Magyar Nemzet, 1990. szeptember (53. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-01 / 205. szám
.4 υ Szombat, 1990. szeptember 1. Újabb hitelek Magyarországnak (MTI) A Világbank és a Magyar Nemzeti Bank szervezésében Agrárreformok Kelet-Európában és • Szovjetunióban — dilemmák és stratégiák címmel háromnapos nemzetközi konferencia zajlik Budapesten. A szombaton záruló nemzetközi tanácskozásról péntek délután tájékoztatták az újságírókat a Világbank vezető tisztségviselői. Michel Petit, a mezőgazdasági szekció vezetője kifejtette: a Világbank szakemberei meg vannak arról győződve, hogy a magyar mezőgazdaság továbbra is sikeres ágazat lehet, a tulajdonviszonyok reformja mellett azonban ehhez ki kell épülnie a leendő farmergazdaságokat, az új birtokviszonyoknak megfelelő egységeket támogató szolgáltatások rendszerének. A Világbank eddig összesen mintegy 2,2 milliárd dollárról szóló különböző hitelmegállapodást kötött Magyarországgal. A koholu km Ovi szazaiénai mar usenque is veue nauuik, az uen mar zvo mimo auuaios Kolcsonról kötöttek szerződést a Vuagoank és jiagyar ország képviselői, az ev nana lévő részepen pedig egy 400 millió dolláros hitelcsomagot készítenek elő. Magyarország 500 millió márka, korábban már kilátásba helyzeti hitelt kap nyugatnémet bankoktól, részben szövetségi kezességvállalással — jelentette a Frankfurter Allgemeine Zeitung pénteken exkluzív értesülésként. A tizenkét hónapra szóló hitelt a Deutsche Bank vezetésével nyugatnémet bankkonzorcium nyújtja a Magyar Nemzeti Banknak. Mint a frankfurti lap írja, Magyarország likviditási gondjainak enyhítésére kap pénzügyi segítséget. Az ország devizaszűkélyen szenved, a Szovjetunióval szemben behajtatlan követelései vannak Magyarországnak, a bolgár külkereskedelmi bank pedig leállította kifizetéseit. A Frankfurter Allgemeine szerint a nyugatnémetek megközelítőleg 475 millió márka értékű, Magyarországgal lebonyolítandó exportügyletekre további kezességet helyeztek kilátásba. Első ülését tartotta pénteken Bogár László államtitkár vezetésével — a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában az OECD-országok segítségét koordináló újjáalakult tárcaközi bizottság. Az eszmecserén 14 tárca képviselői tekintették át annak a 100 millió ECU-s — hozzávetőlegesen 120 millió dolláros — segélykeretnek az elosztását, amelyet Magyarország számára szavaztak meg az OECD-országok, ezen belül is elsősorban — a Phare-program keretében — az Európai Közösség tagállamai. Energiahordozók átigazítása A szénbányászat helyzete (MTI) Visontán, a Mátraaljai Szénbányák Thorez bányaüzemében rendezték meg pénteken a 40. bányásznap központi ünnepségét Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter köszöntötte az ország bányaüzemeiből érkezett mintegy kétezer szén-, érc- és olajbányászt. A Himnusz hangjai után az ünnepség résztvevői néma felállással emlékeztek a jugoszláviai bányaszerencsétlenség áldozataira. A miniszter ünnepi beszédében összefoglalta a kormány csütörtöki ülésén, az energiaellátással kapcsolatban elhangzottakat. Hangsúlyozta, hogy a biztonságos nyomasztó energiaellátás az ország jólétének alapja, ám ahhoz, hogy ezt elérjük, fájdalmas döntéseket is kell hozni. Ezek közé tartozik, hogy az energiahordozók — szén, olaj, gáz — árát a világpiaci árakhoz kényszerülünk igazítani. Ezzelösszefüggésben szólt a Szovjetunióval lebonyolított energia-kereskedelem radikális csökkentéséről. A szénbányászat helyzetét a miniszter nyomasztónak ítélte, s hozzátette, hogy a kormány csütörtöki döntésével megalakult egy szervezett Szénbányászatot Szanáló Szervezet néven***, amelynek feladata, hogy alapos vizsgálatok, elemzések után olyan intézkedésekre tegyen javaslatot, amelyek révén rövid időn belül, dotáció nélkül nyereségessé válhat az ágazat. A Szénbányászatot