Magyar Nemzet, 1990. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-01 / 27. szám
Csütörtök, 1990. február 1. Mibe kerül a támogatás? Az áremelés valódi okai A Magyar Nemzet január 11-i számában Az áremelők törvényt sértettek címmel közölt interjúban Vörös Imre jogászprofeszszor a január 8-i élelmiszer-áremelést jogi szempontból — enyhén szólva — vitathatónak minősítette. Úgy ítélte meg, hogy az áremelést a különböző egyesülésekbe tömörült élelmiszer-ipari vállalatok egymás közötti megegyezéssel alakították ki, és azt nyilatkozta: ennél még a hatósági ármegállapítás is jobb, hiszen, ha önkényes is, nem egy szűk vállalati csoport, hanem egy szűk hivatalnoki réteg alakítja ki. Véleményem ettől valamelyest eltérő. Szerintem ugyanis a január 8-i „szabad” áremelést nem a termelők vagy a feldolgozók alakították ki árkartellt létrehozva, hanem az a szűk hivatalnoki csoport határozta el, amely 15—20 éve a József nádor, a Roosevelt és a Kossuth Lajos tereken lévő hivatalokban, kézi vezérléssel tartja fenn a magyar, úgynevezett élelmiszer-gazdaságot. Ezt a tényt — többek között — az is bizonyítja, hogy varázsütésre, egy időben olyan ágazatokban is emelkedtek a „szabad” árak, ahol nincs egyesülés, például a malomiparban, a konzerviparban és a tejiparban. A zöld maffia Aki a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar berkeiben egy kicsit is járatos, az tudja, hogy a KGST-országok közül hosszú idő óta hazánk az egyedüli, amely életszerből önellátó. Sőt! A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar nemhogy a lakosság teljes élelmiszer-szükségletét képes minden időben teljes biztonsággal kielégíteni, de a mindenkori időjárás függvényében változó, ám igen jelentős exportra is képes. Bármily hihetetlenül hangzik, hazánkban hosszú idő óta élelmiszer-túltermelés folyik. A fogyasztói árak, dacolva a piaci törvényekkel, a szocialista tervgazdálkodás időszakában — de úgy látszik, az átmeneti időszakban is — nemhogy csökkennének, hanem emelkednek. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy az ármegálapítók a legnagyobb költségráfordítással termelőt is életben akarják tartani? Vagy az, hogymegengedhetetlennek tartják egy-egy 80—100 éves múltú élelmiszer-ipari üzem vagy veszteséges modern kombinát bezárását? Ez is, az is. Legfőbb ok azonban az élelmiszer-gazdászokból verbuválódott, és még ma is hatékony „zöld maffia" által kialakított, kizárólag a mennyiségi hozamok növelését ösztönző agrárpolitikában keresendő. Ma ugyanis minden mezőgazdasági termelő — legyen az egyéni vagy szövetkezeti, vagy állami gazdaság — alacsonynak tartja a felvásárlási árakat és magasabb árakon még több terményt, élő állatot szeretne előállítani, illetve értékesíteni. De kell-e több élelmiszer ebben az országban? Saját fogyasztásra, a jelenlegi árakon, nemigen. (Alacsonyabb árakon sem növekedne lényegesen az élelmiszer-fogyasztás, hiszen a lakosság jövedelme is meghatározza az összfogyasztást.) Hát akkor mi legyen az élelmiszer-felesleggel? Eladjuk jó áron a kapitalista országokban? Ez nem nagyon megy, mert Nyugatin is élelmiszer-túltermelés van — ráadásul jóval magasabb minőségi szinten! —, és az árak rendkívül alacsonyak, a vámköltségek pedig magasak. Kézenfekvő lenne a felesleget