Magyar Nemzet, 1990. október (53. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-24 / 249. szám
Szerda, 1990. október 24. Magyar Nemzet" □9 Pozsonyi beszélgetések Tudatalatti félelem a magyar revíziótól Ugyan továbbra is Szlovákiáról, a szlovák—magyar viszonyról beszélgetünk, ám ezúttal még Budapesten találkoztunk Varga Györggyel, aki a napokiban foglalta el állomáshelyét a csehszlovák fővárosban, Prágában, ahol nagykövetként képviseli hazánkat Nem képviselhetem az ottaniakat — Magyarországot Szlovákiában meglepően sokszor vádolják nacionalizmussal, sovinizmussal. Nemegyszer még az is elhangzott, hogy hazánk határrevízióra készül . A magyar politikának elsődleges érdeke, hogy a térségben nyugalom legyen. Ezért is érzek minden ilyen gyanakvást, ha történelmileg nem is érthetetlennek, de a realitások szempontjából teljesen megalapozatlannak. — Pedig, amint ez sorozatunkban is megjelent, egyet szlovák nacionalista pártok a legrosszabbat feltételezik Magyarországról. — Azt hiszem, szinte unalmas már azt ismételgetni, hogy a magyar politikának nincsenek revíziós szándékai." A szlovák politika tudatalattijában élnek olyasmik, hogy „a magyarok el akarnak foglalni, be akarnak kebelezni minket". Ezek régi, nem annyira politikai, mint inkább kultúrtörténeti reflexek. Olyan beidegződések, amelyeket valójában semmilyen magyar politika nem tud semlegesíteni. — A Szlovák Nemzeti Párt alelnöke valami olyasmit állított, hogy ők ugyan el kívánnak szakadni Csehországtól, de a csehek megfenyegették őket, hogy amennyiben ezt megteszik, a magyarok bevonulnak Szlovákiába. — Ez természetesen nevetséges. A Lidové Novinyben, amelyet egyébként a legjobb cseh újságnak tartok, jelent meg például egy cikk, ráadásul egy történész írta, amely azt fejtegette, ha Szlovákia elszakad Csehországtól, akkor a második bécsi döntés nyomán kialakult határok lesznek érvényesek. Ez bolondság. Mert a párizsi békeszerződés újból rögzíti Csehszlovákia határait, ha ők két külön államban kívánnak élni, akkor megöröklik a határokat is. — Ön Prágában nagykövet, ám Szlovákiában is képviselnie kell a magyar érdekeket. A Cseh és a Szlovák Köztársaság között azonban elég nagyok a különbségek. — Pozsonyban működik magyar főkonzulátus, a szlovák kormányhoz akkreditált főkonzul képviseli ott az érdekünket elsődlegesen. Amitől kicsit tartok, az az, hogy Prágából nem látni olyan jól Szlovákiát, mint Budapestről. Prágában a szlovákiai magyarok problémái egészen egzotikusnak számítanak a központi hatalom apparátusa előtt. Vagyis Prágában esetleg nem juthatok annyi információhoz a szlovákiai magyar kisebbségekről, mint Budapesten. Ez még akkor is gond, ha ezt a kisebbséget nem én képviselem. Nemzeti kérdésekben pusztán közvetítő, egyeztető szerepem lehet a két ország között. A feladatom az, hogy lehetőleg mindenkivel jó kapcsolatot tartsak; pártállástól függetlenül és pontosan tudjam, mi történik az országban. A rémhírekellen — A közvélemény azonban elvárja a Csehszlovákiában szolgálatot teljesítő diplomatáktól, ha nem is képviselhetik az ottani magyarokat, azért törődjenek velük. — Tény, ahogy a más szomszédos országokhoz fűződő viszonyunkat, úgy ezt is nagyban meghatározza az ott élő magyarok sorsa. Tehát a diplomatákra elsősorban a hiteles tájékoztatás feladata hárul. Mert egyik félnek sem érdeke, hogy rémhírek terjedjenek. Természetesen a magyar kormány erkölcsi és kulturális téren felelősséget érezhet a határon túli magyarságért. Identitásuk megőrzésében támogathatja őket, ha ezt a kisebbség igényli és az adott ország kormánya ezt „eltűri”. Egyébként nemcsak Szlovákiában élnek magyarok. Amint az a „Pozsonyi beszélgetések" egyik részéből is kiderül, körülbelül negyvenezres szórványmagyarság él Csehországban. Meggyőződésem, hogy erkölcsi kötelességünk az oda deportált embereket segítenünk abban, hogy