Magyar Nemzet, 1990. május (53. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-02 / 101. szám
A rendszerváltás nyitánya: ma megalakul az új Országgyűlés Ára: 0,50 forintMagyar Nemzet ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR Nirrda 1990. máj·12. Lili. ήί·Ι.··ι ΙΟΙ. szám A.% első nap Azt hiszem, ennek a vezércikknek nem itt a helye. És az ideje. Azt hiszem, ma nem kellene semmit közölnünk: tabula rasát kell csinálni mindannyiunknak. Tiszta lapot. Tiszta újságot is. A szabadság első napján el kellene felejtenünk az elmúlt negyvenöt évet. Meg az előző négyszázat. A megaláztatásainkat, a gyötrődéseinket, a bűneinket. Felejtenünk kellene Majtényt és Világost, Újvidéket és a Duna-partot, az Andrássy út 60-at és a Kilián laktanyát. A szabadság első napján felejtsük el az előző rendszer kötelmeit: az egypárturalmat, a centralista állameszményt, a Lenintől kiagyalt és Sztálintól bevezetett „létező szocializmust”. El kell felejteni egész eddigi életünket. Amit nem tudunk elfelejteni. Arra gondolok, hogy elemista koromban milyen büszke voltam, amikor tulajdonképpentarkón ütöttek azzal, hogy a nyakamba kötötték az úttörőnyakkendőt. Arra gondolok, hogy amikor az orosztanárom — az iskola párttitkára — megtudta, hogy ministrálok, a Regnum Marianumban, kirúgással és az ország összes tanintézetéből való kitiltással fenyegetőzött. Arra gondolok, hogy a vasárnapi ebédeken édesapám mindig kioktatott: amit otthon beszélünk, azt ne közöljem a barátaimmal sem. Mert az csak és kizárólag a mi ügyünk. A család dolga. Dehogyis volt az! A szabadság, vagyis a demokratikus parlament összeülésének első napján eszembe jut, hogy eddigi életem folytonos félelemmel telt. Még most, e sorok írásakor is szorít a torkom: hát lehet ezt, szabad ezt, érdemes ezt? Nem volna helyesebb tisztes dolgozóként élni, bólogatni, zaftos jövedelmeket besöpörni — és hagyni a csudába az egészet? Nem volna okosabb állást vállalni Közép-Amerikában vagy Dél-Afrikában, fölmarkolni a kemény dollárt és nem törődni semmivel? Bizonyhogy. De a kutya mindenit... A szabadság, azaz a demokratikus parlament összeülésének első napja jó alkalom, hogy átgondoljuk, mikor és miben hibáztunk. Mulasztásunk és vétkünk — temérdek. Hiába mondják egyes pártvezérek és leendő miniszterek, hogy az ő múltjuk tiszta, s ezért a jövőjük biztos — ez itt általában nem lehet igaz. Mindnyájan megalkudtunk. Mindnyájan lefeküdtünk. Mindnyájan küszködtünk azért, hogy életben maradjunk. Sikerült. Hogy milyen áron, azt majd most kell firtatnunk. A szabadság, tehát a demokratikus parlament összeülésének első napja kiváló lehetőség a kibékülésre. Egyszerű állampolgárként és gyarló hírlapíróként egyaránt kínlódva éltem át a választási kampányt és az azt követő presztizsvitákat. Méltatlan volt ez a többségi párthoz — és méltatlan a kisebbségi ellenzékhez is. A magukat joggal demokratának nevező magyarok és szabadok ezúttal elvetették a sulykot. De... talán ma megtalálják. Bibó István szerint a szabadság, a félelem megszüntetése. Kérem, én eltökéltem, hogy mától nem félek. Nincs kitől és mitől. Az alakuló hatalmak — szerintem — úgy döntenek, hogy mellém állnak. És értem dolgoznak. Ne is figyeljek rájuk, mert nincs miért. A kormányzás és a parlamentálás az ődolguk. Hát bízzak bennük. A múlt hét végén Budapestre látogatott a dalai láma. Járt a Szent István-bazilikában