eladni az éhező országoknak, de ezek az országok nagyrészt azért éheznek, mert fizetésképtelenek, s emiatt mint vevők, nem jöhetnek számításba. Következésképpen a felesleget csak a KGST-országokba — túlnyomórészt a Szovjetunióba — tudjuk exportálni! Segítség a nagyhatalmaknak Ezen a ponton értünk el a január 8-i áremelés valódi okához. Ahhoz, hogy az olvasó kristálytiszta képet kapjon a tervgazdálkodás mélységeiről, ide másolom az 1990. január 1-jétől érvényes „Rubelelszámolásban exportált támogatásban részesíthető termékek” listájának néhány adatát. Mint látható, ebben az áll, hogy a — szaknyelven — határparitásos árbevétel százalékában a támogatás mértéke néhány kiragadott esetben a következő: Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy minden forintnyi határparitásos árbevételhez a magyar költségvetés támogatást nyújt, nyilván azért, mert e termékek rubelelszámolású exportjáhozhazánknak érdeke fűződik. Nézzük meg ezek után az élelmiszereket is néhány példa segítségével . Az előbbi logikát követve a fentiekből az következik, hogy a magyar költségvetés minden rubelelszámolású, egyforintnyi határparitásos árbevételhez az exportálónak sorrendben, támogatást nyújt, nyilván azért, tervezett vagy várható exportárbevételt, csupán egy szorzás, és kiszámolhatjuk a rubelelszámolású export támogatási igényét. Minden ésszerűen gondolkodó emberben fel kell merülnie a kérdésnek: miért van szükség a bemutatott támogatású élelmiszerexportra? Erre a válasz bonyolult és terjedelme meghaladja egy napilapcikk kereteit. Egyebek közt nyilvánvalóan azért szükséges ez a ,,gazdaságos” export, hogy például az állami díjas vezérigazgató által irányított tartósítóipari kombinát 120—140 forint dollár kitermelésű tőkés paradicsomsűrítmény exportjának a veszteségét a rubelelszámolású exportszubvencióból kiegyenlítse. Így mulat egy élelmiszer-nagyhatalom ! A világ két legnagyobb hatalmát a kritikán aluli alacsony árú élelmiszerexporttal támogatjuk — a magyar életszínvonalból! Arra a kérdésre viszont, hogy ki fizeti az exporttámogatást, a válasz lényegesen egyszerűbb. A költségvetés! S mivel a költségvetés az ismert okok miatt 1990- ben nem képes az élelmiszerexport támogatásigényét máshonnan kielégíteni, felemelték a belföldi fogyasztói árakat — szabadon! Az exporttal összefüggésben nem álló sütőipar termékeinek áremelését pedig döntően a veszteséges, csőd előtt álló fővárosi sütőipar megmentésére találták ki, az eddignyereséges többi sütőipari vállalat nem kis örömére. Az élelmiszergarázdaság haszonélvezői Visszatérve a jogász érvelésére: számomra teljesen egyértelmű, hogy a január 8-i áremelés jogszerűtlen, sőt jogtalan volt. Írásommal csupán azt kívántam bizonyítani: nemcsak jogsértő,, hanem közgazdasági oldalról sem indokolható ez a súlyos lépés. Ez az áremelés kizárólag az eltorzult és túlhaladott élelmiszer-gazdaság szűk, legfelsőbb haszonélvező rétegének az egyéni érdekeit szolgálja. (A szisztémát helyesebb élelmiszer-garázdaságra magyarosítani.) Az élelmiszer-garázdák azonban nem végeznek félmunkát. A tervek szerint február 1-jével létrehozzák az élelmiszer-termelők országos egyesülését, melynek irányítására az Országos Tervhivatal élelmiszer-gazdasági főcsoportfőnök-helyettesét sikerült