Magyar Nemzet, 1989. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-01 / 27. szám
4 A HÉT FILMJEI ? |Dr. Har Lindsay Anderson 68-ban forgatott egy filmet aközösségi nevelés kilátástalanságáról. Azt a címet adta neki :* Ha. Annyira beleszeretett e kötőszóba, hogy a film után ezt írta ajtajára, autója rendszámtáblájára. Ő maga lett a Ha. Pedig nem is volt magyar. Mert 1 hazás minálunk nemzeti program, és nem is csak 1968 óta. Itt már jóval korábban kitalálták Lindsay Andersonnál, hogy a legfőbb történelmi, politikai, pszichológiai kötőszó a ha. Nem a mert, amellyel ok és okozati összefüggések tárhatók föl, nem is az és, amellyel mellérendelő láncolat készíthető történésekről, elvekről, korszakokról. Nem, itt a ha divatja járja évszázadok óta. Mi lett volna, ha... — mondják errefelé okosok,és ostobák, tájékozottak és tájékozatlanok, ha sorsfordulókat, tragédiákat, balszerencséket, kudarcokat kell magyarázni, értelmezni, elfogadni. Kis és nagy dolgokban egyformán szerepel ez az álmodozásra, menekülésre mindig ajtót nyitó ha. S akármint is használjuk, forgatjuk, mindig megnyugszunk tőle. Utólagosan is, jó előre is. Munkára nem serkent a ha, felelősségtudatot nem ébreszt senkiben, történelmi tanulságul, okulásul nem szolgál. Édes, tunya szögez a ha, segít tocsogni iszapszerű felelőtlenségünkben. Híradó Kis és nagy dolgokban szerepel a ha — mondom. Kis dolognak tartom, mégis bosszant módfelett, hogy egy hete mindenki úgy figyeli a televízió legfontosabb műsorát, a Híradót, hogy ha a tűz nem pusztította volna el szerkesztőségüket, akkor is így dolgoznának, mint most, kénytelen szomszédolásban, szorongásban? Kívül-belül egy nagy ha mostanában minden Híradóadás, és ettől a hírek jelentősége, ereje, rangja és rendje megbillen, dülöngélni kezd. Olykor attól tart az ember, hitelét veszti. Nem az a fontos, — kapja rajta magát a néző —, hogy milyen tudósítás érkezik tadzsik földről, hanem az, milyen háttértévesztések tűnnek föl Káplár F. József válla mögött. Nicsak. Davosról beszélnek, és Zala megyét mutatja a kép — vigyorgunk vagy sajnálkozunk, ki miként fogadja a másik ember, a „másik csapat" balfogását, és közben teljesen megfeledkezünk arról, hogy a davosi tárgyalások érdembeli részleteire ügyeljünk. ■ Becsületükre váljon, a híradósok tisztességgel helytállnak mostoha körülményeik között. Nem hibáznak többet, súlyosabbat, mint régen. Nem hibáznak másként, mint ahogyan megszokhattuk tőlük. Ezért azután kímélet sem jár nekik baklövéseikért. Tűzkároktól függetlenül fogalmazták meg és tették közzé például az elmúlt hét két nagy halottjának, Weöres Sándornak és Salvador Dalinak a híradós búcsúztatását. WeöresSándorról ügyesen, híradós közérthetőséggel, közvetlenséggel és közhelyességgel szólt a nekrológ. Ennek „csak” a helyével volt baj. Ki tudja, hányadik, végső soron érdektelen és feledhető közéleti hír után búcsúztatta el a televízió napilapja korunk legnagyobb költőjét, azt az egyszer volt jelenséget, akinek megismételhetetlen talentuma előtt azoknak a pillanatembereknek is fejet kell hajtaniuk, akik még halála napján is megelőzték a protokoll-listán. Dali — kinek egyszer volt nagy-sága, megismételhetetlen talentuma legalább olyan nyilvánvaló: a nagyvilág előtt, mint Weöres Sándoré mielőttünk — még roszszabbul járt, mint költő-kollégája. Hetyke hangvételű, fennhéjázóan értetlen búcsúztatót kapott a Híradótól. Dali provokatív művészetét és személyiségét persze kinek-kinek jogában állt eddig is, ezután