magyarok maradhassanak. De arra kell hagyatkoznunk, amit ők akarnak. Nem szabad rájuk erőltetni semmit Azt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a kisebbségben élőknek mindig, szükségképpen, más az identitásuk, mint az anyaországiaknak. Hiszen más valóság veszi őket körül, kezdve olyan apróságnak tűnő dolgoktól, hogy mások az útjelző táblák egészen odáig, hogy a szlovák nyelvet hallják nap mint nap. A hazai politikusok nem tudhatják egészen pontosan fölmérni, miként éreznek és gondolkodnak a szlovákiai magyarok. Ezért nagyon fontos, hogy mindig ennek a kisebbségnek a képviselői mondják meg, mit akarnak. — Ezt annál is nehezebb megtudni, mert a magyarság közel sem egységes Szlovákiában. A legkülönfélébb nézeteket valló pártok, szervezetek működnek. És ez nagyon jó. Korábban érezhetőek voltak olyan tendenciák a magyar politikában, hogy egyes szervezeteket előnyben részesítettek másokkal szemben. Ez szerencsére már tűnőfélben van. Az természetes, hogy az egymáshoz közeli világnézetű emberek szimpatizálnak egymással. Jó, ha a hasonló ideológiájú pártok például támogatják egymást. De a magyar külpolitika ne részesítsen előnyben egyetlen magyar pártot sem Szlovákiában. Azt nem tartanám szerencsésnek, ha csak világnézeti alapon érintkeznének a szervezetek. Az lenne a szép, ha keresztül-kasul kapcsolatban állnának egymással a legkülönfélébb mozgalmak. Enged a nacionalizmusnak a kormány? — Mire ez az interjú megjelenik, már többször foglalkozott az úgynevezett nyelvtörvény valamelyik változatával, a szlovák parlament. Az ügy azért is érdekes. Ma fejeződikbe az a konferencia Budapesten, amelyiken mind a magyar szakemberek, mind a többi kelet-európai országokban élő kollégáik „csak” vendégek voltak. A Kelet és Nyugat „Hightech” Fórum elnevezést kapta a különben amerikai rendezvény, amelyiket évről évre az Egyesült Államokban tartanak meg. Most azonban „kihelyezték", s a magyar fővárosba érkeztek mindazok, akik rendes körülményeik között saját hazájuk valamelyik nagyvárosában ülnek össze tanácskozni. Az október 24-én kezdődött fórumnak Esther Dyson a házigazdája, az az üzletasszony, akit az Egyesült Államokban a számítástechnikai ipar és kereskedelem különleges megbecsülésben részesít. Cégét, az őáltala kiadott és saját maga írt, szerkesztett számítástechnikai üzleti lapját az első számú mértékadó fórumnak ismerik el, s nem véletlen, hogy az Esther Dyson szervezte konferenciáknak ,is nagyon nagy a keletje Amerika-szerte. Csaknem egy éven át folytak a budapesti fórum előkészületei, s az Atrium Hyatt Szállodáiban vasárnap óta tanácskozó amerikai számítástechnikai üzletemberek nyilvános párbeszédét figyelemmel kísérhetik amagyar és a meghívott csehszlovák, lengyel, román, szovjet vendégek is. Bekapcsolódhattak a vitákba, kifejthették nézeteiket, s a „házigazdák” gondoskodtak róla, hogy kapcsolódni is tudjanak a témakörökhöz. Ilyennek számított a vegyes vállalatok partnerkapcsolatairól szóló kerekasztal, ahol — számunkra is tanulságosan — azt vizsgálták, hogy milyen indíttatásra melyik fél kezdeményezi először a partnerséget. Továbbá: milyen célokat tűznek ki maguknak a felek ötévnyi távlatra. Hasonlóan izgalmas témakör volt a csúcstechnológia kereskedelme Kelet és Nyugat között, illetve az, hogy milyen marketingismeretekre, milyen elosztási csatornákra van szükség. Arról is értekeztek, hogyan kapcsolódtak be a keleti piacba az amerikai cégek, amelyek már a régi éra idején megjelentek Európának ebben a térségében. Ameglévő kereskedelmi csatornák mellett a kiépítendő új, saját értékesítési lehetőségekről is eszmecserét folytattak a keletiekkel kereskedni akaró amerikai számítástechnikai cégek. A mai záró program első részében Esther Dyson vezeti azt a fórumot, melynek a címe: Mit tanultunk, mit kell még tanulnunk? Ennek a kerekasztalnak dolga