Magyar Nemzet, 1990. május (53. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-02 / 101. szám

A rendszerváltás nyitánya: ma megalakul az új Országgyűlés Ára: 0,50 forintMagyar Nemzet ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR Ni­rrda 1990. máj·1­2. Lili. ήί·Ι.··ι ΙΟΙ. szám A.% első nap Azt hiszem, ennek a vezér­cikknek nem itt a helye. És az ideje. Azt hiszem, ma nem kel­lene semmit közölnünk: tabula rasát kell csinálni mindannyi­unknak. Tiszta lapot. Tiszta újságot is. A szabadság első napján el kellene felejtenünk az elmúlt negyvenöt évet. Meg az előző négyszázat. A megaláztatásain­kat, a gyötrődéseinket, a bű­neinket. Felejtenünk kellene Majtényt és Világost, Újvidé­­ket és a Duna-partot, az And­­rássy út 60-at és a Kilián lak­tanyát. A szabadság első nap­ján felejtsük el az előző rend­szer kötelmeit: az egypártural­­mat, a centralista államesz­ményt, a Lenintől kiagyalt és Sztálintól bevezetett „létező szocializmust”. El kell felejteni egész eddigi életünket. Amit nem tudunk elfelejte­ni. Arra gondolok, hogy elemis­ta koromban milyen büszke voltam, amikor tulajdonképpen­­tarkón ütöttek azzal, hogy a nyakamba kötötték az úttörő­­nyakkendőt. Arra gondolok, hogy amikor az orosztanárom —­ az iskola párttitkára — megtudta, hogy ministrálok, a Regnum Marianumban, kirú­gással és az ország összes tan­intézetéből való kitiltással fe­nyegetőzött. Arra gondolok, hogy a vasárnapi ebédeken édesapám mindig kioktatott: amit otthon beszélünk, azt ne közöljem a barátaimmal sem. Mert az csak és kizárólag a mi ügyünk. A család dolga. Dehogyis volt az! A szabadság, vagyis a de­mokratikus parlament össze­­ülésének első napján eszembe jut, hogy eddigi életem foly­tonos félelemmel telt. Még most, e sorok írásakor is szo­rít a torkom: hát lehet ezt, sza­bad ezt, érdemes ezt? Nem vol­na helyesebb tisztes dolgozó­ként élni, bólogatni, zaftos jö­vedelmeket besöpörni — és hagyni a csudába az egészet? Nem volna okosabb állást vál­lalni Közép-Amerikában vagy Dél-Afrikában, fölmarkolni a kemény dollárt és nem törőd­ni semmivel? Bizonyhogy. De a kutya mindenit... A szabadság, azaz a demok­ratikus parlament összeülésé­­nek első napja jó alkalom, hogy átgondoljuk, mikor és miben hibáztunk. Mulasztásunk és vétkünk — temérdek. Hiába mondják egyes pártvezérek és leendő miniszterek, hogy az ő múltjuk tiszta, s ezért a jövő­jük biztos — ez itt általában nem lehet igaz. Mindnyájan megalkudtunk. Mindnyájan le­feküdtünk. Mindnyájan küsz­ködtünk azért, hogy életben maradjunk. Sikerült. Hogy milyen áron, azt majd most kell firtatnunk. A szabadság, tehát a demok­ratikus parlament összeülésé­­nek első napja kiváló lehetőség a kibékülésre. Egyszerű állam­polgárként és gyarló hírlapíró­ként egyaránt kínlódva éltem át a választási kampányt és az azt követő presztizsvitákat. Méltatlan volt ez a többségi párthoz — és méltatlan a ki­sebbségi ellenzékhez is. A ma­gukat joggal demokratának ne­vező magyarok és szabadok ez­úttal elvetették a sulykot. De... talán ma megtalálják. Bibó István szerint a szabad­ság, a félelem megszüntetése. Kérem, én eltökéltem, hogy mától nem félek. Nincs kitől és mitől. Az alakuló hatalmak — szerintem­ — úgy döntenek, hogy mellém állnak. És értem dolgoznak. Ne is figyeljek rá­juk, mert nincs miért. A kor­mányzás és a parlamentálás az ő­­dolguk. Hát bízzak bennük. A múlt hét végén Budapest­re látogatott a dalai láma. Járt a Szent