megnyerni. Elnöke Nagy Gábor állami díjas vezérigazgató, a Debreceni Tartósítóipari Kombinátból, egyik elnökihelyettese pedig Vendégh Ferenc, a Tejipari Vállalatok Trösztjének vezérigazgatója. Az egyesülést a tagvállalatok árbevételének néhány ezrelések hányadából tervezik fenntartani. Kérdés, hogy ezek a folyamatok meddig tarthatók fenn? Vathy Lajos vaskohászati termékek 104 színesfémek 98 műtrágyák 15 lábbelik 51 szövetek 48 pamut, ponyva 79 vaskohászati termékeknél 1,04 Ft színesfémeknél 0,98 Ft műtrágyánál 0,15 Ft lábbelinél 0,51 Ft szöveteknél 0,48 Ft pamut, ponyvatermékeknél 0,79 Ft Csontos marhahús 350% Sertéshús 276% Húskonzerv 220% Csirke 290% Tejipari termék 361% Paradicsomkonzerv 150% Hordós szőlőbor 220% Búza és más kalászos termék 130% Vágómarha (élő) 250% Vágósertés (élő) 200% 3,50 Ft 2,76 Ft 2,20 Ft 2,90 Ft 3,60 Ft 1,50 Ft 2,20 Ft 1,30 Ft 2,50 Ft 2,00 Ft A Magyar Nemzet telefaxszáma: 122-36-68 Magyar Nemzet A pécsi „magasház” miatt nem a tanács fizeti a kártérítést A Közép-Európa legmagasabb lakóépületeként számon tartott 25 emeletes pécsi „magasház” ügye, úgy látszik, jó ideig foglalkoztatni fogja még a város lakóit. Jelzi ezt például az is, hogy a legutóbbi tanácsülés egyik hozzászólója felvetette: amíg nem késő, addig kellene zároltatni az ügyben érintett vállalatok vagyonát. Brandstätter György tanácstag indoklása szerint ugyanis könnyen előfordulhat, hogy az egyébként is nehéz helyzetben lévő — jogutód — kivitelező vállalat, a Bázis, mivel az átalakulási törvény erre lehetőséget biztosít, vagyonát más gazdasági formában próbálja a jövőben hasznosítani, s akkor esetleg a városi tanácsnak az adózók pénzéből kell majd kifizetnie a kártérítést. A tanácstagi hozzászólás kapcsán a testület a városi ügyészséget kérte fel, vizsgálja meg a vagyonzárlat jogi lehetőségeit. Mint tegnap délután kiderült, a megelőző intézkedésekre egyelőre nem kerülhet sor. — Tervosztályunk megbízásából az Uniber már októberben pert indított a Bázis, mint kivitelező ellen, az épületben észlelt hiányosságok miatt — hallottuk Szabó Nándortól, a tanács elnökhelyettesétől. — A szavatossági pernek akkor még nem volt tárgya a nemrég kiderült szerkezeti probléma, de mostani megbeszélésünkön, melyen az Uniber és az Ingatlankezelő Vállalat is képviseltette magát, abban állapodtunk meg, hogy ezzel is kiegészítjük a bírósági keresetet. — A szerkezeti probléma okát szakértők vizsgálják, s úgy tudjuk, az eredmény év végére várható — így az elnökhelyettes. — A vagyonzárlatra viszont még az eredmény ismeretében sem kerülhet sor, ehhez legalább elsőfokú bírósági ítéletre lesz szükség. Attól, hogy a felelősök helyett az adózók pénzéből kell majd kifizetni a kártérítést, szerencsére nem kell tartani. Az ügyészség véleménye szerint ugyanis hiába „mentenék át” más gazdasági formációba az érintettek vagyonukat, az átalakulási törvény garanciát nyújt arra, hogy a jogutód, illetve az alapító kártérítésre legyen kötelezhető. Tehát ahogy mondani szokták, folytatása következik. (pauska) A Magyar Nemzet megkérdezte: Miért drágább a Magyar Nemzet? A Magyar Nemzet olvasóinak keserű pirulát kell lenyelniük a mai naptól kezdve: a lap új példányonkénti ára 6,50-re emelkedett. Ennek megfelelően az új előfizetési árak is