), a történelmi kényszer következménye volt. Cs. Szabó László 1949-ben itáliai tanulmányúton választotta az emigrációt, elriadva a hazai politikai eseményektől, ellenszegülve annak a minisztériumi utasításnak, amely hazarendelte, tudván azt, hogy a hazatérésnek milyen bizonytalanok lehetnek a következményei. SzabóZoltán a párizsi magyar követségen figyelte az itthoni politika alakulását, és a Rajk-per, illetve a Rákosi-féle politika más intézkedései nyomán jutott arra az elhatározásra, hogy Londonban kezdiújra életét. Kovács Imre pedig már 1947 őszén, miután a nyári választásokat követően nyilvánosan, összeesküvőként rágalmazták meg, látta úgy, hogy nincs más lehetősége, mint a menekülés. Mindhármuk távozása és száműzetése a magyarság történelmi tragédiájának a része és következménye volt. Meggyőződésem, hogy most, amikor (végre) napirendre került a hazai politikai kultúra fejlesz-, tése, vagy éppen megalapozása, és ezzel együtt a hagyományos magyart politikai értékek alkotó birtokbavétele, be kell fogadnunk a közéletünkbe, be kell építenünk azokat a politikai értékeiket, amelyeket a nyugati világban élő magyarság szellemi élete tartott fenn és képviselt. Ez a nyugati magyar szellemiség minden eddiginél szélesebb és mélyebb hazai nyilvánosságát követeli. Pomogáts Béla Magyar Nemzet A „MEGGYŐZŐDÉS” VESZÉLYES öreg tanárom azt mondja, a televíziót nézve és a rádiót hallgatva neki is föltűnt: a politikusok közszerepléseken újabban egyre többször és mind nagyobb vehemenciával élnek azzal a fordulattal, hogy amit állítanak, az nekik meggyőződésük. Ezt erős szónoki nyomatékkal, a kijelentésnek nagy retorikai hangsúlyt adva teszik. Föltűnő az is, hogy nem érvek végén, nem egy-egy gondolatmenet vagy tiszta logikai levezetés előtt vagy után hangzik föl a nyomatékosító „meggyőződésem” kinyilatkozása, hanem legtöbbször a gondolati indoklás helyett. Az ilyen feltűnő „lólábkilógás” azután éppen ellenkező hatást vált ki, mint amilyen célból alkalmazzák. Meg különben is, az azért sohasem volt elég mások nézeteinek döntő mértékű befolyásolására, ha valakik ezzel szemben a sajátjukat nagy hangon hangoztatták. Észre vette ezt már mások közt a nagy gondolkodó Nietzsche is, amikor arra a megállapításra jutott, miszerint „a meggyőződések sokkal veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok”. Egyáltalán nem meggyőződésem, hogy amikor ezt mondta e jeles férfiú, éppen akkor tévedte volna a leghatalmasabbat... # (bal) IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSOK BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUM (Budavári Palota E. ép.): Védjük, hogy unokáink la lásnák. VI. A 200 éves Lipótvárosi Szent István attribútumai és alakja a magyar bélyegkiadásban HOPP FERENC KELET-ÁZSIAI MŰVÉSZETI MÚZEUM (VI., Népköztársaság u. 103.): Távol-keleti kerámia IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM (IX., Üllői út 33—37.): Képes kárpitok a xvn-xvm. az.-ból — Reneszánsz és manierizmus — Séta a Koronaherceg utcában — Brit Iparművészet az Iparművészeti Múzeumban KISCELLI MÚZEUM (ΠΙ., Kiscell út 103.): A Kiscell képzőművészeti gyűjtemény kezdeti évtizedei — Bútorok a Kiscell Múzeum gyűjteményéből 1780—1950. — Pest-budai városképek a XIX. sz.-ból — Kondor Béla és Vlt Tibor művei gyűjteményeinkben — A magyar bábtörténet — Képek Óbuda múltjából (Ny. 10-11-ig) KÖZLEKEDÉSI MÚZEUM (XIV., Városligeti krt. 11.), m. Nemzetközi műanyag repülőgép-makett kiáll. MAGYAR MUNKÁS MOZGALMI MÚZEUM (Budavári Palota A. ép.): A fotográfia első száz éve Magyarországon MTA ZENETÖRTÉNETI MÚZEUM f1., Táncsics u. 7.): Zenei éremgaléria — Bartók műhelyében — Pásztory Ditta zongorázik (Ny: H is— 10-ig, K: zárva, Sze—V-ig: 10—17-ig.) NÉPRAJZI MÚZEUM (V., Kossuth L. tár 11.): Közös tető alatt: a Cloppenburgi Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállítása — Magyar alkotók a technikai haladásért — Népi díszítőművészet Vas megyében — Mentsétek meg a lelkeinket !. falusi fatornyok, fatemplomok Erdélyben — Lakásbelsők m. Uszodi