István-bazilikában is. Ott mondta, hogy „minden em­beri lény a boldogságra törek­szik, ám a boldogság feltétele a béke, ezért minden embernek a békére kell törekednie”. A buddhizmus roppant toleráns. Bódhiszattva — szent vagy félisten — lehet akárki, aki segíti,­­ hogy a létező lények szenvedésmentes életet éljenek. A buddhizmus elfogadja Jézust és Assisi Ferencet, Szűz Máriát és Teréz anyát. De nem ismeri el a mi Szent Istvánunkat. Mert ölt — hisz élnie kellett. Itt állunk a magunk Szent Istvánéval és ezer évével. Egy történelemmel, amelyhez a fegyver adja a fejezetcímeket. Tatárjárás, törökdúlás, forra­dalmak, szabadságharcok. Ter­mészetesen nem lennénk, ha nem lettek volna itt Szent Ist­vánok, és Lászlók és Mátyás királyok. Természetesen arra kell törekednünk, hogy soha többé ne legyenek. Mert nin­csen rájuk már szükség. Béke lesz, ahogy a láma szeretné. Béke lesz, ahogy az európai em­ber mindig is elképzelte — csak eddig nem valósította meg. A szabadság feltételezi a fe­lelősséget. Csak azt tehetem szabadon — s ez a szabadság lényege —, amivel nem ártok másnak. Értendő ez a politika vetületében is. A ma összeülő parlament szabad a közelmúlt terheitől — ezért felelős a nép­nek, amely megválasztotta. Egész egyszerűen nem követhe­ti el azt a vétket, hogy ne az ország hasznára politizáljon. Itt nem dominálhatnak a párt­érdekek — csak Magyarország holnapja. Tudom, ez kizárólag a többpártrendszerben mani­fesztálódhat. De nem a több­pártrendszer a cél, hanem az, hogy életben maradjunk. A fe­lelősségünk itt és most ezért nagyobb minden eddiginél. „Minden emberi lény a bol­dogságra törekszik” — idéztem az imént a dalai lámát. Életé­ben azonban, ezt tudjuk Arisztotelésztől, egyetlen em­bert sem nevezhetünk boldog­nak, hiszen az élete nem tel­jes élet. Egy nép sem lehet bol­dog, de mint az egyes ember­nek, a közösségnek is töreked­nie kell a boldogságra. És a kö­zösség vezetőinek kötelességük, hogy az erényhez és a jóléthez vezető utat megmutassák. S az­tán bízzák a közösségre, vajon elfogadja azt az utat vagy sem. Sokat emlegetjük, hogy mi most Európába térünk, a civili­zált világba igyekszünk, a mű­velt Nyugathoz húzunk. A sza­badság első napján ki merem jelenteni, hogy: nem — mi a boldog életre vágyunk. Egy em­bernek, legyen akár a dalai láma, ezt joga van kijelenteni. Egy nemzetnek — muszáj. S ha majd azt mondja egyszer, hogy nem szenved és nem elé­gedetlen, az lesz az a nap, amelyre várunk. A szabadság második napja. Bálint B. András Rendhagyó szovjet május elseje Gorbacsov-ellenes tüntetés a moszkvai felvonuláson Az újabb túszelengedés befolyásolhatja Washington közel-keleti magatartását A külpolitikai helyzet LEHURROGTÁK GORBACSOVOT, adták hírül vezető anyagaikban a nagy nemzetközi hírügynökségek, helyszíni tudósítóik jelentéseire hivatkozva, a moszkvai május elsejei eseményekről küldött beszámo­lóikban. A táviratokból kiderült, hogy a hagyományos nagy csin­nadrattával, és régebben már hónapokkal előre elpróbált, és évtizedek óta besulykolt koreográfia szerint elképzelt felvonulás ezúttal nem úgy alakult, ahogyan azt a szovjet vezetés szerette volna. Az ünnepség olykor kifejezetten Gorbacsov-ellenes tüntetéssé változott, különösen akkor, amikor az alternatív csoportok képviselői elérték a dísztribünt. Ezeket az eseményeket egyébként a szovjet televízió már nem közve­títette, mert szakított a hagyománnyal, és csak a felvonulás