Magyar Nemzet, 1990. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám

4 Van remény a nagy romlás után ? Orvosolni a lelki kútmérgezést Sütő András üzenete Van remény a nagy romlás után? — kérdezte Marosvásárhelyen Sütő Andrástól a karácsonyt és az azt követő néhány napot Erdélyben töltő ismert néptánckoreográfus, Novák Ferenc, aki a messze földön híres erdélyi magyar szóüzenetét magnetofonra rögzítette s kazettán juttatta el szerkesztőségünkbe. (Értesüléseink szerint videokazettán sikerült olyan képanyagot is megszerezni, s a Magyar Televízió rendelkezésére bocsátani, amely bővebb betekintést enged a romániai forradalom kronológiájába.) (S zb —) VAN REMÉNY! — hallatszik Sütő András határozott válasza, majd így fejtii ki gondolatait: — A nagy romlás következményeithosszú-hosszú ideig fogjuk még szenvedni. De a lényegi kérdés az, hogy egészében és gyökeréigki kell irtani ennek a huszonöt esztendőnek a súlyos következményeit, a lelki , szellemi rombolásait ezeknek a gyötrelmes évtizedeknek. Egyszer valamiképpen az életünkből ki kell űzni ennek még az emlékét is, s elölről kell kezdenünk mindent. A pillanatnyi, a mostani legfontosabb feladatunk az, hogy a romániai magyarság minden lehető módon, s az alakuló egységeivel, szervezeteivel, tanácsaival erejéhez mérten segítse a Nemzeti Megmentési Front országos tanácsát a rend helyreállításában, az új rend megszilárdításában. Majd azután kerülhet sor arra, hogy kidolgozzuk a nemzetiségi jogvédelmi rendszerünket. De ezek a kérdések nem mai feladataink, mert ennél sokkal sürgősebb az, hogy stabilizálódjék az egész országban a rend és a fegyelem, újrainduljon a termelés, hogy legyen kenyér és legyen tej, és majd azután állunk neki annak, hogy a nemzetiségi törekvéseinknek megtaláljuk a megfelelő szervezeti kereteket. Elindult már ez a szervezkedése a romániai magyarságnak, mint köztudomású Bukarestből indult, s már alakulnak a megyei tanácsok, amelyeknek nyilvánvalóan együttesen kell majd kidolgozniuk azt a politikai programot, amellyel indulni akarunk majd a nemzetiségi jogrendszer megteremtésében. Mostani üzenetemben csupán egy részletkérdésre szeretném ráirányítani a figyelmet: próbálja meg a Magyar Televízió összegyűjteni mindazokat a képi dokumentumokat, amelyek azt igazolják, hogy milyen szolidaritási megnyilatkozások történtek, voltak Budapesten és másutt Magyarországon, mert nagyon fontos lenne, hogy a román nép hitelesen értesüljön a magyarság rokonszenvéről, szolidaritási felvonulásairól. Nagyon fontos lenne ismernie a román népnek azokat a szimpátiatüntetéseket, amelyeknek helye volt Budapesten. Ez annál is fontosabb, mivel mármár úgy tűnt, hogy némely helyen a régi vezetésnek sikerült elhitetnie a román néppel azt, hogy mindaz, ami itt történt, a magyar revizionizmus, úgynevezett irredentizmus, s neohorthysta törekvéseiknek tulajdonítható. Akivégzett Ceausescu még az utolsó pillanatban, a tárgyalásán, közvetlenül a kivégzése előtt is azt hangoztatta, hogy külső erők puccsot hajtottak végre Romániában. Előzetes célzásaiból jól tudjuk, hogy elsősorban Magyarországot értette ezen a külső erőn. Fontos tehát, hogy azt a lelki kútmérgezést, amit ez a végre megbuktatott rend, az ideológia és a sajtó minden eszközével mostanáig végzett, többek közt azzal is