Magyar Nemzet, 1990. december (53. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
Türelemjáték A háború megindítása Irak ellen jogos döntés lehet, kérdés bölcs-e. A Biztonsági Tanács történelmi határozatának elfogadása előtt fejtette ki ezt az óvatos nézetet az amerikai szenátusban Sam Nunn, a fegyveres erők bizottságának az elnöke. S voltaképpen a dilemma mit sem változott az ENSZ- beli szavazástól Kuvait felszabadítása az újjáalakuló világrendben politikai kötelessége a nagyhatalmaknak, ám a pusztítás méretei beláthatatlanok, az emberi veszteségek pótolhatatlanok, s vajon ki merné vállalni az erkölcsi felelősséget tíz- és tízezrek haláláért a nyugodtabb nemzetközi viszonyok érdekében. Iszonyatos morális teher nehezedik ezekben a napokban a BT állandó tagországainak a vezetőire, s ezt a nyomást nem könnyű elviselni. Mégis történelmi a világszervezet kiállása. A koreai háború óta nem fordult elő, hogy a katonai erő bevetését engedélyezte volna kiélezett válságban. Igaz, azóta nagyot fordult a világ sora. Az ötvenes éveket, s az utánuk következő dékádokat jórészt a kelet-nyugati szembenállás jellemezte, amelyet kiegészített a fejlődő térség imperializmusellenessége. A krízisek időszakában a Biztonsági Tanács megbénult, a színfalak mögött sem lehetett egyetértésre jutni, Gromiko éles nyelsei pedig sosem vágták el a gordiuszi csomót. Az ENSZ tevékenysége teljesen érdektelenné vált, a szovjetek propagandafórumnak tekintették, s az amerikaiak be sem fizették a költségvetési részüket. Az elmúlt esztendőkben azonban új szelek fújdogáltak már a New York-i üvegpalota környékén, az átértékelt moszkvai diplomáciát becsülni kezdték Washingtonban is. S csütörtökön — magyar idő szerint — éjjel, sorsfordító állásfoglalásoknak lehettünk a szemtanúi. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország és Kína külügyminisztere az előzetes egyeztetés alapján (Peking tartózkodásával), megszavazta, hogy akár erő is alkalmazható Irak ellen, ha nem vonul ki Kuvaitból. Aligha esünk túlzásokba, ha új korszak nyitányát emlegetjük nemcsak a keleti—nyugati, hanem föltehetően az észak—déli viszonyrendszerben is. Olyan évtizedek következhetnek, amelyekben a civilizált normák érvényesülhetnek, s ezen általános törvények megsértői ellen igenis fel lehet lépni. A katonák harcba küldése és feláldozása természetesen nem cél, de mint végső eszköztől, nem lehet eltekinteni ettől sem. Felvethető persze, elegendő-e ennek az öt hatalomnak az egyetértése, vajon a Biztonsági Tanácsban — éppen az új körülmények miatt —, nem lenne-e helye Japánnak és az Európai Közösségnek is, hiszen a BT-tagság alapvetően a második világháború utáni erőviszonyokat tükrözi. A háború Irak ellen persze nem szükségképpen robban ki január közepén, ha Szaddám Huszein továbbra is szembeszáll e világakarattal. A BT- határozat arra utalt, Bagdadnak esélye sincs arra, hogy megtörje az ellene vonulók egységét, vagyis Iraknak eltökélt katonai nyomással kell szembeszegülnie. Az Egyesült Államok siettette a döntést, s ez teljes mértékben érthető is, hiszen a bagdadi diktátor kiszorításában ő vállalta a főszerepet, s ekként a kiadások nagy részét is. De minél tovább húzódik el ez a patthelyzet, annál kevésbé támogatja az amerikai közvélemény az akciót, annál gyöngébb George Bush pozíciója, s annál kedvezőbb Huszeiné. Figyelmeztetik most az amerikai elnököt volt és mai tanácsadók, a hadsereg szakértői,hogy a blokádot még nem használta ki minden ízében, s nem is várható az embargótól a Huszein-rezsim öszszeomlása egy évnél hamarabb. Nem kell tehát kapkodni, kellőképpen át kell gondolni minden részletében az esetleges hadműveleteket is. Borzasztó türelemjáték