Magyar Nemzet, 1990. szeptember (53. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-10 / 212. szám

Hétfő, 1990. szeptember ,0 Μϋ&βΓ ΝίΠΙΖβί / M­ELLÉ­KLET Adalékok a Szent Jobb legújabb kori viszontagságaihoz A Magyar Nemzet augusztus 18-i számában a Szent Jobb őrével folyta­tott beszélgetést Kurcz Béla. A nem­zeti ereklye legújabb kori viszontag­ságaihoz szeretnék néhány kiegészí­téssel szolgálni. A front közeledtével — a Szent Koronához hasonlóan — a kézerek­lyét is nyugat felé menekítették. 1944. december közepén került Ve­­lembe, ahonnét útja azonos volt a ko­ronázási ékszerekével. Lippert-féle díszes tartójából eltávolítva, csak a belső kristályhengerrel szállították, amelyet sebtében ácsolt fakaloda vé­dett a külső behatásoktól. 1945. ja­nuár közepén, a koronázási palásttal együtt, már valamennyi becses tár­gyat Kőszegen őrzik, amelyeket már­cius 28-án szállítanak át a határon. A Semmeringen és Mariazellen átveze­tő 10 napos útjuk végállomása Matt­­see városka lett. Április 27-én aztán megtörtént az elásható tárgyak földbe rejtése; ezek között természe­tesen nem­ szerepelt a Szent Jobb és a koronázási palást. (Utólag ugyanis kiderült: a kereken negyedéves rejtő­zés a három méter mély gödörben ezek pusztulását okozhatta volna, hi­szen a koronaékszereket közvetlenül befogadó bőrtasakok is eléggé elmál­­lottak.) Éppen ezért a városka apát­plébánosa kapta azt a becses, de egy­ben titkos és veszélyes megbízatást, hogy saját papi lakásában őrizze azo­kat. (Strasser plébános ezt úgy oldot­ta meg, hogy saját ágyának fiókjába rejtette.) Az amerikai csapatok bejöttekor ezeket átadta őrizetükbe, majd június 18-án a salzburgi herceg­ei­nek őrizetébe. Rohracher bíboros elvektől, XII. Piusz pápa engedélyé­vel, augusztus 18-án egy amerikai ká­li­bn küldöttség vette át Salzburgban a veri ereklyét, és szállította Buda­pestre. A kereken 1000 km-es utat egyetlen hosszabb pihenővel tették meg és Szent István ünnepének elő­estéjén érkeztek meg a pesti Angol­­kisasszonyok épületéhez, ahol a tá­bori lelkész, Peter Fabian Flynn pasz­­szionista szerzetes nyújtotta át a Szent Jobb hivatalos őrének, Witz prelátusnak, így vált lehetővé, hogy az ostrom után fél évvel, a magyarság legszentebb nemzeti ereklyéje újból közöttünk lehetett és körmenetben hordozhattuk. (Az ausztriai esemé­nyeket, azokra vonatkozó dokumen­tumokat, fényképeket és okmányo­kat, a helyi múzeum tablója mutatja be Mattseeben.) Szent István napjáról augusztus 21-én beszámoló cikkük tévedést tartalmaz a hagyományos Szent Jobb körmenet ostrom utáni formájáról. A ferencesek templomától a Bazilikáig csakis 1945. augusztus 20-án vonult a hívő tömeg, azt követően, hogy az előző nap délutánján érkezett meg Budapestre az Angolkisasszonyok pesti zárdájához 1000 km-es utazás után Salzburgból egy amerikai kato­nai gépkocsin a fél éve nyugatra me­nekített Szent Jobb. (Megemlíthető: a Lippert-féle díszes gótikus ereklye­­tartó ekkor még a Vár romjai között kidobva kallódott, így e nélkül, csak a belső üveghengert bársonypárnára helyezve hordozták végig a kézerek­lyét.) 1946-ban a Bazilikát környező utcákon (kissé hosszabb útvonalon, mint tavaly és idén) haladt