is elutasítani vagy elfogadni, ellenségesen vagy lelkesedve nyugtázni, értetlenül vagy értőn megbámulni. De halála napján senki emberfiának nincs joga több millió ember előtt ironizálni fölötte. No persze, a fenegyerek katalán túléli ezt is, csakúgy,mint saját elmúlását. Mit neki a magyar híradó, amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy századunk második felének vizuális művészetei szinte mind az ő bajusza mögül bújtak elő. Csak mi nem éljük túl a nagy halottat elparentáló hetykeséget! Mi, nagyképű tudatlanágra, bumfordi provincializmusra szoktatott közép-európaiak, magyarok. Szellemi elmaradásunkat, európaiatlanságunkat konzerválják az efféle ügyetlenségek, úgy tetszik, mindörökre. Szomszédok Ha valaki nem tudná, elárulom, minálunk sorozata is van a mi lenne, ha.. .-gondolkodásmódnak. Úgy hívják ezt a sorozatot: Szomszédok. Nem művészet — mondják róla szerzői —, hanem szórakoztató mese, amely megmutatja, milyen lenne nálunk a világ, ha olyanok volnánk, mint a kéthetenként jelentkező teleregény „megemelt" hősei. Az áldozatkész pedagógusnő, az állami gondozottság hátrányát szép emberséggel átúllépő nyomdászfiú, a pénzzel, karrierrel mit sem törődő mentőorvos, a lélekbúvárnak, művésznek és nagymamának is rendíthetetlenül nagyszerű Etus, és társai. Ha mese, hát legyen mese. Csak aztán jól meséljen, hasznosan meséljen ... De nem mindig mesél jól és hasznosan. Sőt, esetenként „megemelt, pozitív hősei” több kárt okoznak példázat jellegű megjelenésükkel, mint amennyi hasznot az előző negyvenvalahány epizód néhány bátor és emberséges mondata egyáltalán hozhatott Mint legutóbb, a boldogságos kismamának vélt valójában hülye hisztérikának mutatkozó fiatalasszony... Miközben az ország minden felelősséggel gondolkodó embere azon tépelődik, miként lehetne megállítani a nemzethalál statisztikákkal igazolt folyamatát a televíziós példamese a kisgyermeke mellett bezártságélménnyel küszködő, mulatni vágyó, családtagjaival gorombán viselkedő családanyát állítja elibénk. Meg azt a megértést amit környezetétől kap ez az asszonyság. Túl azon, hogy a Szomszédok sztárolta családanyakarakter hiteltelenlegelső gyermekkel, szakmai kilátástalansággal kialakulatlan emberséggel otthon maradó, kellően nem iskolázott, igen fiatal nők sajátja az a bezártságélmény, amelyet szegény, jobb szerepre érdemes Frajt Edit megjelenített), ma semmiképpen sem érdemli meg a népszerűsítést. Ma, amikor szociológus, jogász, pszichológus, közgazdász és orvos mind egybehangzóan állítja, hogy világunkat az menti meg a széthullástól, ha sikerül visszaállítani a család méltóságát, a családanyai hivatás jelentőségét. De ha a két gyermeke mellett unatkozó, zsörtölődő, a „mindegy, hogy hová, csak otthonról él” elvét valló asszonyokat mutogatják a nagyközönségnek, mondhat bármit szociológus és jogász, pszichológus, közgazdász és orvos, ebek harmincadjára jut itt a család is, a nemzet is... A trónörökös Minden idők legtöbbet emlegetett hű hőse Habsburg Rudolf, s a száz esztendeje rejtélyes körülmények között meghalt trónörökös. Mi lett volna a sorsa, ha életben marad, milyen uralkodó lett volna, ha követheti apját a trónon, kitört volna-e az első (meg a második) világháború az ő császári fensége idején, szétesett volna-e akkor is a monarchia, milyen sorsot szánt volna nekünk, magyaroknak, hogyan festett volna a zsidókérdés Közép-Európában, ha... Ahány ha, annyi mű, amely a szerencsétlen Rudolf életét és halálát tárgyalja, és ahány figyelemre