Magyar Nemzet, 1990. szeptember (53. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-10 / 212. szám
Hétfő, 1990. szeptember ,0 Μϋ&βΓ ΝίΠΙΖβί / MELLÉKLET Adalékok a Szent Jobb legújabb kori viszontagságaihoz A Magyar Nemzet augusztus 18-i számában a Szent Jobb őrével folytatott beszélgetést Kurcz Béla. A nemzeti ereklye legújabb kori viszontagságaihoz szeretnék néhány kiegészítéssel szolgálni. A front közeledtével — a Szent Koronához hasonlóan — a kézereklyét is nyugat felé menekítették. 1944. december közepén került Velembe, ahonnét útja azonos volt a koronázási ékszerekével. Lippert-féle díszes tartójából eltávolítva, csak a belső kristályhengerrel szállították, amelyet sebtében ácsolt fakaloda védett a külső behatásoktól. 1945. január közepén, a koronázási palásttal együtt, már valamennyi becses tárgyat Kőszegen őrzik, amelyeket március 28-án szállítanak át a határon. A Semmeringen és Mariazellen átvezető 10 napos útjuk végállomása Mattsee városka lett. Április 27-én aztán megtörtént az elásható tárgyak földbe rejtése; ezek között természetesen nem szerepelt a Szent Jobb és a koronázási palást. (Utólag ugyanis kiderült: a kereken negyedéves rejtőzés a három méter mély gödörben ezek pusztulását okozhatta volna, hiszen a koronaékszereket közvetlenül befogadó bőrtasakok is eléggé elmállottak.) Éppen ezért a városka apátplébánosa kapta azt a becses, de egyben titkos és veszélyes megbízatást, hogy saját papi lakásában őrizze azokat. (Strasser plébános ezt úgy oldotta meg, hogy saját ágyának fiókjába rejtette.) Az amerikai csapatok bejöttekor ezeket átadta őrizetükbe, majd június 18-án a salzburgi hercegeinek őrizetébe. Rohracher bíboros elvektől, XII. Piusz pápa engedélyével, augusztus 18-án egy amerikai kálibn küldöttség vette át Salzburgban a veri ereklyét, és szállította Budapestre. A kereken 1000 km-es utat egyetlen hosszabb pihenővel tették meg és Szent István ünnepének előestéjén érkeztek meg a pesti Angolkisasszonyok épületéhez, ahol a tábori lelkész, Peter Fabian Flynn paszszionista szerzetes nyújtotta át a Szent Jobb hivatalos őrének, Witz prelátusnak, így vált lehetővé, hogy az ostrom után fél évvel, a magyarság legszentebb nemzeti ereklyéje újból közöttünk lehetett és körmenetben hordozhattuk. (Az ausztriai eseményeket, azokra vonatkozó dokumentumokat, fényképeket és okmányokat, a helyi múzeum tablója mutatja be Mattseeben.) Szent István napjáról augusztus 21-én beszámoló cikkük tévedést tartalmaz a hagyományos Szent Jobb körmenet ostrom utáni formájáról. A ferencesek templomától a Bazilikáig csakis 1945. augusztus 20-án vonult a hívő tömeg, azt követően, hogy az előző nap délutánján érkezett meg Budapestre az Angolkisasszonyok pesti zárdájához 1000 km-es utazás után Salzburgból egy amerikai katonai gépkocsin a fél éve nyugatra menekített Szent Jobb. (Megemlíthető: a Lippert-féle díszes gótikus ereklyetartó ekkor még a Vár romjai között kidobva kallódott, így e nélkül, csak a belső üveghengert bársonypárnára helyezve hordozták végig a kézereklyét.) 1946-ban a Bazilikát környező utcákon (kissé hosszabb útvonalon, mint tavaly és idén) haladt a körmenet. Egyedül 1947-ben engedélyezték az állami hatóságok a felvonulást a Bazilikától a Hősök terére, amelyet — az előző évihez hasonlóan — valóban a bíboros hercegprímás vezetett. Erre 1948-ban már nem kerülhetett sor a kommunista belügyi hatóságok átlátszó tilalma miatt, így Szent István tiszteletére nyolcnapos ünnepségsorozatot tartottak a Bazilikában, amelynek keretében ugyancsak Magyarország hercegprímása szólt a Bazilika előtti téren összegyűlt hatalmas hívő sereghez. A Hősök terére vezető Szent István napi