a körme­net. Egyedül 1947-ben engedélyez­ték az állami hatóságok a felvonulást a Bazilikától a Hősök terére, amelyet — az előző évihez hasonlóan — való­ban a bíboros hercegprímás vezetett. Erre 1948-ban már nem kerülhetett sor a kommunista belügyi hatóságok átlátszó tilalma miatt, így Szent Ist­ván tiszteletére nyolcnapos ünnep­ségsorozatot tartottak a Bazilikában, amelynek keretében ugyancsak Ma­gyarország hercegprímása szólt a Ba­zilika előtti téren összegyűlt hatalmas hívő sereghez. A Hősök terére vezető Szent István napi körmenetet, 44 év után jövőre, magának II. János Pál pápának megtisztelő részvételével fogja a katolikus egyház megtartani. Kifejező és szép gesztus lenne a vérta­nú sorsú magyar bíborossal szemben, ha ez alkalommal már az ő nevét vi­selné a Bazilika főhomlokzata előtti tér,­ahol 1945-­­48. években oly nagy tömegekhez szólt lelkesítő beszédei­ben a nemzet sorsformáló kérdései­ről. Farkas Zsolt Budapest keresés, hanem az oly régóta óhajtott erkölcsi talpra állás, mert csak ez biz­tosíthatja a fejlődést, a külső és belső kényszertől megszabadult független Magyarország újjáépítését. Az önmagáért a vitáért folytatott parla­menti csatározások éppen attól foszt­ják meg az ország népét, amire a leg­jobban vágyakozik: a mélypontról való elmozdulástól. És nem azért vá­lasztottunk parlamenti képviselőket, hogy éppen az ellenkezőjét tegyék annak, amit az ország népe vár a törvényhozástól. Dr. Koppány György egyetemi tanár JAIL, Szeged Fogalomtévesztés — meddő viták Magánbeszélgetéseken, gyűlése­ken, tárgyalásokon hosszú évek óta találkozom, méghozzá igen gyakran, egy sajátos fogalomtévesztéssel. Emiatt vég nélküli, értelmetlen viták alakulnak ki. Nevezetesen: az elgon­dolható dolgokat gyakran azonosít­ják a valóságban létező dolgokkal, bár mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az elgondolható dolgok köre sokkal szélesebb, mint a létező dolgoké. Eh­hez talán nem szükséges, hogy az on­tológiában (létezéstan) járatos szak­ember ennek bizonyítását részletesen kifejtse: mi a kettő között a különb­ség. Én csupán néhány sarkított pél­dával szeretném érzékeltetni ezt a különbséget, illetve a különbség el­mosódásából származó képtelensé­geket. Az újonnan megválasztott ország­­gyűlés vitái, sajnos, gyakran ilyen me­derben folynak. Éppen az iskolai hit­oktatás kérdésében merült fel sok olyan ellenvetés, amely fogalomté­vesztésből származik. Az egyik ellen­­vélemény így hangzott: egy iskolában a gyerekek 6—8 hitfelekezethez tar­tozhatnak, a hitoktatás az iskolában a diákokat ezért 6—8, nagyjából egyenlő létszámú csoportra osztaná, ami beláthatatlan bonyodalmakkal járna. Ha valamennyi felekezetet fi­gyelembe vesszük, természetesen még ennél is több csoport képzelhető el. De megkérdezem az így érvelőtől: Magyarország 675 középiskolájából és 3500 általános iskolájából kb.