is. Ott mondta, hogy „minden emberi lény a boldogságra törekszik, ám a boldogság feltétele a béke, ezért minden embernek a békére kell törekednie”. A buddhizmus roppant toleráns. Bódhiszattva — szent vagy félisten — lehet akárki, aki segíti, hogy a létező lények szenvedésmentes életet éljenek. A buddhizmus elfogadja Jézust és Assisi Ferencet, Szűz Máriát és Teréz anyát. De nem ismeri el a mi Szent Istvánunkat. Mert ölt — hisz élnie kellett. Itt állunk a magunk Szent Istvánéval és ezer évével. Egy történelemmel, amelyhez a fegyver adja a fejezetcímeket. Tatárjárás, törökdúlás, forradalmak, szabadságharcok. Természetesen nem lennénk, ha nem lettek volna itt Szent Istvánok, és Lászlók és Mátyás királyok. Természetesen arra kell törekednünk, hogy soha többé ne legyenek. Mert nincsen rájuk már szükség. Béke lesz, ahogy a láma szeretné. Béke lesz, ahogy az európai ember mindig is elképzelte — csak eddig nem valósította meg. A szabadság feltételezi a felelősséget. Csak azt tehetem szabadon — s ez a szabadság lényege —, amivel nem ártok másnak. Értendő ez a politika vetületében is. A ma összeülő parlament szabad a közelmúlt terheitől — ezért felelős a népnek, amely megválasztotta. Egész egyszerűen nem követheti el azt a vétket, hogy ne az ország hasznára politizáljon. Itt nem dominálhatnak a pártérdekek — csak Magyarország holnapja. Tudom, ez kizárólag a többpártrendszerben manifesztálódhat. De nem a többpártrendszer a cél, hanem az, hogy életben maradjunk. A felelősségünk itt és most ezért nagyobb minden eddiginél. „Minden emberi lény a boldogságra törekszik” — idéztem az imént a dalai lámát. Életében azonban, ezt tudjuk Arisztotelésztől, egyetlen embert sem nevezhetünk boldognak, hiszen az élete nem teljes élet. Egy nép sem lehet boldog, de mint az egyes embernek, a közösségnek is törekednie kell a boldogságra. És a közösség vezetőinek kötelességük, hogy az erényhez és a jóléthez vezető utat megmutassák. S aztán bízzák a közösségre, vajon elfogadja azt az utat vagy sem. Sokat emlegetjük, hogy mi most Európába térünk, a civilizált világba igyekszünk, a művelt Nyugathoz húzunk. A szabadság első napján ki merem jelenteni, hogy: nem — mi a boldog életre vágyunk. Egy embernek, legyen akár a dalai láma, ezt joga van kijelenteni. Egy nemzetnek — muszáj. S ha majd azt mondja egyszer, hogy nem szenved és nem elégedetlen, az lesz az a nap, amelyre várunk. A szabadság második napja. Bálint B. András Rendhagyó szovjet május elseje Gorbacsov-ellenes tüntetés a moszkvai felvonuláson Az újabb túszelengedés befolyásolhatja Washington közel-keleti magatartását A külpolitikai helyzet LEHURROGTÁK GORBACSOVOT, adták hírül vezető anyagaikban a nagy nemzetközi hírügynökségek, helyszíni tudósítóik jelentéseire hivatkozva, a moszkvai május elsejei eseményekről küldött beszámolóikban. A táviratokból kiderült, hogy a hagyományos nagy csinnadrattával, és régebben már hónapokkal előre elpróbált, és évtizedek óta besulykolt koreográfia szerint elképzelt felvonulás ezúttal nem úgy alakult, ahogyan azt a szovjet vezetés szerette volna. Az ünnepség olykor kifejezetten Gorbacsov-ellenes tüntetéssé változott, különösen akkor, amikor az alternatív csoportok képviselői elérték a dísztribünt. Ezeket az eseményeket egyébként a szovjet televízió már nem közvetítette, mert szakított a hagyománnyal, és csak a felvonulás