nagyobbak: negyedévre 495, egész évre 1980 forintért lehet járatni a lapot. Minthogy a lapáremelést nem a szerkesztőség dolgozóinak eredményes bérharca idézte elő, de még csak az sem, hogy jobb helyiségekbe költöztünk volna, vagy korszerűbb és drágább irodatechnikát szereztünk volna be, megkérdeztük a lapunk megjelenéséért felelős Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat illetékes munkatársait: miért vált elkerülhetetlenné a drágítás? — Mindenekelőtt drágult a papír- és a nyomdai műveleti költség — közölte Sükösd György, a lap-előállítási osztály vezetője. — Az újságpapír kilójáért 21,20 helyett 28,50-et fizetünk. Egy újságoldal nyomdai műveleti költsége (szedés, korrektúra, nyomás) pedig 3006 forinttal lett drágább. — Hány példányban kellene megjelennie a Magyar Nemzetnek, hogy olcsóbb legyen a műveleti költség? — Azt kapásból nem tudom megmondani, sőt mi több, a vonatkozó iratok előkeresése is időbe kerül. Egy biztos: a jelenlegi 160-170 ezer közötti példányszámra ez a műveleti költség érvényes. Az áremelés következő tényezője a terjesztés drágulása. Mint ismeretes, ezt a posta végzi, és mert konkurense nincs, meglehetősen szabadon szabja meg az árat. — A múlt év végéig számonként 1,70-ért kézbesítették a Magyar Nemzetet — tájékoztat Csóry György,a terjesztési, szervezési és értékesítési főosztály vezetője. — Az idén január elsejétől viszont Budapesten 2 forintért, vidéken 2,30-ért viszik házhoz az újságot. Szerettük volna olvasóinkat tájékoztatni a lapkészítés és -terjesztés fő költségtényezőinek arányáról is. Azaz arról, hogy hogyan aránylanak egymáshoz a szerkesztőségi dologi kiadások, a bérek, a nyomdai költség, a papír ára és a terjesztés díja. Erről azonban ilyen összetételben nem vezetnek kimutatást. (é. I.) A placebó nem segít „Nincs padlón a magyar egészségügy A beszélgetés apropója egy nem akármilyen jubileum. Dr. Böszörményi Miklós fél évszázada gyógyító orvos Budakeszin, mai nevén az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben. Jelenleg nyugdíjasként tudományos tanácsadó. Hetente két alkalommal délelőttönként járja a különböző osztályokat, ahol részt vesz a problémás betegek megbeszélésében. — Megenged egy naiv kérdést professzor úr? Nem rendült meg a gyógyításba vetett hite? — Nem, egyáltalán nem. De miért gondolja, hogy megrendült volna? — Azért gondolom, mert ön az egyik tábornoka volt, ha minősíthetem így, a magyar egészségügy legnagyobb, győztesen megvívott hadjáratának a tuberkulózis ellen, és úgy tűnik, azóta sokkal nagyobb betegségek támadtak a lakosságra. Miközben érdekes módon újabban tébécében is meg lehet halni Magyarországon. — Ez igaz sajnos, de a tébécének gyakorlatilag már nagyon kevés jelentősége van. Ami viszont az újabb kihívásokat illeti, azok sem rendítenék meg, mert hát számos tüdőbetegséget meggyógyítunk, olyan betegeket, akiket nem is olyan régen még elveszítettünk volna. Jó néhány betegem van, akiket több mint tíz éve operáltattam tüdőrákkal, s ma is életben vannak, egészségesek. Ezért nem változott a gyógyításba vetett hitem. Amikor én kezdtem az orvoslást, 1939-ben, a tuberkulózis volt olyan betegség, mint most a tüdőrák, amelynek a halálozási valószínűsége 80 százalék ez idő szerint. Mégsem értek egyet azzal