­­ hány akad, amelyikben ilyen sok fele­­kezethez tartozó diák van? Mivel hi­vatalos statisztika a felekezetek el­oszlásáról az utóbbi évtizedekben nem készült, ezért csak egyéni ta­pasztalataim alapján tudok véle­ményt mondani. Vannak hazánkban települések, sőt, tájegységek, ahol a lakosság túlnyomó többsége egy, de legfeljebb 2-3 felekezethez tartozik. Jártam olyan iskolában, ahol a diá­kok 80—90 százaléka tartozott egy felekezethez, a maradék 10—20 szá­zalék egy vagy két másikhoz. Továb­bá: van olyan felekezet, amelyik nem igényli vagy nem tudja vállalni az is­kolai hitoktatást, ezzel tovább csökken a „hittanos csoportok” szá­ma az iskolában. Az iskolai hittan ál­tal okozott megosztottság az esetek túlnyomó többségében merő fikció. A másik ellenérv a diszkrimináció veszélyére hivatkozik. 40—50 évvel ezelőtt, amikor még élesen el­különültek egymástól a protestánsok és katolikusok, saját tapasztalataim szerint, akár katolikus, akár evangéli­kus többségről lett légyen is szó, az is­kolában teljes békesség honolt. Soha még csak ferde szemmel sem néztünk egymásra amiatt, ha valamelyikünk másik hittanórára vagy másik feleke­zet templomába járt. A II. Vatikáni zsinat (1960-as évek) óta egyre nyil­vánvalóbb közeledés játszódik le a különböző felekezetek és vallások között. Rendszeresen tartanak ökumenikus istentiszteleteket, szer­veznek zsidó-keresztény párbeszéde­ket. Ha akkor nem volt az iskolában diszkrimináció, akkor miért lenne most? Csak azért, mert el lehet gon­dolni ilyet? Talán csak nem akar va­laki éppen most szándékosan szítani ellentéteket a felekezetek és vallások között? „Ha valakit nem szeretünk, mindig találunk érveket ellene” — mondja Goethe. Sajnálatos, hogy a demokra­tikusan megválasztott magyar parla­mentben sok képviselőnek nem a nemzeti összefogás a célja, hanem a mindenáron való akadékoskodás. Pedig amire az országnak ma igazán szüksége van, az nem a kákán csontja­. Amikor az esti sötétségben lassan leereszkedik az ezer színben pompá­zó, Tbiliszire a gépmadár, azonnal el­fogja az embert a kivételesen szép, keletiesen gazdag táj varázsa. Az ismeretlen grúz útitárs barátsá­gosan üdvözöl. „Isten hozott Grúziá­ban!” Készségesen elveszi a vendég csomagját és elkezdődik az a hason­­líthatatlan tapintatos gondoskodás, amelyben minden vendéget, de — úgy véljük — főleg a magyarokat ré­szesítik a hajdanvolt Tamara királynő országában. Talán Zichy Mihálynak köszönhe­tő. A múlt század vége felé hosszú éveken át élt Grúziában, a neve is olyan szépen beleillik az I­ket és Cs­­ket kedvelő grúz nyelvbe. A XII. szá­zadi grúz nemzeti költő, Sota Ruszta­­veli halhatatlan művét, a Tigrisbőrös lovag című eposzt művészi illusztrá­cióival látta el. Gyönyörű, egészala­kos szobra Zichy Mihályt szépen mintázott palástban ábrázolja ked­venc kutyájával. A műalkotás a Grúz Szépművészeti Főiskola előtti teret díszíti. Műveiből állandó vándorkiál­lítást rendeznek. A mi Misztótfalusi Kis Miklósunk készítette el a grúz herceg megrende­lésére az első grúz ábécé bonyolult nyomdai betűit. Ma ilyesféle külföldi kapcsolat el­képzelhetetlen. 