egy részét sugározta élőben. Meglepetést keltett, hogy éppen azt követően, amidőn az alternatívok megérkeztek a tribün elé, Gorbacsov és néhány más vezető is távozott. A tudósítók külön szóltak arról, hogy a részvétel általában jóval kisebb volt, mint a korábbi jól szervezett alkalmakkor, a felozóialésok is bírálóak voltak, a transzparensek igen élesen fogalmazódtak, a zászlók között pedig litván nemzeti lobogók is fel-feltűntek. A beszámolók pozitívumként éppen azt emlegették, hogy ezúttal viszonylag szabadon bárki részt vehetett a felvonuláson. A hírügynökségi jelentések általában is arról tudósítottak, hogy a volt szocialista országokban a korábbi évekhez képest jóval kisebb volt az ünneplés, és látványos felvonulások helyett mindenhol inkább nagygyűléseket rendeztek, illetve volt, ahol még azt sem. AZ ÚJABB TOSZSZABADULÁS ugyancsak a vezető hírek között szerepelt. Frank Reed professzor elengedése további reménykedésre ad okot, illetve ismételt találgatásokra a miérteket illetően. Washingtonban természetesen azonnal cáfolták a háttéralkuról felröppent híreket, tagadva, hogy bármiféle ellenszolgáltatásra számíthatnának a túszelengedők. Mindössze a szokásos formulát ismételgették: „A jó szándék jó szándékot szül”. Bush ugyan személyesen mondott köszönetet Szíriának és Iránnak,az állítólagos közbenjárásért, ugyanakkor egy jól időzített kormányzati jelentés változatlanul „terrorista országokként" emlegeti a két államot. A sebtiben megkérdezett szakértők véleménye eltér a hogyan továbbot illetően. Az egyik tábor szerint a hajthatatlan magatartáshoz kell ragaszkodni, hiszen ez hozott most is eredményt. A másik álláspont ellenben azt vallja, immár két túsz kiszabadulása után valami kézzelfoghatót kell ellenszolgáltatásként nyújtani, különben a túsztartók elbizonytalanodnak. Látván, hogy nem értek el semmit, megmakacsolják magukat, és nem engedik szabadon a többi foglyot. A gond persze az, hogy még mindig nem világos, kik a túsztartók, és mit is akarnak igazán, illetve az sem teljesen egyértelmű, hogy Iránnak és Szíriának milyen befolyása van a szélsőségesekre. Bush elnök vélhetően többet tudhat, hiszen a hírügynökségek szerint az első szabadon bocsátott túsz, Robert Polhill üzenetet is hozott volt fogvatartóitól. A szakértők abban egy véleményen vannak, hogy Irán és Szíria milyen megfontolásból igyekszik közbenjárni. Mindkét — egyébként egymást támogató ország — igyekszik kitörni diplomáciai elszigeteltségéből, különösen most, amikor a nagy rivális, Irak atomfegyvergyártási botrányba bonyolódott. Irán gazdasági helyzete, a helyszíni értékelések szerint katasztrofális, szüksége van nyugati támogatásra, és az Egyesült Államokban befagyasztott sahvagyonra. Szíriát továbbra is támogatja ugyan Moszkva — mint ezt éppen a hét végi Asszadlátogatás is bizonyította —, de a Szovjetunió keze immár nem ér el messzire, hiszen belső bajai alaposan megkötik külső tevékenységét. A hitele is romlott, bizonytalan szövetséges a változatlanul regionális hatalmi vágyakat dédelgető Damaszkusz számára. E helyi hatalmi aspirációknak része Szíriának az a törekvése, hogy meghatározó tényező legyen Libanonban, amit a többi között a helyi szélsőséges csoportok befolyásának a letörésével is igyekszik elérni. Ennek egyik módja, hogy ezeket a csoportokat megpróbálja megfosztani legfőbb aduiktól, nyugati túszaiktól. A