egy részét sugározta élőben. Meglepetést keltett, hogy éppen azt követően, amidőn az alternatí­vok megérkeztek a tribün elé, Gorbacsov és néhány más vezető is tá­vozott. A tudósítók külön szóltak arról, hogy a részvétel általában jóval kisebb volt, mint a korábbi jól szervezett alkalmakkor, a felozói­­alésok is bírálóak voltak, a transzparensek igen élesen fogalmazód­tak, a zászlók között pedig litván nemzeti lobogók is fel-feltűntek. A beszámolók pozitívumként éppen azt emlegették, hogy ezúttal viszony­lag szabadon bárki részt vehetett a felvonuláson. A hírügynökségi je­lentések általában is arról tudósítottak, hogy a volt szocialista orszá­gokban a korábbi évekhez képest jóval kisebb volt az ünneplés, és lát­ványos felvonulások helyett mindenhol inkább nagygyűléseket ren­deztek, illetve volt, ahol még azt­ sem. AZ ÚJABB TOSZSZABADULÁS ugyancsak a vezető hírek között szerepelt. Frank Reed professzor elengedése további reménykedésre ad okot, illetve ismételt találgatásokra a miérteket illetően. Washing­tonban természetesen azonnal cáfolták a háttéralkuról felröppent hí­reket, tagadva, hogy bármiféle ellenszolgáltatásra számíthatnának a túszelengedők. Mindössze a szokásos formulát ismételgették: „A jó szándék jó szándékot szül”. Bush ugyan személyesen mondott köszö­netet Szíriának és Iránnak,az állítólagos közbenjárásért, ugyanakkor egy jól időzített kormányzati jelentés változatlanul „terrorista orszá­gokként" emlegeti a két államot. A sebtiben megkérdezett szakértők véleménye eltér a hogyan to­­vábbot illetően. Az egyik tábor szerint a hajthatatlan magatartáshoz kell ragaszkodni, hiszen ez hozott most is eredményt. A másik ál­láspont ellenben azt vallja, immár két túsz kiszabadulása után valami kézzelfoghatót kell ellenszolgáltatásként nyújtani, különben a túsz­tartók elbizonytalanodnak. Látván, hogy nem értek el semmit, meg­makacsolják magukat, és nem engedik szabadon a többi foglyot. A gond persze az, hogy még mindig nem világos, kik a túsztartók, és mit is akarnak igazán, illetve az sem teljesen egyértelmű, hogy Irán­nak és Szíriának milyen befolyása van a szélsőségesekre. Bush elnök vélhetően többet tudhat, hiszen a hírügynökségek szerint az első sza­badon bocsátott túsz, Robert Polhill üzenetet is hozott volt fogva­tartói­tól. A szakértők abban egy véleményen vannak, hogy Irán és Szíria milyen megfontolásból igyekszik közbenjárni. Mindkét — egyébként egymást támogató ország — igyekszik kitörni diplomáciai elszigetelt­ségéből, különösen most, amikor a nagy rivális, Irak atomfegyver­gyártási botrányba bonyolódott. Irán gazdasági helyzete, a helyszíni értékelések szerint katasztrofális, szüksége van nyugati támogatásra, és az Egyesült Államokban befagyasztott sahvagyonra. Szíriát tovább­ra is támogatja ugyan Moszkva — mint ezt éppen a hét végi Asszad­­látogatás is bizonyította —, de a Szovjetunió keze immár nem ér el messzire, hiszen belső bajai alaposan megkötik külső tevékenységét. A hitele is romlott, bizonytalan szövetséges a változatlanul regionális hatalmi vágyakat dédelgető Damaszkusz számára. E helyi hatalmi as­pirációknak része Szíriának az a törekvése, hogy meghatározó tényező legyen Libanonban, amit a többi között a helyi szélsőséges csoportok befolyásának a letörésével is igyekszik elérni. Ennek egyik módja, hogy ezeket a csoportokat megpróbálja megfosztani legfőbb aduiktól, nyugati túszaiktól. A túszhelyzetet