1922-ben, a történe­lem folyamán nem is először Orosz­ország kebelezte be Grúziát és szovjet tagköztársasággá próbálta alakítani az egyiptomi kultúrával egyidős és ér­tékében azzal vetélkedő, ősi művelt­ségű, sajátos arcú, szabadságszerető kis országot, Ősi nyelvük a kaukázusi nyelvcsa­ládhoz tartozik és a kívülálló számára leginkább a görögre emlékeztet az írásmódja. Az emberek kiegyensú­lyozott derűje, életvidámsága, ked­vessége, magas kultúrája nem hason­lít az oroszok magukba forduló bo­rongásához. Moszkvában még ma is „az elvtársaknak” kínálja a jegyet a zsúfoltságban fáradhatatlan kalauz. Grúziában a repülőtér kapuját bájos mosollyal, családiasan nyitogató­­csukogató hölgyeket „kislányoknak” nevezik a grúzok, azok korára való tekintet nélkül. Az üzletekben akár­milyen hosszú sor áll a szovjethata­lom óta az elárusító előtt, egy-két ba­rátságos szó minden vevőnek kijár. Csodaszépek a grúz nők: egészsé­gesek, vidámak, nemes arcvonások­kal, fejedelmi alakkal, egyszerű és íz­léses öltözékükben. A hagyományos öltözetet már csak népi táncokhoz vi­selik. Ételkülönlegességeiket magya­rosan fűszerezik, a grúz bor messze földön híres. A grúz teát nálunk is ál­talánosan fogyasztják. Büszkén hivatkoznak Szakartvéro — ez Grúzia neve az anyanyelvükön — ősi kultúrájának értékeire. A festői tájon sok a költő. Nikoloz Baratasvili, Ilja Csavcsavadze, Mirza Celovani, Akaki Csereteli szobrai egyben romantikus, illetőleg klasz­­szikus hangvételüket is jellemzi. Csavcsavadzeről nevezték el Tbiliszi egyik legjelentősebb útját. Puskin, Lermontov, Cribojedov, Gogol, Tolsztoj és az orosz irodalom több más Grúziához kapcsolódó nagysá­gának emlékét is szeretettel őrzi a sokszínű város. A második világháborús hősök emlékműve egyben minden elesett grúz hősnek emléket állít. A hatalmas angyal megkoszorúzza a sírban nyug­vó katona alakját. Két oldalt mellette óriási, jelképes, robusztus katonák ülnek. Az egész szoborcsoport víz­eséseivel, szökőkutaival, tavaival, vi­rágaival felkúszik a sokszáz méter magas hegyoldalra. A város legszebb emlékműve a So­ta Rusztavelinek szentelt hatalmas szoborcsoport. A Rusztaveli sugáru­­tat díszíti és ott van a Rusztaveli Szín­ház is. Rusztaveli műve a legtöbb ott­hon saját könyvtárában megtalálha­tó, rendszerint Zichy Mihály illusztrá­cióival. Grúzia gazdag történelmi korszakait Rusztavelihez és kortársá­hoz, a nagy reneszánsz királynőhöz, Tamarához viszonyítják. A granadai Alhambrára emlékez­tető, kecses operaházban, a Ruszta­veli sugárúton a világhírű grúz együt­tes lép fel, messze földön híres, kitű­nő énekeseivel. Nem messze, a Grúz Történeti Múzeumban Kr. e. a XXVI. század­ból származik a legősibb lelet. Kellő megbecsüléssel őrzik a különleges Grúziai utazás Petőfi halálai ” címmel jelent meg a lap augusz­tus 27-i számában Szilágyi Ferenc gondolatgazdag cikke, amelynek egyetlen mondatával kapcsolatban szeretnék két kiegészítést tenni. A szóban forgó mondat így hangzott: „A barguzini lelet lélektani, s törté­nelmi képtelenségéről szólni itt már nem érdemes: cáfolták ezt már nálam hivatottabbak, s maga a régész is elis­merte elhamarkodott ítéletét, tévedé­sét, s remélhetőleg az ígért hivatalos akadémiai állásfoglalás sem várat már sokat magára." Megjegyzéseim: 1. A régészet (archeológia) egye­bek között a sírok, temetők feltárá­sának, az ott megfigyelt temetkezési szokások, s a talált leletek értékelésé­nek tudománya; az előkerült emberi csontmaradványokkal az embertan (antropológia) foglalkozik. Utóbbi tudomány művelője, az antropológus illetékes, ha régészeti módszerekkel