méltó mű, annyi újabb ha keletkezik. A folyamat, úgy tetszik, megállíthatatlan, hacsak nem kerül elő valahonnan egyszer mégis olyan dokumentum, amely kétségtelen bizonysággal tisztázza Rudolf halálának körülményeit. Mert ezek a körülmények adják meg a boldogtalan trónörökös egyéniségének a megfejtéséhez, megismeréséhez is a kulsot. Szinetár Miklós filmje, amelyet az osztrák és a bajor tévé támogatásával készített, szép és talányos képeskönyv, a Rudolf körüli ha-rengetegről. Mint a hétfő délutáni stúdióbeszélgetésből kiderült, szerkesztői, forgatókönyvírói és rendezői közös elhatározásként valamennyi bizonyos dokumentumot és szinte valamennyi talányos föltételezést fölvették a filmbe a szerzők. Nem drámát készítettek tehát Rudolfról, nem is mesét, mítoszt, sajátos látószögből ábrázolt történetet,hanem ... Hanem mit is? A második műsor Hétfőn hatkor című leleményébe (leleményébe?) illesztett beszélgetésből sajnos nem derült ki, hogy minek szánták ezt a filmet készítői. (Meg sok egyéb sem derült ki. Történész helyett Sükösd Mihályt hívták meg a rendező mellé beszélgetőtársnak, és ő csupán az „érdeklődő olvasó” pozíciójából tudott beszélni a korról és annak jeles személyiségeiről. A riporteri tisztet vállaló Berkes Zsuzsa és Aigner Szilárd pedig annyi csacskaságot hordott össze e beszélgetés alatt, amennyit csak egy szép, egyre szebb bemondónő és egy rokonszenves meteorológus összehordhat.) Leginkább dramatizált dokumentumgyűjteménynek kénytelen elnevezni tehát a figyelmes néző a majd kétórás művet Dramatizált dokumentumgyűjteménynek, amelyben a dramatizálást végzők munkája volt a leggyarlóbb. Keretbe fogták a históriát újságírói, nyomozós keretbe. Ezt a fogást dicsérni is lehetne akár, ha a dramatikus egység érdekében teremtett az események után kutató magyar és amerikai tollforgató nem sikeredett volna jellegtelenre. De arra kerekedtek szegények, és miattuk az egész nyomozósdi döcögős és unalmas folyamattá vált. Az volt az ember érzése, aki ezt a két, jóravaló balfácánt kitalálta, beszabadult egy levéltárba, s ott minden föllelhető anyagot párbeszédes formában, az Avar István és Mácsai Pál által életre keltett figurák szájára adta. Ez a módszer azonban lehetetlenné tette, hogy Rudolf markáns és összetett személyiségként álljon a történet tengelyében. Nem volt bizony se markáns, se árnyalt személyiség a filmbéli, Hirtling István által megformált trónörökös. Csak Snájdig volt, csak kedves volt, .csak.ívig.tal^.volt,. csak. sasfiók volt. A kánya sasfiókja. (Mert lehetett** Ferenc Józsefet bármikor is , sasnak nevezni ?) A ’súlytalant főhősért, a súlytalanná lett · históriai találgatásokért bőségesen kárpótolta azonban a film a nézőt gyönyörű felvételeivel, helyszíneivel, kosztümjeivel, szép asszonyaival. Márk Iván operatőri segítségével pontosan azt a varázslatosan édes, édesen romlott, romlottan családias légkört idézte meg a rendezés, amilyennek a századvégi monarchiát képzeljük, elmondjuk. De arra is ügyelt Szinetár Miklós, hogy abban a mármár tökélyre vitt képi gemütlichségben, amit A trónörökös című fimjében megvalósított, föl-föltűnjék mégis a hatalom meghitt könyörtelensége, negédes embertelensége. Amit, ugyebár, éppoly töretlenül nem mentettünk át egyik századvégből a másikba, mint az uralkodói családok iránti olthatatlan kíváncsiságunkat. Lőcsei Gabriella KRITIKA „Ideje nem félnünk természetes érzéseinktől" a címe annak a beszélgetésnek, amelyet Budai Katalin készített Kolozsvári Papp