Magyar Nemzet, 1990. december (53. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
Szombat, 1990. december 1. . Magyar Nemzet Múlt és jövő Ez év november 30-án aláírtuk a Magyar Nemzet Lapkiadó Részvénytársaság megalakításáról szóló szerződést. Az Hersant csoport 40 százalékkal belépett a tulajdonosok közé. Ezzel egy hosszú folyamat végére tettünk pontot. A Magyar Nemzet magántulajdonban lévő vállalkozássá alakult át. Az újságot negyvenegy évvel ezelőtt, 1949-ben államosították. Harminchét évvel később, 1986- ban a sajtótörvény értelmében a laptulajdonosi, jaggazdai jogok a Hazafias Népfrontra szálltak át, majd 1990 januárjában a népfront lemondott jogairól és megalakult a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft. két taggal: a Magyar Nemzet Alapítvánnyal és a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalattal. A társasághoz csatlakozott később a Postabank. A szerkesztőség korán felismerte, hogy az egyre romló gazdasági helyzetben csak akkor tarthatja meg pozícióját, ha tőkeerős társat keres. A privatizálási tárgyalások 1989-ben kezdődtek. Először Andrew Sarlóssal, a kanadai magyar üzletemberrel, majd Soros Györggyel, az amerikai magyar Soros Alapítvány elnökével. A népfront és az akkori kormány ellenállásán mindkét elképzelés zátonyra futott. Ez év márciusában kezdődtek meg a párhuzamos tárgyalások a svéd Marieberg-csoporttal (az ő tulajdonukban van a nagy múltú Dagens Nyheter), és a francia Hersant Kommunikációs Csoporttal (ők adják ki többi között az ugyancsak nagy múltú Le Figarót). Mind a két viszonylat vonzónak ígérkezett. A svéd azért, mert egy semleges ország vezető lapjával teremtett volna kapcsolatot, a francia pedig azért, mert egy igen jelentős tömegtájékoztatási háttérrel (lapok és tv-állomás) tudná segíteni Magyarország bekapcsolódását az európai intézményrendszerbe, az Európa Tanácsba, az Európai Parlamentbe, az Európai Gazdasági Közösségbe és általában az egész atlanti orientációba. Mindinkább világossá vált, hogy német—francia—angol segítségre kell támaszkodnunk, nemcsak az országos politikában, hanem a sajtókapcsolatokban is. Közben a hazai sajtópalettán is merőben új színek jelentek meg. A Magyar Hírlapot, mint kormánylapot maga az akkori miniszterelnökség adta el Robert Maxwellnek (azóta az Esti Hírlap is hozzá került), Rupert Murdoch megszerezte a Mai Nap kiadót, a Reformmal és más lapokkal, Axel Springer ráttette kezét a vidéki sajtó nagy részére, az ugyancsak német Bertelsmann betársult a Népszabadságba. A köztulajdonból a magántulajdonba történő állapotváltozás az említett esetekben olajozottan, gyorsan végbe ment. A Magyar Nemzet viszont — mint hosszú története során annyiszor —, a politikai viharzónába került. Jóllehet a kormányfőtől kezdve az ellenzékig mindenki kijelentette, hogy független és tárgyilagos Magyar Nemzetet szeretne. Tájékozódtunk a nemzeti megoldás irányában is. A mindinkább élesedő hazai versenyben — több új napilap jelent meg a szűkülő piacon — talpon maradni, csak olyan társintézménnyel lehet, amely a jelentős anyagi háttér mellett óriási nemzetközi sajtó- és kiadói tapasztalattal, számottevő európai befolyással is rendelkezik. Ezért a nemzeti megoldás nem jöhetett számításba. A lehetséges francia, illetve svéd partnerrel folytatott tárgyalásokról korábban részletesen tudósítottunk. Az előítéletek, félelmek és érdekkülönbségek komoly feszültségeket okoztak a szerkesztőségen belül is. A múlt lezárult, tekintsünk tehát a jövőbe. Olvasóinkat elsősorban az érdekli, hogy az Hersantcsoport tulajdonosi bekapcsolódásával mennyiben változik meg a lap. Azoknak az alapelveknek a tekintetében, amelyek hagyományosan meghatározzák a Magyar Nemzet munkáját, semmi sem