Magyar Nemzet, 1990. augusztus (53. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-01 / 179. szám

4 a tévé műsoráról Rossz úton Nem hittem volna, hogy ennyire könnyű megnyerni a tömegek szívét, rokonszenvét. Többheti szegényes tévéprogramot, közéleti ziláltságot, szegénységet és kilátástalanságot is egy csapásra feledett itt mindenki, amikor híre ment, egyazon műsorhéten sugározza a televízió Hitchcock 1948- as filmjét, a Forgószelet, és a Via Malét, John Knittel világhírű bestsellerének német tévéfilmváltozatát Két szép emlék a múltból, főleg az idősebbek és az erősen középkorúak számára (a Forgószelet még akkor forgalmazták Magyarországon, amikor Váradi Hédi az ifjú Ingrid Bergman magyar hangja lehetett, a Via Maidnak pedig a magyar fordítása, színpadi változata még a negyvenes években hódított), és máris minden időszerű bánat sérelem és hiány feledve, minden esztétikai igényesség sutba dobva ! Jöjjenek a nagy, könnyes és hihetetlen érzelmek, és mi sírva mosolygunk, mosolyogva hálálkodunk a ritka adományért, a „gazdag” műsorhétért. Ha valamely rossz úton járó kultúrpolitika akarna itt tért nyerni magának, statisztikai, szociológiai felmérések nélkül is tudná, miként kell „lábhoz kényszeríteni” a tömegeket! Szentimentális tévétörténetekkel. Szerencsére azonban efféle, „lábhoz kényszerítő” igyekezet nem fenyeget sehonnan sem, és a tévé sem olyan gazdag, hogy minden műsorhéten megengedhetné magának azt a bőséget, amelyet az elmúlt napok két szuperprodukciója jelzett. Így azután nyugodtan elmondható, hogy a Forgószél nem az a Hitchcockfilm, amelyért az immár legendás nagyságban tündöklő rendezőt, Alfred Hitchcockot szeretjük, a Via Mala meg... Via Mala No, a Via Mala alaposabb elemzést igényel. Íróját, John Knittelt jó darabig tiltották a magyar olvasóktól, és csak kis ideje, hogy az 1940-ben keletkezett, a tévésorozat alapjául szolgáló Via Mala és a többi Knittel-könyv ismét megjelenhetett a hazai könyvpiacon. De akár tiltották, akár engedték, Knittel műveiről mindig enyhe lekicsinyléssel volt szokás szólani. Hogy szentimentális, hogy túl egzotikus és így tovább. E lekicsinyléseknek igazuk is van meg nem is. Kétségtelen, igen-igen meg tudja rikatni Olvasóit Knittel, főleg persze azokat, akik keresik a lehetőséget, hogy jól kisírhassák magukat De különös vidékeken, különös emberek közt játszódó, érzelmes történetei mindig lélektani alapigazságokon nyugosznak (nem véletlen, hogy szerzőjük a kairói orientalista pszichológiai intézet alapítója volt), és a legtöbbször drámai feszültség szikrázik bennük. És még van egy érdeme a világirodalom legelső vonalába kétségtelenül nem sorolható Knittelnek: olvasmányosan ir. Úgy, ahogyan manapság kevesen tudnak. A Via Malát sem igen lehet letenni. S nem csak azért, mert voltaképpen kriminek is olvasható, de azért sem, mert kevéssé ismert emberek és tájak közé viszi olvasóit. Svájc zordon vidékére, hol az ördög útja kanyarog, és ahol ördögi indulatok és angyali ártatlanságok lakoznak az emberekben. Külön-külön is, együttesen is. A tévésorozat forgatókönyvírója, Jörg Kraser és rendezője, Tom Toelie, igen bölcsen ezt az ismeretlen, idegen világot kívánta elsősorban megismertetni a nézőkkel, naturalista drámát faragva — az eredeti mű tapintatos átalakítása révén — az érzelmes-bús alaptörténetből. Naturalista