Magyar Nemzet, 1990. április (53. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-02 / 77. szám

4 Győr-Sopron megye 7-es választókerület Ketten visszaléptek Amikor az alábbi beszélgetésre elszántam magam, Győr-Sopron megye 7-es számú választókerülete még az ország egyik legizgalmasabb választókerületének ígérkezett — a második forduló előtt is, hiszen pénteken még négy jelölt versengett a képviselőségért. Azután az SZDSZ képviselője lemondott a választók voksáról a Fidesz javára. Ezt tudtam meg teken délelőtt, amikor Sopronérkeztem. Így mindhárom jelöltnek ugyanazt a három kérdést szántam: miként ítéli meg saját esélyeit? Milyen koalíciót tartana ideálisnak? Egy fárasztó kampány után, az újabb választások esti egy héttel mit üzen választóinak? Aki magabiztos A képviselőjelöltek versenyét az első forduló után nagy fölénynyel dr. Szájer József (Fidesz) vezeti, őt hallgatom az esélyekről: — Függetlenül attól, hogy kik voltak az ellenfeleim, kezdettől fogva úgy éreztem, jó esélyeim vannak a győzelemre. Ez elsősorban a városhoz való kötődésemből adódik, másrészt pedig abból, hogy ez a szabadelvű gazdaság- és társadalompolitika, amit a Fidesz hirdet ennek a megyének és városnak különösen rokonszenves. Ebben szerepet játszik Ausztria közelsége, hiszen a közeli példa ereje itt sokkal gyorsabban elindította azt a fellendülést, amire az ország még csupán vágyakozik. A küzdelem még nem százszázalékosan lefutott, bár már majdnem lefutottnak tekinthető. Nem hiszem, hogy az MDF jelöltjével egymás ellen különösebb éles kampányt folytatnánk, hiszen az elmúlt két hónap az MSZP jelöltje elleni küzdelmünk jegyében telt el. E párt képviselői viszont tudatos kampányt folytattak ellenem. Ehhez felhasználták például a Magyar Narancsban megjelent humoros írást, amelyből az volt kiolvasható, hogy népszavazást szorgalmazok Sopron hovatartozását illetően. — A lehetséges koalícióról azt mondhatom — folytatja Szájer József —, hogy ebben az országban olyan válsághelyzet van, amelyben egy rövid időre szerencsés lenne a nagykoalíció elfogadása. A természetes szövetségesek ugyanis nem képesek erős, koalíció létrehozására. Ebben azonban a Fidesz nem meghatározó erő, bennünket felkérnek majd, s mi döntünk arról, hogy részt kívánunk-e venni az adott koalícióban. — Választóimnak a második forduló előtt azt üzenhetem: soproniként, magyarként és európaiként azért indultam el a választási küzdelmekben, mert úgy vélem, hogy képviselőként és az országos politikát befolyásoló Fidesz vezetőjeként hatékonyan tudom szolgálni városom érdekeit. Ha megválasztanak, természetesen hazaköltözöm, s a rendszeres fogadóóráim tapasztalatai alapján nem csupán egy parlamenti képviselőnek a szavazatát, hanem a fiatal demokraták sorsát alakító befolyásomat tudom a város számára ajánlani. Külföldi egyetemeken szerzett tapasztalataimmal segíteni tudom az országos és az önkormányzati törvények megalkotását, különös tekintettel a Sopron érdekeit is szolgáló önkormányzati törvényre. Olyan törvényre van szüksége a városnak, amely megszünteti a megye bénító gyámkodását, a polgároknak jogot ad arra, hogy maguk választhassák meg és válthassák le vezetőiket, ha azok visszaélnek a bizalmukkal. Olyan önkormányzati létre van szükségünk, amelyben nem csupán az adókkal, hanem az idegenforgalomból származó bevételekkel is a város rendelkezik. Képviselőként harcolok a környező országokkal összehangolt környezetvédelmi intézkedések megvalósításáért, a lepusztult iskolahálózat megjavításáért, a műemlékvédelemért, és