ellensúlyozzuk, orvosoljuk, s azzal is kezdjük el kiirtani a lelkekből, hogy a magyar szolidaritási megnyilatkozásokat méltó módon, az igazsághoz híven tudjuk ismertetni a románsággal. Megérkezett a Csemadok küldeménye Kolozsvárra Az elmúlt esztendő utolsó előtti napján szerencsésen megérkezett Kolozsvárra az a teherautókonvoj, amely a szlovákiai magyarság önzetlenségéről, együttérzéséről, s együvé tartozásáról tanúskodó, közadakozásból összegyűjtött segélyszállítmányát juttatta el Erdélybe. Amint pénteki lapunkban már hírét adtuk, a Csemadok égisze alatt három szlovákiai városból 17 roskadásig megrakott teherautó, valamint két túlzsúfolt autóbusz indult aznap hajnalban útnak, hogy mintegy 150 tonnányi élelmiszert és ruhaneműt szállítsanak a romániai célállomásra. A karavánt elkísérte útjára Dobos László író, a Csemadok tiszteletbeli elnöke,a Magyarok Világszövetségének társelnöke is. A Magyarországon áthaladó szállítmányhoz Budapest határában csatlakozott e segélyakciót szervező Magyarok Világszövetsége mikrobusza is, amely elsősorban könyveket, hanglemezeket, folyóiratokat vitt az erdélyieknek, hiszen ezen szellemi táplálékot mindmáig sajnos Bezárva a spájzba Szégyellem magam, ahányszor csak vásárolni megyek. Szégyellem magam minden magyar vevő nevében, akik így szólítják meg a fecsegő, vagy rakodó, telefonáló, idegesen csapkodó eladót: bocsásson meg, lehet kapni ezt vagy amazt, és tulajdonképpen nem is csodálkozunk az odavetett válaszon: nincs. A meggalázottságon, a fáradtságon, a dühön már túltettem magam, csak a szégyenkezésbe tudok menekülni e több évtizede tartó, mindennapos tortúra résztvevőjeként. Miért? Főként azért, mert én is tudom, amit még tízmillióan tudnak ebben az országban, hogy nem normális dolog az, amit nálunk kereskedelemnek neveznek — ennek ellenére csak néha kérem ki magamnak. Másrészt azért, mert nem vagyok eléggé önérzetes, és sokadszori esküvéseim ellenére is újra bemegyek a közértbe és veszek ennivalót. Bármit, amit kapok. Európában elzúgott a forradalom, s mi újra ott álltunk a sorban karácsony és szilveszter előtt, amikor csak kinyitottak az üzletek. Az évek óta mindig megkapott év végi ajándékkal — a januári áremelések listájával — a szívünk fölött próbáltuk befektetni maradék tőkénket lisztbe, húsba, cukorba, sajtba. Aki telefonközelben volt, az étolajért, paradicsompüréért, morzsolt kukoricáért, magyar csemegeuborkáért nyomozott az összes létező élelmiszer-árusító helyen — merthogy ezek most a legkurrensebb hiánycikkek. Aki nem a közértben állt sorba, az az OTP előtt fagyoskodott, hogy az utolsó órákban még kedvezményesen befizethesse lakástörlesztését, vagy legalább kapjon egy cédulát, hogy eleget tett a sorban állás követelményeinek és megjelent az OTP színe előtt, hogy vegyék el a pénzét, de már nem kerülhetett sorra ... Aki pedig minderre legyintett, ott egye meg a fene, az összeszedte valutáját és kirohant Bécsbe, hogy a január elsejétől ismét megváltozott vámszabályokat megelőzve hozzon be még valamit. Abban az Európában, amelynek megközelítésére buzdítunk egyre hangosabban, másként készültek az óév búcsúztatására. De mi már csak ilyenek vagyunk. Mit nekünk olyan badarság, mint téli vakáció, síelés, társasút a Kanáriszigetekre, fodrász és kozmetikus, a lakás feldíszítése, vendégek