drámát, amelynek hősei a mélylélektan alaptörvényei szerint cselekszenek, bűnöznek és bűnhődnek azon a sziklás vidéken, ahol az ott lakók lelke is sziklaéles lesz. A három részből a legelső, Ennio Morricone dalsejtelmeket keltő kísérőzenéjével, olyan volt csakugyan, mint egy súlyos, sziklaszilárd társadalmi dráma az önmaga kudarcain túljutni nem tudó, dúvad módjára viselkedő családfővel, a zsarnok apa terrorja alatt senyvedő családdal, és a szörnyűségek házából fölnövekvő ártatlansággal és szépséggel, aki megérzi, majd meg is tapasztalja, lehet másként is élni, mint ahogyan családja él. Iszonyat nélkül, emberül. Pompás színészek segédkeztek a rendezői elgondolás megvalósításában. A családfő szerepében Mario Adorf a bűn nagy formátumú megjelenítője volt, ideggyenge feleségének megformálására a törékeny, érzékeny, csipkefinom művészetű Milena Vukotic vállalkozott. A kisebb szerepeket is kiváló karakterszínészek keltették életre. A megnyomorított életükért lázadó két gyereket Dominique Pinon, illetve Sissy Höfferer, a borzalmaktól érintetlen lelkű szépséget Maruschka Detmers. Úgy tetszett az első rész után, jelentős tévéélményben lehet részünk végre. Virrasztóte hát szinte mindenki, hogy az éjszakai adásokat figyelemmel követhesse. A második epizódtól kezdődően azonban ijesztően csökkent a tévésorozat drámaisága. Aránytalanságok, fölösleges mellékkanyarulatok szegték kedvét, lankasztották a figyelmét a nézőnek. És aki fontos szereplővé lépett elő, a szerelmes kapitányból vizsgálóbíróvá „vedlett" Andreas von Richenau is vérszegény művész közvetítésével került elénk. Juraj Kukura hetyke bajuszkája ellenére sem tűnt vonzó, okos, jelentős egyéniségű férfinak. Amilyennek a történet drámai indítása után várni lehetett volna az apagyilkos családnak a jog és a szociális lelkiismeret segítségével a megmentésére siető fiatalembert. Persze nem csak az ő hibája, hogy a történet a második résztől kezdve összekuszálódott, a lélektani hitel elkallódott, a kriminalisztikai szál összegubancolódott. Mindezért a rendező és a forgatókönyvíró közösen okolható. Megcsalt várakozásokkal és rettenetes álmossággal kellett tehát végül „könyvelést” csinálnia az embernek a Via Maidról, mi írható a „bevétel", mi a „veszteség" rovatába. Én a nyereségek közé soroltam, hogy megismerkedtem egy sokat emlegetett íróval, akivel soha nem kerestem volna az ismerkedést, ha könyvéből nem készül tévésorozat. Nyereségnek számítom a kitűnő színészek játékának élményét is. És még valamit: a Via Malira várva ismét rendszeres nézője lettem a Napzártáknak. E rendszerességnek köszönhetően azután megerősödhettem abbéli véleményemben, hogy ez a műsortípus 1999 június Ιβ-ig elvégezte feladatát, betöltötte rendeltetését. És azóta nem találja önmagát. A veszteségek meg? Azokról nem érdemes szólani, elvégre a veszteségeiket (sérelmeiket, gyanúikat) a rossz utakon haladók szokták fölhánytorgatni. Lőcsei Gabriella A Nemzetközi Bartók Fesztivál kiemelkedő eseményeként rendezték meg hétfőn Szombathelyen, a Művelődési és Sportházban az Amadinda ütőegyüttes és a fesztivál kamaraegyüttesének koncertjét. Az Amadinda együttes tagjai különleges afrikai zenéjükkel, a magyar kortárszene népszerűsítésével számos hazai és külföldi sikert értek el, s az idei fesztiválon már nemcsak muzsikáltak, hanem tanították