elemzők rendre megemlítik, hogy Izrael szerepe is kulcsfontosságú, hiszen éppen a palesztinokkal való egyezkedés végett szeretnének hatni a Közép- és Közel-Kelet államai Washingtonra, va­lamint a többi nyugati országra, hogy ezek alku megkötésére ösz­tönözzék Izraelt. Csakhogy Jeruzsálemnek is vannak ütőkártyái, mert az ő fogságában vannak azok a síiták — mint híres és hírhedt Obefi sejk —, akiknek a kiszabadulását szeretnék elérni maguk a libanoni túsztartók, akik számára ez az első számú cél. Jeruzsálem rendre el­utasította a csereakció lehetőségét, ugyanakkor, homályosan ugyan, de fenntartotta magának az esetleges, egyoldalú jóindulat gyakorlásának a lehetőségét. (T. J.) Mozk­vai tudósítónk telexe Alternatív felvonulás a Vörös téren Moszkva, május 1. A növekvő társadalmi feszült­ség jegyében tartották meg a Szovjetunió több városában a hagyományos május elsejei fel­vonulást. Moszkvában a hivata­los ünnepséget követően az alter­natív szervezetek vonultak vé­gig a Vörös téren, majd a litván függetlenséggel rokonszenvezők vették birtokukba a központot. A szovjet vezetés párt- és Corba­­ssou-ellenes jelszavak közepette hagyta el a dísztribünt. Lenin­­grádban a szovjethatalom fennál­lása óta először elmaradt a ha­gyományos munkásdemonstráció, helyette a Palota téren a demok- ralikus mozgalmak ,nagygyűlést tartottak Nem volt felvonulás Jerevánban sem. A szovjet központi televízió az egy óráig tervezett adás helyett már körülbelül fél tizenkettőkor beszüntette közvetítését a Vörös térről. Egyrészt ugyanis a várt­nál jóval kevesebben vettek részt a felvonuláson — ezt a TASZSZ is elismerte —, másrészt a de­monstráció pártellenes tüntetés­be torkollt. Kezdetben a szakszervezet szer­vezésében zajlott a megmozdu­lás. A mauzóleum dísztribünjén felsorakozott a szovjet vezetés. Mihail Gorbacsov, Nyikolaj Rizs­kov, Anatolij Lukjanov és má­sok. Közöttük kapott helyet Gav­­ril Popov közgazdász is,­­a fő­városi tanács áprlis 20-án meg­választott elnöke, a demokrati­kus ellenzék egyik ismert vezér­alakja. Már a szakszervezeti ren­dezvényt is bizonyos ellenzéki­ség lengte körül. A piaci viszo­nyokra való áttéréssel, a gazdasá­gi radikális, reformokkal szem­ben Gennagyij Janajev, a szak­­szervezetek nemrégiben megvá­lasztott elnöke a dolgozói érdek­­védelem szükségességét, a rögzí­tett élelmiszerárak fontosságát hangoztatta. A hivatalos gyűlés befejezté­vel a teret fokozatosan a váro­si tanács és a választói egyesülé­sek által szervezett felvonulók oszlopai vették át. Bár a magas­ba emelt plakátokon, régi orosz zászlókon már előre sejteni lehe­tett, hogy nem a fennálló rend­szer hívei közelítenek a Vörös tér felé, a rendfenntartó erők utat engedtek nekik. Bizonytalan­kodásukban is tükröződött a ket­tős hatalom: a hagyományos pártstruktúra és a választott de­mokratikus városi vezetés között éleződő ellentmondás. A TASZSZ minden­ől úgy számolt be, hogy „a felvonulók soraiban azon szervezetek és mozgalmak széles palettájának képviselői kaptak helyet, amelyek már a szovjet politikai élet érezhető realitásá­vá váltak" Továbbá, hogy ..egyes jelszavak szélsőségesek voltak, nem az erők konszolidálására hanem az alkotmányos hatalom­mal szembeni egyenes konfron­tációra szólítottak fel". Valójá­ban a plakátok között olyanokat lehetett felfedezni, hogy „Le az SZKP-val”. „Nem kell a dikta­tór­ikus elnök". ..Elég a gorbacso­­vizmiából. ..Nem akarunk az