Szanáló Szervezetnek ez év végéig kell határozott véleményt nyilvánítania egyebek között arról, hogy hol kell bezárni bányákat. A bányászok elégedetlenségét kifejező, a közelmúltban lezajlott sztrájkokról, vitákról Bod Péter Ákos elismerte: a bányászok joggal követelték, hogy a kormányzat vessen véget a bizonytalanságnak. A szénbányászat ügye, mint nagy horderejű kérdés hamarosan a parlament elé kerül. Csökkent az ország népessége (MTI) Vukotics György, a KSH elnöke pénteken sajtótájékoztatón ismertette az 1990. január 1-jei — tízévenként esedékes — népszámlálás előzetes adatait. Eszerint a 80-as évtizedben az ország népessége 3,1 százalékkal csökkent, január 1- jén 10 millió 375 ezren éltek határainkon belül, 334 ezerrel kevesebben, mint tíz évvel korábban. A csökkenés új jelenség, mert bár a 70-es években meglehetősen mérsékelt volt már a népesség számának növekedése, csökkenést a második világháború utáni évtizedekben most először regisztrált a népszámlálás. A halálozások száma és aránya nemzetközi összehasonlításban is nagyon magas: a vizsgált időszakban évenként megközelítette a 150 ezret. Mindössze a csecsemőhalandóság javult — az 1980. évi 23,2 ezrelékről 15,7 ezrelékesre, de még így is jóval magasabb, mint a gazdaságilag fejlett országokban. "A népszámlálás adatai szerint a 80-as évtizedben a városiasodás folyamata tovább erősödött. A fővárosban és a többi városokban lakók aránya jelenleg 62 százalék, a községek lakossága pedig tovább csökkent. A legnagyobb mértékben Borsod-Abaúj-Zemplén megye lakossága fogyott A népszámlálási adatokat ezúttal erősen befolyásolta a környező országokból bevándorlók jelentős száma, ami korábban nem volt jellemző. 1988. és 1990. május 31-e között mintegy 40 ezren menekültek Magyarországra, csaknem valamennyien román állampolgárok, de kétharmaduk magát; 8,2 százalékuk jelezte, magyar nemzetiségűnek vallotta ,hogy nem kíván Magyarországon letelepedni, hanem harmadik országba szándékozik távozni. A népszámlálás előzetes adatai képet adnak az ország lakásállományáról is. Az elmúlt tíz év alatt 300 ezerrel — 8,5 százalékkal — gyarapodott a lakásaik száma, ez a növekedés azonban 120 ezerrel kevesebb, mint az előző évtizedben. A nagyobb lakások építése az utóbbi évtizedben leginkább a községekre jellemző. 0 . Az Érdekegyeztető Tanács ülése Tulajdonosi és vállalkozási reformot dolgoznak ki (MTI) Jóllehet a kormány képviselői késznek mutatkoztak a vállalati tanácsok újraválasztásáról, illetve avezetői megmérettetésről szóló rendelet végrehajtási időpontjának módosítására, az eredetileg kitűzött szeptember 15-i határnap maradt érvényben. Az egyezség az ÉrdekegyeztetőTanács pénteki ülésén azon bukottl meg, hogy a szakszervezeti kerekasztal képviselőinek nem sikerült egyetértésre jutniuk. A határidő módosításával a munkavállalói oldalon természetszerűleg mindenki egyetértett — hiszen ezt ez az érdekcsoport kezdeményezte —, a Munkástanácsok Országos Szövetsége és a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség képviselői azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány rendeletének tartalmi része is változzék. Így hiába látszott sokáig úgy, hogy a többórás, számos szünettel megszakított vita után elvi konszenzus jöhet létre, a munkavállalók még fél győzelmet sem arattak. „Levegőben maradtak" a korábbiról már ismert kifogások: a dolgozók nincsenek kellően felkészítve arra, hogy ténylegesen legitim vezetőket válasszanak a vállalatok élére; a gazdasági vezetés minden értelemben erősebb, a munkások és alkalmazottak érdekérvényesítő pozíciója gyengébb lesz. A választások jogi szempontból valóban véget vetnek a bizonytalanságnak, de a társadalom, a kollektívák bizonytalanságára ez nem ad gyógyírt — hangoztatta az egyik szakszervezeti képviselő. A tanács pénteki ülésén