is a negyven országból érkezett hallgatókat. A koncerten — amelyen Eötvös Péter vezényelt, és szólistaként Kocsis Zoltán működött közre — Tatra-, Ligeti-, Kocsis·, Stockhausen-művek mellett, magyarországi bemutatóként hangzott el Kurtág György . · · Quasi una fantasia című műve· Ι ηγγΐ Vitorlázálmok. Hogyan dili viselkedjünk egy vitor^a 11 Ί yV^soh? 1990 álomyacht- OdlllJLljai Mik a legmenőbb horgászcuccok? Csodabringák a kerékpározás szerelmeseinek. Interjú Quincy Jones-szal zenéről és üzletről. A Playboy augusztusban. PLAYBOY□ RSCC HAN. AM JvVARGA Pentagonale 1990 Öt ország Szent Gellért szigetén Első nap: kulturális fórum ( Tudósítónktól) Roppant biztonsági intézkedések közepette nyílt meg kedden délelőtt a velencei Isola di San Giorgión az a kulturális fórum, mely (s ezt, mint ötletet, igazán szerencsésnek tarthatjuk) előkészíteni hivatott a szerdai nagy találkozót, a£ immár „Pentagonale” néven emlegetett öt társult ország — Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Olaszország és Magyarország — miniszterelnökeinek tanácskozását. Az elővigyázatosság érthető, e helyt szokták tartani a nyugati vezető hatalmak összejöveteleit is; nem csodálkozhatunk hát, ha a Szent Márk térrel szembeni sziget oldalához húzódva hadinaszádokat fedezünk fel, a parkba pedig csak olyan mágneses kapukon át lehet bejutni, mint amilyeneket repülőtereken lát az ember. Csakhogy abba a terembe sem engedik be a sajtó igazán szép számmal összegyűlt képviselőit (van tudósító Finnországból is), ahol ennek a nyilván nem hadititkokat taglaló összejövetelnek a résztvevői eszmét cserélnek. Néhány lépésre tehát, attól a kolostortól, ahonnét a bencés Gellért útra kelt, hogy megkeresztelje Magyarországot, (s amelynek templomában emlékét most kőtábla őrzi), egy légmentesen elzárt sajtóteremben arra várhatunk, árulja el valaki, mit is mondott a jelességek gyülekezetének Nemeskürty István vagy Darvas Iván, esetleg Tokody Ilona, meg Sárközy Péter, Nagy Árpád, hivatalos delegációnk tagja, a kitűzött témáról. A közép-európai térség közös történelmi és társadalmi-kulturális gyökereinek kérdéséről. És miről beszélnek a többiek, jobbára írók és egyetemi tanárok, az olasz delegációban Giorgio Pressburgerrel, aki természetesen hazánkfia, s jól ismert alkotója a kontinens színházművészetének. A szünetben azután alkalmunk nyílott betekinteni abba a könyvtárterembe, ahol maga az eszmecsere folyik, s hozzájuthattunk néhány felszólaláshoz is. Franco Frilli professzor, az udinei egyetem rektora megnyitójában a fórum létrehívójául Gianni De Michelis olasz külügyminisztert jelölte meg; ő egyébként — s ez, meglehet, történelmi érdem — a Pentagonale egészének motorja is. Csakugyan rendkívül fontos lehet a mi jövőnk (s egész Európa) szempontjából ez a társulás, az öt eltérő szerkezetű, de annyi mindenben egymásra utalt ország remélhetően mind szorosabb szövetségese, s ezen belül ugyanígy a kulturális együttműködés. Nemeskürty István felszólalásában, nem ok nélkül hivatkozott Szent Istvánra, „aki ezer évvel ezelőtt" azt kívánta már, éljünk testvéri barátságban szomszédainkkal, kölcsönösen élvezve egymás szellemi forrásainak előnyeit". Nem lehet ma program időszerűbb földrészünkön, s nem lehet ehhez jobb segítőt találni a kultúránál — ebben mindanynyian egyetérthetünk. Ha e téren bármit