László — Kolozsvárt született, de már húsz éve Budapesten élő — íróval. Az interjúban, amely része a folyóiratban már hónapok óta folyó „erdélyi” sorozatnak, az író elmondja: regényeiben és elbeszéléseiben „a műbe mélyen bekódolt, feszült politikai kérdések” szerepelnek. Kolozsvári Papp utalt rá, hogy hamarosan megjelenik Malomárok című regénye, amelyben azt a „vízfolyásszerű folytonosságot" igyekszik ábrázolni, amelyben „az erdélyi magyar élet olyan bújkáló, villódzó, illékony, rejtőzködő, mint a víz, egyszersmind ugyanolyan konkrét, jelenvaló, szívós”. Hozzáteszi még: „És nem egykönyen szárítható ki, föld alá búvik a szikkasztó hőségek idején.” Érdekes az a több — eddig ismeretlen — levél, amelyet Lukács György írt 1942-ben Taskentből és 1945-ben Moszkvából Révai Józsefnek. O Orbán Károly — aki a leveleket és a kiegészítő jelzeteket közzétette — megjegyzi, hogy az 1941 áprilisától ismét a Kommunisták Magyarországi Pártjában szereplő Lukács ezekben az években — de „1945 után is egy darabig” — azt a politikust látta Révaiban, „akin keresztül átszivárogtathatja nézeteit a politikai gyakorlatba”. Erre mutat nemcsak a levelek személyes hangja, de az is, hogy azokban Lukács legfontosabb problémáiról — vagyis készülő műveiről — számol be. A folyóiratszámban más, különben Lukácsra is vonatkozó érdekességek mellett olvashatjuk, Szabó Tibor tollából, a „Lukács Itáliában — 1956 című írást. Ez Lukács 1956 áprilisában és májusában tett, hosszabb római „kirándulásá"-t és annak nemcsak itáliai visszhangját ismerteti. SZIGETHYGÁBOR: 1848. FEBRUÁR 1. Száznegyvenegy évvel ezelőtt e napon Pest-Budán semmi említésre méltó nem történt. Szürke, ködös nap volt, kedd. Aki korábban vásárolt az Arnstein és Eskeles váltóházak kamatbiztosító részvényeiből, ma örömmel olvashatta a lapokban, hogy nem 1849. január 2-án, hanem már 1848. július 1-jén lesz nyereményhúzás, tehát 1848. február 1-jén e kamatbiztosító részvények tulajdonosai okkal gondolhatták azt, hogy okosan fektették be korábban összegyűjtött pénzecskéjüket A vállalkozó kedvűek érdeklődését valószínűleg felkeltette a királyi főposta-igazgatóság hirdetése, mely szerint budai és pesti postaistállóit Kisasszonyhávától, azaz szeptember 1-jétől bérbe adja, s azt is ma tudhatták meg az újságolvasók, hogy lehet pályázni — határidő 1848. március 31. — a pesti egyetem szemészeti tanszékének professzori állására. Eladó a Király-fürdő— tizennégy kádas és tíz kőfürdős szoba, egy 200 személyes kőfürdő a földszinten, tizennégy földszinti szoba, tizenkettő az emeleten, konyhák, bolthelyiségek — mindez szabad kézből megvásárolható. Ludaics Miksa ügyvéd urat kell az érdeklődőknek fölkeresni. Új könyvek: Széchenyi István Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérül (az előszó tanúsága szerint a gróf január 25-én fejezte be műve kéziratát — akkoriban más világ volt, egy hét alatt kinyomtattak értékes könyveket!), Szalay László Publicistái dolgozások, s az Ellenőr, az ellenzék Bajza József által szerkesztett zsebkönyve, amelyet még az előző év júniusában adott nyomdába a szerkesztő, honi körülményeink s a cenzúra miatt kényszerűen Lipcsében, ahol január 25-én hagyják el az első példányok a nyomdát, s február 1-jén már a pesti lapok hírlelik: a vámhatóságokat kijátszva itthon is kapható e mű, olvasható az Ellenzéki nyilatkozat. Vácott este lövészbál lesz, akit érdekel, kiruccanhat. 