körmenetet, 44 év után jövőre, magának II. János Pál pápának megtisztelő részvételével fogja a katolikus egyház megtartani. Kifejező és szép gesztus lenne a vértanú sorsú magyar bíborossal szemben, ha ez alkalommal már az ő nevét viselné a Bazilika főhomlokzata előtti tér,ahol 1945-48. években oly nagy tömegekhez szólt lelkesítő beszédeiben a nemzet sorsformáló kérdéseiről. Farkas Zsolt Budapest keresés, hanem az oly régóta óhajtott erkölcsi talpra állás, mert csak ez biztosíthatja a fejlődést, a külső és belső kényszertől megszabadult független Magyarország újjáépítését. Az önmagáért a vitáért folytatott parlamenti csatározások éppen attól fosztják meg az ország népét, amire a legjobban vágyakozik: a mélypontról való elmozdulástól. És nem azért választottunk parlamenti képviselőket, hogy éppen az ellenkezőjét tegyék annak, amit az ország népe vár a törvényhozástól. Dr. Koppány György egyetemi tanár JAIL, Szeged Fogalomtévesztés — meddő viták Magánbeszélgetéseken, gyűléseken, tárgyalásokon hosszú évek óta találkozom, méghozzá igen gyakran, egy sajátos fogalomtévesztéssel. Emiatt vég nélküli, értelmetlen viták alakulnak ki. Nevezetesen: az elgondolható dolgokat gyakran azonosítják a valóságban létező dolgokkal, bár mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az elgondolható dolgok köre sokkal szélesebb, mint a létező dolgoké. Ehhez talán nem szükséges, hogy az ontológiában (létezéstan) járatos szakember ennek bizonyítását részletesen kifejtse: mi a kettő között a különbség. Én csupán néhány sarkított példával szeretném érzékeltetni ezt a különbséget, illetve a különbség elmosódásából származó képtelenségeket. Az újonnan megválasztott országgyűlés vitái, sajnos, gyakran ilyen mederben folynak. Éppen az iskolai hitoktatás kérdésében merült fel sok olyan ellenvetés, amely fogalomtévesztésből származik. Az egyik ellenvélemény így hangzott: egy iskolában a gyerekek 6—8 hitfelekezethez tartozhatnak, a hitoktatás az iskolában a diákokat ezért 6—8, nagyjából egyenlő létszámú csoportra osztaná, ami beláthatatlan bonyodalmakkal járna. Ha valamennyi felekezetet figyelembe vesszük, természetesen még ennél is több csoport képzelhető el. De megkérdezem az így érvelőtől: Magyarország 675 középiskolájából és 3500 általános iskolájából kb. hány akad, amelyikben ilyen sok felekezethez tartozó diák van? Mivel hivatalos statisztika a felekezetek eloszlásáról az utóbbi évtizedekben nem készült, ezért csak egyéni tapasztalataim alapján tudok véleményt mondani. Vannak hazánkban települések, sőt, tájegységek, ahol a lakosság túlnyomó többsége egy, de legfeljebb 2-3 felekezethez tartozik. Jártam olyan iskolában, ahol a diákok 80—90 százaléka tartozott egy felekezethez, a maradék 10—20 százalék egy vagy két másikhoz. Továbbá: van olyan felekezet, amelyik nem igényli vagy nem tudja vállalni az iskolai hitoktatást, ezzel tovább csökken a „hittanos csoportok” száma az iskolában. Az iskolai hittan által okozott megosztottság az esetek túlnyomó többségében merő fikció. A másik ellenérv a diszkrimináció veszélyére hivatkozik. 40—50 évvel ezelőtt, amikor még élesen elkülönültek egymástól a protestánsok és katolikusok, saját tapasztalataim szerint, akár katolikus, akár evangélikus többségről lett légyen is szó, az iskolában teljes békesség honolt. Soha még csak ferde szemmel sem néztünk egymásra amiatt, ha valamelyikünk másik hittanórára vagy másik felekezet templomába járt. A II. Vatikáni zsinat (1960-as évek) óta egyre nyilvánvalóbb közeledés játszódik le a különböző felekezetek és vallások között. Rendszeresen tartanak ökumenikus istentiszteleteket, szerveznek zsidó-keresztény