előremozdíthat most ez a fórum, nem hiábavaló. A jövő Közép-Európájáról ugyanilyet fog rendezni egyébként a magyar „Európai Utas” című folyóirat is ősszel, Budapesten. Most van alakulóban ez a periodika, mely a hazai szellem embereinek kezdeményezésére ugyanúgy , a most egymáshoz közeledő öt ország művészeti kiadványa akar lenni, mint az „Európai Utas’’, sal most szövetségre lépő velencei folyóirat, a „Mitteleuropa”. Van közös témánk, hiszen közösek az élményeink: Giorgio Pressburger mondta el éppen most a fórumon, hogy szülei szlovák származásúak, ő maga Magyarországon született, Itáliában él (és itt hadd tegyem hozzá, pesti témájú regényeivel érte el sikereit), felesége Jugoszláviából való, barátainak jó része viszont osztrák ... Végtére is, egyszer már meg kell fogalmaznunk ezt a közös és mások számára megfejthetetlen világot a modern kornak is, meg kell találnunk a közös nevezőt, megannyi mesterkélt határon át, a penius loci, a hely szellemével szólva Gellért nevében, akit a barátság Közép-Európájának akár védőszentjeként is tisztelhetünk. Szabó György Magyar Nemzet Veszélyes sajtószabadság Romániában fél évre nincs cenzúra. Sajtószabadság van. E fogalmat viszont eléggé furcsán értelmezik bizonyos lapok. Úgy vélik, szabad olyan tényeket állítani, melyek valótlanok (magyarul: hazugságok), szabad raszszista propagandát kifejteni, szabad uszítani a másként gondolkodók ellen, szabad becsmérelni és így tovább. S tényleg szabad, hisz ismeretlen fogalom a sajtótörvény, mely büntetné a faji uszítást vagy a becsületsértést. A sajtószabadság ily eredeti értelmezésében „véletlenül” éppen a kormánypárti lapok jeleskednek. A mai romániai hangulat feszültségekkel, hisztériákkal, pncshangulattal jellemezhető, s épp ezért az újságírói felelőtlenségnek kiszámíthatatlan, veszélyes, tettleges következményei lehetnek. E züllött sajtónak egy szélsőséges példája (extrém jelenség, de sajnos, nem egyedülálló), a Nagyváradi Phoenix nevű lap 17. száma júliusból, Dr. Emil Onaca, (a párizsi egyetemen gazdaságtudományi, a New York-i Columbia Egyetemen politológiai doktorátust szerzett) interjújából, illetve cikkéből idézek pár „gondolatot". „A magyarok az utolsó barbárok, akik elözönlötték a civilizált Európát 1000 évvel ezelőtt, s ugyanolyan barbárok maradtak”, „Magyar nemzetiségű borbélyom szerint, a magyarságnak újabb 1000 évébe kerül, hogy Tőkés hibáit jóvátegye”, „Ceausescu, a cigány diktátor, elrabolta a román nép pénzét.” Radu Campeanu, a Nemzeti Liberális Párt vezetője 20 éven át a zsidó „Auschnit, a román nép kirablója és a görög hitlerista Malaxa” pénzéből élt. Figyelem ! A Ceausescu-korszak szörnyűségei nem a kommunista ideológiában, vagy teszem azt, a diktátor személyiségének patologikus eltorzulásaiban keresendők, hanem cigány eredetében, (ami egyébként tiszta kitaláció). Radu Campeanu „bűnösségét”, anyagi támogatói faji eredetével bizonyítja, (aki valamennyire is ismeri egyébként Radu Campeanu életútját, tudja, ez is kitalálás). Onaca úr kéri a kormánytól azonnal tartóztassák le Iliescu úr két volt vetélytársát, Radu Campeanut és Ion Ratiut, (a liberális, illetve a parasztpárt elnökjelöltjét). A riporter figyelmeztetésére, hogy a két új parlamenti képviselő, parlamenti mentelmi joguk van, s tán „azonnal” nem lehet őket letartóztatni, ezt válaszolja: „A parlamenti