1. Szorgalmas újságolvasók azt is megtudhatják, mit mondott Kossuth Lajos előző nap az Országgyűlés tanácskozásán: a rendek a financiális intézkedéseket a közös teherviselés alapján kívánják megkezdeni, de ezt csak úgy látják kivihetőnek, ha a nemesség a múltra nézve a nép eddigi terheiben osztozni fog. Sokan értelmezték úgy akkorbán MC' Mondelatot, hogy akik korábban hatalmukkal, kiváltságukkal visszaélve vagyonokat harácsoltak össze, s jogokat bitoroltak, most legalább kiváltságaikról s kiváltságos jogaikról önként lemondanak. Nagy Ignác a Budapesti Híradó sokak által olvasott tárcarovatában nem politizál — óvatos duhaj, összekuporgatott vagyonkáját félti, mint annyian akkoriban Pest-Budán —, csak arról panaszkodik, hogy sajnos a többség nem iparkodik csemetéjéből okos, kulturált, művelt embert nevelni, megelégszik azzal, ha gyermeke külsőségekben s gazdagságban emelkedik. * Babarczy Antal, Csongrád megye követe örömmel üdvözli a diétán, hogy a városokban helyhatósági bíróságokat szándékoznak létrehozni, mert ez lehetővé teszi majd az elszaporodó rendőri kihágások elleni rögtöni intézkedéseket. V. Ferdinand két nappal korábbi leiratát, melyben az uralkodó megnyugtatja a rendeket, hogy az adminisztrátori rendszer vonatkozásában szándékai törvényesek, február 1-jén olvassák fel az Országgyűlésen, de erről az újságolvasók majd csak néhány nappal később értesülnek. Petőfi Sándor már megszokta, hogy házasember; ezen a napon készre csiszolta Olaszország című versét — A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld színe —, de e költemény Petőfi Sándor halála után lesz közismert az olvasók körében. Most csak a költő barátai olvashatják szabadságért lelkesedő, szabadságharcra lelkesítő sorait. Szendrey Júlia levelet ír Petőfi Istvánnak, s férje nevében levélírásra nógatja, tisztelje meg aggódó szüleit néhány megnyugtató sorral. Arany János a messze Nagyszalontán e napon kapjakézhez Petőfi Sándor pár nappal korábban írott sorait, s lehet, épp feje búbját vakargatja költőbarátja fricskáit olvasva: Bújj el, Jankó, mert háború lesz, már itt van a szomszédban, Olaszországban... 1848. február 1. Télutó első napja — akkoriban így mondták. Szürke, ködös, eseménytelen hétköznap Pest-Budán. Széchenyi István — naplója bizonyítja — meglehetősen rosszkedvű e napon. Úgy érzi, sem fönt, sem lent nem értik, s ezért nem hisznek neki. De azt is látja: senki sem elégedett. Komor kilátások -r így összegzi a politikai helyzetet s e megállapítást érdemes összevetni egy mondattal, amely a Pesti Divatlap első, februári számában volt olvasható ... az Országgyűlés csakugyan egy éjszaka, hasonló az egyiptomi sötétséghez, melyben az ember örökké a nap felkeltét várja. A kilátások valóban komorak. De 1848. február 1-jén Széchenyi István találkozott s beszélgetett Metternich Klemens Lothar kancellárral, a Birodalom mindenható politikusával, s a legnagyobb magyar naplójában e találkozás tapasztalatát így rögzíti. Metternich azt mondja: 1, 6 hónapon belül nagy események. Több mint harminc éve tartja kezében a birodalom minden ügyét Metternich. Köztudott: okos politikus, aki minden körülmények között a birodalom s a dinasztia érdekeit szolgálta, szolgálja. Szereti elveit hangsúlyozni, de azt is mindenki tudja, aki a kancellár politikai pályafutását figyelemmel kísérte, hogy Metternich hangsúlyozott elveit bármikor, s könnyedén áldozta föl, felejtette el, másította meg, ha legfőbb célja, a birodalom s a dinasztia érdekei úgy kívánták. Mindenről le lehet mondani, csak a hatalomról nem körülbelül így összegezhető