lesz vizsgálni, hogy kit is lehet — Keleten — vevőnek tekinteni, mire használja a termékeket, ki dönt vásárlásról, eladásról, ki fizet, milyen hosszú az eladási ciklus , mi történik ezalatt. Szót kap szovjet, magyar, román és mert a nyelvhasználat körüli vitában jól érzékelhető bizonyos szlovák—magyar ellentét. — A nyelvtörvény Matica Slovenská-féle változata, amelyik gyakorlatilag csak arra adna lehetőséget, hogy családon belül használják a magyart, nemcsak a magyarok számára elfogadhatatlan, hanem a szlovák demokraták számára is. Szlovák barátaim azt mondják, kizárt dolog, hogy a Matica javaslatát megszavazzák. Ugyanakkor október ötödikén majd százezres tüntetést tartottak a Matica javaslata mellett. Érezhetően magyar- és kisebbségellenes felhanggal. És százezer ember az komoly politikai nyomást jelent a parlamentre is. Mostanáig azt lehetett megfigyelni, hogy a hivatalos szlovák politika mintha kénytelen lenne engedni az országban erősödő nacionalizmusnak. A növekvő szociális feszültség csak erősíteni fogja ezeket a tendenciákat. Egy diszkriminatív nyelvtörvény egyébként ellentétes lenne az érvényét csehszlovák alkotmánnyal is. A két ország között várhatóan nemcsak ebből adódnak majd súrlódások, hanem Bős— Nagymaros ügyéből is. — Ezt nem tartom olyan nehezen megoldhatónak, mint a nemzeti kérdést. Kétségtelen, az egyik legsúlyosabb tehertétele a kapcsolatoknak azok közül, amelyek a múlt rendszerből ránk maradtak. De valahogyan majd csak megoldjuk. A lényeg: a kérdést egyelőre le kell venni a politika napirendjéről. Nem szabad presztízsügyet csinálni belőle. Szakértők vizsgálják meg, milyen alternatívák lehetségesek. Aztán megint jöhetnek a politikusok. Deli János csehszlovák szakértő is. A záróelőadást Michael Rothschild tartja, aki azt fejtegeti majd, hogy az üzletemberek közötti közvetlen tevékenység, nem lehet érdekcsoportok, mozgalmak, államok ügye. Aműködő szabad piac is az egyéni kapcsolatok eredménye. A házigazda Esther Dysont e budapesti rendezvény alkalmával arról kérdeztük, miként tudja évről évre az amerikai számítástechnika krémjét egy asztalhoz ültetni, s e „kihelyezett” konferencia is képes volt-e felkelteni a szakma érdeklődését. — Sok évvel ezelőtt sikerült ráéreznem, hogy szükség van egy olyan vállalkozásra, amelyiknek nyomán a megannyi részterületről származó szakismeretből összeáll egy jó mozaikkép, s megalapozhatja a következő időszak üzleti tevékenységét — értékelte a tanácskozásokat Eszther Dyson. — A kelet—nyugati kereskedelem élénkülésének időszakában a személyes kapcsolatokat az üzlet, a vállalkozás nem nélkülözheti: az amerikai szakemberek kerekasztal-beszélgetéseibe itt Budapesten bevonhattuk a kelet-európai mai és holnapi partnereinket. Az ilyen fórum nekünk is tanulságos. (K.L) Kelet—Nyugat fórum a csúcstechnológiáról A vállalkozás nem nélkülözheti a személyes kapcsolatokat -— A NAP --------------------------------A köztársaság második éve Az egész napot Murányi Gábor: 1956 a Magyar Nemzetben című sajtótörténeti krónikájának olvasásával töltöttem. A Héttorony Kiadó e legújabb, kitűnően időzített teljesítményét most nem méltatom; arról sem szólok egy szót sem, hogy miként lehet dramaturgiája egy összeállításnak; hogyan forrósodhat föl a megsárgult szöveg csupán attól, hogy jól válogatták, élő beszélgetésekkel, más forrásokból merített kiegészítő- meg kontraszt-„anyaggal” dúsították, tették lüktető helyszíni beszámolóvá; erről majd írjon a recenzens. Murányi Gábor könyvét most csak azért olvastam — és csak azért említem —, mert úgy érzem, mindünk közös kötelessége most a történelmi lámpaláz; úgy vetni papírra minden szót, úgy latolgatni minden igazságot és minden indulatot, hogy az utánunk jövök eligazodjanak szavaink között, megértsék ezeket a lapokat, s a majdani Murányi Gábor (aki, persze, lehet még ugyanaz!) három, három