szobabelső (kamarakiáll.) (Ny. H. kiv. 10—13-ig) NYUGAT IRODALMI MÚZEUM (XH., Városmajor u. 48 k.): Füst Milán emlékkiáll. (Ny. H. kiv. 14—18-ig) ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR KIÁLLITÓTERMEI (Budavári Palota F. ép.): Magyar—török közös múlt — „Arcmások" Fejér Zoltán fotókiáll. (Ny. 10—13-ig, V. zárvai) PETŐFI IRODALMI MÚZEUM (V., Károlyi M. u. 16.1. Bevezető a magyar Irodalom világába. Ábrándok és tettek kora TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM (a Nemzeti Múzeum épületében): Afrikában jártak BUDAPEST GALERIA KIÁLLÍTÓHÁZA (HL. Lajos u. 156.): Meg- és átrendezett fénykép ez esztergomi fotóbiennále anyagából — Solti Gizella testüm. kiáll. BUDAPEST KIÁLLÍTÓTEREM (V., Szabadsajtó út 6.): Somogyi Győző festményei és grafikái Dorottya Utcai kiállítóterem : Paulikovics Iván azobráaim. Kiáll. (zár: 7-én) DUNA GALÉRIA: Kaszás István Viktort estem. kiáll. (zár: 6-án) ERNST MÚZEUM (VI. Nagymező u. 8.): Fiatal képzőművészek stúdiója (zár: 16-én) JÓZSEFVÁROSI GALÉRIA: Falusi ünnepek télen (zár: 6-án) MŰCSARNOK: Megyik János Idály (zár: 8-án) — Cséri Attila életműklán. (zár: 15-én) VIGADÓ GALÉRIA: Vida Győző grafikusm. kiáll. (zár: 15-én) — Bartl József festőm. kiáll. (zár: 16-én) Postai tudakozó Számítógéppel gyorsabb. (MTI) A Magyar Postánál a sikeres próbaüzem után most már számítógép segíti a szám és cím szerinti tudakozódást. A Műszertechnikai Kisszövetkezettől 1986-ban vásárolt a Posta mintegy hatmillió forintért számítógépet. Akkor megkezdődött a több mint 420 ezer egyéni előfizető adatainak ellenőrzése, pontosítása, javítása, majd géprevitele. Egészen mostanáig kartonokon őrizték ezeket az adatokat. A Tudakozó dolgozóinak egy-egy műszak alatt legalább öt kilométert kellett gyalogolniuk a kartonos dobozok között, s naponta több mint kétszázszor kellett megemelniük a súlyos kartotéktartókat a kért információt keresve. Egy érdeklődésre átlagosan 3 perc alatt adták meg a választ Az új rendszer jelentős könnyítést eredményezett Számottevően meggyorsult a kiszolgálás, hiszen most 10 másodperc alatt jelenik meg a képernyőn a kívánt információ. A dolgozók kényelmesen, ülve végezhetik munkájukat , sokkal nagyobb hatékonysággal, mint korábban, ugyanis most a napi forgalom 1400—1500 hívás, szemben a régi 400—500-zal. A számítógép előnye az is, hogy a korábbinál jóval gyorsabban lehet átvezetni az adatmódosításokat, akár már másnap felvilágosítást adhatnak a bekövetkezett változásokról. Régebben ez legalább három munkanapot vett igénybe. A hibaszázalék szinte nullára csökkent a számítógépes rendszernek köszönhetően, ugyanis megszűnt a félreolvasás veszélye, s az sem utolsó szempont, hogy a rendszer beindulása óta gyakorlatilag soha sem jelez foglaltat a szám és cím szerinti tudakozó telefonszáma. pontosabb Z A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL A Móri-ároktól keletre Kincs, ami lesz... "Műszaki kísérletek kezdődtek Tatabánya térségében a budapesti hőforrások megmentésére összebékíthető-e a bányászat és a karsztvízkincs védelme? Úgy tetszik, van erre esély Magyarországon is. Mert noha a Dunántúli-középhegységnek a Móri-ároktól nyugatra eső területein ez eddigelé nem sikerült — a kudarc lehangoló bizonyítéka a Hévízi-tó állapota —, a keleti térségben a legutóbbi hónapokban döntő fordulat történt, s az elkövetkező hónapok prognózisa is biztató, ami felettébb örvendetes, tekintve, hogy ebben a terrénumban is van fenyegetett hévízkincs: világhíre teszi Budapestet fürdővárossá. Eocén — új feltételekkel A sokat szapult eocénprogramnak — amelynek higgadt értékelésére higgadtabb időkben talán egyszer majd sor kerülhet —, bár tervezésekor még korántsem játszott meghatározó szerepet a környezetvédelem, szerves része a vízről való gondoskodás, és nemcsak a bányabeli károk elhárítása szempontjából. Az élet mindig sokkal bonyolultabb annál, semhogy összetett kérdések minden fontos részletét egy rövid írás vállalhatná megválaszolni, de ennek az elnagyolt és még az ’előzményeket taglaló' összefoglalónak van két feltétlenül említendő eleme, az előbbin kívül. Az egyik magával a beruházással, ezen belül a bányászati tevékenység gazdaságosságával kapcsolatos. Be kell látni, hogy a gazdaságosság mérlegelése csak a tényleges világpiaci árak figyelembevételével mérlegelhető, a magyar szénbányászat pedig ennek az árnak a hatvan százalékáért kényszerül — az árszabályozás az okait- termékeit forgalmazni. Ehhez megint tartozik két, az energia — ezen belül a villamosenergia-takarékosság — eredményeivel összefüggő megjegyzés. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy ha éltető injekcióként beszivárogna ez a termelőiárnövekedés a magyar piacra, egyértelműen vagy a költségvetés deficitjét növelné — mert kellene a kompenzáló fogyasztóiár-támogatást, vagy romló életszínvonalunkat rontaná tovább. De az is tény: ha a magyar árakon számolt „gazdaságosság” oltárán feláldozzuk a magyar szénbányászatot, az ugyanide vezet, azzal súlyosbítva, hogy ráadásul a devizamérleget is előnytelenül érinti. A másik említendő elem: az eocénprogramnak megkurtítása és átstrukturálása magában hordja annak lehetőségét, hogy az eredeti tervekben is megjelenő környezetvédelmi szempontok markánsan kidomborodjanak, s ami fontosabb: érvényesüljenek. (Ha tudjuk — márpedig tudjuk, hogy beruházásainknak rendszerint éppen a kapcsolódó elemekkel összefüggő részleteit szoktuk „takarékosságból” elhagyni, s miért zárnánk ki, hogy így lett volna ez a húszmilliárdos eocénprogram esetében is, ezt akár szerencsés fordulatnak minősíthetjük.) Mert például ez itt a karsztbirodalom keleti tartományában azt is jelenti, hogy nem kell évi négymillió tonna erőművi szenet produkálnia a bányáknak, a népgazdaság megelégszik kilencszázezer tonna minőségi szénnel. Ezért aztán úgy tervezhetik a bányanyitásokat, hogy a művelés alá vont területek vízhelyzetét is figyelembe véve jelölik ki a fejtések helyét. Nem is beszélve a legfrissebb fejleményről, annak a döntésnek ilyen szempontból kedvező következményéről, hogy Nagyegyháza év végi tervszerű leállításával egyik pillanatról a másikra több mint százharminc köbméterrel csökkent a percenkénti víztermelés, ami igen kedvező helyzetet teremt a térség hévizeinek utánpótlása szempontjából. Csordakút a referencia Többről van azonban szó e kényszerű következményeknél, és az érdemel megkülönböztetett figyelmet: a térség bányavállalatai saját holnapi lehetőségeiket is kipróbálják ebben a sokat szenvedett térségben. Ahol a kutak elapadtak, ahol eltűnt a tatai Öregtó, ahol harminc méterrel (!) csökkent a nyugalmi karsztvízszint az utolsó békeévhez képest Kipróbálják, hogyan lehet és hogyan kell öszszebékíteni hasznos munkájukat a környezet kímélésének kötelezővé vált programjával, s a legutóbbihónapok fejleményei ebből a szempontból különlegesen biztatóak. Kezdjük talán a tavalyi vízmérleggel: ez határozza meg az alaphelyzetet. A Móri-ároktól keletre eső területeken még két éve jóval több mint háromszáz köbméterkarszvntet emeltek ki percenként, ami gyakorlatilag kereken a duplája a környezet szempontjából ma elviselhetőnek, minősítettnek. Ennek egy része persze, nem írható a bányászok számlájára: a hévízkutak és az ivóvízkutak részesedése ebből a számból több mint hatvan köbméter. De az is tény — és ez fontos a holnapi koncepciók kialakításánál —, hogy ezeket a rendszereket hasznosítás szempontjából integrálni szükséges. Ha a bányából ivóvíz minőségű vizet emelnek ki — többnyire ez történik —, ezt a vizet hadd fogyaszsza a lakosság, az ipar, ne terheljék újabb kutakkal a karsztot. Január harmadikén jártam a Tatabányai Bányák Vállalat mányi üzemében — Kapolyi László kíséretében, aki január elsejéig a Minisztertanácsnak a témában illetékes kormánybiztosa volt —. Itt ültünk le rövid beszélgetésre, hogy azután a helyszínen is körülnézzünk, velünk tartott Vas László, a tatabányai vezérigazgató. December 24-én próbálkoztak először azzal, hogy a negyven köbméter percenkénti vízbetöréssel ellehetetlenült mányi bánya fejtési területét