Magyar Nemzet, 1989. március (52. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-01 / 51. szám

■mm ■ ■ e Q ESCSi­­ Magyar Nemzet­­-A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA · ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR · BCKf **r­vv* rONYVTA­ilieWX·4- Félelem Bármilyen nehéz is volt be­ismerni, de végre szembe kel­lett néznem a valósággal. Jobb volt ez, mint éjszakánként izzadtan forgolódni az ágy­ban, vagy lázálmokban gyötrődni. Amikor elismertem, hogy én igenis féléje, akkor megnyugodtam. Bár még egy darabig azzal áltattam magam, hogy a tények beismeréséhez is kell egyfajta erő, de ezt az önámító hazugságot már köny­­nyen ráztam le magamról. Az egészben az a legfur­csább, hogy sem gyerekkorom­ban, de még egy évvel ezelőtt sem féltem. Egyszerűen azért, mert számomra teljesen világos volt erkölcsi alapállásom, hely­zetem, és bár elvileg megvolt a lehetőségem az írásra, mégis jobb volt hallgatni, mint né­zeteinkkel ellentétes ügyekben asszisztálni. A „belső száműze­tés” persze éveken keresztül kényelmes és viszonylag ve­szélytelen is. Aztán egycsapásra megvál­tozott a helyzet. Az emberek előtt mozgástér nyílott, és érezni lehetett, hogy szaba­dabb a levegővétel. Egyszerűen nem gyanakod­tam. Igazából még akkor sem voltak rossz érzéseim, amikor beállított hozzám az egyik ba­rátom, hogy tanácsot kérjen. Azt mondta nekem, hogy annyi év elfojtott vágyakozá­sa, a politikus magatartása után szeretne végre a saját sorsá­nak az irányítója lenni, és be­lépne az egyik úgynevezett al­ternatív szervezetbe. Mondtam neki: lépj be. Erre ő hímezni, hámozni kezdett, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Értetlenül hallgattam, hiszen nap-nap után adtunk hírt e szervezet tevékenységéről, működéséről, az emberek csapatostul léptek be ebbe a mozgalomba. Ha egyszer neked tetszik, amit ők csinálnak, végeredményben mi tart vissza? — kérdeztem. Vég­re kibökte: tulajdonképpen attól félek, hogy ugye... most kapjuk meg a lakást, a mun­kaadóm bír a bérlőkijelölési joggal, és ha megtudják, hogy én... ott tag... akkor esetleg ... szóval érted, nem kapom meg... Nem tudtam mit válaszolni. Milyen alapon mertem volna vállalni a felelősségét annak, hogy azt mondjam neki, ugyan öregem, azok az idők már el­múltak, ettől nem kell tartanod. Aztán néhány héttel később először legyintett meg a féle­­­­lem érzése, amikor a Fidesz alapító tagjaival, az úgyneve­zett „illegalitás” időszakáról beszélgettünk. Eleinte olyan romantikusnak tetszettek az új ifjúsági szer­vezet megalakításának körül­ményei. Talán azért, mert az ember negyvenen alul még hajlamos némi álmodozásra, fölidézni letűnt vágyait, emlé­keit, így egyfajta mesének tű­nik föl előtte, amikor arról hall, hogy a szervezet létreho­zásakor az alapítók nem féltek a várható hivatalos ellenállás­tól, a könnyen utat találó rep­ressziótól. Hanem önmaguktól féltek. Attól, hogy képesek-e legyőzni saját magukat. Ez az a hely­zet, amikor önnön reflexeiket, bevett magatartásformáikat, beidegződéseiket kellett félre­dobni. Igen, mondtam magam­ban, talán ez a legnehezebb, mert különben a közösség ad egyfajta védelmet. A félelem