Magyar Nemzet, 1991. január (54. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-17 / 14. szám

β Több mint fél évszállag tevékeny­kedik fáradhatatl­nul i mtiyanig Agyéért Itthon és 201/01 ben egyaránt Püski Sándor könyvkiadó, aki ezek­ben a napokban tölti be nyolcvana­dik életévét. Ebből az alkalomból a budapesti Petőf Irodalmi Múzeum­ban február 1-jén, délután 4 órakor a kiadó sok évtizedes munkásságát ösz­­szegző kiállítást nyit meg Pozsgay Im­re. Ezt követően a Jubilánst a mú­zeum dísztermében ünnepi esten kö­szön­tik, melynek programjában meg­szólal Csoóri Sándor, Dobos László, Duray Miklós, Bíró Zoltán, Borbán­di Gyula, Kósa Ferenc, Czine Mihály, Sütő András, illetve Jancsó Adrienne, Sinkovics Imre, Faragó Laura, Bék­és Zoltán, Béres Ferenc, Vass Lajos és a vezetése alatt álló kórus. A már emlí­tett, a kiadó egész tevékenységét — és céljait is — reprezentáló, A népi egységtől a nemzeti egységig című ki­­álítást február 71-ig tekinthetik meg az érdek­lődők a Károlyi Mihály utcai Irodalmi Múzeum termeiben(u. 1.) A FER újabb dobása 30-40-50%-os engedmény FÉR Astoria Ruhaház Bp. Iít. Tanács krt. 3. FERÚKiDivat Férfiszakü­zlet Bp.V, Kossuth Lajos u. 14. FÉR Elegancia Üzlet Bp.FI, Terén krt. 84. alatt. Boltjainkban olyan szép, jó minőségű áruval várjuk vásárlóinkat MOST OLCSÓBBAN, amiben jövőre is divatos úr és hölgy lehet. Magyar Nemzet Most nem a cenzúra gátol . Beszélgetés a Széphalom Könyvműhelyről Egy ideje néhány értékes könyv borítóján szép, klasszikus stílusú embléma látható: Harriery árny­képe körül a felirat: Széphalm Könyvműhely. Kevesen tudják, a négyszáz nemrég alakult kis ki­adó közül ez az embléma mit ta­kar: magánkiadót, kft.-t, vagy állami kiadó leányvállalatát, az eddig megjelent könyvek azt iga­zolják, a Széphalom nemcsak név _ Kazinczy irodalomszervező szelleme feltámasztható. A Könyvműhely vezetőét, egytien az írószakszervezet titkárát, Me­ssy Katalint kérdezzük. — Hoigu jutott as írók aaak­­u eUuliroxaara. H*? i. π n ■ 11 Írt adjon aj. Maion mrSvA funkciójától, aa írok Qrdek­­^OdeknOtOl a kOnyvkSadOa aMss* tárol aalk? — Látszólag igen, valójában nem. Az írók körében a koráb­ban is létező munkenélküliségt az utóbbi években — minden más szakmát megelőzve — szinte tra­gikus méretűvé vált. Mi az író számára a munkanélküliség? Ha a társadalom nem tart idényt rá, azaz írásai nem jelennek meg, nem hasznosulhatnak a bennük rejlő értékek. Az az író, akit nem adnak ki, aki így nem juthat írói jövedelemhez — ha ez a jövede­lem legtöbbször csak egy másod­­vagy harmadállásénak felel is meg egyébként —, szakmájában „megkérdőjeleződik”, azonosság­­zavarba kerül, esetleg lemond az írásról, szenvedélybetegségekbe menekül, és a lét perifériájára sodródik, nemegyszer családostul. Nagyon sok az ilyen megroppant írósors, egészségtelenül sok. „Nagyvonalúan” a tehetségtelen­­ség következményének tartják a sikertelenséget. Pedig nem az. Nos, röviden: az írói munkanél­küliség ellen alapítottuk a kiadón­kat, és ez már valódi szakszer­vezeti feladat. Ugyanakkor meg­kíséreltük, hogy egyes kelendő kiadványainkkal anyagi forrást is teremtsünk a szakszervezeti munkáihoz. Egy igazi vállalkozó igen mérsékeltnek