tájékoztatót hallgatott meg a kormány tulajdon- és privatizációs programjáról. Matolcsy György államtitkár a tézisek ismertetése előtt leszögezte: a kormány e kérdéseikben szakmai és társa- dalmi vitátkíván nyitni, s ezt komolyan is gondolja. A tulajdonosi szerkezet átépítésével párhuzamosan, tömegesen kívánnak új kis- ésközépvállalkozásokat támogatni. A kormány tulajdonosi és vállalkozási reformot dolgoz ki. Alapelvként rögzíti, hogy a tulajdont véglegesen és ingyenesen — de nem tehermentesen — az önkormányzatok és a társadalombiztosítás (nyugdíjpénztárak) részére adja át. Matolcsy György leszögezte: a korábbi tulajdonok természetbeni visszaadására — a földre vonatkozó későbbi parlamenti, törvényi szintű rendezést kivéve — nincs lehetőség. A reprivatizálás helyett a kormány kártalanítást ajánl a tulajdont vesztő állampolgároknak, családoknak. DOKTORI A képviselő asszony a házbizottság elé kívánta utalni ama műfaji kérdést, vajon egy interpelláció hány kérdést tartalmazhat, hogy — úgymond — ne doktori disszertációk hangozzanak el a parlamentben. Érthető a szándék, hogy ésszerű terjedelműre és tartalmúra kell szabni a honatyák interpellációit, ámde a javaslaton más vonatkozásban is érdemes továbbelmélkedni. Ami ebben az országban történik, az ez idáig nemigen fordult elő a történelemben: békésen lebontani egy, bizonyos részleteiben (például, a gondolkodásban!) nagyon is betonkeménységű rendszert, s helyette felépíteni egy másikat A tettnek hétköznapjainkban, a szegénység szorításában jobbára nem a történelmi jelentőségét, hanem a kínjait, idegeket szétszálazó hatását érzékeljük. Ehhez a bontáshoz az is kell, hogy értsük, mi az, amit megszüntetésre ítéltünk (s ítélt a történelem), tehát ha az Országgyűlésben vannak olyanok (si vannak bizony), akik elmélyültenfölelkeztak az elmúlt korszak elemzésével, hát bizony, nem baj, ha akár professzori módon szólnak hozzá akár a múlt, akár a jövő kérdéseihez. Ha csak egy konkrét ügy kapcsán is. Annál is inkább, mert bár a történelem nem tervezhető (még a gazdaságról is kiderült ennek lehetetlensége), az árnyalt, disszertáció alapozottságú elgondolás mégis jobban hozzásegít a szándék és a cselekvés eredményének egybeeséséhez, mint az ösztönösség. Vagy hangzatos néptribuni rögtönzés. A jól hangzó semmitmondásról nem is beszélve. Az elmúlt kétévről bizonyos, hogy utólag, fél évtized, évtized múltán akár nagydoktori disszertációk, monográfiák születnek majd, hogy értelmét felderítsék, folyamatát higgadtan feltárják. Ha már előre is kapunk, mi, gyarló kortársak némi „doktori” segítséget jelenünk megértéséhez, ennyi „unalom” még belefér az életünkbe. Hiszen, egy pár évtized úgyis hiábavalónak bizonyult. (mfó) Jézus és az írástudók 1. Bajba kerültem. Nem merem a véleményemet és a gondolataimat leírni, óvatosság tombol bennem és félelem; mindez történik egy szabaddá válni készülő világban. Majdnem harminc évig voltam úgy újságkő, hogy legbensőbb véleményem nem egyezett a hivatalos hatalmi véleménnyel, megszoktam, hogy engedményeket tegyek,igazamat beburkoljam, szavaimat megfontoljam; mindez nem is volt nehéz: ha úgy látszott, átlépni készülök egy bizonyos határt, mindig akadtak, akik a sorompót idejében leeresztették előttem. Nem éreztemtehát sem lelkifurdalást, sem fenyegetettséget, kisebbségem egyértelmű volt és pozitív, erkölcsiségem — amenynyiben el tudtam kerülni a hazugságot és a meghunyászkodást — nem került igazán veszélybe. Komfortban, éltem, volt kenyerem és volt méltóságom. Néha szabadságvágy gyötört, csakis verbális értelemben, nem a tiltottat szerettem volna leírni, kifejezni, hanem saját magam belső értelmét, ami nem függött az államrendtől, erényre törekszem. Úgy érzem, gonosz vagyok, de nem engedem eluralkodni a bennem levő roszszat mások ártalmára, vagy mások kedvére. Nem