érzése akkor ke­rült hozzám igazán testközel­be, amikor­ innen is, ormnan is, az erőszakosság első megnyi­latkozásait hallottam. Az egyik tömegdemonstrá­ción valamelyik rendfenntartó mondta a társának jó hango­san, hogy szándéka félreérthe­tetlen legyen: „Mit kell ezek­kel lacafacázni! Közéjük kell lőni,,és kész!” A reakció persze nem maradt el, és hasonló volt. Ami ebben az egészben engem megdöbbentett, az az volt, hogy szemmel láthatóan egyik fél sem vette túl komo­lyan azt, amit mondott. Igazá­ból nem torzultak el az arcok, nem dagadtak ki a nyaki verő­erek, nem izzottak a tekinte­tek. Én ettől a pillanattól kezd­ve kezdtem el félni, ettől a csendes közönytől. Félni, azért, mert számomra felfoghatatlan, hogy ilyen könnyen dobálódzunk a sza­vakkal. Hogy ilyen könnyűek a szavaink. Hogy ilyen szaka­dék legyen ebben szocializmus­beli „newspeech”-ben, a kije­lentés, az értelmezés és a cse­lekvés között. Egyszerűen el­állt a lélegzetem attól, hogy az agresszió, a butaság, a mani­­puláltság ennyire eszét veszi az embereknek. Vajon miért dobálózunk — pro és kontra — a hullákkal? Gondjaink megoldásakor miért megyünk rögtön ölre? Miért találjuk egyedüli megoldásnak a másik, az ellenfél fizikai vagy morális likvidálását? Ta­lán Ázsiából jött velünk ez a hajlamunk, amelyik elfojtva ugyan, de kevesebb jelentősé­get tulajdonít az emberi éle­teknek? Hogy aztán európai lelkiismeretünk háborogjon év­tizedeken keresztül? Ne talál­jon megnyugvást? Elhangzott egy szó: „nép­felkelés” és elszabadultak az indulatok, és csak nagyon hal­kan lehetett hallani olyan han­gokat, amelyek a nemzeti meg­békélésre biztattak volna. Talán csak­ szociálpszicholó­gusok tudnák megmondani, hogy vajon itt, Európa köze­pén, egy keleti befolyási öve­zetben mi, magyarok miért nem élhetünk át egy nagysze­rű, katartikus élményt? Arra gondolok, hogy a második vi­lágháború után­ az NSZK poli­tikai, és művészeti társadalma képes volt szembenézni a fa­sizmussal, elvégezte a nagy tár­sadalmi lelkiismeret-vizsgála­­tot. ÉS megkönnyebbült. Föl­lélegezhetett. Az Egyesült Ál­lamok a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején képes volt túljutni fejlődését gátló faji kérdéseken. Csak mi, ma­gyarok vagyunk erre képtele­nek? Miért halogatjuk a kí­nálkozó lehetőséget? Vagy szá­munkra lehetetlen a kompro­misszum? Nekünk mindenkép­pen mártírokra, áldozatokra és hazugságokra van szükségünk?­ Nem tudok válaszolni a kér­déseimre. Csak azt tudom, hogy gyakorta bennünket hibáztat­nak, és eszünkbe juttatják, hogy lehet velünk másként is bánni. Igen, félek! Mert aki már egyszer félt az életben, azt újra és újra megkísérti ez az érzés. Félek még akkor­­is, ha nem látszik rajtam, ha látszó­lag könnyed és vidám vagyok. Talán mert ilyen helyzetben az ember nemcsak magát, nem is csak szeretteit félti... Félek, mert egyvégtében Arthur Koestler szavait hallom ma­gamban; ezt mondatja Ruba­­sovval: „A történelem szél­csendes korszakaiban még el­képzelhető, hogy a politikát bizonyos kölcsönösen elfoga­dott szabályok szerint űzzék szereplői, válságos pillanatok­ban azonban csakis a régi sza­­bály fog érvényesülni: a cél szentesíti az