találhatná gazdasági eredményeinket. De ami számunkra a legfontosabb: a könyvkiadás folyamatosságát egyelőre biztosítani tudtuk, ezzel rendszeres munkát adunk pár író­­kollégának és — nem utolsósor­ban — az elmúlt tizenöt hónap­ban huszonegy kortárs magyar író könyvét adtuk le, például Lá­zár Ervin, Nádudvari Anna, Papp Mária, Bírta­lan Ferenc, Várkonyi Nándor, Hegyi Béla, Nikolts Ár­pád és mások művelt . Minden kiede­rettet, mint a tóztót,­­ élő magyír Irodalom meg - jelenteté­sétől. Hogyan mernek önök vél­keik inni erre? — Jól ismert tény, hogy van­nak helyzetek, amelyekben a jó­formán semmivel sem bíró parti­zánok eredményesebben állnak helyt, mint egy mindennel felsze­relt hadsereg. Úgy ítéltük meg, hogy a kortárs magyar irodalom kiadása ma ilyen helyzetben van, és belevágtunk a partizánmunká­ba. Semmink sincs, csak a felada­tot és a terepet ismerjük, de azt közelnézetből, alaposan. Ráadásul semmi mást nem akarunk, mint írókollégáink könyveit kiadni. Nem a divatos szerzők után kap­kodunk, és nem félünk az isme­retlen vagy kevésbé futtatott ne­vektől: ha a mű irodalmi értéket hordoz, és írója ránk bízza a ki­adását, mindent megkísérelünk, hogy előteremtsük az ehhez szük­séges pénzt Ez, sajnos, nem min­dig sikerül, de makacsok vagyunk. Különösen, ha a kollégára más­hol évekig tartó sorban állás várna, míg könyve megjelenhet — Szellemi tátím éppenek ma­­■mull, amikor a play Állami Id­ának is kénytelenek engedményüket Mani­­ péucuttt — Az ilyen nehéz időkben van a legnagyobb szükség a jelentős szellemi teljesítményekre. Ráadá­sul — az előző évtizedektől elté­rően —, ezt most a cenzúra — a szabadság hiánya — sem gátolja. Széles mezőnynek kell helyet te­remteni, mert annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy kiugró eredmények szülessenek. Nem va­gyok a sztárrendszer ellensége, de csak az olvasni nem szeretőknek kedvez, ha öt-hat névből áll csu­pán egy korszak élő irodalma. A színvonalnak semmiképpen. — Milyen a viszonyuk a nyom­dákkal fe­l­terjesztessen — Kis nyomdákkal dolgozunk, amelyek éppúgy küszködnek a megélhetésért, megmaradásért, mint mi. Általában nincs rossz tapasztalatunk, noha természetes, hogy időnként adódnak problé­mák. Egyelőre szeretnek minket a nyomdák, mert eddig még mindig fizettünk, ami nem mondható ál­talánosságban el a mai magyar ki­adókról. A terjesztés viszont sok gonddal jár. Köztudomású, hogy a nagy könyvterjesztő hármas szerkezeténél fogva is szinte al­kalmatlan az ezerpéldányos, hí­rük nélkül megjelenő, szépirodal­mi munkák eladására. Még ha át is vesznek néhány száz példányt, akkor is gyakori, hogy azok nem jelennek meg a könyvesboltok­ban. Az A­KV egyik — névleg — szépirodalmi boltjába például, harmadjára zarándokolt el egy makacs vevőnk, mire a raktárból előguberálták neki a Magyar Iro­dalom Évkönyvét, amit az idén már harmadszor fog megjelentet­ni a kiadónk. Ráadásul ez olyan kézikönyv, amelyre jóformán minden középiskolai, főiskolai magyartanárnak, minden népmű­velőnek, könyvkiadónak, újság­nak szüksége lehetne. — Milyen a helyzet a gyennese-s­önyveisdk­el? — Nagyobb példányszámban, s a haszon reményében adjuk ki. Ha ezeket a nagykereskedők meg­rendelik, értékesítik, és