mentelmi jogot a Bratianu család (híres, liberális politikusok) találta ki, hogy a család tagjai ne kerüljenek a törvény elé a román nemzet kirablásáért.” Így Vajon a Columbia Egyetemen politológiai doktorátusát ezért az eredeti elméletéért kapta meg Onaca úr? „Radu és Campeanu a román állam ellen konspirált, s ezt Krisztus óta napjainkig halállal büntetik a világ összes országában.” Párizsi és New York-i éveiben nem értesült a halálbüntetés eltörléséről, talán csupán jelentéktelen, a doktor úr figyelmére nem méltó országokban történt ilyesmi. „Hamis pénzért bűnösek, és kormányellenes fegyverekért.” (Figyelem! A hiba nem a fordításban van!) „Ezért minden civilizált országban 25 évi sóbányai kényszermunkára ítélnék őket.” „Hé, ti, gazemberek, népárulók ..., szekubesúgók..., angol kémszolgálat szolgái..., paraziták, kretének..., nem szégyellitek magatokat, amiért a román népet sértegetitek az egész világ sajtójában?" „Sértik a román néppel szemben, hogy ez az erkölcstelen degenerált, aki párizsi gazdáitól jön, Románia elnökségére pályázik.” .......Radu, a nyomorult, hazug, csokornyakkendős, politikai hulla ..." Stílusának eleganciáját, kifejezéseinek választékosságát, érvei meggyőzőerejét vajon milyen egyetemen sajátította el dr. Onaca? „Mi, az egész román nép, követeljük, tartóztassák le... és ítéljék életfogytiglani sóbányában letöltendő kényszermunkára ezt a két gazembert, nemzetárulót...” „Ha ez a két degenerált gazember le lesz tartóztatva, a béke és csend újra uralkodni fog e jámbor, okos, derék országban . Miközben e sorokat fordítottam és kommentáltam, hirtelen megfordult az agyamban: nem blöffről van-e szó, esetleg nem paródiát olvasok-e? Ellenőriztem újra, részletesebben forrásomat. Sajnos, nem paródia. Komoly. Véresen komoly. S még egyszer szeretném figyelmeztetni a magyarországi olvasókat: nálunk, Romániában, a polgári demokratikus ellenzék, a diákság értelmiség iránti gyűlölet majd minden esetben sovinizmussal, xenofóbiával, magyargyűlölettel keveredik, és fordítva: Bányai Péter Bukarest Furcsa kiállítás A szocialista irrealizmus gyöngyszemei A bejáratnál a portás — egy bronznak látszó, gipsz Leninmellszobor. Nyakkendőjét, mert hogy ilyen is van, nagy gondossággal kötötték, amelyen a KGB titkos jelzése olvasható. Lenin balján a panoptikumba való munkásőr- és rendőrfigura. A szegedi József Attila Tudományegyetem központi épületének díszterme telis-tele olyan relikviákkal, amelyek fél évvel ezelőtt mindennapi életünkhöz tartoztak. Mégis így együtt, hatalmas mennyiségben a szocialista irrealizmus gyöngyszemeinek titulált kiállítás meghökkentő, elgondolkodtató, megmosolyogtató és ugyanakkor megrázó. A rendezők — az egyetem közművelődési titkársága és a Hungarian Unicum Klub — nyíltan bevallottcéllal sokkolni akarják a látogatót. Döbbenjünk rá, hogy az egykori magasztos ideák milyen gyorsan válnak nevetséges totemekké, megmosolyogtató figurává, ami végül is a menetrend szerint érkező furcsa fintora az életnek. A letűnt rendszerre jellemző tárgyakat nem most, a hatalomváltás napjaiban szedték össze, tehát nem konjunkturális okokból, hanem fokozatosan, az elmúlt nyolc év alatt gyűjtötték, így a kiállítás nem is az új hatalom előtt akar tisztelegni, hanem a magyar sorstragédiára rádöbbenteni. Egyesek még azt is felfedezni vélik ezen