az infrastruktúra megteremtéséért, amely ma még gátja a vállalkozásoknak. Aki reménykedik Az első fordulóban dr. Kárpáti László (MDF kapta a második legtöbb szavazatot Előbb a koalíciós lehetőségekről beszél: — Bár a nagykoalíciót bizonyára a nyugati tőke is szívesen támogatná, mégsem vagyok annak a híve, mert bár az MDF az SZDSZ tagságának jelentős részével tudna együtt dolgozni, de a hangadóival semmiképpen. Itt a városban elsősorban a kisgazdáktól, kereszténydemokratáktól, és a független jelölttől várok támogatást, és mindenekelőtt Sopron népétől. Remélhetőleg a választóim rádöbbennek, hogy Sopron a nagypolitika színterévé vált, és minden párt igyekszik itt is érdemeket szerezni saját pártjának. — Azt olvastam, hogy ön is visszalép. — Ezt Szájer József nyilatkozta, pedig mi nem hatalmaztuk fel olyan hír kiadására, mely szerint minden ellenzéki szervezet lemond az ő javára. Az MDF nem hangoskodó párt, így mi nem kezdjük ki emiatt Szájert, de el tudom képzelni, hogy ezzel csupán Pozsgay Imrét akarta ijesztgetni. Az esélyeiről így beszél: — Engem az MDF jelölt, titkos szavazással. Vállaltam, mert úgy gondoltam, hogy ennek az országnak csak akkor lesz sikeres a jövője, ha egy MDF-szerű szervezet — több nézetet magában hordozó — főszerepet játszik a parlamentben és a politikában. Eleve hátránnyal indultam, hiszen ellenfeleim ismert politikusok, Pozsgaynak pedig nagy tisztelője vagyok, hiszen Sopronban akkor kezdődött a politikai élet, amikor két éve előadást tartott az egyetemistáknak. Mostani helyzete abból adódik, hogy olyanok álltak mellé a pódiumra, akiknek két éve még a hideg futkározott a hátukon, amikor a nevét meghallották, mi pedig azért izgultunk, nehogy lelövessék. Esélyegyenlőség tehát az első fordulóban sem volt, mégsem adom fel. Remélem, a soproniak is tudják, hogy Pozsgay a Bács-Kiskun megyei listán már képviselő, ha pedig Szájer nyer, akkor a Sopronban megnyert szavazataival egy mosonmagyaróvári egyetemi alkalmazottat visz be a parlamentbe. Ellenfelem mestersége olyan, hogy azt Sopronban nem tudja gyakorolni, az én tudományom fellegvára pedig ez a város, hiszen erdész vagyok. A sok humánértelmiségi között szükség van olyan képviselőre is, aki a várossal, a környezettel és a természettudományokkal jegyezte el magát. Nem ajánlom hát fel a Fidesznek tálcán a sikert, lesz tehát második menet. Üzenetem ebben a helyzetben csakis az lehet, hogy remélem, a soproniak ráébrednek: ezt a várost sem lejáró, se leköltöző honatya nem tudja képviselni, én pedig egy lepusztult kerület lakójaként a város minden gondját velük együtt élem meg. Remélem, hogy a soproniak nem látványos plakátok, koncertek alapján, és aszerint döntenek, ki szidja hangosabban a kommunistákat, hanem a városuk iránt érzett felelősséggel. Reménykedem, hogy a városlakók nem hagyják félrevezetni magukat a hangzatos „tiszta lap" szólammal, mert ha itt egyetlen politikai szervezet kisajátítja magának a tiszta lapot, akkor akár a városlakók többsége is vétkessé minősíthető lesz. Talán a kampánycsend idején sokan rádöbbennek, hogy veszélyes fekete-fehér alapon osztályozni az állampolgárokat, ez ráadásul hamis is, mert az ifjabb nemzedékek lapján is szerepel a szülők múltja, pártállása, meg az a háttér, amelyből elindultak. „Nem megfutamodás.. A koalícióról Pozsgay Imre azt mondja: pártja most abban a kényelmes helyzetben van, hogy az ellenzék megfigyelő posztjáról figyelheti a koalíciós előkészületeket. Érdekük azonos a nemzet érdekével: szeretnék, ha egyértelműséget