az eladá­si ár ránk eső részét időben ki is fizetik, az nagy segítség számunk­ra. De manapság csodaszámba megy, ha minden feltétel teljesül. A legnagyobb budapesti boltháló­zat terjesztői például egyetlen darabot sem rendeltek 1991-re ezekből a könyveinkből. Persze, ellenpéldát is említhetnék, ha nem volnék babonás, mert van olyan terjesztő, kereskedő, aki nagylelkűen, valóban mecénás módjára rendel tőlünk. Hála is­tennek — és egyelőre. A szépiro­dalmi művek eladásának új ös­vényeit pedig ki kell még tapos­nunk. És ez csak a hasonló pro­filú, szépirodalmi könyvkiadók­kal közösen sikerülhet. Nehezíti az együttműködést, hogy egymás konkurensei vagyunk, de amíg nem tudunk ezen, meg a hiúsá­gainkon túllépni, aligha boldogu­lunk. — Timoríta önöket a Mű­­­vétség, amely évek óta tervesseti önálló könyvkiadó létrehozását? — Intézményesen nem. De egyes vezetői például, Jókai An­na, aki korábban a mi elnökünk volt, nagyon sokat segített az el­indulásban. Egyébként pedig mi­nél több szépirodalmi kiadó mű­ködik, annál jobb. Az esztétikai megítélés ugyanis nem lehet más, mint szubjektív, így a művésze­ti életben is létszükséglet a plu­ralizmus, hogy az én tévedésemet korrigálhassák mások. Ez a szín­vonal záloga. — Könnyebbség vagy tártéáaz, hogy a kiadó vezetője aktív író? — A világon mindenütt gyako­ri, hogy aktív írók egyben kiadók is. Ez nyilván bizonyos szempont­ból tehertétel, másból előny. Tu­dom, hogy egyik kollégát elriaszt­ja egy kiadótól ugyanaz az írótárs, aki a másikat odavonzza. De az is cél, hogy válogathasson az író is a kiadókban, ne legyen olyan egyoldalú a helyzet, mint az el­múlt évtizedekben volt, amikor csak a kiadók válogatottak, és nem is mindig irodalmi szempon­tok szerint. — Kiket készülnek kiadni mi­ben? — Terveink megvalósulása nem kismértékben attól függ, hogy a Művelődési Minisztériumtól ka­punk-e támogatást hozzájuk. Ed­dig a legnagyobb segítséget a ter­jesztői megrendeléseken túl a megpályázható­ kiadási támogatá­sok jelentették. Nem nagy össze­gek, de biztos elindulást jelente­nek ezen az ingoványos talajon. Néhány olyan kötetet azért meg­említek, amelynek megjelenése már csaknem biztos, mert sikerült hozzájuk anyagi fedezetet terem­teni. Cs­oli Daróczy József új kö­tetét, Kun Árpád első kötetes költő munkáját, Lengyel Balázs ifjúsági regényét, egy horvát lírai antológiát és a Magyar Irodalom Évkönyve, 1990-et. De tervünkben ezeken kívül több mint húsz kötet szerepel. Nádra Valéria DŐLT SOROK Repülő a négyzethálóban Mindig ellágyulok, ha a gyerek a könyvesboltban nem a méregdrá­ga, új, Walt Disney-kiadvány után nyúl, hanem kiemel egy foglal­kozókönyvet. Hiába, nyugtázom magamban, lassan közeledik az is­kola, izmosodik a gyerekben a tudásvágy, szüksége van arra, hogy ki­próbálja magát. Nekem is jó lesz, ha meglátom hol tart, mert bár tudom, hogy egészen zseniális, mégiscsak lehetnek apró hiányosságai. Mindebből kiderül, hogy én meg a gyerek szeretünk együtt fog­lalkozni (ezt ő hívja így), mert akkor aztán hullanak a dicséretek, s anyai szívem ellágyul, amikor nyelvét kicsit kidugva, biztonsággal vezeti a színes ceruzát a labirintusban. Aztán kiszámoljuk, hány lépcsőt ment fel Klára, hány