a tárlaton, mennyire aktuális az a madáchi gondolat: bármely hitvány volt eszménk,akkor mégis lelkesített. No persze, sok látogató azt is mondhatja, már, akit. A kiállítás leltárát szinte lehetetlen összeállítani. A szegedi fiatalok száztizenöt Lenin-ábrázolást gyűjtöttek össze. Ebből harminchét csak szobor és a legértékesebb a Zsolnay-eozinból gyártott figura. Ára horribilis lehetett. Egy másik, zászlóval készült bronz lovas Lenin-kompozícióról — amit 1983-ban gyártottak — azonban tudni lehet előállítási költségét, ugyanis hatvankétezer forintba került. Nemcsak a szobor ára figyelemre méltó, hanem a sorsa is. A reformok gyorsulásával a kompozíció helye is változott, a központi bizottságtól a csongrád megyei tanácsra, majd a szegedi pártbizottságra, és onnan a pincébe került. A szocialista mecenatúra nem volt kicsinyes... ha Lenint kellett megformálni. Ugyanis a nagy tanító mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen anyagból kapott mintát. Lenin található a kézi csomózású perzsaszőnyegeken, brokátzászlón, égetett fán, mázas cserepen ... Ha három-négyezer forintos nyugdíjasok megtekintik ezt a kiállítást, tartok attól, hogy szociális helyzetükre gondolva, talán gorombaságokat írnak a vendégkönyvbe. A tárlat legérdekesebb és legértékesebb darabja az a nyolc kilogramm súlyú, hordozható, tíz rövidhullámmal is rendelkező, a 70-es évek szovjet csúcstechnológiáját reprezentáló, a Leningrad nevű szuperrádió, amelyet személyesen Brezsnyev ajándékozott egy magyar KB-tagnak. Valószínűleg ez a típusú rádió egyetlen a kis hazánkban. Látható még a kiállításon egy másik felbecsülhetetlen értékű tárgy. Az Auróra-cirkálót felújító kollektíva kapta a bronzból készült, elismerő ajándékot, 1977-ben. Különös módon került Magyarországra, a Leningrádban járt magyar pártdelegáció egyik tagja hozta el minden kérdezés nélkül. Bizonyosan megakad a látogató szeme azon az olajfestményen is, ami Brezsnyev és Kádár találkozását mintázza 1980-ból. A két politikus póza azért furcsa, mert Brezsnyev keze Kádár zsebében kotorász. Ezt a képet a kecskeméti KISZ-esek kapták ajándékba, de állítólag, soha nem tették ki a falra közszemlére. Akad még olyan néznivaló, amiről bizonyára keveset tud a nagyérdemű. A szegedi polgárokat két évvel ezelőtt alaposan felpaprikázta, hogy az ő zsebükből vették, ki a márványborítású pártházhoz szükséges milliókat. Nos, ezen a kiállításon bemutatják azokat a terveket, amelyek szerencsére csak elképzelések maradtak. A hatvanas évekből közel negyvenmillió forintból a város központjába akartak egy szuper pártpalotát építeni, aminek az lett volna a következménye, hogy Szeged történelmi magjának egy részét lerombolták volna. Valószínűleg ennek napvilágra kerülése újabb ellenérzéseket vált ki a szegedi polgárságban. Könyvek, brosúrák óriási mennyiségben idézik az elmúlt negyven év történelmét. A kiállítás előtt több mint száz egyetemista bebocsátást kért a terembe, hogy nyugodtan tanulmányozhassa egy süllyesztőbe került világ lenyomatait. Nekik már mindez história. Egyébként a relikviákat a pártbizottságról, intézményekből gyűjtötték össze a rendezők. Bevallott céljuk, hogy az augusztus 20-ig nyitva tartó kiállítás anyagát bemutassák a világ több részén is. Az utolsó tárgy 1989-ből való. A kilencvenes éveket egy üres képkeret és egy fej nélküli