lent, a föld mélyén gátak közé zárják — pontosabban ekkor került sor a múlt évben kiépített gátrendszer elzárási kísérletére —, de nem százszázalékos sikerrel, úgyhogy további egy-két hónap szükséges még ennek a vízfa kiadásnak a lokalizálására. De akkor negyven köbmétert máris le lehet majd vonni az iménti adatokból. A műszaki feladat cseppet sem egyszerű: a bezúduló víz öt méter átmérőjű vágatban száguld, huszonhat légkörös nyomással, nem elég „ledugózni”, magát a környező kőzetet is szilárdítani szükséges, száz és száz köbméter cement injektálásával. Tavaly nyáron megszüntették a vízemelést a csordakúti aknából — itt gyakorlatilag befejezték a széntermelést —, azóta folyik a fontos kísérlet, átöblítik a karszttároló kőzeteket, a természetes és mesterséges üregeket, s amikor ez a processzus véget ér — talán pár napon belül —, ide vezetik a nagyegyházi bányavizet, illetve ezen keresztül látják majd el ivóvízzel Tatabánya térségét a most épülő és tavaszra elkészülő hét kilométeres vezetéken. Ami azt teszi lehetővé, hogy a tatabányai kutakat kikapcsolják a rendszerből, Mánytól Tatabányáig összesen mintegy félszáz köbméter kiszivattyúzását téve feleslegessé. Ez a csordakúti kísérlet egyszersmind a vízvisszatáplálás referenciája is. A megoldások alapgondolata rendkívül egyszerű. Úgy kell bányászkodni, hogy a kiemelt karsztvíz szükséges része ivóvízként hasznosuljon, a többit viszont a kiemelés helyétől távolabb viszszapréselik a kőzetbe, folyamatosan fenntartva ezzel a karszt hidrodinamikai egyensúlyát, megelőzve a messzire sugárzó károkat Az optimális megoldás — miért ne szóljon legalább egy mondat arról a szebb jövőről, amit persze kemény küzdelemben ki kell még harcolnia a társadalomnak — az optimális műszaki megoldás egy nagy térségi szinten összehangolt rendszer kiépítése lehetne. Szivattyúállomásokból, csővezetékekből, kiemelési és betáplálási pontokból állna, természetesen számítógép vezérelné, s alkalmas lenne a fentiekben vázolt zárt rendszerű környezetkímélő vízgazdálkodásra. Csordakúton most azt" próbálják ki, hogy milyen a karszt ,"ige-őképessége", milyen ütemben és mennyiségben tudja visszafogadni elrabolt kincsét, s hogy miként lehet egy ilyen megoldást hatékonyan üzemeltetni. Szó van még az előbbieken kívül egy másik kísérletről. Ennek az a lényege, hogy Budajenőnél vagy Leányvárnál, mányi vagy dorogi eredetű bányavizet visszatáplálva meg lehetne támasztani a Budapest hévizeit tápláló karsztáramlásokat — itt a Pilisben egy belső „domb” osztja két részre a Móriároktól keletre eső hidrodinamikai rendszert, és a szakemberek azt feltételezik, hogy az ettől a vonaltól nyugatra mutatkozó hiány hatása egy ilyen felső ponton történő betáplálással ellensúlyozható. és most újra a mérlegről. Év közepére, a felsorolt intézkedések hatására a térség teljes vízemelése kétszáz köbméter alá kerül, az esztendő végére pedig — a nagyegyházi bánya szüneteltetésével — a száz köbméter körül áll be, ami jóval kevesebb a védelem előírta kötelezőnél. Vagyis egyértelmű nyereség. Szűk látókörű taktikázás Gondolhatná a kritikus olvasó: a bányának nem érdeke, hogy drága műszaki kísérletekkel is rontson termelése gazdaságosságán. Ilyesmit nemcsak az olvasó gondol, valószínűleg ez a meggondolás befolyásolja a bauxitbányászat gazdáit annak a taktikának makacs védelmében, amelynek jegyében s érvényes határozatok ellenére nem kezdtek hozzá Nyirád tágabb térségében a víz-visszatáplálási rendszerek kiépítéséhez. Napnál világosabb: a kiemelt víz ivóvízként történő hasznosítása a bányának bevétel, vagyis költségeit kompenzálja. Részben vagy teljesen, esetleg némi nyereséget produkálva. Függ a helytől, a vízföldtani adottságoktól, sok minden egyébtől. De az teljesen nyilvánvaló — ha az előbbi netán kurta perspektívának tetszik, hogy a kilencvenes években, a következő évezredben a holnapot semmibevevő taktikákat nem tűr már meg a társadalom. És aki előbb kezd hozzá a békekötéshez, az előbb élvezi majd a béke neki letermő gyümölcseit Búza Péter ,v