Magyar Nemzet, 1989. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1989-12-01 / 283. szám
A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA • ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR Szegények éje Nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen. Anyám hagyta rám e bölcsességet. Meg ezt is: pechje van, mint Weisz Gizinek. Különösebben szerencsés persze ő sem volt, jóllehet a szegénység látszatát talán sikerült elkerülnie. Elmondhatatlanul pedáns volt, cipőit használaton kívül helyezett selyemharisnyákba bújtatva tartotta évtizedeken át, s volt egy pár olyan cipője is, amit sértetlenül menekített haza a deportálásból. Nem tudok szabadulni a gondolattól, mi lenne mostanában vele, ha mint afféle özvegyi nyugdíjból tengődő, férjét a munkaszolgálatban elveszített, egyedül élő idős asszonyként tengetné az életét. Mire futná mellékes jövedelemmel még véletlenül sem kiegészített, minősítetten kis járandóságából, amelyet még csak meg sem szolgált , apámnak kellett megfagyni, nem sokkal az elhurcolása után, hogy ily módon gondoskodjon túlélő hitveséről’. Segíteném minden bizonnyal, havonta meghatározott összeget postáznék címére, ha nem lepi el menthetetlenül tüdejét a víz, s már gondoskodni alig tudna magáról, nyilván hozzánk költöztetném, elvégre, ahol öten megférnek — két felnőtt és három gyerek —,ott jut még hely egy hatodiknak. Ez ugyanis az új módi mifelénk, a háborgó lelkiismeret-furdalás mérséklésére: összeköltözni újra három nemzedéknek egy fedél alá, többnyire annyi négyzetméteren, ahol egy nemzedéknek sincs elegendő élettér. Vagy sorsukra hagyni az öregeket, boldoguljanak, ahogy tudnak. Cseréljék kisebbre emlékeikkel öszszenőtt lakásukat, kössenek — rettegésüket leküzdve — eltartási szerződést, járjanak napközibe, feküdjenek be valamelyik elfekvőosztályra vagy böjtöljék ki, amíg bekerülhetnek a szociális otthonba. Íme a kínálat. Nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen. S vajon miért lehetne pechje Weisz Gizinek? S ki mindenkit kerül el manapság vagy már éve óta a szerencse kis hazánkban? Ahol szinte mind a tízmillióan követelhetnénk valamilyen apropóból kártérítést. Vélt vagy valós sérelmekért. Mellőzésért, egzisztenciátlanságért, érdekből önként vállalt középszerűségért, igénytelenségért. Egy országban, ahol az évtizedek óta első ízben végrehajtott népszavazás harmadnapján már az is vívmánynak számít, ha a MÁV vezérigazgatója visszavonja „elhamarkodott” rendelkezését, nevezetesen, hogy éjjel csak azok tartózkodhatnak a pályaudvarokon, akiknek érvényes menetjegyük van. Különben az utcán hálnának, vagy a Blahán, ami idegenforgalmi látványosság a javából, miközben hírül adják a lapok, hogy Budapestre érkezett a Playboy szupersztárja, aki már a repülőtéren elmondta a kíváncsi újságíróknak, régi vágya, hogy szeretkezzen a súlytalanság állapotában, így aztán maradhatnak a Keletiben, a Déliben a törzsvendégek, a híres-nevezetes hajléktalanok, földre terített kartonokon, tépett vásznakba burkolózva, padok alatt öszszekucorodva, látszólag érzéketlenül az utolsó békés karácsonyra készülők nyüslgő forgatagában. Nem is akármilyen a társaság — olvastam a délutáni újságban —, van itt filozófus, szobrász, sőt még nyugatnémet állampolgár is. Közös jellemzőjük a hivalkodó, nem is olyan régen még nevén sem nevezhető szegénység, s ikertestvére a kllátástalanság. Ezt pedig képtelenség láthatatlanná varázsolni, az aluljárókban megágyazókat egy jogállamban nem lehet kitoloncolni. Vagy ha igen, akkor már valamilyen fedélről kellene állam bácsinak gondoskodni, hogy megmaradjon az a szikrányi szocializáció, ami -láthattuk, olvashattuk — ezekben a kiebrudalt, sehová be nem fogadott fiatalokban még megvan. Ismertek a Hajléktalanokért társadalmi bizottság helyzetjelentései, el