változik, továbbra is nemzeti, demokrata, keresztény és szociálliberális politikát folytat, ápolja a Biblia alapján álló egyházak és az egyetemes kultúra értékeit. Független a politikai pártoktól, a kormánytól, a gazdasági érdekcsoportoktól. A francia partner ezzel teljesen egyetért és elismerte a magyar tulajdonosok között létrejött szerződést. Amiben jelentős változás lesz, az a Magyar Nemzet korszerűsítése. Lehetővé válik a szerkesztőségi munka elektronizálása és egy nagy teljesítményű nyomdában a lapterjedelem és példányszám legkevesebb megkétszerezése. Az Hersant-csoport biztosítja a nemzetközi információs szolgálat továbbfejlesztését, a jelenlegi kettő (Washington, Moszkva) mellett három új külföldi tudósítói hely létesítését, a Le Figaro világra kiterjedő adatbázisának bekapcsolását és tudósítói hálózatának segítségét. A Magyar Nemzet több mint fél évszázados fennállása során mindig legfőbb hivatásának tartotta az ország érdekeinek és az olvasók érdekeinek, érdeklődésének felelősségteljes szolgálatát. Meggyőződésünk, hogy a részvénytársaság megalakulásával, a francia társtulajdonos segítségével eredményes lesz az az igyekezetünk, hogy közreműködjünk a belső béke, megnyugvás, idegegyensúly, a lelki összhang — mint alapokmányunkban olvasható — megteremtésében. Ehhez kérjük hűséges olvasóink támogatását. NYERGES ANDRÁS Száraz tények száraz tények a következők. 1. AZ IDŐ: Kásás, édeskés, álmosító vasárnap este. Kevéssel azután, hogy a lomháin alászálló sötétség puha göngyölegként kitölti a házak, utcák közét. Mintha valaki a féltő gonddal becsomagolt várost „Vigyázat, törékeny !” — feliratú holmiként kívánná postázni a másnap címére, ne véssen rá hajszálrepedéseket holmi fülsértő, vad ricsaj, lakásokból kicsapó lárma. Az ablakok csukva, hiszen a késő őszi hideg eléggé csípős már ahhoz, hogy ki-ki ne bocsássa közhallásra a maga privátlármáját. 2. A HELYSZÍN: lehetne gyér lélekszámú vidéki kisváros is az elmúlt időkből, hajdani — talán igaz se voszt! — regények megsárgult lapjairól. De nem az. Macskapuha sietséggel suhanó autók reflektorának fénypásznái tűnnek fel majd tova a kopár tűzfalon, ennyi jelzi, hogy mégiscsak nagy, sőt, fővárosiban vagyunk, annak is a szívében, mondhatni szívének pitvarában. 3. A KÖRÜLMÉNYEK: Egy második emeleti lakás mélyén nyugdíjas asszony ül a televízió előtt. A villanyt nem égeti, hiszen bármi történjék is a filmen, nincs róla kivel szót váltania, világosság pedig főként ahhoz kéne, hogy lássa a másik ember arcát. De hát egyébként is spórolnia kell. Sosem élt nagylábon, most azonban hónapról hónapra több dologgal kapcsolatban kell tapasztalnia, hogy ezentúl nem engedheti meg magának. Luxussá válik ez is, az is. Hírlik, hogy a lakbért is újból emelni készülnek. Ha ez bekövetkezik, könynyen megeshet, hogy nem lesz képes kifizetni, s akkor az utcára is kitehetik. Most azonban még van lakása, fedél a feje fölött, nézheti gyanútlanul a szabványkrimi örökké egyforma fordulatait. Háta mögött csukva a szobaajtó. Az ajtón túl ott a parányi előszoba, annak végén a bejárati ajtó. Sötétbarna fából készült, a közepén ovális üvegablak, azon vasrács. A lakás mélyén ülő mit se tud arról, hogy kint a folyosón valaki áll az ajtó előtt áll és foglalatoskodik, nem törődve azzal, hogy a vasárnap megszentelt pihenőnap. Mozdulatai szorgos mesteremberre vallanak, precízek, begyakorlottak. Tisztában van vele, mi az esti tévéműsor, nem kell hát attól tartania, hogy az emelet három lakásának bármelyikéből kilép és meglátja őt valaki. De — gondolom, bár biztosan nem tudhatom — ha látják is, serénykedő szakembernek vélik. Íme, a munkája: textíliát csavar az ajtó rácsára. A rongynak erős bezinszaga van, mivel előzőleg jó alaposan