fogadására... Mi spájzolunk. Mert ismét beígérték az áremelkedéseket — és ezek azon ritka ígéretek közé tartoznak, amelyeket pillanatnyi pontossággal be szoktak tartani. Örömünk csak annyi lehetett e „begyűjtés” közepette, hogy jót derültünk a vitán: érdemes volt-e nyilvánosságra hozni, mi mennyivel emelkedik majd, vagy tartották volna inkább titokban. Persze, nálunk titkok már régen nem léteznek, a készülő törvények, vámtarifák és árjegyzékek rendre kiszivárognak a párnázott ajtók alól. Egyébként is: a legutóbbi parlamenti ülésszak idején felkészítettek rá mindannyiunkat, a válság huszonnegyedik órájában vagyunk, húzzuk össze magunkat. Mert mégiscsak jobb tízmillió fizetőképtelen állampolgár, mint egy fizetésképtelen ország. Hogy ki mennyit tud még összehúzni ruhadarabjain, azt január másodikétól el lehet kezdeni gyakorolni. A beprogramozott áremelkedések, a tejféleségeknél 42-43 százalék, a húsnál 30-32 — a sertéshúsnál 40 százalék —, a baromfiárak 28-30 százalékkal nőnek, a cukor ára 16-18 százalékkal, a margariné és étolajé 30 százalék körülivel, az üdítőké 20 százalékkal nő. Egyelőre. Merthogy az árak szabadok lesznek. S hogy egészen el ne szabaduljanak, arra a következő a garancia : közös asztalhoz ültették a termelőket és feldolgozókat, akik vállalták, hogy — amenynyiben az ipari árak és az energiaköltségek a tervezettnél jobban nem emelkednek — tartják a kialakított árszínvonalat. S hogy e két utóbbira is létezne-e legalább ígéret, arról nem esett szó. Régi vágyuk a kereskedőknek: lesenek világszínvonalúak az árak, tetézzék meg az előállítási költségeket tisztességes árréssel, amelyből adhatnak fizetést, vehetnek hűtőszekrényt s talán kedvük lesz köszönni is. Az élelmiszerárak szépen haladnak ezen az úton. Más kérdés, hogy kiknek óhajtják eladni a sajtot, csirkét és üdítőitalt. Itt vakációzó amerikai turistáknak, víkendre átránduló japán üzletembereknek vagy a Nemzetközi Valutaalap szakembereinek, akik élőben óhajtják megtekinteni: betartja-e a magyar kormány az életszínvonal-csökkentés előírt drákói szabályait? Így lehet. Mert a közben fölemelt lakbérekkel, vízdíjjal, fogyasztási adóval, tömegközlekedéssel, gáz- és villanytarifával küszködő fontosabb hazai rétegek — úgymint nyugdíjasok, fiatalok, pályakezdők, középkorúak, értelmiségiek, munkások, bányászok és vasutasok, tanárok és ápolónők stb. — úoy kerülik majd az üzleteket, mint az influenzavírust. Részvéttel gondoltam azokra a tervhivatali alkalmazottakra, akik lóhalálában átírták a költségvetés koncepcióját és akik — mint bejelentették a parlamentben — már sem fizikailag, sem idegileg nincsenek olyan állapotban, hogy újabb variációt készítsenek. Ennél jobban már csak magunkat sajnálom. Akiknek olyan piacgazdaságot vázoltak fel jövőképnek, amelyben a tervezés dönti el, mi hogyan alakuljon é s a végén semmi nem úgy történik. Ahol fizikai és erkölcsi energia csak arra jut, hogy még többet vegyenek el a lakosságtól a „NAGY ADÓSSÁG” kifizetéséhez, ám szinte konokul elzárkóznak attól, hogy az ország működését alapjaiban változtassák meg. Ahol — a lakosság megnyugtatására — félretesznek tartalékba tízhúsz millió dollárt, hogy hiány esetén élelmiszert hozassanak be — ugyanakkor egyre-másra alakulnak a külföldi vegyes vállalatok, amelyek a Közös