meg nem határozható személy azo­nosítása szükséges (vagyis, ha a boly­­gatatlan síron nem állt síremlék, a csontvázon nem volt névvel jelzett tárgy, vagy a leletegyüttes összessége egyéb megfontolásokkal együtt sem sugallta annak meghatározott sze­mélyhez kötését stb.), így történt ez Barguzinban is, ahol az ásatásokat két régész végezte: a későbbiekben kevesebbet nyilatkozó Varga Béla és a tapasztalatait önálló kötetben is összefoglaló Szabó Géza. E munká­jából idézem ezt a korrekt véleményt, miszerint „minden eddigi adat am utal, hogy a 7. sírban a helyi szájha­gyományból és a legendákból is jól is­mert Alekszandr Sztyepanovics Pet­rovics nyugodott. Azt az alapvető kérdést azonban, hogy ez a személy azonos-e Petőfi Sándorral, csak egy alapos interdiszciplináris tudomá­nyos kutatás tisztázhatja.“­ Ásatás Barguzinban. Bp. 1990., 143 (más kérdés, hogy az MTA természett­udo­mányi szakértői bizottságának jelen­tése e véleménnyel sem ért egyet). Ily módon nyilvánvaló, hogy a 7. sz. csontváz elhamarkodottan Petőfi­ként való azonosítása felelősségének teljes súlya az ásatáson jelen volt ant­ropológusok — Bruce Latimer és Clyde Simpson (Gereland), Alek­­szej Ignatjevics Burajev (Leningrád), s mindőjük előtt Kiszely István—vál­lát terheli! 2. A hivatalos akadémiai állásfog­lalás június 26-án megtörtént, megje­lenése az Akadémiai Közlönyben várható. Az MTA természettudomá­nyi szakértői bizottságának felkért specialisták közreműködésével összeállított előzetes jelentése márci­us 27-én készült el, s a lapok 29-én is­mertették. A korábban az MTA lassú mozdulását kárhoztató Morvai-féle Petőfi bizottságot ez hangváltásra késztette, s nyilatkozataiban a jelen­tést megalapozó vizsgálatok „pánik­szerű”, „gyanús sietségét” tette szóvá (pl. Mai Nap­. 8. 21., Magyar Hír­­lap V. 16. 6.). A jelentésre akkor te­relődött ismét a figyelem, amikor a híradások az MTA Elnöksége június 26-i ülésén történteket ismertették. A jelentés summája: a Petőfi Sándo­rénak meghatározott barguzini 7. sz. csontváz egy 23—25 évesnél nem sokkal idősebb, beteg nő 40—100 év­vel ezelőtt elhantolt tetemének ma­radványa. Kovács László régész tárgyak sokaságának felbecsülhetet­len kincseit. 1922-ben,az orosz meg­szálláskor a kormánynak menekülnie kellett. Párizsba vitték magukkal a múzeum tárgyait. Az emigránsok olyan szegények voltak, hogy enniök sem volt mit, de a nemzeti kincsekhez sohasem nyúltak. Egyetlen darab sem hiányzott, amikor visszakerültek a múzeumba. Hányatott történelmük során a grúzok máskor is szenvedtek az orosz fennhatóság miatt. Vallásuk ugyan csaknem azonos az oroszokéval, de a grúz ortodox szertartásoknak akad­nak eltérő elemei. Sajátos szokás, hogy a templomban vásárolt, keresz­tet formázó tetejű süteményt helyez­nek el egy erre a célra kitett tálcán, kis papírcédulákra írva az elhunyt ked­ves személy nevét. A grúz ortodox egyház nemcsak régiségével tűnik ki, de egyike a legjelentősebbeknek is. Volt olyan évszázad, amelyben a grúz nyelv használatát tiltották a megszál­lók. Iskoláik sem lehettek, csak ott­hon, titokban taníthatták a gyerme­keket anyanyelvükre. Ekkor is az egyház segített a nemzettudat ébren­tartásában, így