szobor szimbolizálja. Mintha csak azt kérdeznék: folytatjuk-e a Kárpátmedencében a bálványok és totemek gyártását. Halász Miklós Szerda, 1990. augusztus 1. A székesfehérvári városi képtárnak néhány éve adományozta Deák Dénes budapesti műgyűjtő azokat a neves hazai és külföldi alkotók által készített műveit, amelyeket ezen a nyáron is megtekinthetnek a tárlatlátogatók. Most a műgyűjtő, négyezer NSZK- márka alaptőkével, alapítványt tett a Székesfehérvárért végzett kiemelkedő művészeti, kulturális és városcsinosító munka elismerésére. Az alapítvány kamataiból létrehozott százezer forintos Deák Dénes-díjat és a vele járó, László Gyula szobrászművész által készített bronzplakettet minden évben egy alkalommal, Szent István ünnepén adják majd át az arra érdemesnek. Két wertheimi festőművész, Otto Modersohn és Touise Modersohn-Breling emlékkiállítása nyílik augusztus 5-én délelőtt tíz órakor a Szentendrei Képtárban (Fő tér 2—5.). A tárlat szeptember 2-ig látogatható.Δ Az Ukrán Állami Táncegyüttes lép fel augusztus 12-én, vasárnap este fél kilenckor a Táncfórum szervezésében. DŐLT SOROK A Csécsy-vonalról „A Csécsy-vonal,avagy a politikai Optimum dicsősége és nyomorúsága" a címe Kiss Endre tanulmányának .Valóság legújabb számában. Csécsy Imre, Íjászi Oszkár tanítványa ,és barátja, aki 1945- ben meg- vagy, tut úgy tetszik,újjáalapította a ‘Magyar ,Radikális Pártot. A szerző szerint Csécsy már fiatalon, az első világháború idején ,,nagyszerű skülpolitikusvolt". Aki kitűnően tájékozódott az Osztrák—Magyar Monarchia áttekinthetetlenkülügyi mélységeiben, ésa magyar tehetőségeket is világosan felismerte. Márakkor nyitottvolt „abaloldal irányába", ami azonban „,együtt járt minden totalitárius baloldaliság kritikájával". Amikor is harmincas évek második felében, mint a Századunk (a Huszadik század, ekkor csak e néven ■jelenhetett meg) szerkesztője a moszkvai perekkel foglalkozott, látható megvilágítását nyújtotta a sztálinizmusnak. Ugyanakkor — mint torra Kiss Endre rámutat— a magyar„fordulat éve", 1948 után Rákosi alaposan félretudta vezetni őt". Ezzel együtt is Jászt Oszkár és Bibó István mellett„alighanem Csécsy volt a huszadik századi magyar politikai gondolkodás legnagyobbja". Ugyanakkorkárvallottja is volt annak,hogy ,a huszadik századi magyar történelemgroteszk szenvedéstörténete nem kapcsolódik össze sem Csécsy, sem Jászi, sem ,Bibó személyes kudarcával. „A magyar politikai élet, a pártszínpad komoly hiányosságának tartjuk, hogy valójában sohasem tudta termékenyen felhasználni a Csécsy-vonalban rejlő strukturális elrendezéslehetőségét. Egészen eklatáns ebből a szempontból éppen t az 1945—1948-as korszak." A magyar társadalom, és benne a magyar értelmiség Ugyanúgy magára hagyta Csécsy,mint Jászit, Bibó Istvánt vagy akár Fülep Lajost. A tanulmányutal rá,hogy a legújabban magjelent, válogatottC$éc$v-tanulmánygyűjtemény— és Szalai ,Pál ahhoz fűződő írása *— végre kiindulást nyújt e nagy közíró megértéséhez. ,Ezekből is kiderül, hogy „aCsécsy-féle optimális program"lényege az: a magyar társadalomban alakuljanakki a nyugati,ugyanakkor akelet-közép-európai típusú demokráciák funkcionális— ,és történelmi — különbségei, Csécsy politológiájának sajátos „magyar" mivolta éppen e ‘különbségek ”markáns felismeréséből és annak „békés ‘küzdelmé"-ből adódik. (antal)