is jutnak nyilván minden illetékeshez. A mindenkori válasz úgyszintén jól ismert: adósság, költségvetési deficit, kapacitáshiány, szűk keret s a többi. Miközben gazdára várnak a munkásőrlaktanyák, hatan húzzák meg magukat egy priccsen a főváros egyetlen, emberhez méltatlan menedékhelyén, ahol újabban már ezért is fizetni kell. S mert a közegészségügyi előírásoknak mégis csak eleget kell tenni, hát a matractalan fekvőalkalmatosságokat rendre leslaugozzák. Bognár Szabolcstól tudom, aki a legtöbbet és a legcsorbítatlanabbul tudja a társadalmi nyomorról, hogyan folyamodtak, ugyan adnák át a légópincéket legalább télvíz idején a hajléktalanoknak, de hasztalan komissióztak. Hiába az újabb és remélhetően általános leszerelés, hiába a rémálmainkból is lassan már kivesző légiveszély, légópincékre akkor is szükség van. Lassan már azok sem, akik bérlői vagy tulajdonosai valamiféle állami vagy saját tulajdonú ingatlannak. Mivelhogy a létbizonytalanság valamilyen oknál fogva időnek előtte alvászavarokkal s egyéb neurotikus tünetekkel jár. Tisztes küllemű idős hölgy panaszolja visszafogott hangon, hogy szövetkezeti lakásban él megözvegyülve s megint emelik a közös költséget. Az esedékes nyugdíjemelés talán ha ennek a kompenzálására futja. Igen ám, de jövőre szabadáras lesz az ennivaló, többszörös vízdíjemelésről beszélnek, s ha drágul az energia, a villany-, a fűtésszámla is az egeket ostromolja. Mi lesz azokkal, akik lakbért nem fizetnek, vagy nem nyitnak ajtót a legkülönfélébb díjbeszedőknek? Rájuk fogják majd, hogy biztos elkocsmázzák a keresetüket, nyugdíjukat? Aztán kikapcsolják a villanyt, a fűtést s jöhet a kilakoltatás karhatalommal? Meg lehet ezt tenni egy világkiállítással, Európához történő felzárkózással kacérkodó, immár többpártrendszerű országban tisztességben megőszült emberekkel? Rájuk lőcsölhető a nagypolitika megannyi kudarca, balfogása, dölyfösködése ? Pedig egyetlenegy kisnyugdíjas nem tehet arról, hogy ostoba módon, a mindent államosítás kivagyiságával lehetettenn tették a tisztességes nyugdíjak folyósítását. Ami persze nem vonatkozik azokra, akik mindezt végrehajtották, kierőszakolták, s most kacsalábon forgó házaikban élvezik jól megérdemelt negyvenezer forintos nyugdíjaikat. Tudom én jól, kiokosítottak, hogy a nagy járandóságok megkurtításával még nem oldódik meg semmi. De valami azért elkezdődik, elkezdődhetne a szociális bizonytalanság orvoslására.... Mert ha nem, akkor hamarosan éjjeli menedékhely lesz a fél ország. S nemcsak a lengyel piacokon botlunk bele szemlesütve a szükségből kacátok között turkáló és alkudozó, egykor jól szituált ismerőseinkre, de még az is megeshet, hogy rájuk lépünk valahol véletlenül, mikor szégyenérzetünknél már erősebbnek bizonyul testünk legyűrhetetlen fáradtsága. Kertész Péter A szovjet-olasz párbeszéd után Gorbacsovot mára várja a pápa a Vatikánba Ismét jelentkezik a nyugatnémet terrorizmus: megölték a Deutsche Bank elnökét A külpolitikai helyzet GORBACSOV RÓMAI PROGRAMJÁNAK befejeztével — a pápai audiencia előestéjén — már a máltai szovjet—amerikai csúcstalálkozó témája nyomult a híradások élére. Nagyjából ismeretessé vált a párbeszéd földközi-tengeri állomásának forgatókönyve. Washingtoni értesülések szerint másfél nap alatt legalább tizenkét órát tölt együtt Bush és Gorbacsov: először szombaton a Szláva nevű szovjet cirkálón találkoznak, hogy azután a délelőtti és délutáni tárgyalásokat és az ebédet követően a szovjet államfő legyen az amerikai Belknap csatahajón Bush vacsoravendége. Az amerikai politikus még vasárnap Brüsszelbe repül, ahol Kohl kancellárral folytat megbeszéléseket, hétfőn Jacques Delors-t, majd a NATO-országok külügyminiszteri ülésének résztvevőit tájékoztatja a csúcsról. Jóllehet a szovjet külügyminisztérium még nem rögzítette