gyertyát fújt el Elemér, s megállapít­juk, miben különbözik egyik kacsa a másiktól. Az utóbbi időben azonban sötétle fellegek vonultati közös foglal­kozásaink kék egére. Még az is előfordul, hogy a gyerek bőgni kezd, én üvöltök, nálámnál türelmesebb apját hívom segítségnek, aki aztán kis idő múltán szintén kellőképp felbőszülten hagyja ott sze­gényt. Folyik a családi vita, hülye-e a gyerek vagy sem? Tán túl sokat nézi a tévét, és ez szellemi csappanást okozott nála, vagy ke­veset van levegőn, s nem jut elég oxigén az agysejtjeibe? A gyerek közben már egyáltalán nem szeret foglalkozni, elege van belőle, hogy egy idő után a fejéhez vágjuk a könyvet. A tapasztalatok azon­ban el is gondolkoztatnak. Meglehet, nem is a gyerekemben van a hiba. Ne adj’ isten, baj van azzal a folyton repülő könyvvel. Akadnak dolgok, amikkel nem illendő komolytalanul bánni. Le­gyen hát bármily jó most a piaci kereslet, akkor sem kellene mindent és mindenáron kiadni. Főként nem olyan munkákat, amelyek csupán arra jók, hogy az iskola véres követelményeitől amúgy is megriadt szülőket feleslegesen tovább riogassák. Ezért tehát meggyőződésem szerint elkerülendő, hogy egy négy­esztendős, de akár csak öteszten­dős gyereknek olyan feladatot adjunk, amelyet nem is tudhat meg­­inni β Hoa című tudományosított kiadványban is­­x * nem kevesebbet kivon egy óvodástól, minthogy ikes­össze hatvan (!) darab, apró, megszámozott pontot. Az óvodában eddig még nem említették, hogy egy­ gyereknek hatvanig kellene tudnia számolni szóban és írásban. Hasonlóképp nem fogom rámo­­­ünden külső kényszer ellenére, hogy az én kisfiam olyan gyönyörű, veretes palangót, kacsát, s más aprójószágot tudjon raj­­zolni, mint azt a Csodaország szerzői megkövetelik tőle (bár a Csoda­ország még a jobb könyvek közé tartozik), s nem fogom legközelebb fejbe vágni, ha nem tudja felnagyítva átmásolni a harci repülőt egyik négyzethálóból a másikba. Verje fejbe emiatt a gyerekét az, aki ezt kitalálta. (honthy) Csütörtök, 1991. január 17. OPERAI ESTÉK A trubadúr, új betanulásban Romantikus sze­ráz AZON OPERÁK KÖZÉ tarto­zik A trubadúr, amelyek rossz vagy közepes előadásban a mű­faj legelőnytelenebb oldalait mu­tatják a közönségnek: a cselek­mény lehetetlen fordulatait, sab­lonos konfliktusokat, az ember­­ábrázolás karikatúráját. De ha jó énekesek interpretálják a dara­bot, ha szuggesztív karmester irányítja az előadást, akkor mindezek ellenére maradandó él­ményt nyújt a nézőknek, mert A trubadúrban minden eredő egy Irányba mutat: itt a szólóének viszi a produkció terhének java részét. Mert Verdi remek éne­­kelnivalót ad a szereplőknek. Ha­­ kihasználják e lehetőséget, élet­tel telnek meg a kiagyalt drá­mai szituációk, emberi karakte­rű személyekké válnak a fehér­fekete figurák, és feledni tud­juk a librettó abszurditásait is. Nos, ami a karmestert illeti, az új betanulás dirigensén. Erdélyi Miklóson cseppet­ sem múlott, hogy az opera úgy szólaljon meg az Erkel Színházban, ahogy kell. Visszatérése, hosszabb­­ távollét után, nagy nyeresége a színház­nak. Művészi teljesítményében elsősorban azt kell értékelni, ahogy az egyes dallamoknak megadja a jellegzetes karakterét. Ez rendkívül színessé, élővé