párbeszédeket. Ha akkor nem volt az iskolában diszkrimináció, akkor miért lenne most? Csak azért, mert el lehet gondolni ilyet? Talán csak nem akar valaki éppen most szándékosan szítani ellentéteket a felekezetek és vallások között? „Ha valakit nem szeretünk, mindig találunk érveket ellene” — mondja Goethe. Sajnálatos, hogy a demokratikusan megválasztott magyar parlamentben sok képviselőnek nem a nemzeti összefogás a célja, hanem a mindenáron való akadékoskodás. Pedig amire az országnak ma igazán szüksége van, az nem a kákán csontja. Amikor az esti sötétségben lassan leereszkedik az ezer színben pompázó, Tbiliszire a gépmadár, azonnal elfogja az embert a kivételesen szép, keletiesen gazdag táj varázsa. Az ismeretlen grúz útitárs barátságosan üdvözöl. „Isten hozott Grúziában!” Készségesen elveszi a vendég csomagját és elkezdődik az a hasonlíthatatlan tapintatos gondoskodás, amelyben minden vendéget, de — úgy véljük — főleg a magyarokat részesítik a hajdanvolt Tamara királynő országában. Talán Zichy Mihálynak köszönhető. A múlt század vége felé hosszú éveken át élt Grúziában, a neve is olyan szépen beleillik az Iket és Csket kedvelő grúz nyelvbe. A XII. századi grúz nemzeti költő, Sota Rusztaveli halhatatlan művét, a Tigrisbőrös lovag című eposzt művészi illusztrációival látta el. Gyönyörű, egészalakos szobra Zichy Mihályt szépen mintázott palástban ábrázolja kedvenc kutyájával. A műalkotás a Grúz Szépművészeti Főiskola előtti teret díszíti. Műveiből állandó vándorkiállítást rendeznek. A mi Misztótfalusi Kis Miklósunk készítette el a grúz herceg megrendelésére az első grúz ábécé bonyolult nyomdai betűit. Ma ilyesféle külföldi kapcsolat elképzelhetetlen. 1922-ben, a történelem folyamán nem is először Oroszország kebelezte be Grúziát és szovjet tagköztársasággá próbálta alakítani az egyiptomi kultúrával egyidős és értékében azzal vetélkedő, ősi műveltségű, sajátos arcú, szabadságszerető kis országot, Ősi nyelvük a kaukázusi nyelvcsaládhoz tartozik és a kívülálló számára leginkább a görögre emlékeztet az írásmódja. Az emberek kiegyensúlyozott derűje, életvidámsága, kedvessége, magas kultúrája nem hasonlít az oroszok magukba forduló borongásához. Moszkvában még ma is „az elvtársaknak” kínálja a jegyet a zsúfoltságban fáradhatatlan kalauz. Grúziában a repülőtér kapuját bájos mosollyal, családiasan nyitogatócsukogató hölgyeket „kislányoknak” nevezik a grúzok, azok korára való tekintet nélkül. Az üzletekben akármilyen hosszú sor áll a szovjethatalom óta az elárusító előtt, egy-két barátságos szó minden vevőnek kijár. Csodaszépek a grúz nők: egészségesek, vidámak, nemes arcvonásokkal, fejedelmi alakkal, egyszerű és ízléses öltözékükben. A hagyományos öltözetet már csak népi táncokhoz viselik. Ételkülönlegességeiket magyarosan fűszerezik, a grúz bor messze földön híres. A grúz teát nálunk is általánosan fogyasztják. Büszkén hivatkoznak Szakartvéro — ez Grúzia neve az anyanyelvükön — ősi kultúrájának értékeire. A festői tájon sok a költő. Nikoloz Baratasvili, Ilja Csavcsavadze, Mirza Celovani, Akaki Csereteli szobrai egyben romantikus, illetőleg klaszszikus hangvételüket is jellemzi. Csavcsavadzeről nevezték el Tbiliszi egyik legjelentősebb útját. Puskin, Lermontov, Cribojedov, Gogol, Tolsztoj és az orosz irodalom több más Grúziához kapcsolódó nagyságának emlékét is szeretettel őrzi a sokszínű város. A második világháborús hősök emlékműve egyben minden elesett grúz hősnek emléket állít. A hatalmas angyal megkoszorúzza a sírban nyugvó katona alakját. Két oldalt mellette óriási, jelképes, robusztus katonák ülnek. Az egész szoborcsoport vízeséseivel, szökőkutaival, tavaival, virágaival