Piac árainál mélyen alacsonyabb árakon kínálják külföldre a magyar élelmiszert, s cserébe „lefutott” divatcikkeket, játékokat, miegyebeket árasztanak a magyar piacra. Ami egyre inkább nincs. S ahol a tej áremelésének egyik indoka, hogy a zacskók alapanyagának, a síkfóliának az ára 95 százalékkal emelkedik. És ugyanúgy csöpög, folyik ezután is. Mit tehetek? Ezután összehúzva szégyellem magam. Mindazok helyett, akik a világhíres magyar elméről szóló legendát is meghazudtolva, képtelenek kilépni saját bűvkörükből, negyven éven át begyöpösödött gondolatmenetükből, vagy felállni íróasztaluktól. Szépen kérem őket, legalább a közértbe menjenek be, megnézni a magyar valóságot. Hátha ötletet ad. És talán az alapvető emberi emóciók — például a szégyenérzet — őket is megérintik ... Rácz Judit Magyar Nemzet hozzáférhetetlenek voltak az ott élő magyar ajkú lakosság számára. Visszatérésük után tapasztalataikrólkérdeztük az MVSZ titkárát, Szabó Lászlót, aki elmondta, hogy a határtól katonai biztosítással, minden zavaró körülmény nélkül jutottak el a célállomásra. Kolozsváron a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa helyi bizottságának vezetői s katonatisztek fogadták és köszöntötték a Csemadok-segélyszállítmányt kísérő delegáció tagjait, s köszönetüket fejezték ki az áldozatot nem ismerő, országhatárokon átívelő összefogásért, szolidaritásért. (k. b.) Tolerancia nélkül nincs demokrácia A Magyar Demokrata Fórum országos elnökségének sajtótájékoztatója (MTI) Elsősorban a romániai események, illetve az ezek nyomán kialakult új politikai helyzet indokolja, hogy a Magyar DemokrataFórum kiáltványt intézzen Közép- és Kelet-Európa új demokratikus szervezeteihez — mondotta Antall József, az MDF elnöke szombaton a szervezet székházában tartott sajtótájékoztatón, amelyen a különböző pártok, alternatív szervezetekképviselői is részt vettek. Antall József hangsúlyozta, hogy az utóbbi napokban a magyar társadalomban morális megújhodási folyamat indult el, a történelmi átalakulás hozzájárulhat ahhoz, hogy megszűnjenek a politikai ellentétek. Szükséges, hogy a romániai magyar kisebbség sorsa megnyugtatóan rendeződjék, ehhez pedig hozzájárulhat az MDF által kezdeményezett kiáltvány is — mondotta. A kiáltvány javasolja valamennyi közép- és kelet-európai szervezetnek, hogy kötelezze el magát az egység megőrzése és a politikai pluralizmus mellett. A demokrácia egyik legfontosabb próbaköve a tolerancia, a más politikai nézeteket vallók, s más vallásúak, a más nyelvűek, vagyis mindenfajta kisebbség iránt. A türelem gyakorlati megvalósításának útja, e csoportok autonóm életének, önszerveződésének elismerése, a szabad fejlődés biztosítása — hangzik a kiáltvány, amely Közép- és Kelet-Európa új demokratikus szervezetét és mozgalmát felhívja a csatlakozásra, nyilatkozat formájában. A sajtótájékoztatón beszámoltak a Romániának nyújtott MDF központi segélyakciójáról is. Mint mondották, 638 gépkocsi, több mint ezer tonna különféle árut, túlnyomórészt tartós élelmiszert, gyógyszert és kötszert szállított a rászorulóknak. A 30 millió forint értékű természetbeni segítség mellett az MDF Ó utcai központjában eddig 3 millió forint pénzadomány is összegyűlt. Üdvözlet Prágába Szerkesztőségünket felkérték az alábbi levél közreadására: Tisztelt