te­szi Verdi­ tolmácsolását, és éle­sen megkülönbözteti azt az ösz­szefolyó, szürke, unalmas A tru­badúr-előadásoktól. Emellett — annak tudatában, hogy ez a ze­neszerző egyik legszenvedélye­sebb operája — Erdélyi Miklós nagyon élénk tempókat diktált Emiatt előfordultak kisebb pon­tatlanságok, de az egész előadás lendülete, összefogottsága bőven kárpótolt mindenért A trubadúr tehát új betanulás­ban került színre, de szokatlan módon, két szereposztásban. A december 22-i előadáson nem le­hettem jelen, csak 29-én láthat­tam az első szereposztást. Ezt azért is sajnálom, mert Leonóra megszemélyesítője, Lukács Gyön­gyi lemondott, így nem hallhat­tam őt, s mindkét alkalommal Farkas Rose-Marie lépett fel a szerepben. A legutóbbi Erkel— Kodály énekverseny operakate­góriájának győztese ezúttal is igen előnyös képet adott kvali­tásairól. Elsősorban az tűnt fel, milyen problémamentesen énekli ki a szólam legfelső hangjait, és hogy szopránja mennyire köny­­nyedén mozog a koloratúrás rész­letekben. Szép pianókat is lehe­tett tőle hallani. Amit még nem tud, az a nagy, széles legatek telii hangú megformálása, emiatt alakítása még kicsit hidegnek hat, de sok ideje van még a fej­lődésre, hiszen nagyon fiatal. Mészöly Katalin számára nem újdonság Azucena szerepe, ezút­tal mintha nem lett volna olyan szuggesztívan drámai, mint ré­gebben. Manricót szovjet vendég­­művész, Vlagyimir Bogácson énekelte. Igazi profi, jól képzett, erőteljes, ha nem is a legszebb színű tenorhang birtokosa. Di­cséretre méltóak telt hangú lega­­tói, olaszos dallamformálása. A színház kötelékébe újból vissza­tért Miller Lajos, a világ legjobb operaszínpadain szerzett rutinjá­val valóban nagy formátumú Lu­na grófnak bizonyult annak el­lenére, hogy a felső hangjain ki­sebb indiszpozíció jeleit lehetett észrevenni. A kitűnő Kováts Ko­los számára nem jelentett nehéz feladatot Ferrando szerepének megoldása. A nyitójelenet-beli áriát szép hangon, nagy drámai erővel adta elő. A MÁSODIK SZEREPOSZTÁS január 3-i bemutatkozása az éne­kesek művészi teljesítményeiben már sokkal lényegesebb különb­ségeket mutatott, méghozzá a női szólisták javára. Farkas Rose- Marie mellett az Azucenát meg­személyesítő Takács Tamara volt az előadás legjobbja. Én még sohasem hallottam tőle ilyen ki­magasló alakítást. Magas és mély hangjainak vivőereje, éneklésé­nek intenzitása, szuggesztív jel­lemábrázolása joggal vívta ki a közönség elismerését. Nagyon fur­csa impresszióim maradtak­­Kő­rizs Béla Manricójáról. A mű­vész már nem fiatal, de egyes szép fortehangjai még nem öre­gesek, például a Stretta végén kiénekelt, nem letranszponált, fényesen csengő kétvonalas céje. Kőrizs Béla mégis takarékosko­dik a hangjával, olykor nem is megengedhető módon. Például egy hőstenornak sem az f-moll áriát, sem a második felvonásbeli Azucena—Manrico duett „Mai reggendo all’aspro assalto" kez­detű, heroikus hangvételű szaka­szát nem szabadna olyan falzett­­szerű pianóban végigénekelni, mint ahogy Karizs tette ezen az estén. Ha ehhez még hozzávesz­­szük a tenor ritmikai merevsé­gét, amelyből nem hagyta ma­gát a karmester által kimozdí­tani, mivel ő régebben egy las­sabb tempóra volt „beprogra­mozva", meg