és fél évtized múltán épp ilyen hitelesen, tisztességesen igyekezzék fölidézni a mi jelenünket. Adja az ég, hogy gazdaságban, erkölcsben, eszmékben megerősödjünk. Mert Európának ezen az ingatag térfelén a hosszan tartó s többrétű válságok gyakran görgettek szélsőséges kifejletek felé, miktől még a nagy nemzeteknek is van miért félniök, hát még a közepeseknek s kicsiknek A válság, a reménytelenség rossz szajkózása, az indulatok dadogása és minden elvakultság, a tragédiateremtők szája íze szerint való. Bár csak megszilárdulnánk, jó egyensúlyban, minél előbb. Ha tíz év alatt ez bekövetkeznék, én már boldog lennék. Ha személy szerint meg sem érném, akkor is. DIURNUS • 1957. október Néhány nappal október 23-a első évfordulója előtt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkársága szűkszavú határozatot hozott Kállai Gyulát és Münnich Ferencet egyegy vezércikk megírására kötelezte, döntött továbbá arról, hogy 30-án a Köztársaság téri pártház elé nagygyűlést szervez. Kádár János nem tartotta szükségesnek a politikai bizottság vagy más irányító szerv összehívását, pártállásfoglalás vagy valamilyen országos pártintézkedési terv kidolgozását. Szerény, de biztos győzelemre számított anonim ellenfeleivel szemben. A szőkébb politikai vezetés magabiztosnak tűnt. Közbiztonsági őrizet volt is oka rá. A gazdaság talpra állt, a munkásság reálbére 14 százalékkal volt magasabb az előző éviinél, a parasztság zaklatása alábbhagyott. A politikai ellenállás lehetősége végleg megszűnt. Akik ezt irányíthatták volna, azok vagy elmenekültek, vagy bebörtönözték őket. A megtorló gépezet egyre hatékonyabban működött. 1957 októberére a politikai cselekményekért elítéltek száma megközelítette a tízezret, további háromezer-ötszáz személy ügyében folyamatban volt a büntetőeljárás. A ISO halálos ítéletből 110-et végrehajtottak. A statárium egyéves évfordulója felé közeledett. Ezzel azonban még nem merült ki a Kádár-rezsim „konszolidációt” előmozdító eszköztárának teljeskészlete. Igen hasznosnak bizonyult a közbiztonsági őrizet intézménye, amelynek révén szinte minden további nélkül le lehetetttartóztatni és hónapokig fogva tartani embereket. Hivatalos adatok szerint az év folyamán ily módon őrizetbe vett 7016 főből még november 18-án is 2396 fő volt internálva. További eszköz volt a lakóhelyről való kitiltás — amivel ugyancsak hivatalos adatok szerint 334 alkalommal éltek —, valamint a rendőri felügyelet alá helyezés. (Ez 4063 főt érintett.) S ha ezek után még maradt valaki, akitől tartani kellett — mint ahogy maradt —, azt az „ünnepi események” közeledtével két napra úgynevezett preventív (megelőző) őrizet alá lehetett helyezni. Kádárék joggal bíztak az október végi, november eleji napok sikerében. A 880 ezer embert érintő, időközi tanácstagi választás részvételi százaléka már elérte a 94%-ot. Nagy csinnadrattával újjászervezték a Hazafias Népfrontot, „egészséges” tisztogatásthajtottak végre az országgyűlési képviselők között. De a legnagyobb siker az írók tiltakozása volt az ENSZ úgynevezett ötös bizottsági jelentésének közgyűlési tárgyalása ellen. E dokumentum alatt kétszáz aláírás díszelgett, a megszüntetett írószövetség tagjainak döntő többsége. Kádár és a politikai apparátus mégis félt. Lappangó, de apró jelekből jól érezhető ellenállás hangulata járta be a városokat. Primitív röplapok terjedtek, falakon és járdákon firkálmányok tűntek fel, suttogva, szájról szájra adott hírek kerengtek arról, hogy készülnek az emberek október 23-a egyéves évfordulójának megünneplésére. Fenyegető hangok is felröppentek, de legtöbben a passzív ellenállás valamilyen formájával, vagy egy gesztussal kívánták kinyilvánítani es Parázs, hamu zéseiket, meggyőződésüket. Itt is, ott leszervezkedtek mindenféle irányítás, utasítás nélkül. Fekete karezalagok készültek, előkerültek a