a manapság sok helyen olvasott és elmondott megállapítással, hogy a magyar egészségügy a padlón fekszik, mert igenis sokkal többet produkál annál ... Autodidakta csodatevők — A népegészség alakulása ennek ellentmondani látszik... — A statisztika szerint kétségtelenül. A legtöbb ember infarktusban hal meg, aztán következik a rák. Ugyanakkor viszont az infarktus, a rák ellen ma sokkal hatásosabban tudunk küzdeni, mint tíz vagy akár öt évvel ezelőtt. Vagyis itt nyilván nem arról van szó, hogy a betegségek letalitása fokozódott, mert ez nem igaz. A letalitás az, hogy mondjuk a tüdőrákos betegek közül hányan halnak meg. Sokkal valószínűbb az, hogy többen kapnak infarktust s betegednek meg rákban. S ebben nyilván a szociális körülményeknek, az alkoholizmusnak, a hajléktalanságnak s még számos tényezőnek meghatározó szerepe van. Úgyhogy szerintem az egészségügyi statisztika a szociális helyzet következménye és nem direkt módon az egészségügyé. Ha jól értem a szavait, akkor a halálozási statisztikánk, amely európai viszonylatban az egyik legrosszabb, még kedvezőnek is mondható? — A halálozási statisztikánk mindenképpen kedvező. Legalábbis a saját szakmámról ez mindenképpen elmondható. — Miközben — s ezt a profeszszor úr is többször nyilatkozta — „kóklerek" eltántorítanak az egészségügytől még gyógyítható rákos betegeket. — Ez valóban így van, de szerencsére a tüdőrákos betegek között, akik hozzánk kerülnek, nagyon kevés olyan van, akit ne tudnánk rábeszélni a műtétre. — És nem találnak a vizitkor az éjjeliszekrényeken Béres-cseppet tartalmazó üvegeket? — Biztos van, aki szedi, de ez engem nem zavar. Lehet, hogy tényleg javítja a beteg közérzetét. A baj az lenne, ha az orvosi kezelés helyett csak a cseppekre bízná magát. A Kósa-film vetítése után volt egy betegünk, akit már a műtétre rábeszéltünk, s azt mondta, ő inkább elmegy a Béreshez. Azzal jött vissza, hogy a Béres József azt ajánlotta neki, egyezzen bele a műtétbe, és mellette szedje a cseppeket. — Mégis mi lehet az oka annak, hogy megsokasodtak az autodidakta csodatevők. Nem magyarázható ez a jelenség az orvosok arisztokratikus magatartásával, hogy rajtuk kívül más nem segíthet? — Nem hiszem. Inkább azt gondolom, hogy az orvosok közül számosan nincsenek olyan kapcsolatban a betegeikkel, mint kellene. Márpedig, ha a beteg nem bízik az orvosában, akkor nyilvánvalóan máshol próbál gyógyulást keresni. Az emberek elvárják az orvostudománytól, hogy minden betegséget meggyógyítson. Ami sajnos nem lehetséges. Nagyon sok gyógyíthatatlan betegség van, amely nem feltétlenül vezet halálhoz. Közülük is a legbanálisabb a nátha, amit nem tudunk még gyógyítani. Ha pedig ebbe nem nyugszik bele a beteg, akkor, keres valakit, aki megígéri neki, hogy ő igenis kiskúrálja a bajából. — A már gyógyhatású anyaggá nyilvánított Celladamról és a Béres-cseppekről nem bizonyosodott be, hogy daganatcsökkentő hatásuk lenne? — Bebizonyosodott, hogy nincs ilyen hatásuk. — Ettől függetlenül hibát követett el az egészségügy, hogy az általa is gyógyíthatatlannak mondott betegek esetében sem engedélyezte e két szer alkalmazását. — A probléma inkább az volt, hogy a feltalálók nemcsak a gyógyíthatatlan betegeket hitegették. Sajnos a jelenség nem új keletű. A negyvenes