beáztatta. Az átitatást föltehetően itt a folyosón végezte el, mivel alighanem azt hiszi, ha másképp járna el, a táskának, szatyornak, vagy akármineek, amiben hoszszabb ideig benzines rongyot szállított, árulkodó szaga lenne. Ez a szag pedig később a vesztét okozhatná. Az ajtó előtt serénykedő ismeretlen ebben nagyon k is téved, ám erről egyelőre nem tudhat. Épp ezért olyan elővigyázatos, mint akinek tette következményeitől félnie kell. Gyújtószerszámot vesz elő. Nem tudni, gyufát-e vagy öngyújtót, de nyilván ezt is, azt is hord magával, nehogy olyan csekélység, mint egy szolgálatát fölmondó gázöngyújtó, vagy piros fejét százszám elhullajtó gyufa meghiúsítsa a cselekményt. A lángot odatartja a textília csücskéhez és megvárja, amíg rendesen belekap. Akkor komótosan elcsomagol és nyugodt, kimért léptekkel lemegy a lépcsőn, kisétál a házból. Úgy képzelem, az utcáról vissza se néz, hiszen tudja, hogy nem rontott el semmit. 4. A KIFEJLET: izzik a bejárati ajtó. Némi idő elteltével meggyullad, lobogva ég a fa, serceg-pattog a tűz. A lakásban ülő semmit se észlel ebből. A füst a lépcsőházban terjed, beszivárog a többi lakásba.Van, aki megérzi és rögtön kimegy a konyhába, hátha valamit a gázon felejtett. Látván, hogy ő nem tett ilyet, megnyugszik és másokra gyanakszik. „Valamelyik liba épp odaégeti a vacsorát" — gondolja, ha bármit is gondol. Siet vissza a tévéhez, most jön a krimiben a végkifejlet. A film után egy lakó kilép a lakásából, vinné le a szemetesvödröt a kukához. A füsttől nem lát a lépcsőházban. Ordít: „Tűz van!" Ettől kezdve minden a szokásoknak megfelelően zajlik. Hívnak tűzoltót, rendőrt, addig is lavórnyi vizekkel öntözik az égő ajtót. Valaki észbe kap és szól a nyugdíjas asszonynak is. Érkeznek a hatóság emberei, addigra a tűz eloltva. Pizsamás, hálókabátos lakók a lépcsőn. Felizgatott gyerekek visonganak. Az elszenesedett ajtó még órákig füstöl, szagától hányni kell. A tettest nem látták, nyomot nem hagyott. Ha az égett rongy maradványát nem számítjuk, persze. Jegyzőkönyv készül, a közegek távoznak, a lakók hazamennek és aznap éjjel rosszakat álmodnak. 5. TOVÁBBI FEJLEMÉNYEK: Pár hét múltán a rendőrség értesítést küld a nyomozás megszüntetéséről. A környéken tíznél több hasonló eset volt, mindegyik vasárnap este, mindenütt benzines rongyok égnek, nyom sehol, a tettest nem látták. Kérik ezen közlés szíves tudomásulvételét. 6. MEGINT SZÁRAZ TÉNYEK: Újabb pár hét elteltével Ismét Itt van egy kásás, édeskés, álmosító vasárnap este. Lomhán alászál■ló sötétséggel, kihalt utcákkal, a tévében szabványi krimivel. Ugyanabban a házban, egy harmadik emeleti lakás mélyén nyugdíjas öregember nézi a filmet. Izgul, elfogják-e a tettest? Mit se tud arról, hogy kint a folyosón valaki áll az ajtó előtt. Szorgos mesteremberre valló mozdulatokkal benzines rogyot teker a vasrácsra, jusson ide is, oda is. Még anynyira sem kapkod, mint pár héttel korábban. A zsigereiben is kezdi érezni végre, hogy munkálkodhat bátran, félelem nélkül. Nehezen szakja meg, de megszokta, hogy nincsenek a sarkában, nem figyelik, nem szorul körülötte semmiféle hurok. Úgy látszik, hurokhiány van. Meggyújtja a rongyot, kivárja, amíg a láng rendesen belekap, aztán csomagol és kimért léptekkel távozik. Vissza se néz, tudja, hogy nem rontott el semmit. 7. ÚJABB FEJLEMÉNYEK: Füstszag, odaégett vacsorára gyanakodó szomszédok, véletlenül kilépő lakó, „tűz van!”, oltás lavórnyi vizekkel, telefonok tűzoltóságra, rendőrségre, riadt emberek pizsamában, dideregve várják a hatósági közegeket. 8. A KÜLÖNBSÉG: Hiába várnak. Tűzoltóság, rendőrség nem száll ki. A benzinnel átitatott textília maradványai megszemléletlenül fityegnek az ajtó vasrácsán. A közegek azt üzenik, minek jönnének, úgysem tudnak mit csinálni. 