teremtő politikai erők alkotnának erős, de hatalmában jól ellenőrzött kormányt. Azután saját esélyeiről: — Nincsenek esélyeim, hiszen a soproni választókerületben én vesztettem. Ezt beismerni legalább olyan tisztességes, mint a küzdelmet folytatni. Pártom elnöksége arra a következtetésre jutott, hogy a nyílt és minden etikai követelménynek megfelelő küzdelem feltételei a Szocialista Párt jelöltje számára nincsenek meg Sopronban, ezért nem vállalhatja a második fordulóban való részvételt. Ezzel az elnökségi határozattal egyetértettem, és ezért a választások második fordulójában az egyéni választókerületben nem kívánok részt venni. A szocialista párt Bács-Kiskun megyei szavazóinak köszönhetően a megyei szocialista párti lista vezetőjeként már parlamenti képviselőnek tekinthetem magam. — Sokan megfutamodásról beszélnek majd... — Nem lehet megfutamodásnak tekinteni ezt a döntést, mert politikai zsarolás hatása alatt egy olyan esélyegyenlőtlenséget teremtő légkör viszonyai között tettem, amikor egyik politikai ellenfelem még azt az érvet sem átallotta felhasználni, hogy tulajdonképpen ő már győzött, én pedig megkímélhetném Sopront és az országot a közkiadásoktól, ha tudomásul venném vereségemet. Ez a kijelentés egy olyan párt képviselőjének a szájából hangzott el, amelyik nem sajnálta egy népszavazásba belehajszolni az országot, és annak több százmilliós költségét is az államháztartásra hárítani. Ezek azok a módszerek, amelyek nemcsak távol állnak tőlem, hanem felháborítanak. Már a kampány első szakaszában éreztem az ilyen politikai zsarolások és etikátlanságok és megnyilvánulások összes terhét, hiszen gyűléseimen személyes provokációk és egyéb választási etikába tartozó jelenségek fordultak elő. Vesztettem Sopronban, mert akkor sem vagyok alkalmas eszközök alkalmazására, ha ellenem ilyen eszközökkel befolyásolják a közvéleményt. Vesztettem, mert úgy hittem, személyeskedés és személyiséget sértő megnyilvánulások nélkül is lehet küzdelmet folytatni, mert azt gondoltam, hogy a programok és az érvek elegendők egy indulatoktól túlfűtött, és okkal elégedetlen társadalomban a racionális döntés meghozatalára. Vesztettem, mert nem mértem kellő súllyal, hogy személyes tisztességem, politikai képességeim és eddig vállalt szerepem sem elegendő ellensúlyozni az előbb említett módszereket, és a pártomat terhelő előítéleteket. Ugyanakkor nem vesztettem el a hitemet a soproniakban és a város lehetőségeiben. Ehhez a városhoz és környékéhez, népéhez a viszonyom nem konjunkturális természetű, és a jó érzésen nem változtathat az a körülmény, hogy negyven esztendő kihagyása után a nyilvánosság torzult szerkezetében az egyoldalú és félrevezető propaganda világában nemcsak Sopronban, hanem az ország más részein is tájékozódási zavarok keletkeztek, így, ezt a kétségtelenül kellemetlen, életemben a megrázó élmények közé tartozó vereséget, mégis epizódnak tartom. Hiszen, mindez valóban csak múló epizód lehet egy olyan város életében, amely éppen európaisága és magyarsága ötvözeteként maga vívta a helyét a nemzettudatban. Bízom abban, hogy a soproniak találnak méltó, a városhoz igazán hűséges jelöltet, és igazi választási lehetőséget ebben a kínálatban, hogy ez a város valóban magyar maradjon és az ottaniak közéletében a kihívások ellenére is a tolerancia legyen a jellemző magatartás. — A választási eseményektől, azzal a jóleső érzéssel búcsúzom keserűségem ellenére, hogy Sopronban így is ezrek tanúskodtak irántam bizalmukról, hogy a kampány még közelebb hozott a városhoz, sok