évek végén egy géppisztolyos pasas kíséretében megjelent a Korányiban egy feltaláló, ha jól emlékszem, az AVH vagy a belügyminiszter küldte, s közölte, felfedezte a tuberkulózis gyógyszerét és azt ki kell próbálni. Kipróbáltuk, és kiderült, hogy semmit sem ér, teljesen hatástalan szer. — De hát a placebót orvosok is használnak... — Gyógyíthatatlan betegeknek mi is adunk placebót. A Celladammal viszont az volt a baj, hogy Kovács Ádám kijelentette, nem szabad egyidejűleg citosztatikumot adni. Márpedig igenis vannak betegek, akiket citosztatikummal kell kezelni, ami ugyan nem gyógyítja meg őket, de javítja a közérzetüket és meghosszabbítja az életüket. Annyit sikerült elérni a Celladam-kérdésben, hogy most már hivatalosan is szedhetik rákos betegek a Celladamot, de csak orvosi ellenőrzés mellett. Sajnos azonban ez valamiért nem megy, mert több száz tüdőrákos beteg van, akit az intézetünk egyik főorvosának, dr. Konitz Évának kellene látni, és eddig összesen nyolcan jelentkeztek nála. Ellendrukkerség — Gondolom, azért, mert ez egy kierőszakolt helyzet... — Lehetséges, de az egészségügyi kormányzat végül azért engedett, hogy a betegeknek ne legyen egy olyan érzésük, hogy őket megfosztják valamitől, ami nekik használ. — Ami azt illeti, a gyógyíthatatlan betegek esetében erre az egészségügyi kormányzat hamarabb is sort keríthetett volna, s akkor nem mérgesedik el a helyzet. — Ezt nem vitatom, de hozzáteszem, hogy van egy csomó más szer is, amiről feltalálóik azt tartják, jó a rák ellen. Van például egy’ Csatári nevű amerikai magyar, aki az orron át történő inhalációval gyógyítja a rákot, s történetesen ez az úr egy rákkutató intézet igazgatója. Ez a módszer is kipróbálás alatt van Magyarországon. Mert azt, hogy egy gyógyszer hatásos-e vagy sem, azt csak orvos tudja eldönteni. — A kérdés csupán az: kipróbálja-e az orvos a nem orvos feltételezett gyógyszerét? — Ehhez valami előzmény azért kell. Mert számos ilyen gyógyszert dobnak be a köztudatba, s a kipróbálás bizony pénzbe kerül. És nem is olyan egyszerű dolog, mert valóban csak gyógyíthatatlan betegeken lehet kipróbálni ezeket a szereket, gyógyíthatókon nem lenne etikus. De akkor sem lehet parttalanná tenni ezt a lehetőséget, mert újra és újra feltűnik valaki, kinyilvánítva, hogy márpedig csak az ő gyógyszere gyógyítja a rákot, legyünk olyan szívesek azt kipróbálni. — Mégis mintha az orvosok részéről valamilyen ellendrukkerség nyilvánulna meg. Nem ért ezzel egyet? ■ — Biztos, hogy nincs ellendrukkerség. Sőt, boldogok lennénk, ha sikerülne úrrá lenni a halálon, mert nekünk orvosoknak csak az a fontos, hogy a beteg meggyógyuljon. Egyébként a Streptomicin felfedezője, Waksam biológus volt, a röntgensugaraké fizikus. Vagyis szó nincs az orvosok arisztokratizmusáról. — Más volt a helyzet az említett két nagy horderejű felfedezésnél. Korántsem rendelkezett az orvostudomány a maihoz mérhető hatalmas arzenállal, technikai háttérrel. És éppen ez hatalmazza fel az illetékeseket arra, hogy állandó ellenérvként azt hangoztassák: ha a legkorszerűbb amerikai kutatóintézet nem képes valamire, akkor teljesen kizárt, hogy egy nem orvos egy szál maga megbirkózzon a feladattal. Ezt én úgy fogalmaznám meg, hogy nem valószínű. Mert ahhoz, hogy valami