eszközt. Mi vezet­tük be századunkban a neo­­machiavellizmust (...) Mi tud­juk, hogy a történelem színe előtt mit sem számítanak az erények és hogy a bűnök is megtorolatlan maradhatnak (...) Soha még az emberiség történelmében nem fordult elő, hogy ilyen kevés ember ilyen óriási hatalommal bírt az em­beriség jövőjének befolyásolá­sára.” Igen, így van... Ha úgy tet­szik, ettől félek. Boros István Sevardnadze feh­é­rá­ni öt órája Moszkva közvetítést vállalt a Rushdie-ügyben A jugoszláv államfő beszéde a több százezer belgrádi tüntető előtt A külpolitikai helyzet A MAGYAR—JUGOSZLÁV ESZMECSERÉKKEL több hírügynök­ségi jelentés is foglalkozott. A francia AFP elsősorban azt emelte ki, hogy Suvar nem híve a többpártrendszernek és ezzel egyértelmű­en meghúzta a jugoszláv demokratizálás határait. A Tanjug a bellyei találkozóról beszámolva külön kiemeli, hogy 1956-tal kapcsolatban Grósz Károly azt hangsúlyozta, a magyar párt nem felülvizsgálja, ha­nem megismétli és megerősíti a már 1956-ban megfogalmazott érté­kelést. A francia hírügynökség ugyancsak aláhúzza a határtalálkozót megelőző Grósz-nyilatkozatból azt a kijelentést, miszerint a pártfő­titkár cáfolta annak reális lehetőségét, hogy hazánk beléphessen a Közös Piacba. . A megbeszéléseket követő napon a Jugoszláviával foglalkozó sajtó­jelentések elsősorban az ország etnikai problémáiról tudósítanak, kü­lönösen az egyre feszültebb koszovói helyzetről. Egyes vélemények szerint az ország gondjaihoz részben az is hozzájárult, hogy éppen a környező szocialista országok reformlépései, a gorbacsovi peresztrojka miatt az egykor nagyra értékelt „jugoszláv modell” és hídszerep a Nyugat számára immár leértékelődik. A hírügynökségi jelentésekben nemcsak a Grósz-látogatás kapcsán foglalkoznak Magyarországgal a tudósítók, igen tekintélyes visszhangot váltott ki Horn Gyulának az ENSZ emberi jogok bizottsága genfi tanácskozásán elhangzott felszó­lalása. A legtöbb értékelés szerint Magyarország a szocialista országok között eddig példátlan kritikával illette Romániát A beszámolók hangsúlyozzák, hazánk támogatja azt a svéd kezdeményezést, hogy a romániai helyzet kivizsgálására az­­ ENSZ különmegbízottat nevezzen ki. Ennek a vizsgálatnak a költségeihez az APA szerint Magyarország is hajlandó hozzájárulni. A japán, francia, angol és nyugatnémet sajtó vezető helyen számol be a beszédről, kiemelve ugyancsak azt első íz-­­ ben fordul elő, hogy a VSZ tagállamainak egyik képviselője nemzet­közi fórumon nyíltan bírálja szövetségesét. Az AP és a Reuter ugyan­akkor arról is hangsúlyozottan szól, idézve az államtitkár kijelentését, hogy hazánk nem konzultált Moszkvával, mielőtt a bizottsághoz for­dult. A nyugatnémet lapok megjegyzik ezzel összefüggésben, hogy különösen érdekes lesz majd a genfi tanácskozáson kifejtett más szo­cialista álláspont is, elsősorban Prága, Berlin és természetesen Moszkva véleménye. LONDON ÉS TEHERÁN VISZONYA a teljes szakadás felé sodró­dik. Az iráni parlament elsöprő többséggel szavazta meg a diplomá­ciai kapcsolatok megszakítására vonatkozó határozatot. A medzselisz döntése nyitva hagyja ugyan a kiskaput, de aligha él ezzel a brit