az időpontot, sejteni lehet, hogy hétfőn vagy kedden lesz egy VSZ-csúcs is. Figyelemre méltó, hogy Genscher, a nyugatnémet diplomácia irányítója ugyanakkor tesz hivatalos látogatást Moszkvában, megelőzve Mitterrand francia elnök kijevi útját. Genscher ily módon teszi teljessé azt a bonni diplomáciai offenzívát, amely a Kohl-terv tisztázására és elfogadtatására irányul, s amelynek jegyében Genscher csütörtökön rövid londoni kitérője után, Párizsban tárgyalt. MOSZKVA „LEÍRTA” KELET-EURÓPÁT, immár nem véli úgy, hogy a térség közvetlen ellenőrzése lényeges a szovjet biztonság szempontjából — ekként summázta amerikai kormányforrásokra hivatkozó értesüléseit a The New York Times. Az idézett washingtoni körökben egyébként némi nyugtalansággal, gyanakvással figyelik, hogy a kelet-európai helyzet ilyen simán, arrüszdk nélkül aláxfitt eddig, s attól tartanak: mégis történhet valami „nagyon erőszakos”, ami megingathatja a változások egész folyamatát Az újság szerint a szovjet vezetés egyetlen aggodalma, hogy szembekerül a németi újraegyesítés kérdésével, még mielőtt kész lenne foglalkozni vele. Jellemző, milyen egyértelmű kijelentést tett Eduard Sevardnadze olasz minisztertársával tartott eszmecseréjén: „Komoly veszély az európai közeledés és enyhülés számára a német újraegyesülés felvetése.” Ám kevésbé az egyes kelet-európai országokról kívánatos tanácskozni a csúcstalálkozón, mint a nagyobb összefüggésekről, ezt viszont már maga Bush fogalmazta meg röviddel Máltára vezető elutazása előtt. A The Wall Street Journal beszámolója szerint Bush legalább ilyen fontosnak tekinti a Szovjetunió gazdasági problémáit. Ezzel összefüggésben korántsem jelentéktelen mozzanat, hogy a Fehér Ház lakója nem zárkózott el a kanadai kormányfőnek attól a javaslatától, hogy adjanak a Szovjetuniónak megfigyelői státust a GATT-ban, és fokozatosan vonják be a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tevékenységébe. Mint a The New York Times mellesleg utal rá, Washingtonban mindazonáltal erősen túlzónak találják az állítólag küszöbönálló nehéz szovjet felet megjósoló jelentéseket. A nagy európai kérdésekről nyilatkozott afrancia védelmi miniszter is, bizonyára nem véletlenül a csúcshétvége elé időzítve. Jean-Pierre Chévénement egyebek közt rámutatott, hogy korai lenne az európai politikai változások kapcsán a NATO vagy a Varsói Szerződés feloszlatásáról beszélni. Mint a Le Figarának adott interjújából kitűnik, a katonai szövetségeket pilanatnyilag mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió az európai stabilitás döntő tényezőjének tartja. Chévénement a német kérdéssel kapcsolatban ugyancsak óvott az elhamarkodott lépésektől, sőt, megerősítette, hogy kormánya egyelőre nem látja időszerűnek az újraegyesítést. Érdemes megjegyezni, hogy egy szerda esti lipcsei tömegtüntetésen a résztvevők a többi között a két német állam egyesítése ellen is tiltakoztak. A konföderáció az NDK számára a vég kezdetét jelentené — hangsúlyozták a szónokok. AZ ELBÁN INNEN ZAJLÓ ERJEDÉS ebben a táborban is — igaz, némileg más természetű — aggályokat kelt, tapasztaljuk nap mint nap. Most például a szovjet Pravdában a lap budapesti tudósítója kifogásolja, hogy a magyarországi átalakulást kísérő „szovjetellenes és antikommunista frazeológiára” a magyar szocialista sajtó nem válaszol. Az írás jelentős szerepet tulajdonít a tömegtájékoztatásban jelen levő nyugati tőkének, a politikai pártok és szervezetek nyugati támogatásának. Az MSZP helyzetét elemezve, a Pravda úgy vélekedik, hogy reális a párt jobbra tolódásának a veszélye, s nem zárja ki a baloldali erők „testvérgyilkos belháborúját”. A kommentár azonban bizakodó végkicsengéssel fejeződik be: Magyarországon a baloldali erők és ellenfeleik egyként kívánják, hogy a helyzet szilárd, a