új barátot szerezhettem, s remélem, ha nem is képviselőként, de más módon hasznára lehetek a városnak. És talán folytathatom azt a gondolatot, amely a soproni programomban a legfontosabb volt, hogy ez a város az ország legdíszesebb kapuja legyen, amelyen át minden irányban értékek közlekednek, s e nyitott kapu valóban Európára tekint. Császár Nagy László A Magyar Nemzet telefonszámai: 141- 43-20 122-24-00 122-12-85 142- 93-50 22 óra után: 122-10-09 titkársági 122-05-45 (öt cm ötszer többi tiám előtt it tervezkedjék egy 1-1 tárcázn!) Magyar Nemzet MI EZ A HALLGATÁS? Tehetetlen szemtanúi vagyunk annak, hogy megnyomorítják nemzetünket Erdélyben. A televízió jóvoltából az egész világ láthatta, hogyan vernek agyon magyarokat a nyílt utcán. És ha van ennél is borzalmasabb, akkor azt is megértük: a magyar áldozatokat románnak nyilvánítja a romániai tömegtájékoztatás, s úgy közvetíti ezeket a képsorokat, mintha magyarok vernének agyon románokat. 1900. március 20-a azonban nem Szent Bertalan-éj volt, hanem inkább kristályéjszaka. A képernyőkön mindenki jól láthatta, hogy a gyűlölködve öldöklő tömeget nem középkori parasztok, hanem nagyon is városias emberek alkották, és félő, hogy az a megfélemlítés, amely végbement, a torkára forrasztja a szót az erdélyi magyarságnak. De a Harmadik Birodalom 1938-as kristályéjszakájának zsidó hulláiról nem közölt a nemzetiszocialista tömegtájékoztatás olyan képeket, mintha azon a zsidók által meggyilkolt árja németek lennének láthatók. De kereshetünk bármily szavakat megaláztatásunkra, fordulhatunk bárhová a világon, nem számíthatunk arra, hogy valahonnan kívülről, valaki más megváltoztathatja a dolgok menetét, ha maguk a románok erre nem hajlandók. És ismerve a térség történelmi nyomorúságát, ez a változás hosszú, kínkeserves folyamat lesz. Most talán átélhetjük azt, amit átélhetett egy örmény vagy egy zsidó. Azt a kiszolgáltatottságot, azt a tudatot, hogy kivert eb módján nem vagyunk biztonságban saját szülőföldünkön, s találomra igazoltató civil csoportok verhetnek össze a nyílt utcán, azaiért kiderül az igazolványunk vagy a kiejtésünk alapján, hogy magyarok (zsidók, örmények) vagyunk. Bízom benne, hogy kisebbségben vannak, akik azt tették velünk, amit tettek Erdélyben, s tudom, vannak a szomszéd nemzetben, akik nemcsak szégyellik magukat a történtek miatt, de maguk is félnek — s ezért többségük még hallgat. Előbb-utóbb azonban meg kell majd szólalniuk, mert minden népnek magának kell megbirkóznia saját indulataival. Mi miért hallgatunk? A Váci úton, a baptista kápolna közelében kétméteres zsidó csillag, mellette a felirat: „Zsidó SZDSZ”. A Moszkva téren, a földalatti épületének homlokzatán, hat méter magasságban — hiába festették át gyors kezek, mégis kivehető — méteres felirat: „SZDSZ =·» zsidók”, azaz aszfaltra festve pedig szanaszét: „VAN KIÚT = Izraelbe”, és „Cionizmus = SZDSZ *= magyar halál”. Végig a Nádor utcában, Tamás Gáspár Miklós plakátjain a felirat: „Ez a zsidó , és Magyar Bálint, Pető Iván, Rajk László vagy a Fidesz plakátjain: „Zsidók”. Jelentéktelen ügy? Törpe kisebbség csinál csak ilyet? Ne feketítsük be magunkat? A zsidók is hibásak? [Mit követtek el, hogy Izraelbe kell toloncolni őket? Hogy a zsidó szót úgy használják szitokként, ahogy lassan a magyart ( bozgor, sehonnal) Erdélyben?] Észrevesszük, hogy ugyanezeket az érveket vágják a fejünkhöz, ha szót emelünk az ellen, amit ellenünk követnek el Erdélyben? Vagy magunkat nem kell ugyanazzal a mércével mérni, mint az ellenünk vétkezőket? Egy