vetem meg a számomra adott világot, nem félek tőle, de óvom magamat és azokat, akiket szeretek, nehogy igaznak fogadjuk el a látszólagost. Nem hiszem, hogy a gonosz munkál körülöttem, nem vetítem ki a bennem levőt, inkább belátom, sokszor nyomorult az élet, nehéz önállóan élni a sokaságban, nehéz kifejlődni és hamisság nélkül hasonulni. Szívszorongva vágyom a szabadságra, s arra a pillanatra, amikor végre megtudom, mi végre lettem. Képességeimet és hajlamaimat megértve, nem hiszem, hogy az ember nyomorúságra és bukásra termett, így hát lázadó vagyok egy olyan világban, amelynek lényege a mindennapi gond, berendezkedése arra szolgál, hogy mint berendezkedés, fenn is maradjon. Olykor úgy érzem, hogy a kimunkált, nyomorult rend semmivé tesz vagy semmibe vesz, fölém toronylik vagy magába zár, tapasztalom, hogy részeként kezel, s lényemmel rendelkezik, arra kényszerítve, hogy mint egy sokaságbeli állat, nyom nélkül meztetésről, hogy a politikában az erkölcs nem játszik szerepet. (A Micimackóból idézve) ujjongtam, múlt év szilveszterén, Ceausescu bukásán, próbáltam magamhoz vonni az olvasót a bennem levő reménnyel, humorral, szellemmel, érzelemmel, nemcsak azt hittem el, hogy mi, magyarok egyek vagyunnk, és egyet akarunk, hanem azt is, hogy egymásra lel román és magyar. Úgy éreztem, Isten hozzánk hajolt. Azt hittem, mindenki erre vágyik. Mértéket tévesztettem. Később úgy éreztem: erkölcsi alapon védenem kell Pozsgay Imrét. Majd úgy véltem — ugyancsak az erkölcs nevében —, hogy szabad véleményt mondanom a hitoktatásról. Még mindig élt bennem az érzés, hogy Isten tart a kezében. Arról viszont megfeledkeztem, hogy valamennyien Isten kezében vagyunk, együtt etikánkkal, szellemiségünkkel, hitünkkel. Istentkeresve keveredtem bele a hitoktatásról szóló vitába, s sértettem meg ,más érzékenységeket, hazát keresvekerülök a gójok közé, bár szellemi és irodalmi példaképeim közül majdnem mindegyik zsidó. Minőséget keresve így természetesen az ostobák közé jutok. Szabadságot keresve a lánccsörgetők közé. Most pedig őszinteségem természetes eredményeként valószínűleg kitaszíttatom egy közösségből, amely a lételemem. A politika, amely erkölcsre és az emberi méltóságra nem sokat ad, a Magyar Nemzet közösségét oda sodorta, ahová én nem tudom követni, ez a rendíthetetlen többség — benne barátaimmal — valószínűleg nem is igényli, hogy vele tartsak. Elérkezett az az idő, amikor ismét tudom: nem bír el mindent a lélek. Ismét fejet hajtok egy számomra idegen erő előtt, amely a legdemokratikusabbmódon jutott — szűkebb környezetemben — uralomra. 3. De baj van. Félek. Elkezdtem írni, munkám címe az lett volna: Jézus és a farizeusok. Nem a „történelmi” Jézusról akartam szólni, hanem Isten fiáról, aki marxista módon nem értelmezhető. Egyszerűségét akartam szóbahozni, amely a bonyolult farizeus gondolkozással ütközött, megkockáztattam volna azt a kijelentést, hogy őt a forradalmiság teljes hiánya jellemezte, sőt híján volt a szociális érzületnek, mert a mező felruházott liliomaira hivatkozott, megemlítettem volna, hogy nem tartozott az uralkodó elithez, kárhoztatta azokat, akik „minden dolgaikat csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek”, „akiik szeretik ... a főhelyet és a gyülekezetekben az elölülést, és hogy az emberek úgy hívják őket: Mester, Mester”. Helytelenítette azt, hogy a farizeusok megszűrik a szúnyogokat, a tevét pedig elejtik, (és észreveszik más szemében a szálkát). Ilyeneket írtam volna, megemlítvén, hogy Jézus a maga módján kissé mucsai volt, nem annyira, mint Keresztelő Szent János, de étkezés előtt ő sem mosott kezet. Goodwilljéről is szólni akartam. Ilyeneket írtam volna. Már el is kezdtem: „A hitoktatásban soha részt nem vett, vallástörténeti képzésben nem részesült, kellően műveletleni, vagy minden hitbéli dologtól