sikerült ősi, eredeti kultúrájukat a nyelvvel együtt meg­őrizni. Az 1922 óta tartó szovjet meg­szállást ideiglenesnek tekintették és sohasem szűntek meg elszakadási törekvéseik. Az utóbbi években egy­re erősödtek ezek a követelések. Sok hazafit ezért törvénytelenül el­hurcoltak, ítélet nélkül bebörtönöz­tek, sőt kivégeztek, eltüntettek. A Rusztveli sugárúton az egyik szépsé­ges épületben, a képtárban a lépcsőre kirakosgatták az ártatlan áldozatok fényképeit. A grúz feliratok között egy angol is akadt: „Igazságot köve­telünk!” Eddig semmi válasz. A hoz­zátartozók gyászruhában, felváltva őrzik a képeket éjjel-nappal. A legtöbb fényképen fiatalok vannak: nők és férfiak vegyesen. 1989. április 9-én békés felvonu­lást rendeztek a városban, a törvény­szék elé. Az odavezényelt szovjet ka­tonaság a nyugodtan, dalolva haladó tömegre sortüzet adott le. 24 halálos és számos sebesült áldozata volt a merényletnek. Köztük sok a nő és a gyermek. Azóta a törvényszék impo­záns épülete előtt hatalmas grúz fel­iratos transzparensek követelik a vét­kesek felelősségrevonását. A hivatalos intézményeken még mindig ott látható a gyűlölt szovjet— grúziai zászló, de az egyes pártok székházain, a szervezeteken, a tünte­tések színhelyein és nem egy magán­lakás ablakában itt is, ott is feltűnik a független Grúzia fekete-fehér-piros trikolórja. Ezt használták hivatalosan 1920-ig, a szovjet elözönlésig. Az egyik magyarázat szerint a fekete a szomorú múlt, a fehér a boldog jövő és a piros a kiontott vér jelképe. A független Grúzia ellen a szovjet hatalom blokáddal válaszolt. Alig kapnak olajat, emiatt a város közle­kedése akadozik. Egyes cikkekre jegyrendszert kellett bevezetni. Belső nemzetiségi gondok is emésztik a kicsiny területű, de min­den természeti kinccsel gazdagon megáldott országot. Ugyan a terüle­tükön valamennyi nemzetiségi cso­port, így az abházok és esszétek is mindenféle jogból a grúzokkal egyenlően részesülnek: újságjaik, színházaik, minden szintű oktatási in­tézményrendszerük — beleértve az egyetemet is — virágzik, önkormány­zatot élveznek, mégis el akarnak sza­kadni Grúziától, hogy a grúzok ősi földjén külön szovjet tagköztársasá­got alkothassanak. Elgondolkoztató, hogy élnek abházok és osszétek az orosz tagköztársaság területén is, ott semmiféle nemzetiségi joggal nem rendelkeznek, nincsenek anyanyelvi iskoláik, egyetemük, újságjuk, szín­házuk, mégsem gondolnak az elsza­kadásra! Grúzia földje, tája olyan gazdag ás­ványkincsekben, hőforrásokban, ter­mőföldben, éghajlatban, hogy min­dig igyekeztek az idegenek megsze­rezni a grúzoktól. Sok grúz területet el is szakítottak az országtól és az ott kisebbségben élő grúzok nemzetiségi elnyomása sokban hasonlít a magyar­ság sorsához. Ezért is éreznek a grú­zok meleg rokonszenvet a magyarok iránt, és a magyar politikai esemé­nyeket naprakészen követik. Illő, hogy mi is jobban megismerjük ezt a jobb sorsra érdemes gazdag múltú népet és országot! dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes Magyar József rajza (Részlet) Milyen legyen a Magyar Nemzet? Magyar állampolgárok bizonyta­lan sorsáról tudósított a minap a Ma­gyar Nemzet. Ez a cikk ösztönzött ar­ra, hogy