Václav Havel! Mi, akik 1979-ben Magyarországon tiltakoztunk a Václav Havel és társai per ellen (s emiatt közülünk többeket hosszabbrövidebb ideig tartó represszióval sújtottak), örömmel üdvözöljük önt Csehszlovákia köztársasági elnöki székében és barátait a vezetésben. Sok sikert kívánunk a szolidaritás őszinte érzésével az egykori tiltakozás aláírói közül: András Ferenc, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Bácskai Vera (Táncos Gábor özvegye), Barna Imre, Bán András, Bence György, Benda Gyula, Serényi Gábor, Betlen János, Boreczky Elemér, Csalog Zsolt, Demszky Gábor, Dezsényi Katalin, Ember Mária, Endreffy Zoltán, Erdélyi Ágnes, Erős Ferenc, Fábri Péter, Fridi Judit, Fülöp Edit, dr. Garzó András, Gáspár Zsuzsa, Halda Aliz, Hegedűs András, ifj. Hegedűs András, Hegedűs Andrásné, Hegedűs József, Hegedűs B. András, Jeney Zoltán, Juhász Pál, Kamarás István, Kardos András, Kardos Julianna, Keményfűi Margit, Kenedi János, Kis János, Klaniczay Gábor, Kodolányi Gyula, Konrád György, Kovács András, Kozák Gyula, Kőből József, Könczöl Csaba, Kőszeg Ferenc, Lengyel Gabriella, Magyar Bálint, Mécs Imre, Mérei Vera (Mérei Ferenc özvegye), Mizsei Kálmán, Mosonyi Aliz, Nagy András, Pető Iván, dr. Pető Katalin, Pécsi Vera, Radnóti Sándor, Rajti László, Solt Ottilia, Sós Vilma, Szabó Miklós, Szalai Pál, Széll Jenő, Szörényi László, Tóth Zsuzsa, Ungváry Rudolf, Valli Péter, Váriné Szilágyi Ibolya, Vásárhelyi Miklós, Vezér Erzsébet, Zsolt Angéla. Az üdvözlet közreadói felkérik azokat, akiket nem tudtak elérni az egykori aláírók közül, hogy ha még csatlakozni óhajtanak, azt az 180-4686 vagy az 122- 1009 telefonszámom jelentsék be. ★ A szerkesztőség megjegyzése: Emlékeztetőül közöljük, hogy 1979. október 24-én Prágában öttől három évig terjedő börtönbüntetésre ítélték Petr Vhl, Václav Havel, Václav Benda, Jiri Dienstbier és Ota Bednarova, illetve Dana Nemcova vádlottakat, az „Igazságtalanul Üldözöttek Jogait Védő Bizottság” tagjait. Kedd, 1990. január 2 Ahogy éltek, úgy haltak meg Vagyis gyáván, cinikus gonosztevőként, népsanyargató cselekedeteiket körönszakadtukig tagadó, hazug férgekként. Szikrányi méltóság, emberi tartás nélkül. Türelmetlenül vártuk a Szabad Románia televíziója által ígért filmet a gyilkos Ceausescu-házaspár sátáni tetteinek felelősségre vonásáról, a rendkívüli katonai bírósági tárgyalásról. És az utolsó képkockák lepergése után a gengszterek kegyetlensége, ördögi arca mindennél jobban előbújt. A „hősök hőse" és félanalfabéta „akadémikus" felesége az utolsó órában sem tudtak emberként viselkedni. A legképtelenebb hazugságokat tálalták fel: cinikus módon állították: külföldi reakciós körök szerveztek állampucscsot Romániában, hogy megdöntsék a munkásosztály hatalmát, leszámoljanak szabadságunkkal. Márpedig ő állította csökönyösen a „Kárpátok géniusza" — mindig a nép boldogulásáért, a falvak felemelkedéséért, a közjó ügyéért munkálkodott, azért, hogy fejlődjön, virágozzék az ország. Szó se róla, gyarapodott, virágzott is seregnyi dolog, így például az élet minden területén meghonosodott hazugság, a nép szégyenteljes átverése, szünet nélküli becsapása, a korrupció, a sorbaállás, a már-már éjjel-nappali strázsálás a mészárszékek és más elárusítóhelyekelőtt. És folytathatnánk még vég nélkül a sort. De