ez. Izgalmas kérdés persze, mi lesz, ha bebizonyosodik, Irak valóban képes atombombát kifejleszteni, mégha „primitívet” is. A Biztonsági Tanács nagy ívű összefogásának azonban más tényezői is fellelhetők, amelyek újabb adalékkal szolgálnak atekintetben, miért kész az erőt alkalmazni a nemzetközi közösség, s miért vonakodik tőle. Jim Hoagland tekintélyes amerikai publicista a The Washington Postban Jean-Edem Hallier munkájáról ír, vagyis a Hruscsov—Castro-levelezés összegyűjtéséről és közzétételéről a Le Monde-ban. Arra a következtetésre jut Hoagland, hogy Bagdad ura nem Hitlerhez hasonlít igazán, hanem Kuba diktátorához. (Egyébként a BT-ben a jemeni küldött mellett Malmierca külügyminiszter mondott csak nemet.) A Castro ugyanis a rakétaválság idején azt tanácsolta Hruscsovnak, hogy — mintegy megelőzve az amerikai támadást —, intézzen atomcsapást az Egyesült Államok ellen. „A kubai nép kész teljesíteni a feladatát és meghalni a forradalomért”— írta Fidel, s még oktatja is a szovjet vezért. „Az atomfegyver bevetése annak kedvez, aki először nyúl hozzá.” Hruscsov természetesen visszafogta Fidelt, s inkább meghátrált, ám megnyerte és befolyása alá vonta Kubát. A Castro—Huszein-hasonlat azonban az éremnek csak egyik oldala. A szovjet erő annak idején megakadályozhatta Havannát abban, hogy lángba borítsa a világot. Moszkva tekintélye azonban a mélyponton van. Az eseményeket irányítani odahaza sem képes. S a szovjetek által is teremtett iraki „óriás” fékezhetetlenné vált. Senki sem tudja lefogni a kezét. Gorbacsov és Sevardnadze természetszerűen fordult az ENSZ- hez, hiszen a Szovjetunió maga is nyugati segítségre szorul. Bushnak sem volt más választása, hiszen Washington felfogta, a kétpólusú világ megszűnt, s egyedül nem is tudja, nem is akarja a rendteremtést elvégezni. Kínának kapóra jött, hogy építő szellemben visszatérhet a nemzetközi közösségbe, ahonnan kitaszították a Tienanmen téri mészárlás után. Nem akadályozta tehát meg a határozatot. S a jövő elágazási pontjait keresve rögvest feltűnik, hogyan rendezi máris át a politikai színtereket Szaddámöngyilkos önzése. A nyugati államok sorra újítják fel kapcsolataikat Iránnal és Szíriával, Egyiptom és Szaúd-Arábia, no meg Törökország is új kötődésekre számíthat, ha e válság elcsitul. Csak Irak rekesztődik ki, ha Szaddám megőrzi hatalmát. E történelmi esemény, a BT- voksolás után sem veszítette értelmét Nuni kérdése. Ám az bizonyos, Irak nem tarthatja meg Kuvaitot a nagyhatalmak szégyenére és a kis országok rémületére. Blahó Miklós ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR Az Öböl-diplomácia újabb fordulata Bush elnök külügyminiszteri találkozót ajánl Bagdadnak Kihasználja-e Szaddám az utolsó békés alkalmat, találgatják világszerte a BT-döntés után A külpolitikai helyzet A DIPLOMÁCIAI MEGOLDÁS lehetőségeinek kutatása tovább folytatódik az öböl-válság ügyében. Ez a megállapítás vonható le azokból a nyilatkozatokból, amellyek az Irak ellen hozott BT-határozatot értékelik. Már a Biztonsági Tanács többórás vitáinak felszólalásai is azt tükrözték, hogy bár a vélemények megoszlanak, a tagállamok változatlanul a békés rendezésnek adnak elsőbbséget. Bush szerint e döntés nyomán megnőtt a béke megőrzésének a lehetősége az Öbölben. „Senki sem akarja nálam jobban a békét — mondta sajtóértekezletén —, de senki sem elszántabb nálam abban, hogy véget vessen az iraki agressziónak.” Annak a véleményének adott hangot, hogy ez a kemény hangvételű határozat talán rádöbbenti Huszeint arra, hogy ki kell vonnia csapatait Kuvaitból. Baker, aki a közeljövőben valószínűleg Bagdadba utazik, leszögezte, hogy a béke az egyetlen ésszerű megoldás. Hasonló szellemben