felkúszik a sokszáz méter magas hegyoldalra. A város legszebb emlékműve a Sota Rusztavelinek szentelt hatalmas szoborcsoport. A Rusztaveli sugárutat díszíti és ott van a Rusztaveli Színház is. Rusztaveli műve a legtöbb otthon saját könyvtárában megtalálható, rendszerint Zichy Mihály illusztrációival. Grúzia gazdag történelmi korszakait Rusztavelihez és kortársához, a nagy reneszánsz királynőhöz, Tamarához viszonyítják. A granadai Alhambrára emlékeztető, kecses operaházban, a Rusztaveli sugárúton a világhírű grúz együttes lép fel, messze földön híres, kitűnő énekeseivel. Nem messze, a Grúz Történeti Múzeumban Kr. e. a XXVI. századból származik a legősibb lelet. Kellő megbecsüléssel őrzik a különleges Grúziai utazás Petőfi halálai ” címmel jelent meg a lap augusztus 27-i számában Szilágyi Ferenc gondolatgazdag cikke, amelynek egyetlen mondatával kapcsolatban szeretnék két kiegészítést tenni. A szóban forgó mondat így hangzott: „A barguzini lelet lélektani, s történelmi képtelenségéről szólni itt már nem érdemes: cáfolták ezt már nálam hivatottabbak, s maga a régész is elismerte elhamarkodott ítéletét, tévedését, s remélhetőleg az ígért hivatalos akadémiai állásfoglalás sem várat már sokat magára." Megjegyzéseim: 1. A régészet (archeológia) egyebek között a sírok, temetők feltárásának, az ott megfigyelt temetkezési szokások, s a talált leletek értékelésének tudománya; az előkerült emberi csontmaradványokkal az embertan (antropológia) foglalkozik. Utóbbi tudomány művelője, az antropológus illetékes, ha régészeti módszerekkel meg nem határozható személy azonosítása szükséges (vagyis, ha a bolygatatlan síron nem állt síremlék, a csontvázon nem volt névvel jelzett tárgy, vagy a leletegyüttes összessége egyéb megfontolásokkal együtt sem sugallta annak meghatározott személyhez kötését stb.), így történt ez Barguzinban is, ahol az ásatásokat két régész végezte: a későbbiekben kevesebbet nyilatkozó Varga Béla és a tapasztalatait önálló kötetben is összefoglaló Szabó Géza. E munkájából idézem ezt a korrekt véleményt, miszerint „minden eddigi adat am utal, hogy a 7. sírban a helyi szájhagyományból és a legendákból is jól ismert Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nyugodott. Azt az alapvető kérdést azonban, hogy ez a személy azonos-e Petőfi Sándorral, csak egy alapos interdiszciplináris tudományos kutatás tisztázhatja.“ Ásatás Barguzinban. Bp. 1990., 143 (más kérdés, hogy az MTA természettudományi szakértői bizottságának jelentése e véleménnyel sem ért egyet). Ily módon nyilvánvaló, hogy a 7. sz. csontváz elhamarkodottan Petőfiként való azonosítása felelősségének teljes súlya az ásatáson jelen volt antropológusok — Bruce Latimer és Clyde Simpson (Gereland), Alekszej Ignatjevics Burajev (Leningrád), s mindőjük előtt Kiszely István—vállát terheli! 2. A hivatalos akadémiai állásfoglalás június 26-án megtörtént, megjelenése az Akadémiai Közlönyben várható. Az MTA természettudományi szakértői bizottságának felkért specialisták közreműködésével összeállított előzetes jelentése március 27-én készült el, s a lapok 29-én ismertették. A korábban az MTA lassú mozdulását kárhoztató Morvai-féle Petőfi bizottságot ez hangváltásra késztette, s nyilatkozataiban a jelentést megalapozó vizsgálatok „pánikszerű”, „gyanús sietségét” tette szóvá (pl. Mai Nap. 8. 21., Magyar Hírlap V. 16. 6.). A jelentésre akkor terelődött ismét a figyelem, amikor a híradások az MTA Elnöksége június 26-i ülésén történteket ismertették. A jelentés summája: a Petőfi Sándorénak meghatározott barguzini 7. sz. csontváz egy 23—25 évesnél nem sokkal idősebb, beteg nő 40—100 évvel ezelőtt elhantolt tetemének maradványa. Kovács László régész tárgyak sokaságának felbecsülhetetlen kincseit. 