erősen magyaros olasz kiejtését, akkor a végered- Aida, vendégénekesekkel KÉT NEVES MŰVÉSZ lépett fel Verdi Aidájának január 11-i előadásán az Erkel Színházban. Amneris szerepét Budai-Batky Lívia énekelte, aki régebben az Operaház tagja volt, és 1977 óta külföldön vívott ki magának je­lentős hírnevet. Amneris Verdi egyik leggondosabban megfor­mált operahősnője. A romantikus dalművek fehér-fekete figurái között szinte egyedülálló az a drámai fejlődés, amelyen keresz­tülmegy. A gőgös és gonosz fáraó­lányból a boldogtalan, viszonzat­lan szerelem érző embert farag, akit, a darab végére, megalázta­tása képessé teszi arra, hogy szá­nakozni tudjon a mások szenve­désén. Budai-Batky Lívia nagyon jó színésznő is, ezért képes vé­gigjárni a királylány kálváriáját. Visszataszító, amikor a második felvonásbeli kettősben macska­­egér harcot játszik a szerencsét­len, kiszolgáltatott Aidával; em­beri, amikor a negyedik felvonás­ban a büszkeség látszatát fenn­tartani akarva koldul szerelmet Radamestől; és szánalomra mél­tó, ahogy teljesen összetörve kö­nyörög a papoktól kegyelmet a szeretett férfi számára. A vendég­énekesnő mind dinamikában, mind hangszínekben rendkívül széles skálán játszik, és színészi eszközei is igen változatosak. Szép, telt, nagy vívóerejű mezzo­szoprán hang birtokosa, mely a legfelső regiszterben is fényesen meny mindenképpen negatív irányba mutat. Luna gróf hős­­bariton szerep. Póka Balázs ro­konszenves, tehetséges énekes, de a hangja kevésnek bizonyult a erőt szólamához. Szüle Tamás bevált, mint Ferrando, a sok buffó- és karakterszerep után eb­ben is jól megállta a helyét. ERDÉLYI MIKLÓS BETANÍ­TÓI MUNKÁJÁNAK áldásos ha­tása meglátszott az énekkar és a zenekar teljesítményén is. Az énekkar érzékenyebben reagált az ő irányítására, mint a máso­kéra szokott. Különösen szépen sikerült mindkét alkalommal az Apácák kórusa a második fel­vonás fináléjában. A zenekar a január 3-i előadáson játszott job­ban, december 29-én, a két ün­nep közötti elengedettség kisebb pontatlanságokra vezetett. Az operának ez a rendezése, színpadi megvalósítása 1982-ben „terven felül”, megtakarított pénzből jött létre. Olyan is. A vetített díszleten a szegény szín­ház látványa sehogyan sem illik Verdi romantikus nagyoperájá­hoz. K. L cseng, néha azonban hajlamos ar­ra, hogy felfelé intonáljon. Min­dent összevetve Budai-Batky Lí­via Amneriséról kedvezőbb imp­resszióim­ maradtak, mint 1988-as Azucenájáról, arról nem is be­szélve, hogy vokális szempontból jobban tetszett ez a szereplése, mint a Hungarotonnál megjelent, kifejezetten sikerületlen áriale­meze. RÉGEBBEN VEZETŐ TENO­­RISTÁJA volt a Moszkvai Nagy­színháznak a másik vendég, Vla­­gyiszlav­ Pjavko, aki most Ber­linben énekel. Tíz évvel ezelőtt már bemutatkozott Budapesten az Aida Radameseként. Akkori szerepléséből arra emlékszem vissza, hogy szép, fényes hőste­norja volt, és igen érdekes ko­reográfia szerint mozgott, gesztá­­tusai furcsán emlékeztettek az óegyiptomi reliefék figuráira. Nos, Plavko játéka kevésbé gro­teszkké vált, de egyszersmind a hangja is megkopott. Most is ki tud énekelni minden hangot, technikailag szintén hibátlan, amit csinál, csak éppen nem ké­pes magával