Kossuth-címerek, gyászlobogók, kokárdák, és írták — kézzel — a Nagy Imrét éltető, a kommunistákat és a szovjet megszállókat ostorozó „röpcsiket”. Az apparátus pedig egyre elégedetlenebb volt a vezetőkkel. Ráért olyan engedékenyek az ellenséggel szemben, miért engedtek ki annyi embert az internálótáborokból, amikor ott lenne a helyük? A vezetők tudatára ébredtek saját kockázataiknak. Ha nem tudnak sikert produkálni október 23-án, ha nem tudják bizonyítani, hogy szilárd a belbiztonság, hogy ezt az országot kézben tudják tartani, akkor megrendül irántuk a bizalom saját táborukban ugyanúgy, mint külső szövetségeseik között. És akikor legjobb esetben kezdhetnek mindent elölről. Még egy szovjet beavatkozás — és vehetők a kalapjukat. Közben befutottak hírek nyílt ellenállási kísérletekről diákok, de munkások köréből is. Kádárék tehát a végsőkre is elszánták magukat. A hatalom felkészült Először is ott volt a munkásőrség. Hadtestnyi erő, bár harcértéke gyenge. Mindenesetre fokozott készenlétbe helyezték. A második jól bevált módszer volt a preventív őrizetbe vétel. Ennek meg kellett növelni a hatékonyságát, ami annyit jelentett, hogy nem két, hanem húsz napra vitték be az embereket. (Országos adattal egyelőre nem rendelkezünk, de egyedül Győr-Sopron megyében 476 főt érintett ez az intézkedés.) A legfontosabb eszköz azonban az alaposan átrostált, megbízható vezetői állománnyal rendelkező fegyveres erő volt. Münnncch Ferenc és társai elsősorban ezekbe az intézményekbe vetették reményeiket. A belügyminiszter külön napi parancsban szabályozta a tennivalókat. Az operatív állományt fokozott felderítő munkára utasította, az objektumok őrzésétmegerősítette, tartalékokat képeztetett. A cél az volt, hogy a lakosság lássa: a hatalom kezében az erő. Még egy WC-falfelirathoz is két civil ruhás rendőr „szállt ki" helyszíni vizsgálatra. Talán ennél is fontosabb volt a hadsereg és a határőrség. A döntő feladat baj esetén rájuk hárult. Az intézkedések így mindenre kiterjedtek. A városi telefonközpontokban szolgálatot szerveztek, amely előre elkészített terv szerint mind előfizetőket, mind területeiket kikapcsolhatott a hálózatból A helyőrségparancsnokok utasítást kaptak arra, hogy a helyőrségben első elöljárójuknak a megyei pártbizottságokat tekintsék. A nyugati és a déli határterületen lévő katonai helyőrségek parancsnokai feladatul kapták a határőrség támogatását, a határnak, ha szükséges, hermetikus lezárását. A határőrséget honvédségi páncélos és gyalogos tartalékosokkal látták el az esetleges provokációk visszaverésére, illetve felszámolására, felderítő tisztekkel erősítették meg a forgalmi ellenőrző pontokat, csökkentették a külföldi országok gépjárműveinek bejövetelét, szabályozták a turistaforgalmat, s erre az időre megszüntették az osztrák vasutasok átjárását. A budapesti helyőrségben lévő magyar katonai alakulatok részére október 22-től november 8-ig 25—50 százalékos összetartást rendeltek el. Az összetartás idején a honvédelmi miniszter első helyettese és a vezérkari főnök egymást váltva folyamatos ügyeletet tartott. A Honvédelmi Minisztériumban az épületet biztosító erőkön túl az ott dolgozó tisztekből 500 fős tiszti karhatalmi zászlóaljat szerveztek, amelynek elsődleges feladata az egyetemeken és főiskolákon az esetleges rendzavarók szétverése lett volna. Külön terv alapján megerősítették a fegyver- és lőszerraktárak őrzését. A műszaki parancsnok azt a feladatot kapta, hogy Budapest belső és külső főútvonalait adott esetben műszaki zárral zárja le. Aknavetős, egységeket helyeztek készenlétbe esetleges rögtönzött barikádok vagy „ellenforradalmi fészkek” szétrombolására. Végül a honvédelmi miniszter a magasabb egységek parancsnokaival személyesen közölte, hogy ha bárminemű ellenséges cselekményt tapasztalnak vagy ilyenről hírt szereznek, kötelességük azonnal, felsőbb