1922-ben,az orosz megszálláskor a kormánynak menekülnie kellett. Párizsba vitték magukkal a múzeum tárgyait. Az emigránsok olyan szegények voltak, hogy enniök sem volt mit, de a nemzeti kincsekhez sohasem nyúltak. Egyetlen darab sem hiányzott, amikor visszakerültek a múzeumba. Hányatott történelmük során a grúzok máskor is szenvedtek az orosz fennhatóság miatt. Vallásuk ugyan csaknem azonos az oroszokéval, de a grúz ortodox szertartásoknak akadnak eltérő elemei. Sajátos szokás, hogy a templomban vásárolt, keresztet formázó tetejű süteményt helyeznek el egy erre a célra kitett tálcán, kis papírcédulákra írva az elhunyt kedves személy nevét. A grúz ortodox egyház nemcsak régiségével tűnik ki, de egyike a legjelentősebbeknek is. Volt olyan évszázad, amelyben a grúz nyelv használatát tiltották a megszállók. Iskoláik sem lehettek, csak otthon, titokban taníthatták a gyermekeket anyanyelvükre. Ekkor is az egyház segített a nemzettudat ébrentartásában, így sikerült ősi, eredeti kultúrájukat a nyelvvel együtt megőrizni. Az 1922 óta tartó szovjet megszállást ideiglenesnek tekintették és sohasem szűntek meg elszakadási törekvéseik. Az utóbbi években egyre erősödtek ezek a követelések. Sok hazafit ezért törvénytelenül elhurcoltak, ítélet nélkül bebörtönöztek, sőt kivégeztek, eltüntettek. A Rusztveli sugárúton az egyik szépséges épületben, a képtárban a lépcsőre kirakosgatták az ártatlan áldozatok fényképeit. A grúz feliratok között egy angol is akadt: „Igazságot követelünk!” Eddig semmi válasz. A hozzátartozók gyászruhában, felváltva őrzik a képeket éjjel-nappal. A legtöbb fényképen fiatalok vannak: nők és férfiak vegyesen. 1989. április 9-én békés felvonulást rendeztek a városban, a törvényszék elé. Az odavezényelt szovjet katonaság a nyugodtan, dalolva haladó tömegre sortüzet adott le. 24 halálos és számos sebesült áldozata volt a merényletnek. Köztük sok a nő és a gyermek. Azóta a törvényszék impozáns épülete előtt hatalmas grúz feliratos transzparensek követelik a vétkesek felelősségrevonását. A hivatalos intézményeken még mindig ott látható a gyűlölt szovjet— grúziai zászló, de az egyes pártok székházain, a szervezeteken, a tüntetések színhelyein és nem egy magánlakás ablakában itt is, ott is feltűnik a független Grúzia fekete-fehér-piros trikolórja. Ezt használták hivatalosan 1920-ig, a szovjet elözönlésig. Az egyik magyarázat szerint a fekete a szomorú múlt, a fehér a boldog jövő és a piros a kiontott vér jelképe. A független Grúzia ellen a szovjet hatalom blokáddal válaszolt. Alig kapnak olajat, emiatt a város közlekedése akadozik. Egyes cikkekre jegyrendszert kellett bevezetni. Belső nemzetiségi gondok is emésztik a kicsiny területű, de minden természeti kinccsel gazdagon megáldott országot. Ugyan a területükön valamennyi nemzetiségi csoport, így az abházok és esszétek is mindenféle jogból a grúzokkal egyenlően részesülnek: újságjaik, színházaik, minden szintű oktatási intézményrendszerük — beleértve az egyetemet is — virágzik, önkormányzatot élveznek, mégis el akarnak szakadni Grúziától, hogy a grúzok ősi földjén külön szovjet tagköztársaságot alkothassanak. Elgondolkoztató, hogy élnek abházok és osszétek az orosz tagköztársaság területén is, ott semmiféle nemzetiségi joggal nem rendelkeznek, nincsenek anyanyelvi iskoláik, egyetemük, újságjuk, színházuk, mégsem gondolnak az elszakadásra! Grúzia földje, tája olyan gazdag ásványkincsekben, hőforrásokban, termőföldben, éghajlatban, hogy mindig igyekeztek az idegenek megszerezni a grúzoktól. Sok grúz területet el is szakítottak az országtól és