túszhelyzetet elemzők rendre megemlítik, hogy Izrael szerepe is kulcsfontosságú, hiszen éppen a palesztinokkal való egyezkedés végett szeretnének hatni a Közép- és Közel-Kelet államai Washingtonra, valamint a többi nyugati országra, hogy ezek alku megkötésére ösztönözzék Izraelt. Csakhogy Jeruzsálemnek is vannak ütőkártyái, mert az ő fogságában vannak azok a síiták — mint híres és hírhedt Obefi sejk —, akiknek a kiszabadulását szeretnék elérni maguk a libanoni túsztartók, akik számára ez az első számú cél. Jeruzsálem rendre elutasította a csereakció lehetőségét, ugyanakkor, homályosan ugyan, de fenntartotta magának az esetleges, egyoldalú jóindulat gyakorlásának a lehetőségét. (T. J.) Mozkvai tudósítónk telexe Alternatív felvonulás a Vörös téren Moszkva, május 1. A növekvő társadalmi feszültség jegyében tartották meg a Szovjetunió több városában a hagyományos május elsejei felvonulást. Moszkvában a hivatalos ünnepséget követően az alternatív szervezetek vonultak végig a Vörös téren, majd a litván függetlenséggel rokonszenvezők vették birtokukba a központot. A szovjet vezetés párt- és Corbassou-ellenes jelszavak közepette hagyta el a dísztribünt. Leningrádban a szovjethatalom fennállása óta először elmaradt a hagyományos munkásdemonstráció, helyette a Palota téren a demok- ralikus mozgalmak ,nagygyűlést tartottak Nem volt felvonulás Jerevánban sem. A szovjet központi televízió az egy óráig tervezett adás helyett már körülbelül fél tizenkettőkor beszüntette közvetítését a Vörös térről. Egyrészt ugyanis a vártnál jóval kevesebben vettek részt a felvonuláson — ezt a TASZSZ is elismerte —, másrészt a demonstráció pártellenes tüntetésbe torkollt. Kezdetben a szakszervezet szervezésében zajlott a megmozdulás. A mauzóleum dísztribünjén felsorakozott a szovjet vezetés. Mihail Gorbacsov, Nyikolaj Rizskov, Anatolij Lukjanov és mások. Közöttük kapott helyet Gavril Popov közgazdász is,a fővárosi tanács áprlis 20-án megválasztott elnöke, a demokratikus ellenzék egyik ismert vezéralakja. Már a szakszervezeti rendezvényt is bizonyos ellenzékiség lengte körül. A piaci viszonyokra való áttéréssel, a gazdasági radikális, reformokkal szemben Gennagyij Janajev, a szakszervezetek nemrégiben megválasztott elnöke a dolgozói érdekvédelem szükségességét, a rögzített élelmiszerárak fontosságát hangoztatta. A hivatalos gyűlés befejeztével a teret fokozatosan a városi tanács és a választói egyesülések által szervezett felvonulók oszlopai vették át. Bár a magasba emelt plakátokon, régi orosz zászlókon már előre sejteni lehetett, hogy nem a fennálló rendszer hívei közelítenek a Vörös tér felé, a rendfenntartó erők utat engedtek nekik. Bizonytalankodásukban is tükröződött a kettős hatalom: a hagyományos pártstruktúra és a választott demokratikus városi vezetés között éleződő ellentmondás. A TASZSZ mindenől úgy számolt be, hogy „a felvonulók soraiban azon szervezetek és mozgalmak széles palettájának képviselői kaptak helyet, amelyek már a szovjet politikai élet érezhető realitásává váltak" Továbbá, hogy ..egyes jelszavak szélsőségesek voltak, nem az erők konszolidálására hanem az alkotmányos hatalommal szembeni egyenes konfrontációra szólítottak fel". Valójában a plakátok között olyanokat lehetett felfedezni, hogy „Le az SZKP-val”. „Nem kell a diktatórikus elnök". ..Elég a gorbacsovizmiából. ..Nem akarunk az