ragadni a közönsé­get, dallamformálásban, színészi játékban egyaránt merev az ala­kítása. Noha kicsit világosnak éreztem szopránját a szólamhoz. Misura Zsuzsa kitűnő Aida volt. Különö­sen a legfelső hangjaival excel­­lált, például a harmadik felvo­násbeli áriában. Németh József szuggesztív drámaisággal alakí­totta Amonaszót. A hanganyaga elsőrangú, de az éneklése eléggé kiegyenlítetlen, szürke frázisok váltakoznak benne csengő, erő­teljes, magas hangokkal. Mar­­czis Demeter, akit magánéne­kesként már Pécsett nyugdíjaz­tak, mint Ramsis csak szükség­megoldás lehet a budapesti Enkel Színház előadásán. AZ ÉNEK- ÉS A ZENEKAR úgy működött közre, ahogy álta­lában repertoár-előadásokon szo­kott. Ha egyedül maradt egy-egy vonós- vagy énekkari férfiszó­lam, akkor eléggé kócos, rende­zetlen volt a hangzása, d­e az est egy-egy ihletett­ szakaszában, amilyen például a bevonulási kép nagy együttese volt, Nagy Ferenc karmester emlékezetes pillanato­kat tudott teremteni. Kertész Iván Az emlékezetes Amnezis A HÉT FILMJE Szemenszedett szenzáció A miniszterelnök akarnok, ha­taloméhes báb, a főügyész kor­rupt csirkefogó. El tudom képzel­ni a következményeit, ha egy ma­gyar filmben vagy tévéjátékban a fent említett­­politikusokat emi­­gyen állítanák be. Márpedig Ted Kotcheff filmrendező ilyesfajta színekkel festi le a nem épp ap­rócska Illinois állam (székvárosa Chicago) vezető köztisztviselőit. Teheti. A média ott nagyhata­lom, politikusokat visz győzelem­re, vagy buktat meg. Mérvadó szerepe van a helyi politikában, a lokális ügyekben. Ámbátor ott, Amerikában egy ilyen állam­ocs­ka legalábbis Magyarország mé­retű. Ne legyintsünk tehát, figyel­jük csak, mi zajlik Illinois-ban. Adva van a filmben — illendő­képpen egymásra rétegezve és összefonva — egy szerelmi törté­net, egy médiasztori és egy poli­tikai komédia. Szerelmi történetek ugyebár nálunk is vannak, s a populáris művekben többnyire éppoly la­­poskásak és kiszámíthatók, mint ebben a filmben: a kemény tévé­riporternő kikapcsolódásképpen beleszeret a gazdag izompacsir­tába, de azért az igazi csakis a hozzá hasonlóan megszállott hír­­adószerkesztő. Médiasztorik még nem nagyon akadnak mifelénk, pedig biztosan érdekes lenne filmet forgatni ar­ról, mi lett a közelmúlt sajtócézá­raiból, a pártközponti apókból. Szóval, erre a médiaszálra már érdemesebb odafigyelni. Érdeme­sebb lenne, ha nem azt a legen­dát ismételgetné, hogy az eltökélt és rátermett riporter még egy pénzügyminisztert iát képes meg­­ríkatni. Szőke tévés tündérünk (alakítja — úgy, ahogy — Kath­leen Turner) ez alkalommal a vil­lamosszékből ment ki egy kedves gyilkost, a magasabb társadalmi igazságosság nevében. És hogy kaland is legyen: mindezt a mik­rofonja és egy golyóstoll betét se­gítségével. Végül pedig a politikai komé­dia. Tán ez is kissé egysíkúra si­került: egytől egyig korlátolt, korrupt, pojáca, agyalágyult alak, aki csak feltűnik a színen ezen emberfajtából. Nos, ez a szemlé­letmód a maga közvetlenségében, differenciálatlanul és fenntartá­sok nélkül talán mégsem adaptál­ható a mi viszonyainkra. Szóval, sem nem szórakoztató, semi nem tanulságos a Szemen­­szedett szenzáció. Ennyi. (Duna­­film) (dán)

Next