parancs nélkül kíméletlenül fellépni ellene. Aki pedig ezt nem baj alatt andó végrehajtani, vagy a Paranas végrehajtását akadályozi, azt a szabályzat szerint a helyszínen agyon kell lőni. Megfélemlítve A kormány tehát polgárháborúra is felkészült. Az ország lakossága erről pénze már sem tudott, azzal azonban sokan tisztában voltak, hogy bármit tesznek a fennálló hatalommal szemben, nem számíthatnak izgalomra. A csend, a magabiztosság, a látszólagos nyugalom mögött pattanásig feszültek az idegek. Eljött 1957. október 23-a, és nem történt semmi jóvátehetetlen. Ahogy a nyugati demokráciák kormányai, úgy a magyar szellemi élet kiválóságai is tudták, hogy amit elérhetnek, az most sem nem több, sem nem kevesebb, mint a terror enyhítése, a törvénysértések, a kivégzések sorozatának legalábbis lassítása. Inkább érezzék magukat győztesnek,legyen övék ez az Október, de adjanak amnesztiát az ártatlanoknak. Inkább aláírták sokan az ENSZ-ellenes memorandumot, csak ne öljék meg Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, Tardos Tibort. Az angol rádió nyugalomra intő szavai természetesen nem juthattak el mindenhová, nem győzhettekmeg mindenkit. Nem győzte meg a Madách Gimnázium, a Klapka György Gimnázium, a Dob utcai általános isskola és még számos iskola diákjait, nem győzte meg azokat az ismeretleneket, akik ha titokban is, de rászánták magukat egy felirat, néhány röplap elkészítésére. Voltak azonban olyanok, akik nyíltan vállalták tetteiket. Álljon Itt két név úgy, ahogy a ’katonai Jelentés megőrizte őket. „Letartóztatták Pancsek Mihályné VII. ker., Lencse u. 3/B. alatti lakost, mert ablakába fehér virágot tett és feőrülkötötte nemzetiszinü szalaggal." — „A kőbányai Fonógyár bölcsődéjében dolgozó Simon Imrévé a gyerekek ruháira kokárdát tűzött. Amikor felelősségre vonták, azt mondta: »Hadd ünnepeljenek a kicsik is. Letartóztatták." Október 23-a (szerda) félelemteli, de nyugodt nap volt, ahogy mondani szokás, az élet normáliaan folyt. Aki tehette, betegen is bement dolgozni, elment az iskolába, mert nem volt tanácsos otthon maradni. A vállalati pártszervezetek sok helyen még a teljesítmények növekedéséről is be tudtak számolni feletteseiknek. Másnapra valamelyest oldódott a feszültség. Illyés Gyula — aki kiválóan érezte a pillanat alkalmát — Kádár János előtt s nemzetközi elszigetelődés oldódásának mézesmadzagját elhúzva újra szóba hozta az amnesztia ügyit. Az első titkár azonban elutasító volt. Még fel sem ocsúdott első csodálkozásából afelett, hogy 23-a ilyen némán múlhatott el „Hát csak ennyit tudtak kitalálni ellenfeleink? Ennyi futotta erejükből?" — vetette oda a központi bizottságnak a választ is magában foglaló kérdéseket. Most látta csak igazán igazolva önmagát és politikáját. Fellélegzett az apparátus is. Elitélt egy hét, és október 30-án százezer ember ment el a Köztársaság térre, hogy meghallgassa Marosán György dühödt, indulatokat korbácsoló beszédét. Ettől a naptól kezdve a hatalom egy fokkal kevésbé félt a tömegektől, 1956. október 23-a megismétlődésétől. Magabiztosan látott hozzá a megtorlás újabb szakaszának lebonyolításához. A november 1-jei kb-ülésen Kádár kereken elutasította az amnesztia bármilyen lehetőségeit, és november 13- án a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa súlyos börtönbüntetésre ítélte Déry Tibort és társait. Aztán jöttek újabb perek — Nagy Imréék kivégzéséig, sőt, tovább. A megtorlással fenyegetettek köre azonban megváltozott. A mindenkire kiterjedő, tömeges intézkedések lehetőségét már nem tartották szükségesnek a hatalom birtokosai. 1957. november 3-án az Elnöki Tanács a 62 1957. számú törvényerejű rendelettel megszüntette a rögtönbíráskodás intézményét. Az egyéves évforduló kényszerű és fájdalmas hallgatása mégsem volt teljesen hiábavaló. Félti István A Magyar Nemzet telefaxszáma : 122-36-68