eljusson a klinikai kipróbálás stádiumába, előzetesen állatkísérleteket kell végezni. A Celladamnak és a Béres-cseppeknek azonban akkora publicitásuk volt, hogy a szereknél meg kellett a vizsgálatokat csinálni. Mi is összeállítunk az intézetben egy kontrollcsoportvizsgálatot részben operált, részben gyógyíthatatlan betegekből. Az egyik csoport kap majd citosztatikumot, a másik citosztatikumot és Ceiladamot, a harmadik citostatikumot és Bérescseppeket. Ebből majd sok mindent le lehet mérni. Felesleges vizsgálatok — Mégis mire alapozza professzor úr azt a feltételezését, hogy a magyar egészségügy „nincs a padlón"? — Például arra, hogy nagyon sok költséget lehetne megtakarítani a felesleges vizsgálatok és adminisztráció elhagyásával. Másfelől olyan orvosokra van szükség, akik ilyenek sokan vannak. Ugyanolyan becsületesen dolgoznak most is, minthakétszer anynyi fizetést kapnának és nem fogadnak el paraszolvenciát. De ha megengedi, elmondok valamit a saját életemből, azt az epizódot, amiért a nagydoktori fokozatot megkaptam. Több száz betegen különböző antituberkulotikus kombinációkat hasonlítottam össze. Abban az időben ugyanis nyugati szerzők publikálták, hogy gyorsabban gyógyítható a tuberkulózis, ha egyszerre három vagy négy, lehetőség szerint a legerősebben ható gyógyszert adunk. Ezt azonban semmi nem bizonyította. A kontrollcsoportos vizsgálatban összehasonlítottam olcsó és drága kombinációkat, és azt találtam, hogy a hatásuk egyforma. Tehát értelmetlen a drága kombinációt alkalmazni, ha egyszer az olcsóbb ugyanolyan gyógyeredménnyel jár. Néhány hónappal ezelőtt felkértek, tartsak előadást medikusoknak A szenvedő beteg címmel. Maguk a szervezők is meglepődtek, hogy milyen sok orvostanhallgató jött el. Én voltam a főreferens, korreferensnek pedig egy evangélikus lelkészt, illetve egy katolikus papot kértek fel. — Ez elég sajátos kombináció. Arra gondolok, hogy annak idején professzor úr a két diplomájával — zenetanári és orvosi — sem tudott elhelyezkedni a származása miatt. — Ez valóban így volt. De viszszatérve a medikusokra: olyan okos kérdéseket tettek fel, hogy egyvégtében örült a szívem. Elmondtam nekik, hogy minden beteg szenved, ha kis baja van, ha nagy. Fél a gyógykezeléstől, a betegsége következményeitől. Aki pedig az orvosi hivatást választja, az a szenvedő betegeket segítse. És ne azért legyen orvos, hogy hatalma legyen, pénze legyen, dicsősége legyen ... Sajnos nálunk számos helyen az a kialakult gyakorlat, hogy mindig a főnöknek van igaza, és a fiatalabb orvosok nem is merik megmondani a véleményüket. Én ennek a magatartásnak főorvosként, igazgatóként egyaránt hadat üzentem, és azt hiszem, sikerrel harcoltam ellene. — Milyen tervei vannak, professzor úr? — Hetvenhat éves korban nehéz tervezni. Ugyanazt akarom ezután is csinálni, mint most. — Busszal jár Budakeszire? — Nem, van egy Trabantom. Már 20 éve azt vezetem. — Úgy tudom, igazgató korában az intézeti autót nem vette igénybe. Miért? — Mert azt tartottam, hogy 43 évesen nem kell még állami kocsi. — De a többi vezető ezt nyilván úgy élte meg, hogy ez a vezetői tekintély lejáratása ... — Nem így fogták fel. Megértették, elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy autóbusszal közlekedjek. Kertész Péter