zsidó félelme nem ugyanolyan súllyal esik a latba, mint egy erdélyi magyaré? Milyen megnyugvás és öröm, ha egy román megszólal az érdekünkben! Milyen hálásak vagyünk azokért a megértő szavakért, melyeket Smaranda Enache, a marosvásárhelyi bábszínház igazgatónője vagy Gelu Peteanu román író mondott ! Lehet, hogy egy-egy személyes gesztus, egyegy névvel jelzett tiltakozás önmagában nem változtathat a dolgokon — de nekünk vigasztaló bizonyíték arra, hogy van remény ... Egy zsidó — vagy az, aki csak azért zsidó, mert ezt mondják róla — talán nem várhatja el ugyanezt? Hogy van az, hogy az elmúlt hónapokban, mióta az antiszemitizmus felerősödését tapasztalom hazámban, nem akadt egyetlen közismert magyar művész, tudós vagy politikus, aki a nyilvánosság előtt szót emelt volna a becsületünkért? Aki nem csupán abból a célból nyilatkozna meg, hogy magáról az antiszemitizmus vádját utasítsa el, hanem, hogy elutasítsa azokat, akik — a választási küzdelem során is — ezeket a szövegeket próbálják beleégetni társadalmi köztudatunkba? Hogy lehet az, hogy ez ügyben egyetlen íróbarátom sem szólalt meg, személyesen hitet téve e konkrét ügyben a hazám történelmét formáló európai keresztény eszmék mellett? Nem fontos? Nem léteznek ezek a gyűlölködő feliratok? Nyíltan ma senki sem lép fel antiszemita politikai programmal. Ahogy a Vatra Romaneasca elnöke, Radu Ciontea sem vallja magát magyarellenesnek, hiszen így nyilatkozott: „Egyébként is, hogyan is gyűlölhetném én magát, amiért magyar...?” De lehetetlen, szinte dermesztő elhinni, hogy éles szemű, a társadalmi kommunikációban tökélyre vitt észlelőképességel bíró emberek ne tapasztalhatták volna léptennyomon, hogy szűkebb vagy tágabb környezetükben lezsidóznak embereket és politikai pártokat. Hogy lehet az, hogy egyetlen politikai párt sem látta erkölcsi szükségét annak, hogy elhatárolja magát az SZDSZ és a Fidesz zsidóvá nyilvánításától? Vesztett volna általa valamit? Ebben az ügyben nekünk, nem zsidóknak kell megszólalnunk) Vagy lehetséges, hogy mi is tartunk valamitől? Ungváry Rudolf Hétfő, 1090. április 2. PARLAMENTEN KÍVÜLI ELLENZÉK MÁR VAN - A magyar belpolitika hosszú hete A múlt hét valójában a megelőző hét szombatján kezdődött, s minden bizonnyal még ma is tart, de az sem elképzelhetetlen, hogy fittyet hányva a már jó ideje bevált időszámításra, csak vasárnap este hatkor ér véget, mikor nagy valószínűséggel befejeződik az országgyűlési képviselőválasztások második fordulója. A krónikás bizonytalansága mindenképpen indokolt, mert hiszen ez az az időszaka történelmi megújulásunknak, amikor teljes bizonyossággal csupán (csupán?) a rendszerváltás ténye állapítható meg, ám ami körülötte, érette történik — még a legjobb szándékkal is —, az már legalább kétesélyes. Szóval bátran lehetünk patetikus hangulatban mert valóban történelmi hosszú hetet élünk meg, ebben a fárasztó, eufóriás menetelésben a legtöbben még a hétköznapok szörnyűségeit is bocsánatosnak minősítjük. Mert azt azért senki se higgye, hogy az élelmes pártokon kívül bármilyen kereskedelmi cég is olcsóbban kínálna megvételre bármit, sőt: az élelmiszerüzletek vezetői, eladói, pénztárosai a megmondhatói, hogy tevékenységük jelentős részét a jeles napokon is az újabb és újabb árak rögzítése tölti ki. Mégis tévedés lenne azt hinni, hogy e veszélyeztetettség érintettjei túlságosan nagy figyelmet szentelnek a rendszerváltással járó perlekedéseknek. Számukra az itt most felmondandó szintézis nem pótolhat semmiféle hiátust, még akkor sem, ha egyikük-másikuk