dip­lomácia. A törvényhozás határozata ugyanis úgy szól, hogy a kapcso­latok egy hét múlva szakadnak meg, ha London nem vonja vissza álláspontját Salman Rushdie „Sátáni versek" című könyvével kapcso­latban. Miközben számtalan lap, kommentár igyekszik a Rushdie-vitát szélesebb dimenzióba helyezni, egyrészt a kérdést az iráni belpolitikai vitákba ágyazni, másrészt az átalakuló nemzetközi kapcsolatok rend­szerébe helyezni, az ideológiai kötöttség és a diplomácia kívánta ru­galmasság összeegyeztethetetlenségére irányítva a­ figyelmet, harmad­részt olyan szemszögből is vizsgálva az esetet, hogy az más megvilágí­tásba helyezi a hagyományosan egyetemesnek vélt normákat. Ugyanak­kor egyre több írás kifejezetten azt firtatja, vajon miért bánik — úgy­mond — „kesztyűs kézzel a szovjet sajtó" Iránnal, illetve miért óvatos Moszkva abban, hogy értékítéletet mondjon az ügyben. Kétségtelenül fontos eleme, hogy éppen most látogatott a szovjet külügyminiszter Teheránba és ott egészen különleges fogadtatásban részesült, hiszen tárgyalt Khomeini ajatollahhal is. Az óvatosságot nyilván az indokol­ja, hogy a Szovjetunió számára mindig is kulcsfontosságúnak vélt Iránnal — az afganisztáni kivonulást követően, az irak—iráni háború befejezése után — megnyílt a lehetőség a kapcsolatok bővítésére. És ez — az ország déli köztársaságainak nemzetiségi gondjait is figyelembe-­ véve — igen fontos. Ugyanakkor a Rushdie-ügy kényelmetlen hely­zetbe hozta Moszkvát, különösen az után, hogy Teherán éppen ezt kö­vetően mutatott hajlandóságot a szorosabb kapcsolatokra, holott a két fél ideológiai szembenállása legalább annyira élesen kitapintható, mint a „Sátáni versek” körüli brit és iráni ellentétekben. A kifogásolt óvatosság okát Sevardnadze látogatásának befejeztével Moszkvában fedték fel. Geraszimov szóvivő közölte, hogy a Szovjetunió közvetítő szerepet vállalt a Rushdie-ügyben. (T. J.) Tudósítónk terepe Sevardnadze iráni megbeszéléseiről tájékoztatta a sajtót Geraszimov Moszkva, február 28. A szovjet vezetésben aggodal­mat vált ki a Sátáni versek és írójuk, Salman Rushdie körül ki­alakult helyzet — fejtette ki ked­di sajtóértekezletén, egy kérdésre válaszolva Gennagyij Geraszimov szóvivő. Mint hozzátette, megjó­solhatatlan következményei len­nének, ha nem sikerülne ésszerű megoldást találni. Éppen ezért teljesen természetesnek minősí­tette, hogy Teheránban Eduard Sevardnadze felvetette ezt a kér­dést az iráni vezetés előtt. Szov­jet részről az a benyomás alakult ki — mondotta Geraszimov —, hogy az iráni­­ kormány őszintén érdekelt a kialakult szituáció el­simításában, és úgy véli, a Szov­jetunió pozitív szerepet játszhat ebben. A kérdés megvitatására a tervek szerint felhasználják a két külügyminiszter soros találkozóját is. A Szovjetunióban mindeddig igen visszafogottan követték a vi­lágszerte nagy vihart kiváltó Rushdie-ügy fejleményeit, ez volt az első eset, hogy Moszkvában hivatalosan is állást foglaltak a kérdésben. Geraszimov azt is elmondta, hogy tárgyalópartnerei­vel Se­vardnadze öt órán át folytatott megbeszéléseket a Rushdie-ügy­­ről. A szóvivő megfogalmazásá­ból az is kiderült, hogy Kho­­meinivel