nyilatkozott Sevardnadze szovjet külügyminiszter is, aláhúzva, hogy az Irak ellen hozott csütörtöki szankció nem ultimátum, hanem „jó szándékú haladék" Bagdadnak. Ismét kifejtette, hogy a határidő letelte után „minden szükséges intézkedésre” felhatalmazást adó világszervezeti döntés nem feltétlenül jelenti a háború megindítását. Kijelentette, hogy az öbölbeli háború kirobbanása nagy veszélyekkel jár, ez azonban össze sem hasonlítható azokkal a katasztrofális következményekkel, amelyekkel a jelenlegi helyzet fennmaradása fenyeget. Ez a helyzet már ma sem egyszerűen azt jelenti, hogy egy szuverén ország az önkény és az erőszak áldozatává vált, hanem az egész világot a rend, s így az emberiség jövőjének alapjául szolgáló normák feladására kényszeríti. AZ ENSZ HATÁROZATA nem azonos a háborúval Irak ellen. Hurd brit külügyminiszter nyilatkozott így a BBC-nek, kiemelve, hogy ez az „eddigi legkeményebb állásfoglalás, a leghatározottabb sürgetés Irak címére a békés megoldás érdekében”. Azért azt is hozzátette, hogy az erő alkalmazását lehetővé tevő döntés „nem blöff, hanem realitás". Bagdadban „agresszívnek, igazságtalannak és törvénytelennek" minősítették az ENSZ-határozatot. A nyilatkoztok aláhúzták, hogy ez már csak azért is érvénytelen, mert az azt megszavazó országok némelyike „amerikai nyomás alatt cselekedett”. „A szégyenletes döntés meghozatala — mondják —, az Egyesült Államok hegemóniatörekvéseinek színpadává züllesztette a Biztonsági Tanácsot. A nyilatkozat szerint Irak „a történelemben példátlan keménységű leckében részesíti mindazokat, akik ellene fogdultak”. EGYRE TÖBB SZÓ ESIK eközben az amerikai diplomáciai siker áráról. Az amerikai külügyminisztérium az előrehaladás érdekében több olyan lépést is tett, amelynek hatása később lesz felmérhető. Baker négyszemközti tárgyalásokat folytatott a BT mindegyik tagjának képviselőjével, köztük a kubai külügyminiszterrel is. A történelminek nevezhető találkozó eredménytelennek bizonyult. S Bush nem véletlenül tartotta szükségesnek ezután kijelenteni: „Castro még mindig diktátor.” A kínai külügyminiszter esetleges vétóval fenyegetőzött, kieszközölve ezzel az amerikai békülékenységet. Ezek az engedmények szükségszerűnek látszottak, s el is fogadta azokat az amerikai közvélemény, eltérően a Bush—Asszad találkozótól. A Fehér Ház szerint ezzel elsősorban Szíria arab szövetségeseit kellett biztosítani arról, hogy Damaszkusz nem lép ki az Irak-ellenes szövetségből. Szakértők máris a „történelem megismétlődésének veszélyére” figyelmeztetnek. Az Egyesült Államok éppen Szaddámnak udvarolt hasonló módon a nyolcvanas években, mert tartott az iráni radikális eszmék túlzott elterjedésétől. (S. G.) Tudósítónk telexe Az Irakban rekedt szovjetek megvédésére Moszkva haladéktalanul közbelépne Moszkva, november 30. A méltó büntetés Demoklész kardja függ Szaddám Huszein feje felett január 15-ig, kommentálta a TASZSZ a Biztonsági Tanács döntését, jóllehet a szovjet diplomácia éppen azt igyekszik kihangsúlyozni, hogy még semmi sincs véglegesítve, szó sincs hadüzenetről. A határozat nem jelenti, hogy lemondtunk volna a békés megoldás kereséséről, jelentette ki a nemzetközi sajtóközpontban Vlagyimir Petrovszkij külügyminiszter-helyettes. Főnöke, Eduard Sevardnadze pedig azt nyilatkozta a TASZSZ-nak, hogy most a „jóakarat szünete” állt be, s január 15-ével sem kell átlépni semmiféle Rubicont, hiszen a határozatban emlegetett „minden lehetséges intézkedés" nem jelent végleges elkötelezettséget a katonai lépések mellett. Iraknak még van ideje arra, hogy megállítsa a robbanószerkezetet. Petrovszkij nem is rejtette véka alá, hogy Moszkva „a lehető legkomolyabban számít arra”, Bagdad