maradjunk csupán a hazudozás komédiájánál, amely hihetetlen méreteket öltött, olyan óceánná vált, hogy az ember már azt sem tudta: dühöngjön vagy csak nevessen rajta. Azon például, hogy a világon nálunk oldották meg a legjobban a nemzetiségi kérdést, hogy tökéletes feltételeket, szervezési keretet teremtettek az őszinte véleménynyilvánítás, a demokrácia korlátlan érvényesítésére, az emberi jogok gyakorlására vagy hogy a zseniális vezető, a világhírű tudósasszony felbecsülhetetlen útmutatásai, a legfejlettebb mezőgazdasági technológiák alkalmazása nyomán csupa rekordhozamok, a planéta valamennyi államáénál nagyobb termés születik nálunk. Képtelen esetek százait ismerem, s mesélhetném el a szégyenteljes dolgokról, arról, hogy a sajtóban hónapokon át közölt bombasztikus hozamoknak még az egyharmadát is biológiai képtelenség megvalósítani. Az esetek többségében ezer kilónál kevesebb babot gyűjtöttek be gazdaságaink hektáronként, mégis 5000 —6000 kilós hozammal traktálták az olvasókat A fölötte gyenge földterületünk, Szeben megye például 128 500 kilós cukorrépaterméssel hetvenkedett, noha ilyen sovány talajon 30 ezres hozamátlagot sem lehet elérni. Vagy ott van a kisiratosi eset. Szeptember elején, mikor ebben az Arad megyei faluban jártam, így fakadt ki ismerősöm, László János, a termelőszövetkezet főmérnöke: — Banditavilágban élünk. Tegnap este bemondta a tévé s a lapok is közölték, hogy gazdaságunk befejezte a cukorrépa szedését és csaknem száztonnás volt a hektárhozamunk. De jó volna, ha ennek a felét megközelíthetnénk! Mert egyetlen répát sem téptünk még ki, csak jó hét múlva látunk munkához. Minket senki meg nem kérdezett, hogy állunk a cukorrépával, mégis jelentette a megyei pártbizottság kitűnő hozamunkat csakúgy, mint annyiszor máskor. Ha igen, futószalagon születtek terménybőségről szóló hazugságok, s közben nem volt ennivaló. A legnagyobb hozamokkal döngette mellét a diktátor, de még a termésnapkor sem vásárolhattunk egy kiló krumplit vagy babot. Nem sorolom tovább a nagyvilágot ocsmány hazugságokkal áltató diktátor galád fogásait, melyeknek mi, sajtómunkások is áldozataivá váltunk. Munkál, persze, hogy munkál az emberben a harag, az elkeseredettség, hiszen csak egy élete van, az elrepült időt pedig nem lehet visszahozni. Istenem, egy őrült ember útmutatásai, rendelkezései, démoni forgatókönyve alapján kellett nekünk írnunk közel negyedszázadon át. A tavaszon én szerencsére a tollat letettem, letehettem a nyugdíjazási alsó korhatár elérése révén, hogy ne írjam a szemetet tovább. De a szemetet, a huszadik század végi Nérót, kegyetlen rabszolgatartót is a történelem szemétdombjára juttatta a népharag a világhírű tudós szerepében tetszelgő gonosz párjával együtt. Mily dicstelenül távoztak, osztatlan megvetést, felháborodást váltva ki mindenkiből. Forrt az emberben a vér, már-már a képernyő összetörésére lendült az ökle annyi arcátlanság, cinizmus, arrogancia láttán, s hallatán. — Csak a nemzetgyűlés, a nép előtt beszélek, felélek, az árulók, az államcsínyt szervező külső reakciós erők, körök nem vonhatnak felelősségre. Én vagyok az ország elnöke, a fegyveres erők főparancsnoka — hajtogatta habzó szájjal a diktátor, akinek mit sem számít az, hogy tíz- és százezrek halnak, nyomorodnak meg, aki képes lenne akár