9. A ZÁRADÉK: és a lakók? Ők sem csinálhatnak semmit? Dehogynem. Például? Fizethetik az adójukat. Meg az övezeti pótdíjat. És várhatják újra a gyújtogatót. Magyar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN A Calypso hajósa Egy fiatal tengerész 1936 nyarán megelégelte, hogy fürdés közben a sós víz csípi a szemét. Szerzett egy vízhatlan szemüveget s legközelebbmár ezzel úszott. Nem fájt többé a szeme, s már nemcsak a homályos körvonalát látta a víz alatt a tárgyaiknak. Jacques-Yves Cousteau számára ezzel egy új világ nyílt meg. Meglepte és örökre magával ragadta a látvány. A tengeralatti világ meghódítására Dumas és Tailliez személyében hamarosan szövetségesekre talált. Nem elégedtek meg a már középkor óta ismert helyihez kötött merülési módszerekkel, mint amilyen például a búvárharang is. Kevés volt számukra a szivacshalászok szabadon, de csak pár percig tartó lebukása is. Ők egyszerre akartak mindent: a hoszszan tartó, szabad víz alatti mozgást. A II. világháború idején fokozott támogatásban részesült minden, ami alkalmazható volt hadi célokra is. A három jóbarát a búvárkészülékek továbbfejlesztését kapta feladatul. A levegő adagolásának megoldása okozta számukra a legtöbb problémát. Sok keresgélés és próbálgatás után, 1942-ben találtak rá Emile Gagnanra, aki gázkészülékek tervezésével foglalkozott. Ő készítette el azt az önműködő levegőadagolót, amely képes volt arra, hogy a búvár számára a mélységtől függően mindig a megfelelő nyomású levegőt adja. Az eltelt fél évszázadban számtalan modernebb kivitelű búvárkészülék-típust készítettek, de mindegyik a Cousteau, Dumas, Taillier, Gagnan által kikísérletezett elven működik. S e készülékek segítségével megkezdődött a víz alatti világmeghódítása. A háború után a kikötők aknatalanítása, az elsüllyedt hajók kiemelése rengeteg munkát és tapasztalatot jelentett a búvároknak. De Cousteau-ékat egyre inkább érdekelték az elsüllyedt hajókról, a halászok hálójába akadt szobrokról szóló legendák. Mikor 1948-ban Cousteau-t megbízták Karthago egykori kikötőjének felkutatásával, egyúttal egy ókori hajót is feltárt. Amikor a víz alatti roncsról erős vízsugárral lemosták az iszapot, görög oszlopfőket, fehér márványfaragványokat pillantottak meg. Ettől kezdve egyre több elsüllyedt kincs került ismét napvilágra. A kincskeresők mellett mind gyakrabban merültek le a víz alá régészek is — szakszerűen feltárni és dokumentálni az értékes leleteket. Már Cousteau is nagy gondot fordított a víz alatt látottak rögzítésére és bemutatására, hiszen az emberek többsége csak azt hiszi el és értékeli, amit saját szemével látott. Az első, csak a figyelem felkeltését — és a támogatást biztosító — filmeket követően egymás után készítette a víz alatti világot tudományos igénynyel bemutató természetfilmjeit. Hajójával, a Calypsóval sorra járta a tengereket, és mind gyakrabban tapasztalta bolygónk vizeinek elszennyezését, az élővilág pusztulását. Egyre többször emelt szót a tengerek tisztaságának megőrzéséért, biológiai egyensúlyuk megóvásáért. Costeau tevékenysége és neve ma már elválaszthatatlan a környezetvédő mozgalomtól. Tervei szerint a Dunáról — mint Közép- Európa legnagyobb és sajnos egyik legszennyezettebb folyójáról és az emberi környezet viszonyáról kíván filmet forgatni, ez ügyben látogatott Magyarországra. Azok, akik kicsit is ismerik a folyót, tudják, hogy az eredmény minden bizonnyal lesújtó lesz. De talán most éppen ezzel tud a legtöbbet segíteni: minél több ember döbben rá az emberi beavatkozások káros következményeire, a környezetszennyezés pusztítására, annál nagyobb lehet az esély a változtatásra. Szabó Géza FEJETLENSÉG — Szerintem a Torgyán most már annak is