a hirtelen rájuk törő riporterek- valamelyikének szavazás előtt vagy közvetlenül utána azt nyilatkozta, hogy ők bizony jót szeretnének. S az már a többpártrendszerű parlamenten múlik majd, hogy még életükben megtudhassák, érzékelhessék, mi is az a jó úgy istenigazából. Ehhez képest sok minden eltörpül. A kampánycsend alatti kisebb-nagyobb stiklik éppen úgy, mint az a felejthető blamázs, ami a 24 órás televíziós közvetítés végén megállapítható volt, hogy tudniillik, alig volt miről tájékoztatni a virrasztó Magyarországot. S a nem hivatalos eredmények is csak 50 óra elteltével kerülhettek nyilvánosságra. Folyt ez egymásra mutogatás, a korábbi, elvetett érvekre való hivatkozás, pusztán azért, mert „a számítógépes adatrögzítést továbbító rendszer — olvashattuk az Országos Választási Bizottság jelentését — nem tudott felnőni a feladathoz”. Az állapotok érzékeltetésére talán a legjellemzőbb az, hogy hétfő este tízkor, vagyis 30 órával az urnák felnyitása után Csiba Tibor, a BM Választási Iroda vezetője sürgős elfoglaltságára hivatkozva ismeretlen helyre távozod. Ezután derült ki, hogy a jegyzőkönyvek egy része még hiányzik. Máshonnan meg azt jelezték, hogy a választási bizottságok tagjai fogják magukat és hazamentek pihenni. Mindez nem változtat a tényen, hogy a választásra jogosultak csaknem kétharmada eleget tett állampolgári kötelezettségének, s csak néhány körzetben bizonyult érvénytelennek a választás, amelynek következményeként hat párt elbúcsúzott a parlamenti képviseletitől. Az egyik nagy vesztes főembere úgy nyilatkozott, hogy sebaj, ők majd parlamenten kívüli ellenzékként működnek a továbbiakban. Hasonló bulvárszenizációként hatott a nemzet asszonyából feltehetően az újrakezdés asszonyává lett Petrasovics Anna kiborulása, aki — még mielőtt általa ismeretlen kórházba szállították volna — azt hangoztatta, hogy az MSZP elorozta pártjától a szociáldemokrata eszméket. Már-már mindenki belenyugodott a vereségbe, mikor kiderült, hogy Budapest egyes választókörzeteiben az érvénytelennek minősített szavazatok közül mintegy 40 százalék mégis érvényes. Nosza, kardot rántott erre a már korábban kapitulált Hazafias Választási Koalíció első embere s kezdeményezte az érvénytelen szavazatok felülvizsgálatát. Ekkor úgy nézett ki, ugrott az április 8-ára kitűzött második forduló. Ráadásul a négy százalék közelében lévő pártok (MSZMP, MSZDP), és az egyébként kiemelkedően szereplő MSZP is szorgalmazni kezdte az országosan több mint százhetvenegyezer érvénytelen szavazat szúrópróbaszerű ellenőrzését, ami rengeteg időt igényelt volna, s ezért az Országos Választási Bizottság többségi akarattal, bölcsen, az indítvány ellen voksolt, így a csütörtök esti híradásokban „már" nyilvánosságra is kerülhetett a választás első fordulójának hiteles végeredménye. A hatok persze, már mindent jóval előbb tudtak, miután saját csatornáik dacoltak az akadályoztatással, így nem csoda, hogy a két legerősebb párt, az MDF és az SZDSZ már a hétfői nemzetközi sajtótájékoztatón egyaránt győztesnek mondta magát. S ettől azóta sem tágítanak, miközben kitartóan és maradék anyagi lehetőségeik latbavetésével, akár fizetett hirdetés formájában is hatalmas pofonokat adnak egymásnak. A legnagyobb sértés természetesen a másik párt valamelyik prominens személyiségének a lekommunistázása, amire a méltó válasz csak a viszontlekommunistázás lehet természetesen. Találgathatunk hát, lesz-e a többpártrendszerű parlamentnek erős kormánya, vagy sem. Több szempont is amellett szól, hogy lépjenek