a témát nem érintették. Egyszersmind Geraszimov érzé­keltette, hogy Moszkva az ügy­­ben hajlandó közvetítést vállal­ni. —t —r * Moszkvából jelenti az MTI. Fiatal szovjet irodalmárok kisebb csoportja hatóságilag engedélye­zett tüntetést tartott vasárnap Moszkvában az iráni nagykövet­ség előtt Salman Rushdie indiai származású brit író védelmében, a „Poezija" elnevezésű moszkvai irodalmi klub által szervezett tün­tetésről a Komszomolszkaja Prav­da számolt be kedden. A Komszomol Központi Bizott­ságának lapja szerint a megmoz­dulás békésen zajlott le. A cikk szerzője támogatólag írt a tünte­tésről, és ekképp fogalmazta meg a maga véleményét a Sátáni ver­sek című mű írójára kimondott iráni ítéletről: „az irodalom ha­lálra ítélése letűnt korokat idéző tett". Párizsból jelenti az MTI. A párizsi nagymecset muzulmán intézetének rektora józanságra hívta fel a hazájukban, vagy idegen országokban élő muzul­mánokat az angliai Salman Rushdie „Sátáni versek” című könyve által keltett izgalommal kapcsolatban. Megszólalt a hat éve iszlám hitre tért egykori marxista filozófus, Roger Garaudy is. Garaudy a Koránból vett idé­zetek sorával bizonygatta,­ hogy Khomeini téved: az iszlám val­lási türelmet hirdet és egyetlen muzulmán sem köteles magára venni „egy államfő személyes véleményét”. Szerinte az író egy­szerűen ma divatos formába ön­tött egy ősrégi gúnyirodalmi mű-­­­fajt, könyve megvetésre méltó és gyatra mű, ami szóra sem lenne érdemes. " Ellentüntetés Belgrádban a koszovói ,,fordulat" után Pristinából jelenti a Tanjug. A Koszovó Autonóm Tartomány­ban éhségsztrájkot folytató 1300, albán nemzetiségű bányász ked­den reggel feljött a nyolc napja elfoglalt trepcsai bányából, mi­után egyik követelésüknek en­gedve lemondott a JKSZ három tartományi vezetője. A koszovói szerb és Crna Gora-i bányászok 800 főnyi csoportja ugyanakkor a lemondások ellen tiltakozva okkupációs sztrájkot kezdett egy másik közeli ólom- és cink­­bányában. A hírügynökségek kedd reg­geli jelentései szerint a Szerbiá­hoz tartozó autonóm tartomány fő útvonalain harckocsik és csa­patszállító járművek vonulnak, az utak mellett géppisztolyos ka­tonák őrködnek, a tartomány határainál úttorlaszokat emeltek. Belgrádban a Száva torkolatá­nál reggel kilenc órára már mint­egy 300 000 ember gyűlt össze — jelentette az MTI. A tömeg hang­adói rádiófelhívásokban és kül­döttségek útján arról igyekeztek meggyőzni a parlament körül to­longó tömeget, hogy csatlakoz­zon hozzájuk. Többek között azt kiabálták, hogy „Koszovóba me­gyünk", és hogy „Egész Szerbia felvonul". A déli és a délutáni órákban a parlamentnél folytatódott a tün­tetés. Néhány­ százezer ember töltötte meg az épület környé­két, a közeli ifjúsági parkot és a Marx—Engels teret. A mikrofon előtt egymást váltották a szóno­kok, akik újra meg újra támoga­tásukról biztosították a „szerbek kiszolgálása” miatt tisztségéről hétfőn lemondásra kényszerült Rahman Mork­ujt, a koszovói kommunista szövetség elnökét, Husamedin Az­emit, a pristinai pártbizottság elnökét és Ali Suk­­inát, a JKSZ KB koszovói tag­ját. Hangoztatták: nem fogják megengedni, hogy a jugoszláv­­ellenes erők nyerjék meg a