örülne, ha a '89-es állapotokat visszaállíthatná... !MondattAn rajta) Falrombolás A közoktatásiévtildő történetében példa nélküli vállalkozásba fogott a Pedagógiai Szemle, amely 1989 októberétől idei július—augusztusi öszszevont számáig hét párt, négy vallás és felekezet, valamint a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének képviselőit szólaltatta meg, oktatáspolitikai koncepciójáról. A Schütter Tamás meginterjúvolta személyiségek szinte kivétel nélkül oktatáspolitikai szakemberek. A bevezető szerint a nyilatkozók „az oktatáspolitika szempontjából legjelentősebbnek minősíthető ellenzéki, független, alternatív szervezetek” szóvivői, de mi el tudtunk volna képzelni interjút más szervezetek szakembereivel is. Ne legyünk azonban telhetetlenek. Ki tudja, hogy a többi szervezet, politikai párt képviselője óhajtott-e megszólalni? A cikksorozat mottójául Horn Gábor tanár nyilatkozatának ez a mondata választható: „A PDSZ (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, G. I.) történelmi szerepe talán ott ragadható meg, hogy Kovács András jelképpé vált kifejezésével élve, ~falakat« akar, ha nem is ledönteni, de tágítani.” Ezt alátámasztandó a cikkben arról is szó esik, hogy a pedagógusok sérültek. Nem anyagilag elsősorban, hanem mert „nem tudjuk önmagunkat megvalósítani, mert az iskola egésze nem alkalmas a normális munkára". Téved azonban az, aki arra gondol: e testületek képviselői elsősorban panasznapot tartanak. Az interjúsorozat egyik legnagyobb értéke éppen abban rejlik, hogy a legtöbben, miközben falakat rombolnak és mítoszokat zúznak szét, azt kutatják, ami az iskolában a jövő felé mutat. Sok helyen kell áttörést elérni, mondta Beke Kata, a Magyar Demokrata Fórum nevelési programjának kidolgozója, és mint olvasható, az MDF pedagógiai koncepciója: „autonómia és demokrácia mellett sokszínűség". Nem óhajtunk koalícióra serkenteni egyetlen pártot sem, de ezzel sokban összecseng a Szabad Demokraták Szövetségének megállapítása, miszerint az államnak jogi garanciákat kell nyújtania arra, hogy „az iskolák a demokratikus értékek elfogadására neveljenek”. Emlékeztet erre a Magyar Néppárt programja is, amely szerint a független ember és az autonóm művelődés a követendő cél. Az autonómia, ranca, a függetlenség, és a parlamenti garanciák mellett a leggyakrabban az iskola jövőjéről esik szó e sorozatban. Várszegi Asztrik püspök, a Budapesti Központi Katolikus Szeminárium rektora szerint csak akkor van jövője a katolikus iskolának, „ha a reformpedagógia szellemét magába integrálva újul meg”. Valamivel lejjebb így folytatja: „arra kell törekednünk, hogy ... a tradíciókat megőrizve beépítsük mindazt, ami modern, ami korszerű, ami a személyiség szabad kibontakozását segíti”. A tolerancia, amelyről már szóltam, megkapó szépséggel szövi át a nyilatkozatokat. Milyen érdekes, hogy a tradícióval kapcsolatban, s a Független Kisgazdapárt oktatáspolitikai szakértője ugyanúgy a tantervbe kívánja beépíteni a helyi hagyományokat, a helyi történelmet, folklórt, mint ahogyan a Magyar Zsidó Közösségi Iskola Alapítvány kuratóriumának elnöke a zsidó folklór mellett a „magyar népzenei anyagot” is szeretné megújítani. Ez utóbbit az teszi szükségessé, hogy véleménye szerint a jelenlegi tananyag megismétli az óvodai programot. Nemcsak a kultúra bizonyos területeinek megtanítását kell megújítani, hanem némelyek zerint a magyar közoktatás egészét is. A Kereszténydemokrata Néppárt szerint a reformot nem lehet az alsó tagozattal elkezdeni, hanem a felsőoktatásból kell elindulni. Ormos Mária történészprofesszor, a Magyar Szocialista Párt elnökségének tagja a szakképzést úgy kívánja megváltoztatni, hogy az a 18. életévvel ne záruljon le. Azt egy általános