az ott kisebbségben élő grúzok nemzetiségi elnyomása sokban hasonlít a magyarság sorsához. Ezért is éreznek a grúzok meleg rokonszenvet a magyarok iránt, és a magyar politikai eseményeket naprakészen követik. Illő, hogy mi is jobban megismerjük ezt a jobb sorsra érdemes gazdag múltú népet és országot! dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes Magyar József rajza (Részlet) Milyen legyen a Magyar Nemzet? Magyar állampolgárok bizonytalan sorsáról tudósított a minap a Magyar Nemzet. Ez a cikk ösztönzött arra, hogy a bennem már régóta felgyülemlő gondolatokat leírjam, s a szerkesztőség számára továbbítsam. Korábban megyei lapunk előfizetője voltam, de már évekkel ezelőtt lemondtam, mert úgy éreztem, még a kisbetűs híradásaiban, cikkeiben — alig volt ilyen — sem tájékoztat azokról a politikai folyamatokról, amelyek már 1987 őszétől sokunk számára kezdtek egyre világosabban kirajzolódni. A mi lapunk szerkesztői — bár nyilván mindenről tudtak — nem kívánták (vagy merték) ismereteiket a közvélemény elé tárni. S akkor rátaláltam a Magyar Nemzeten. Nyíltság és frissesség áradt a lapból. Böngésztem az apróbetűs híreket, amelyek bármennyire is hátul, elrejtve voltak, csupán a közzétételük is hitelt és bizalmat adott a lapnak. Ezek a híradások nyilvánvalóvá és hitelessé tették azt, amiről akkoriban az emberek csak suttogni mertek. Kézről kézre járt és terjedt a lapjuk. Az emberek bátorságot merítettek belőle, s emelkedett a példányszám. Mi olvasók akartuk, hogy így legyen. Nem kétséges előttem, hogy ezekben a hónapokban a Magyar Nemzet az egyik legprogresszívebb lap volt Magyarországon. S ekkor bekövetkezett az, amire annyira vágytunk: új kormány került hatalomra, s az ország irányítását szabad választások során megválasztott Parlament vette kezébe. Azt vártam, hogy kedvenc lapom óriás betűkkel fogja ezt világgá kiáltani. De nem ez történt. Igaz, az apró betűk megnövekedtek, s előrébb kerültek az új kormány működéséről szóló cikkek és híradások is, de csak módjával, s ritkán az első oldalra. A Magyar Nemzet elbizonytalanodott. Nem találta a helyét. Mintha megtorpant volna. „Igazán mégsem jó ez nekünk”-véleményt kezdett sugallni. Csatlakozott a kétkedőkhöz, a bizonytalanságot keltőkhöz. És mindezt az objektív tájékoztatás jegyében. Az objektívnek látszani akaró lap azonban egyre inkább kormánypártellenessé vált. Sorra jelennek meg benne a jelenlegi vezetőinket nyíltan vagy burkoltan támadó cikkek. Én is elbizonytalanodtam. Mi történt? Mért nem szabad őszintén örülnünk a változásnak? Mért kell kételkednünk? Mire való a hitetlenkedés? Valamit megint eltitkolnak előlünk? Csak az igazat ismerhetjük meg, a valót nem? Mert mi haszna van az olvasónak abból, ha a bizalom elnyeréséért ma még csak küszködő vezetőinket naponta lejáratják előttünk? Miből merítheti ez a nép az erőt, ha nem a vezetőibe vetett hitből? Ismerem a Parlament munkáját. Nem maradtam le egyetlen hozzászólásról, nyilatkozatról sem. Nem vagyok elégedett, csak megértő. Bosszant, hogy a gyermekbetegségekkel küszködő Parlamentről — szinte esélyt sem adva neki — már most kijelentik felelős, véleményt formáló erők, hogy a gyermek sohasem lesz életerős és egészséges. Azt hiszem, a hit elvesztése a legnagyobb tragédia egy szülő, de egy nemzet számára is. Bíráljon a Magyar Nemzet, de ne folytasson háborút. Gondolja meg, ha teret enged a gyűlöletnek, a kritikán aluli megnyilatkozásoknak, kinek használ vele? Elolvad a lap hitele, s nem nehéz megjósolni: az olvasók elpártolnak tőle. Mert minden magyar állampolgárért őszintén aggódunk Kuvaitban, de legalább annyira aggódunk a népért is e hazában. Pakuss Károly Rajka 3