a bennem már régóta felgyü­lemlő gondolatokat leírjam, s a szer­kesztőség számára továbbítsam. Korábban megyei lapunk előfize­tője voltam, de már évekkel ezelőtt lemondtam, mert úgy éreztem, még a kisbetűs híradásaiban, cikkeiben — alig volt ilyen — sem tájékoztat azok­ról a politikai folyamatokról, ame­lyek már 1987 őszétől sokunk számá­ra kezdtek egyre világosabban kiraj­zolódni. A mi lapunk szerkesztői — bár nyilván mindenről tudtak — nem kívánták (vagy merték) ismereteiket a közvélemény elé tárni. S akkor ráta­láltam a Magyar Nemzeten. Nyíltság és frissesség áradt a lapból. Böngész­tem az apróbetűs híreket, amelyek bármennyire is hátul, elrejtve voltak, csupán a közzétételük is hitelt és bi­zalmat adott a lapnak. Ezek a híradá­sok nyilvánvalóvá és hitelessé tették azt, amiről akkoriban az emberek csak suttogni mertek. Kézről kézre járt és terjedt a lapjuk. Az emberek bátorságot merítettek belőle, s emel­kedett a példányszám. Mi olvasók akartuk, hogy így legyen. Nem kétséges előttem, hogy ezek­ben a hónapokban a Magyar Nemzet az egyik legprogresszívebb lap volt Magyarországon. S ekkor bekövetkezett az, amire annyira vágytunk: új kormány került hatalomra, s az ország irányítását sza­bad választások során megválasztott Parlament vette kezébe. Azt vártam, hogy kedvenc lapom óriás betűkkel fogja ezt világgá kiál­tani. De nem ez történt. Igaz, az apró betűk megnövekedtek, s előrébb ke­rültek az új kormány működéséről szóló cikkek és híradások is, de csak módjával, s ritkán az első oldalra. A Magyar Nemzet elbizonytalanodott. Nem találta a helyét. Mintha megtor­pant volna. „Igazán mégsem jó ez ne­­künk”-véleményt kezdett sugallni. Csatlakozott a kétkedőkhöz, a bi­zonytalanságot keltőkhöz. És mind­ezt az objektív tájékoztatás jegyében. Az objektívnek látszani akaró lap azonban egyre inkább kormánypárt­ellenessé vált. Sorra jelennek meg­ benne a jelenlegi vezetőinket nyíltan vagy burkoltan támadó cikkek. Én is elbizonytalanodtam. Mi történt? Mért nem szabad őszintén örülnünk a változásnak? Mért kell kételkednünk? Mire való a hitetlen­kedés? Valamit megint eltitkolnak előlünk? Csak az igazat ismerhetjük meg, a valót nem? Mert mi haszna van az olvasónak abból, ha a bizalom elnyeréséért ma még csak küszködő vezetőinket na­ponta lejáratják előttünk? Miből me­rít­heti ez a nép az erőt, ha nem a veze­tőibe vetett hitből? Ismerem a Parla­ment munkáját. Nem maradtam le egyetlen hozzászólásról, nyilatkozat­ról sem. Nem vagyok elégedett, csak megértő. Bosszant, hogy a gyermek­­betegségekkel küszködő Parlament­ről — szinte esélyt sem adva neki — már most kijelentik felelős, véle­ményt formáló erők, hogy a gyermek sohasem lesz életerős és egészséges. Azt hiszem, a hit elvesztése a legna­gyobb tragédia egy szülő, de egy nemzet számára is. Bíráljon a Magyar Nemzet, de ne folytasson háborút. Gondolja meg, ha teret enged a gyűlöletnek, a kriti­kán aluli megnyilatkozásoknak, ki­nek használ vele? Elolvad a lap hite­le, s nem nehéz megjósolni: az olva­sók elpártolnak tőle. Mert minden magyar állampolgá­rért őszintén aggódunk Kuvaitban, de legalább annyira aggódunk a né­pért is e hazában. Pakuss Károly Rajka 3

Next