ko­szovói csatát. Dragan Tomics, a szerb népfront belgrádi bizott­ságának elnöke kijelentette, el­sősorban Stipe Suvar, a JKSZ KB elnökség horvátországi el­nöke és Stefan Korosec, a JKSZ KB elnökség szlovéniai titkára a felelős azért, hogy a legmagasabb szintű jugoszláv vezetés „enged­te megdönteni a koszovói párt­vezetőséget”, s ezért követelte mindkettőjük erkölcsi-politikai felelősségre vonását. Raif Dizdarevics államfő szür­kületkor beszédet mondott a szö­vetségi parlament épülete körül tolongó tömeg előtt. Hangsúlyoz­ta, hogy az államelnökség minden szükséges intézkedést megtesz Ju­goszlávia egységének megvédésé­re. HÍRMAGYARÁZATUNK: A jugoszláviai társadalmi-gaz­dasági válság újabb fordulópont­jaként könyvelhető el mindaz, ami az utóbbi napokban Koszo­vó körül történt. 1981 után ismé­telten rendkívüli intézkedéseket hoztak a túlnyomórészt (85—90 százalékban) albánok lakta auto­nóm tartom­ány területén. Megint belügyi egységekkel erősítették meg a közrend védelmét, s ez voltaképpen érthető is, hiszen nem egyszerűen munkajogi konf­liktus okozta munkabeszünteté­sekről volt és van szó. Az albán nemzetiségű ólombányászok kö­vetelései, akárcsak az ellenlépés­ként sztrájkoló szerb és crnago­­rac dolgozók jelszavai kifejezet­ten politikai töltést hordoznak. Az etnikai-nemzetiségi megosz­tottság kiéleződésének jele, hogy a szerbiai vezetés által — talán némileg sommásan — szeparatis­­táknak kiáltott albánok ily mó­don igyekeznek szembeszegülni a köztársasági alkotmány módosí­tásával, széles körű önállóságuk megnyirbálásával. Pedig a kiiga­zítások elkerülhetetlennek látsza­nak, elvégre a JKSZ Központi Bizottsága is áldását adta a Belg­­rád megfogalmazta, jogosnak tű­nő törekvések alkotmányos rög­zítéséhez.­­­gy­anakkor, miként az ősszel, most is rendkívüli nyo­más alatt születnek a döntések, eluralkodhatnak az érzelmek a józan megfontolások rovására. Minden eddiginél világosabban rajzolódik ki azonban ezúttal, hogy Koszovó örvén Szerbia nem csupán saját alkotórészével, ha­nem a többi tagköztársasággal, de elsősorban Szlovéniával és Horvátországgal is kénytelen meg­ütközni. A jugoszláviai viszonyok­ra jellemzően egy bonyolult, ne­hezen áttekinthető nemzetiségi viszály sodrában bukkannak fel­színre az ország jövője szem­pontjából legalább olyan lénye­ges politikai ellentétek. A tét pe­dig nem más, mint a föderatív államberendezkedés fennmara­dása, ami viszont értelemsze­rűen feltételezi az etnikai vonat­koztatásokat. A fejlett északi köztársaságok mintha liberáli­sabb eszközökkel vélnék megva­lósíthatónak az önigazgatási plu­ralizmust és a piacgazdálkodás kibontakoztatását, míg Délen, Szerbia körül tömörülve — a za­varosabb nemzetiségi összetétel­től is motiválva — inkább egy egységesítő rendcsinálás szelle­mében próbálják megtisztítani a terepet — a reformok előtt. Mert a megújhodás elengedhetetlensé­­gében egyetértés van a hat tag­­köztársaság és a két tartomány vezetőségei között, ám a válto­zások mikéntjét, ahogy a koszo­vói rendezés is, másként ítélik meg az egyes fővárosokban. A különbözőség legalább annyira köszönhető a történelmi-kulturá­lis hagyományok sokszínűsége­

Next