SZKP rabjai lenni". Ilyen légkörben hagyta el alig több mint másfél órával a hiva­talos ünnepség megkezdése után Gorbacsov és a szovjet vezetés többi tagja a dísztribünt. Az emelvény előtti térséget ekkor már azok uralták, akik litván zászlókat lobogtatva, a balti köz­társaság függetlensége mellett tüntettek. Lettországban, ahol május 3-án kezdődik a parlament üléssza­ka, amelynek egyik első napiren­di pontja a köztársaság függet­lensége. kedden befejeződött a lett állampolgárok kongresszusa , küldöttek, akik az 1940 előtti lakosokból és leszármazottaikból kerültek ki, csomagtervet fogad­tak el az önálló államiság hely­reállítására. Figyelmeztették a parlamentet: amennyiben eltér ettől az irányvonaltól, a kong­resszus alternatív hatalmat hoz létre. Ripa belvárosában a meg nem erősített hírek szerint má­jus elsején katonai járőrök cir­káltak. A TASZSZ mindössze annyit ismert el, hogy valóban deszantosok érkeztek a városba , a hírügynökség szerint azért, hogy a május 9-i győzelmi fel­vonuláson vegyenek részt. Lambert Gábor Washingtoni tudósítónktól Busht reagani diák bírálják. Rakerl szenátorok szorongatják Washington, május 1. A Litvániával kapcsolatos amerikai vita folytatódik, s a nyomás a Bush-kormányra fo­kozódik. Órákon át rezdüléstelen arccal, készségesen magyarázgatva kor­mánya politikáját, de néha azért elárulva türelmetlenségét felelge­­tett kedden délelőtt James Baker külügyminiszter egy (más témá­jú) szenátusi meghallgatáson a tőle és elnökétől Vilnius egyér­telmű támogatását számonkérő, főleg konzervatív politikusoknak. Hát nem látjuk, hogy Moszkva „gazdasági agressziót" követ el? — kérdezte vádlóan D'Amato New York-i republikánus szená­tor, akinek munkatársai elmond­ták, hogy reggel telefonon beszélt Landsbergis litván elnökkel, s tőle megtudta: nem igaz, hogy Moszkva enyhítette volna a blo­kádot. Landsbergis tájékoztatta a múlt heti republikánus „lázadást" szervező szenátort, hogy a litván lakosság elszántsága töretlen, ám a gondok súlyosbodnak. D'Ama­to azért kedden be is terjesztett egy törvény­kiegészítést, amely megtiltaná Busának, hogy akár­csak ajánlja is kongresszusi jó­váhagyásra a szovjet—amerikai gazdasági megállapodásokat, amíg a Litvánia elleni blokád lé­tezik. Baker ismétlődően hangoztatta, hogy kormánya nagyon is „erős" álláspontot foglal el, és igenis „nyomást" gyakorol Moszkvára minden létező csatornán át. S ha „ma még" és „egyelőre" nem él is a gazdasági megtorlásokkal, Baker e megfogalmazásai ezt adott esetre kilátásba helyezték. Csakhát éppen ez a vita tárgya­: nem indokolná-e maga a blokád e lépéseket? Baker védte főnöke jogát a rugalmas politika meg­őrzésére, s megint hangsúlyozta a szovjetektől várt fegyvercsök­­kentések vagy éppen közép-euró­pai csapatkivonások iránti ame­rikai érdekeltséget Decoucini sze­nátor ama kérdésére azonban, hogy netán azt hiszi, Moszkva „megfordíthatná" kelet-európai politikáját, a külügyminiszter gyorsan nemmel felelt. Egyébként a Fehér Ház a külügyminiszter meghallgatásával egy időben je­lentette be, hogy az elnök csü­törtökön fogadja a Washingtonba látogató litván miniszterelnökitől. Hogy mekkora a Fehér Ház nyomása a Kremlre, az is e vita tárgya, ám a Bush és Baker bí­rálatához hétfőn a Kreppa-kor­­mány egyik külügyminiszter -he­lyettese is csatlakozott, a hétfői The New York Timesnak írt ve­zércikkével. „Masszív vereségre” számíthatunk Gorbacsov bukása !

Next