folyamat irányítható maradjon. (V. L) Tudósítónk római telefon jelentése A közös európai ház felépítését óhajtja Gorbacsov Róma, november 30. A teljes nézetazonosság jegyében tárgyalt Gorbacsov Rómában. A közös európai ház felépítésének a gondolata által vezérelt szovjet államfő kifejtette nézetét a német egység megteremtésének a feltételeiről, a földközi-tengeri biztonság erősítéséről és az újabb helsinki értekezlet összehívásának a szükségességéről. Csütörtök délben már be is fejeződött a szovjet—olasz csúcs politikai része, aláírták a dokumentumokat, ám a látogatásnak az izgalmai még nem ültek el, hiszen Gorbacsov este beszédet mondott a városházán, ahol a Közös Piac alapjait rakták le az ötvenes években. Ma történelmi találkozóra készül a pápával, majd Milánóba utazik az üzleti élet vezetőivel eszmét cserélni, s közös sajtóértekezletet tartani Andreottival. A tárgyalásoknak a mérlegét azonban máris megvonták Rómában, rendkívül elégedetten nyilatkoznak mindkét részről, az eredményekről, amelyek számszerűen is mérhetők, hiszen huszonegy megállapodást írtak alá, ide értve a közös közleményt is. A délelőtti megbeszélések után, amelyeken Gorbacsov és Andreotti kormányfő mellet a külügyminiszterek is részt vettek, először De Michelis jelent meg a nemzetközi sajtóközpontban, hogy beszámoljon a tárgyalásokról. A közös nyilatkozat több pontjára is felhívta a figyelmet, azokat a részeket emelte ki, amelyek a leszereléssel, környezetvédelmi és gazdasági együttműködéssel, az emberi jogok értelmezésével, az európai egységgel és a mediterrán térséggel foglalkoznak. Az olasz diplomácia vezetője is megerősítette, hogy igen sok kérdésben teljes a nézetazonosság a felek között, a csütörtöki Corriere della Sera meg is jegyezte, hogy ezt a formulát a diplomáciában a szövetségesek használják a Szovjetunió és Itália a dokumentum szerint elkötelezi magát, hogy a hagyományos erőkről folyó bécsi alkudozásokon megegyezést igyekszik elérni már 1990-ben, megpróbálja előmozdítani a katonai közeledést, mert —mint Andreotti a tárgyalásokon kifejtette — Európa biztonságát nem a hadseregek, hanem az együttműködés formái szolgálják. Az okmány külön is kitér arra, hogy az ideológiai szembenállásból fakadó összefüggéseknek véget ítéli vetni, száműzni kell a bizalmatlanságot a kapcsolatokból, méghozzá úgy, hogy a jövő nemzetközi viszonyrendszerét a szabadság egyetemes értékei, a nemzeti etnikai és vallási türelem, valamint pluralizmus hassák át, s alakítsák. De Michelis arról beszélt, hogy a közös európai ház felépítéséhez politikai impulzusok kellenek, az általános emberi értékekből kell a kötőanyagot kikeverni, s ekként elindítani a szélesebb európai integrációnak a folyamatát. A német kérdés E ponton csatlakozott De Michelishez Geraszimov szovjet külügyi szóvivő, s a tudósítók kérdései is akkor kezdtek záporozni, különös tekintettel a német egység mind kényesebb problémájára. Szovjet részről ugyanis erőteljesen hangoztatták, hogy a revansizmus veszélye nem múlt el, az a fogalom még nem veszett a történelem ködébe, s amíg a Kohl-tervnek nem lesz tizenegyedik pontja az 1937-es határok elvetéséről, addig Moszkva úgy vélheti, korábbi nyugatnémet alkotmánybírósági döntésekre hivatkozva, hogy a „negyedik birodalom” áhítása nem tűnt el nyomtalanul. Ez a megfogalmazás persze magában rejti azt is, hogy a Szovjetunió a feltételei teljesítése esetén nem zárkózik el attól, hogy az európai közös házba ágyazva vizsgálja meg a német újraegyesítés témakörét. De Michelis úgy fogalmazott, igen óvatosan, hogy Itália nem igazán érzi újjáéledni a revansizmust, de úgy gondolja, hogy ez az ügy nem szakítható el az európai fejleményektől, a közös piaci integráció előrehaladásától, a kelet—nyugati kapcsolatoktól. Rátérve a másik új szovjet javaslat