koalícióra a magyar demokraták a szabaddemokratákkal, egy ideig hajlottak is erre, ám legújabban Antall József ezt a megoldást már csak végszükség esetén véli elképzelhetőnek, mint amilyen 1929-ben vagy közvetlenül a felszabadulás után volt kérdés persze, hogy az első forduló után valóban erősebbnek látszó MDF képes lesz-e az SZDSZ és az MSZMP mellőzésével többséget toborozni a parlamentben. Nyilván sok múlik azon, hogy az önnön mércéjüktől messze elmaradó kisgazdák végül kihez csatlakoznak. Néhány napja még mindkét listavezető párt természetes szövetségesének nevezte jól felfogott érdekük következtében őket. Esélyes a kormányalakításra kétségkívül az MDF. Habár az SZDSZ matematikusai szerint — hála a választási törvény torzításainak — a szavazatok száma nincs arányban a mandátumokéval. Ily módon — így az előrejelzés — megfordulhat az első forduló után kialakult sorrend, s ők kerülhetnek kormányalakító pozícióba. Gyengéje ezen okoskodásnak az, hogy nem számol az időközben „hallgataggá lett” pártok híveinek második szándékú pártalakításával. Márpedig úgy tűnik, a vesztes pártok inkább az MDF-hez húznak. Különösen azok után, hogy a kisgazdapárt — politikai bizottságának állásfoglalása és főtitkárának tiltakozása ellenére — választási szövetségre lépett a demokrata fórummal. Miközben több megyében már megalkudtak az ottani kisgazdák a szabaddemokratákkal, hogy egymás, még versenyben lévő jelöltjeit támogatják, attól függően, ki van kedvezőbb helyzetben. Hasonló, bár sokkal egyértelműbb egyezség jött létre az SZDSZ és a Fidesz között. Minden mellett és minden ellen szóló érv. A legtetszetősebb ezek közül, hogy semmiféle pártérdek ne kerüljön az ország érdekei fölé. Hát nem tudom... Mert lehet mindenféle kormánykoalíció. Olyan is, amelybe csak az MSZP-t nem veszik be, s olyan is, ahol az ellenzék soraiban egymás mellett ülnek a szocialisták és szabaddemokraták, ami még egy amúgy gyenge kormánykoalíciót is „megerősíthet”. Erős kormány nélkül pedig aligha boldogulunk. Éppen ezért az utolsó pillanatig van valószínűsége az MDF és SZDSZ megbékélésének, vagy ha úgy tetszik, kényszerházasságának, amelynek realtása erősödő acsarkodások közepette is leginkább a gazdaságról vallott rokonítható elképzelésekben van. No, meg vélhetően, a nemzet sorsáért, jövőjéért deklarált és nyilván át is érzett aggódásban... Ily módon igazuk lehet azoknak, akik a magyarországi helyzetet az izraelihez hasonlítják, ahol a két legerősebb párt végül újra és újra fegyverszünetet köt egymással. Mert az könnyen végzetessé válhat, ha a két erős gyökerű nemzeti tradíció, a népi és a polgári között tovább éleződik a viszály. Kibbnek persze, semmi nem drága. Vonatkozik ez a jelenlegi, végsőkig kitartó kormányra is, amely arra akarná rábírni az Alkotmánybíróságot, hogy a kamatadó megsemmisítését viszszamenőleg rendelje el. Látszólag megfeledkezve arról, hogy minden ellenállással és tiltakozással dacolva, a költségvetési deficitet pótlandó, éppen ez a kormány volt az, amely végül ráerőszakolta akaratát a már időközben nyugállományba vonult Országgyűlésre a kamatadó elfogadtatásával. De hát a rendszerváltás idején a leköszönő kormány igyekszik jó benyomást kelteni, mert hiszen tagjai továbbra is boldogulni szándékoznak a politikai vagy a civil életben. Ennek megfelelően „adták fel” a hetvenkettedik órában a rádiót és a televíziót felügyelő kuratóriumot is, amely úgymond, betöltötte hivatását, s csupán a következő kormány hivatalba lépéséig végzi áldásos tevékenységét. Kertész Fiter