jobb belátásra tér. Mint szovjet kezdeményezésről beszélt a másfél hónapos haladékról, amelyet a Biztonsági Tanács tagjai aktívan támogattak, így most egyelőre változatlanul a diplomáciai erőfeszítéseken a hangsúly. S Petrovszkij itt utalt saját eszmecseréire a térség országaiban, amelyeknek az volt a céljuk, hogy kipuhatolják, miként lehetne növelni „az arab tényező" szerepét a válság kezelésében. Mint Sevardnadze interjújából is kitűnt, Moszkvában nagy súlyt helyeznek annak kiemelésére, hogy nem valami arabellenes szövetkezésről van szó. „Az agresszió az agresszió marad, bárki kövesse is el" — szögezte le a külügyminiszter, aki ezúttal már egyértelműen visszautasította a bagdadi próbálkozást, hogy a palesztin kérdéshez kapcsolva Kuvait lerohanását. Ez a kötődés „logikátlan, sőt abszurd", mi több: Irak lépése csak bonyolította a palesztin rendezést, már formálódó „érdekes eszmék és koncepciók” megvalósítása fékeződött így most le. Remélhetőleg már a térségben folytatott megbeszélések alapján fogalmazott úgy a szovjet diplomácia vezetője, hogy „objektíven senki sem érdekelt" a válság kiszélesítésében, valamint, hogy „nem látom, miként nőhetné ki magát regionális méretű konfliktussá” a jelenlegi helyzet. Mindkét szovjet diplomata nagyon körültekintően fogalmazott a szovjet katonai részvétel kérdésében. A „jelenlegi feltételek között” gyakorlati szinten nem merült fel ez a probléma, mondotta Petrovszkij, s ő is, Sevardnadze is nyomatékkal hangsúlyozta, hogy adott esetben a döntés a szovjet parlament, valamint a népi küldöttkongresszus hatáskörébe tartozna. Az egyetlen, amely „valamilyen operatív intézkedések elfogadására kényszeríthetne minket, beleértve a leghatározottabbakat is” — ha szovjet állampolgárok élete és biztonsága veszélybe kerülne Irakban, hagyott nyitva egy kiskaput Sevardnadze. S még hozzátette: hadd tudja meg mindenki, hogy „állampolgáraink megvédésére bármely eszközt felhasználunk, amelyet szükségesnek tartunk”... Petrovszkij pedig arra az esetre is „a lehető legkomolyabb" következményeket helyezte kilátásba, ha Irak tovább akadályozza a szovjetek kiutazását. Mint hozzátette, november 26. után csupán 26 szakértő tudott távozni a még ott lévő 3300-ból. Lambert Gábor Szemíiai 1990. drrember 1. UH. évfolyam 282. szánt Washingtoni tudósítónk telexjelentése Diplomáciai offenzíva a BT-határozat után Washington, november 30. Újabb fordulatként az ODSZ- válságban, Bush elnöke közvetlen tárgyalást ajánlott Bagdadnak, ettől remélve, hogy Szaddám Huszein végre megérti Washington eltökéltségét. S Bush megnyugtatta az amerikai közéletet: ha mégis háború lenne, „az nem lesz újabb Vietnam”. Kész vagyok az extraméföld megtételére: ezennel meghívom Washingtonba Tarzik Aziz iraki külügyminisztert, és hajlandó vagyok Bagdadba küldeni James Bakert — jelentette be péntek déli, magyar idő szerint kora esti sajtóértekezletén George Bush, ám rögtön hozzátette, hogy e közvetlen amerikai-Iraki tárgyalás csakis a tucatnyi BT-határozat és kormánya korábban kifejtett feltételeinek keretében folyhat, vagyis Szaddám Huszein számára mintegy utolsó alkalmat biztosít a meghátrálásra. Ez nem ultimátum — felelte kérdezőjének az elnök, ki percekkel korábban elismerte, hogy némelyek persze annak fogják tartani... Baker mindenesetre Szaddám szemébe nézve” tudatni fogja, „mi az alternatíva". Bush jövő heti latinamerikai körútja, tehát december 10-e után várná Azizt, míg Baker 15-e és — a csütörtökön elfogadott BT-döntésben határidőként megjelölt — január 15-e között mehetne Bagdadba. Az elnök ugyan „nem tudta”, hogy Irak kész lenne-e az amerikai külügyminiszter fogadására, ám az ABC tévéhálózat fő műsorvezetője a