Metternich politikai alapelve., Mondják, ekkoriban már öreg, megcsontosodott — valóban jóval hetven fölött jár —, nem olyan rugalmas, mint korábban, mégis elgondolkodtató: miért gondolja, miért ítéli úgy 1848. február 1-jén, hogy csak öt-hat hónap múlva várhatók nagy események? Petőfi Sándor tudja: háború lesz. Széchenyi István minden idegszálával érzi: rettentő veszély közeledik. Metternich úgy tartja: csak öt vagy hat hónap múlva történnek nagy események Közép-Európában. Lehet, hogy Metternich hazudott? Politikus volt, elképzelhető. Tudta, hogy hatalmi rendszere recseg-ropog, de Széchenyit és mérsékelt politikai ellenfeleit kívánta megtéveszteni, mert így akart időt nyerni? Vagy harmincéves jogtalan s korlátlan hatalma vakká, ostobává tette, s azt hitte: ha három évtizeden át sikerült minden tiltakozást, ellenszegülést elfojtania s az általa megszabott korlátok közé kordoznia a társadalmat, akkor most is sikerülni fog? Emberileg érthető: korlátlan, senki által nem ellenőrzött hatalmáról nem mond le könnyen senki. De nehéz elhinni Metternichről, hogy olyan ostoba, vak és süket volt 1848. február 1-jén, amilyennek e mondat mutatja. Ha Petőfi tudta, hogy háború lesz, ha Széchenyi érezte, hogykilátásaink komorak, ha a Pesti Divatlap cikkírójának az Országgyűlésről s mindarról, ami ott történik, csak az egyiptomi sötétség jut eszébe, nehéz elképzelni, hogy a Birodalom mindenható és mindent látó kancellárja nem érzékelti a közelgő vihart. Vagy lehet, hogy annyira félt a forgószéltől, amely majd korhadt rendszerét, korlátlan hatalmát elsodorja, hogy jobbnak látta homokba dugnia fejét? Magát nyugtatgatta, amikor Széchenyi Istvánnak azt mondta: még van öt vagy hat hónapunk? Talán úgy gondolta, öt vagy hat hónap elegendő az ellenes rendszere megdöntésére szövetkező erők megsemmisítésére? Esetleg abban reménykedett, Európa uralkodói észre térnek, s ha kell, fegyverrel, de rendet csinálnak? Vagy azt gondolta: nem kell félni Kossuthtól, Batthyánytól, az ellenzék különbözőképpen gondolkodó tagjaitól komolyan tartania, mert az ellenzék megosztott, vezetői erőtlenek, a hatalomgyakorlásban járatlanok? És hol van itt Metternichen s hívein kívül kormányképes erő? Harminc év nagy idő, sok mindent meg lehet szokni. Lehet, hogy Metternich politikus-, hivatalnok- és lakásgarnitúrája elhitte: nincs, aki helyettesítse őket? Vagy csak egyszerűen féltek, mert sejtették, eljön a nap, amikor arra ébrednek: kiseprűzték őket a hatalomból ? Sok gondja lehetett Metternich kancellárnak s pártjának 1848. február 1-jén. NAPLÓ Önmagunkból kizárva címmel Stanislav Treksiar és Kovács István rendezett kiállítást a szolnoki Megyei Művelődési Központban. A tárlat február 13-ig látogatható. Olvasóink bizonyára megszokták már, hogy minden hónap alsó napján válogatást közlünk a Sky Channel műholdat tévéadó legérdekesebbnek ígérkező műsoraiból. Ma mustra helyett csak szabadkozó sorokkal szolgálhatunk: külföldi „partnerünk” szokásától eltérőest csak egyheti programját küldte el Hübner Aranka iparművész kiállítása február 2-án, délután 5 órakor nyílik meg a budapesti Műcsarnokban. Megnyitót Frank János művészettörténész mond. Japán kulturális estet rendez a magyar—japán baráti kör a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában, csütörtökön este hét órakor. Komura Fudzsihiko professszor tart előadást A japán szépirodalom az atombomba után címmel, majd hangversenyre és kiállításmegnyitóra kerül sor.