alapozó képzésnek kell tekinteni, amelyet „szakra képző főiskolai rendszernek” kell követnie, és ez sokkal szélesebb alapokat ad a fiatalság számára. Talán meglepő, de éppen Ormos Mária munkássága alapján érthető az a megállapítás, amely szerint „szakítani kell azzal a korábbi felfogással, amely kimondva vagy kimondatlanul egy XVIII. századi egalitárius elméleten alapul, azaz azzal, hogy születésénél fogva mindenki egyforma." Ennek csak látszólag mond ellent a Magyarországi Szociáldemokrata Párt képviselőjének az a véleménye, amely szerint ki kell mondani, csak olyan iskola alapítható, amelyhez „minden állampolgár egyenlő eséllyel férhet hozzá". Ez a kérdés — a legtöbb nyilatkozat kitér rá — főképpen a parlament és a kormány legitimitásával, kötelezően előírható feladataival kapcsolatban vetődik föl, különösen nagy hangsúllyal. Van, aki parlamenti kompetenciát igényel az iskola közvetítette műveltség kereteinek meghatározásához, más nyilatkozó törvénykezési szinten óhajtja megvitatni, mekkora az a minimális öszszeg, amely minden magyar tanulót megillet. Lényegében ez olvasható az MDF programjában is, jóllehet nyilatkozó tanárként Beke Kata még azt kívánta, hogy ezt az úgynevezett „fejkvótát” az iskolaépületek színvonalában mutatkozó különbségek szerint korrigálja a minisztérium. Nagy kérdés, hogy az államtitkár képes-e erre a nagyon bonyolult feladatra, és nem ütközik-e a differenciálás miatt az érthető érzékenységek, sértődések falába. J’rriplic a Fidesz képviselői, UDM- jének, egy harmadéves tanárszakos főiskolai hallgatónak az a feltehetően testületi véleményt is figyelembe vevő megállapítása, aki szerint bizonyos utalványos megoldás a javasolt, amely bármely iskolában szabadon átváltható, és „hosszabb távon egyfajta oktatási piacot hoz létre”. Versenyre késztetné az iskolákat azáltal, hogy a parlament megszavazta alapösszeg kiegészülne települések szerinti külön támogatással. Ez már az önkormányzat szerepének megnövelése mellett fölveti az iskolaszék kérdését is, amelynek működéséről megoszlanak a vélemények. Némelyek szerint az önkormányzat, mások szerint a szülő ezen át tudja a maga érdekeit érvényesíteni. Mindez csak a pedagógussal valósítható meg, és mindenekelőtt a gyermek érdekében. Itt azonban még olyan súlyos gondok terhelik meg a magyar oktatásügyet, amelyek problematikussá teszik e nyilatkozatok érvényét. „A legfontosabb feltételnek azt tartom, hogy koherens személyiségű ember tanítson, akinek van önbecsülése, ismeri a maga társadalmi fontosságát” — nyilatkozta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt képviselője, leszögezve, hogy „csak autonóm pedagógusok tudnak autonóm embereket nevelni”. Az autonómia követelménye kivétel nélkül szerepel valamennyi egyház szóvivőjének nyilatkozatában is. Gyapay Gábor, a Fasori Evangélikus Gimnázium igazgatója tanártársaival olyan homogén értékrendet óhajt kialakítani, aminek alapja, hogy nem akarnak „sem mereven immanens, sem mereven transzcendens szemléletet ráerőszakolni tanárra, diákra". Ezt támasztja alá Bóna Zoltán dunavarsányi református lelkész, a Magyarországi Református Zsinat Miszszió. Irodája osztályának vezetője, aki szerint „a tanárnak tudatosan kell arra figyelnie, hogy hol találkozik az átadandó tananyag annak lelkével és egzisztenciális helyzetével, akit tanítani akar. A magyar oktatásból, azt hiszem, a gyerek a maga örömeivel, gondolataival, problémáival szinte teljesen kifelejtődött..." Megszívlelendő aki Beke Katáé, aki már idézett interjújában ezt mondta: „Mindez csak akkor igaz, ha alapvetően megváltozik az értelmiség erkölcsi és anyagi megbecsülése, ha olyan társadalom jön létre, amely nem bünteti a tudást, a tanultságot, a diplomát." Gábor István 5