természetes ateizmusból ódzkodó olvasó kedvéért a farizeus szó jelentését a vallástörténeti kislexikonból idézem (ahol az írástudókról is szó esik), megjegyezve, hogy a farizeus a köznyelvben pejoratív értelemben nem más, mint képmutató, sőt: képmutatóan, sunyi. Itt belém fagyott a szusz. Most nézem, amit írtam, és elborzadok. Ó, mea culpa. Kristóf Attila Ezt írtam 1968-ban: „Meggyötör e szüntelenül felnyomuló, nem békíthető szorongás, a felelősségre nem vonás sejtése, amitől régképpen és igazán nincs mit remélni. Bűneim nem gyötörnek és cselekedeteim mégnem nyugtatnak. Csillapíthatatlan ez a szorongás. Felemás voltamért (kivel pereljek? És bármilyen dolgaim végzése közben e rejtőzködő ott mozog bennem, figyelmeztet, de nem ítélkezik, szólít, de nem küld semerre.” 1985-ben ezt: „Egy idő után, a természet rendje szerint, szorongásaim elcsitultak, bánatom alábbhagyott. A hiábavalóság érzése átadta helyét az eltökélt reménynek, hogy élnem és örülnöm kell. Az irgalmas Istenben kezdtem bízni. Magammal elmélyülten foglalkozva érző, értelmes lényre találtam; ez a lény olyan biztosan létezett már, hogy teremtőjét lehetetlen volt kétségbe vonni. Az, hogy én vagyok, magyarázatát adta az egésznek, egy csapásra elárulva a teremtés titkát. A természet rendjét látva és szeretve rájöttem, hogy jelenlétem oka és célja csakis az életteremtés és örömszerzés lehet, a boldogság szüntelen akarása. Rájöttem, hogy az akarás, mint állapot, magában nem sokra jut, hanyatló voltunk ellenére fejlődnünk kell türelmesen, a szépség és a gyönyör a tökéletesedéssel rokon, s ennek tiszta formája a közösségre törekvő szeretet. Más közösségre törekvés nincs is, a többi hamisítás és árulás. Van egy hatéves lányom. Arra kérem Istent, hogy engedje széppé, jóvá, boldoggá felnövekedni úgy, hogy sok évvel túléljen engem, s halálában ne adja fel az örök együttlét reményét. A szeretet, amit Iránta érzek, könnyű, mert természetes, lobogtat és visz előre, mint vitorlát a szél, kényszerít, hogy lépést tartsak vele, s úgy viszonyuljak a természetes világhoz, ahogy való. Sok rossz tulajdonságommal élek békességben, miközben ** enyésszek el. Így aztán időnként visszaborzadok a haláltól. Távol van tőlem Isten. E félelem és folytonos szembekerülés során rá kellett jönnöm, hogy nagyratörésem nem párosul erővel. Az ellenséges rend oly mélyen járt át, hogy szabadulásomra nincs remény, kiválasztottságom tudata s kiszemeltség érzésének adja át helyét, fölényem odalesz, iszonyat jár át, gyengeség. Lázadásom könyörgésbe fordul. Uram, fogalmazz, suttogom, s már-már azt hiszem, hogy izgalomra születtem. Ilyenkor tudom, hogy nem bír el mindent a lélek...” 2. Ennél többet senki sem hihet rólam, egyebet magam sem hiszek. Valószínűleg iszonyodtam a földönkúszástól, bár tudtam, hogy a földönkúszás természetes. Így mondja József Attila: „Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” Makacsságom olykor arra bírt, hogy négykézláb mászva mímeljek könnyedséget, stílussal próbáljam leküzdeni a gravitációt. Mivel parányi kisebbségként viszonyultam a hatalomhoz, ebben a kisebbségben a legcsekélyebb szembefordulás is maga volt az erkölcs; érintetlen önérzettel kereshettem hazát, Istent és szeretetet, egy hazáról mit sem tudó, érzéketlen és istentagadó világiban. Mindez végbemehetett a politika szintje fölött, a lélek, a képzelet, az irodalom és szellem régióiban, annak ellenére, hogy mint újságíró, sokszor kényszerültem laposkúszásra, repdestemkúsztam, hasonlóan egy cserebogárhoz. A nagy politikai fordulat pillanatában azonban a közélet viharzása magával ragadott. Neki vettem tudomást arról a figyel A Magyar Nemzettelefonszámai: 141- 4320, 122-2400 122-1285 142- 9350 22 óra utáni 122-1009 titkárság* 122-0645 (és az összes többi imám előtt is szíveskedjék egy lest tárcsázni!)