fele népét lemészároltatni, ha csupán ilyen áron maradhatna nérói trónján. Mert a scornicesti Drakula semmilyen áron sem engedte volna ki kezéből a lelkek millióit kínzó hatalmat... S még hogy a nép előtt. Hej, kedvezőtlen körülmények, hogy nem lehetett a temesvári, a bukaresti vagy a szebeni emberek, vagyis a nép kezébe adni a „géniuszokat”, hadd lássák, mennyire szeretik őket. Szikrányi méltóság, emberi tartás sem volt bennük, szavaikból az álnokság, a primitizmus csendült, tekintetükből a cinizmus, az állatiasság sugárzott ki. A királyi fényűzést sokszorosan felülmúló életmóddal kapcsolatban azzal érvelt a tudományt, kultúrát, oktatást tönkre tevő „mérnökdoktor akadémikusnő”, hogy 14 éves korától dolgozik. Mások talán nem dolgoztak, nála százszorosan többet? Az egyik mezőségi faluban élő nővérem tizenkét éves kora óta gürcölt. És mégis, havi 205 lejes termelőszövetkezeti nyugdíjjal kellett beérnie. — Hova jutottunk — sziszegte a számonkéréskor az excsászárnő. Bizony, hova? Hisz pozdorjaként, milliónyi üvegszilánkként hullt szét a zsarnokság, a Ceausescu-klán embernyúzó hatalma, ledőlt a bálvány. A szabadság mártírjainak véráradata nem folyt el hiába... Deme János Vöröskereszt-számvetés a segélyakciókról Háromezer család vállalna gyereküdültetést (MTI) A Magyar Vöröskereszt Országos Központja összegezést adott az elmúlt napokban Romániába indított segélyszállítmányokról, akciókról. Eszerint eddig, a központi raktáron át, mintegy 200 tonna segélyszállítmányt indítottak útnak, további 200 tonnát küldtek a megyei és a városi vöröskereszt vezetőségek szervezésében, mintegy 50 tonna gyorssegély pedig repülőgépen jutott el Romániába. A konvojok gerincét kezdetben főleg személygépkocsik, később azonban egyre inkább a teherautók alkották, újabban pedig mindinkább a vasúti szállítás lehetőségét igyekeznek kihasználni. Miután nagyon sokan a személygépkocsis fuvarozást ajánlották fel — s így van ez most is —, mindenki jószándékát immár nem tudják igénybe venni. Folyamatosan megkeresik a jelentkezőket, és ahogyan a szállítási igények jelentkeznek, úgy használják majd föl a magánautósok segítségét. Rendkívül sokszínűek a vállalások a vöröskereszt összesítése szerint. Mintegy 3000 család vállalná el szívesen rövidebb, hoszszabb időre romániai gyerekek üdültetését. A vöröskereszt központjában eddig mintegy 10 millió forint készpénzfelajánlásról tudnak, ám ez az összesítés nem tekinthető véglegesnek, hiszen nagyon sokan a helyi szervezethez juttatták el adományaikat, és ezek a tételek egyelőre nem szerepelnek a központi kimutatásban. A magyar és a román vöröskereszt központi szervezete már felvette aközvetlen munkakapcsolatot, a magyar küldemények azonban rendeltetési helyükre jelenleg is úgy jutnak el, hogy a konvojok vezetői a helyszínen tanulmányozzák, mire van szükség egy-egy nagyobb kórházban, közintézményben és ennek nyomán adják a jelzéseket az utánuk indulóknak. Számos romániai nagyvárossal alakult így ki rugalmas és jó kapcsolat, nem mondható el ez viszont a kisebb településekről. A magyar konvojok ezekben nem állnak meg, mivel a hivatalos fogadóhálózatot itt még nem szervezték meg, ennélfogva nem tudják garantálni, hogy valóban a legjobban rászorulóknak jut el a küldemény. A Magyar Nemzet telefaxszáma: 122-36-68