sajtóértekezlet után elmondta, hogy a minap Bagdadban Szaddám Huszein közölte vele: alig várja a „magas rangú” küldöttet Washingtonból. Ezért is állapította meg a Brookings Intézet közel-keleti szakértője, hogy ez lehet a fügefalevél, a tekintélymentő formula Szaddám számára, amire az arab világ előtt hivatkozhat: „odarángatta Amerika képviselőjét”, s így Bush ajánlata „a legfontosabb fejlemény augusztus óta". Erre veti, hogy Bush elárulta, a kuvaiti amerikai nagykövetséget az irakiak váratlanul gyümölccsel, gyógyszerrel kezdték ellátni, s ezt folytatni is ígérték. Ez ugyan még nem felel meg a külképviseletekkel kapcsolatos nemzetközi normáknak, ám „felettébb érdekes fejlemény” — közölte az elnök. S elárulta: amikor törvényhozók rákérdeztek, vajon mit tekintene háborút indokló iraki provokációnak, egy követség elleni akció éppenséggel az lenne... Frankuldások nélkül Amerika nem fog meghátrálni — közölte ismét George Bush, egyúttal megnyugtatva a lakosságot: ezúttal „nem lesz Vietnam, elhúzódó háború”. S „nem lesznek félmegoldások sem". Minden amerikai élet kockára tevését gondosan mérlegeli, s ezért adott esetben akkora erőt vet be, hogy minél jobban csökkentse az áldozatok számát, és „semmi esetre sem fogunk haragból leadni egyetlen lövést sem” — biztosította a higgadt ügykezelésről nemzetét az amerikai államfő, aki — a bírálatokkal ellentétben — „nem türelmetlen”, ám Szaddamnak tudnia kell, hogy „kifutunk az időről”. (A péntek reggeli The Washington Postnak mondták el magas rangú katonai tervezők, hogy február táján jönne el a rajtaütés „optimális ideje”.) Persze, a BT-döntés határideje még nem okvetlenül a háború napja — tette hozzá Bush, „történelminek" minősítve a világszervezeti határozatot. S ami az időt illeti, az elnök utalt Kelet-Európa és más térségek, ám magának az Egyesült Államoknak is a válságból származó gazdasági káraira, s ezért nem lehet szerinte „hosszú hónapokat" várni a szankciók hatására. Az Aziz-Baker tárgyalások pedig a gyengeség jelének sem minősíthetők, mivel Bush nem fog Szaddám „arcának megmentése végett" engedményt tenni. De a BT-döntés éppen ennek tudatosításával volt „lépés a béke, s nem a háború felé". „Nekem azt mondják, Szaddám nem értette meg az eddigi üzeneteket, talán majd most felfogja” — jelentette ki George Bush. „A visszaszámlálás megkezdődött" — állapította meg a BT- szavazás utáni felszólalásában Eduard Sevardnadze, akitől James Baker köszönetét mondva búcsúzott. A Biztonsági Tanács 678-as számot viselő és Irak Kuvaitból való kiszorítására „minden szükséges eszköz" alkalmazására január 15-i hatállyal felhatalmazást adó határozatot az amerikai közélet egybehangzóan a Bush-i kormány látványos külpolitikai sikereként értékeli, s a The Washington Post pénteki vezércikke szerint „megérte” az érte fizetett — ám egyelőre nem ismert — árat (a lap ezért az „odafigyelést" tanácsolja, bár valószínűsíti, hogy Bakerék „az elfogadott normáknak megfelelő” módon alkudták ki a voksokat). S ha — a várt jemeni és kubai ellenszavazat mellett — a 12:2 arányú BT-döntés apró szépséghibája is, hogy a tizenegy korábbi Irak-büntető határozatot elfogadó Kína ezúttal csak tartózkodott, Baker ezért az ülést záró szavaiban okkal emlegethette a Bagdaddal szemben továbbra is töretlen világegységet. Hiszen a kínai külügyminiszter újfent elítélte az iraki agressziót, ám nem óhajtotta voksát adni az erő alkalmazására. Ezzel is elérte, hogy pénteken (magyar idő szerint késő délután) felkereshesse a Tienanmen téri vérfürdő óta először, és érdemi kínai belpolitikai változás hiányában is — a State Departmentet, ahol James Baker várta. Mi több: bár még reggel sem tüntették fel a Fehér Ház aznapi