SZKP rabjai lenni". Ilyen légkörben hagyta el alig több mint másfél órával a hivatalos ünnepség megkezdése után Gorbacsov és a szovjet vezetés többi tagja a dísztribünt. Az emelvény előtti térséget ekkor már azok uralták, akik litván zászlókat lobogtatva, a balti köztársaság függetlensége mellett tüntettek. Lettországban, ahol május 3-án kezdődik a parlament ülésszaka, amelynek egyik első napirendi pontja a köztársaság függetlensége. kedden befejeződött a lett állampolgárok kongresszusa , küldöttek, akik az 1940 előtti lakosokból és leszármazottaikból kerültek ki, csomagtervet fogadtak el az önálló államiság helyreállítására. Figyelmeztették a parlamentet: amennyiben eltér ettől az irányvonaltól, a kongresszus alternatív hatalmat hoz létre. Ripa belvárosában a meg nem erősített hírek szerint május elsején katonai járőrök cirkáltak. A TASZSZ mindössze annyit ismert el, hogy valóban deszantosok érkeztek a városba , a hírügynökség szerint azért, hogy a május 9-i győzelmi felvonuláson vegyenek részt. Lambert Gábor Washingtoni tudósítónktól Busht reagani diák bírálják. Rakerl szenátorok szorongatják Washington, május 1. A Litvániával kapcsolatos amerikai vita folytatódik, s a nyomás a Bush-kormányra fokozódik. Órákon át rezdüléstelen arccal, készségesen magyarázgatva kormánya politikáját, de néha azért elárulva türelmetlenségét felelgetett kedden délelőtt James Baker külügyminiszter egy (más témájú) szenátusi meghallgatáson a tőle és elnökétől Vilnius egyértelmű támogatását számonkérő, főleg konzervatív politikusoknak. Hát nem látjuk, hogy Moszkva „gazdasági agressziót" követ el? — kérdezte vádlóan D'Amato New York-i republikánus szenátor, akinek munkatársai elmondták, hogy reggel telefonon beszélt Landsbergis litván elnökkel, s tőle megtudta: nem igaz, hogy Moszkva enyhítette volna a blokádot. Landsbergis tájékoztatta a múlt heti republikánus „lázadást" szervező szenátort, hogy a litván lakosság elszántsága töretlen, ám a gondok súlyosbodnak. D'Amato azért kedden be is terjesztett egy törvénykiegészítést, amely megtiltaná Busának, hogy akárcsak ajánlja is kongresszusi jóváhagyásra a szovjet—amerikai gazdasági megállapodásokat, amíg a Litvánia elleni blokád létezik. Baker ismétlődően hangoztatta, hogy kormánya nagyon is „erős" álláspontot foglal el, és igenis „nyomást" gyakorol Moszkvára minden létező csatornán át. S ha „ma még" és „egyelőre" nem él is a gazdasági megtorlásokkal, Baker e megfogalmazásai ezt adott esetre kilátásba helyezték. Csakhát éppen ez a vita tárgya: nem indokolná-e maga a blokád e lépéseket? Baker védte főnöke jogát a rugalmas politika megőrzésére, s megint hangsúlyozta a szovjetektől várt fegyvercsökkentések vagy éppen közép-európai csapatkivonások iránti amerikai érdekeltséget Decoucini szenátor ama kérdésére azonban, hogy netán azt hiszi, Moszkva „megfordíthatná" kelet-európai politikáját, a külügyminiszter gyorsan nemmel felelt. Egyébként a Fehér Ház a külügyminiszter meghallgatásával egy időben jelentette be, hogy az elnök csütörtökön fogadja a Washingtonba látogató litván miniszterelnökitől. Hogy mekkora a Fehér Ház nyomása a Kremlre, az is e vita tárgya, ám a Bush és Baker bírálatához hétfőn a Kreppa-kormány egyik külügyminiszter -helyettese is csatlakozott, a hétfői The New York Timesnak írt vezércikkével. „Masszív vereségre” számíthatunk Gorbacsov bukása !