Θ Két sorozatot indít a Balázs Béla Filmklub februárban, a budapesti Diadal moziban. Az egyik az Oscar-díjas filmekkel foglalkozik, a másik a csehszlovák újhullám kiemelkedő alkotásait mutatja be. A kéthetente csütörtökön megrendezendő előadásokra bérletek a helyszínen vagy a TIT jegyirodájában kaphatók. Konferencia a Tanítóképző Főiskolán Bihari János köszöntése Január 25-én és 26-án rendezte meg a Budapesti Tanítóképző Főiskola Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke a jászberényi, győri, sárospataki, szekszárdi, bajai, kaposvári, debreceni, nyíregyházi, szegedi ■testvérintézmények részvételével közös tanácskozását e tárgykör időszerű problémáiról. A konferenciát a szervezők egybekötötték dr. Bihari János főiskolai tanár köszöntésével, aki a magyar tanítóképzés egyik mértéke. A kitűnő pedagógus, a derűs, művelt, igaz ember 55 esztendeje tanít, s most ünnepeljük születésének 80 évfordulóját Makón született 1909-ben, ott végezte középiskolai tanulmányait is, miközben „hagymás" szüleinek segített a mezőgazdasági munkában. A szegedi egyetem bölcsészkarán Horger Antal, Mészöly Gedeon, Imre Sándor tanítványaként kapott magyar— latin szakos diplomát 1933-ban. Tanított Nagykőrösön, a budapesti református gimnáziumban, évtizedek óta nemzedékeket nevel főiskolai tanárként fővárosunkban, a Tanítóképző Főiskolán. Móricz Zsigmond vallotta, hogy az igazi tanár lelkületében a humánum és az értelem a két erőforrás. Ez Bihari Jánosnak is életművével igazolható ars poeticája, erre nevelte ma is korát meghazudtoló testi, szellemi frissességgel tanítványait. Az országos konferencia megnyitóján köszöntötték tanár-tanítványai, levélben Pusztai Ferenc művelődési miniszterhelyettes, táviratban a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztálya, s az elismerést szűnni nem akaró tapsa közben vehette át a Budapesti Tanítóképző Főiskola emlékérmét. Losonczi Miklós Barátsági napok, szerzői estek, tárlatok A budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központ tavalyi tevékenységéről és idei terveiről számolt be a nagyszámban megjelent újságíróknak Nino Nikolov igazgató. Elmondta: tavaly negyven magyar-bolgár barátsági napot, huszonhárom irodalmi műsort, hét szerzőt, hat klubestet, tizenegykerekasztal-beszélgetést szerveztek, tizenhét, képzőművészeti és huszonöt fotókiállítást nyitottak meg. Sok meghitt művészeti találkozó színhelye volt tavaly is a közkedvelt központ a Népköztársaság útján, ahol a leglátogatottabb esemény az Agárdy Gábor színművész ikonjaiból öszszeállított tárlat volt. Több megyében rendeztek a Hazafias Népfront helyi szerveivel közösen magyar—bolgár barátsági és kulturális napokat. Az idei évben folytatni kívánják a Bolgár hétfők és a Közös dolgaink című rendezvényeiket. 1989 első íróvendége Vera Mutafcsieva, a bolgár történelmi regények népszerű szerzője lesz, és tervbe vették Georgi Krumov, Sztefan Canec, Király Zoltán szerzői estjét. Megemlékeznek a többi között Nikola Vapcarov születésének 80. évfordulójáról. A bolgár kultúra napja alkalmából májusban megkoszorúzzák Zalaváron Cirill és Metód emlékoszlopát,előtte pedig Kiskőrösön tisztelegnek koszorúval Ivan Vazovnak, Petőfi bolgár fordítójának a szobra előtt. Az új esztendő első tárlatát Csavlek András és Kádár János Miklós festőművészek képeiből nyitották meg, a sajtótájékoztató után. A nagyszámú érdeklődő jelenlétében Bayer Ilona, a Magyar Televízió munkatársa bevezetőként rendhagyó módon a két művészt szólaltatta meg bulgáriai élményeiről. <«- Utó-