méltatására, a „Helsinki— 2-ről”, kifejtette az olasz diplomácia irányítója, hogy Itália a meglevő helsinki keretekből indul ki, tehát a mai határok sérthetetlenségéből, de nincs ellenére természetesen, hogy az új gondokat újabb európai fórumokon vitassák meg, akár meg is változtatva az együttélés szabályait. Ilyen értelemben tehát Róma egyszerre híve a változatlanságnak és a konszenzuson alapuló változásnak. A második helsinki a szovjet indítékok szerint átrajzolhatná Európa politikai térképét, s szorosan kötődik ide, bár ez elsősorban Itáliát érdekli, a Földközitenger térsége is, amely Gorbacsov tavalyi belgrádi indítványának megfelelően flottáktól mentes övezet lehetne. Most a sajtóértekezleten a szóvivők azt hangsúlyozták, hogy Helsinki kereteibe ez a régió is beilleszthető. A teljes nézetazonosság gyakori ismétlése nyilván figyelemreméltó, de az eltérő vélemények és érdekek sem maradtak rejtve. A Máltát megelőző igen élénk párbeszéd azonban mindkét félnek hasznos volt, még nemzetközi visszhangot is kiváltott. George Bush csütörtökön fél órán át beszélgetett telefonon Andreottival, Rómában úgy tudják, hogy az amerikai elnök vasárnap este, a máltai csúcs után Brüsszelben Helmut Kohllal vacsorázik, aki viszont kedden Moszkvába repül. I ne legyen „hideg béke** Ezt a hangulatot tükrözte viszsza Gorbacsov esti beszéde is a Campidogbón, a városházán, ahol a szovjet államfő immár a nyilvánosság előtt is megismételte, hogy szeretné, ha Helsinki E2-őt nem 1992-ben, hanem jövőre rendeznék meg, hiszen esztendőnk eseményei ezt mindenképpen indokolják. Az idén „jelentős mértékben csokikként a háborús veszély s új kétoldalú kapcsolatok bontakoztak ki gyors ütemben”. Következésképpen azok a kérdések, amelyek teoretikus megközelítést igényeltek a múltban, ma gyakorlati jelentőségűek. Gorbacsov olyan Európát képzel el, ahol a kölcsönös függőség miatt nyitottak a határok a termékek, a technológiák és az emberek előtt. Vagyis — bontottaki gondolatait — a második világháborús világrendszer negatív öszszetevőinek a meghaladásáról van szó, oly módon, hogy a stabilitás ne rendüljön meg, de alapjában új korszakiba lehessen lépni. „Meg vagyok győződve róla, hogy találkozóm Bush elnökkel lehetőséget teremt arra: a közös megértést közös akciókkal váltsuk fel” — hozzátéve, hogy nemcsak Kelet-, hanem Nyugat-Európa is változik, a közös házról tehát nem fölösleges töprengeni. A megnyilatkozását áthatotta az a törekvés, hogy a hidegháború befejezését ne kövesse „hideg béke", ne vesztegessék az európai országok a drága időt, igyekezzenek befogadni a sodró lendületű reformokat, önző magatartással kár lenne halogatni az átalakulást, aminthogy nem érdemes szerinte a szocializmus összeomlását sem emlegetni, mert most szabadulnak csak föl igazi humanista és demokratikus képességei. Beszédének filozofikus ihletésű első részében Gorbacsov a peresztrojkát az olasz reneszánsszal vetette egybe, s külön bekezdéseket szentelt a szovjet föderációs berendezkedés újjáépítésének, mert „a sztálinizmus és a stagnáció korszaka elnyomta azokat az érzéseket, amelyek most törnek a felszínre.” A vallásokban kifejeződő erkölcsi értékek is segíthetik a megújulást — jelentette ki, megjegyezvén, hogy a forradalmakat korábban is jellemezte az istenhitnek a tagadása. Az államfő víziója A hallgatóság azért figyelte nagy érdeklődéssel az állásfoglalást, mert felsejlett előtte a szovjet államfő víziója az emberi értékeket magába olvasztó új Európáról, amelyben a leszerelési megállapodások nyomán —és ezek ma kitapinthatóak — a gazdasági együttműködés nyomul a konfrontáció helyébe, eltűnnek veszélyek és feltűnnek remények. Ez a gorbacsovi üzenet eljutott Rómába, s ma beillanhat a vatikáni falak közé, a hét végén pedig a máltai légkört telítheti. Blahó Miklés Péntek