Magyar Nemzet, 1991. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-02 / 76. szám
Magyar Unizol Zrt. 9,50 forint · ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR KEDI) 1991. április 2., LIV. évfolyam 76. szám Vajúdva A kölcsönös kompromisszum megmentette a múlt héten Moszkvát a súlyos összecsapásoktól. Alig néhány nappal azután, hogy a Der Spiegel hasábjain Gorbacsov elnök óvatosan becsomagolt formában, de fölajánlotta, a megreformált unióhoz csatlakozni nem kívánók a közép-európaiak módján elválhatnak a Kremltől, a szovjet főváros némely utcája és tere a polgárháború rémét idézte föl. Mégpedig egy olyan állam szívében, ahol szétesőben az intézmények, ahol alapvető funkciók akadoznak, és ahol az élelmiszerválság minden eddiginél nagyobb méreteket öltött. A robbanás elmaradt, de az ostrom folytatódik, Gorbacsov kihívója, Jelcin a maga számára is sikeresnek tekinti a referendumot — nem alaptalanul—, s hamarosan új felhatalmazás birtokában kárhoztathatja ellenlábasát a központ erőszakos fenntartása, a kommunista apparátus hatalma miatt. Ebben Jelcint az értelmiség számottevő része lelkesen támogatja. Szövetségeseik a bányászok. A szovjet energiaszükségletek egyötödét fedezi a szén, s a bányák egynegyedében sztrájkolnak. Az életkörülmények javítása mellett ők is Gorbacsov menesztését sürgetik. Egy értelmiségi munkás összefogás emelte fel a bolsevikokat 1917- ben, akik a proletariátus diktatúráját ígérték, de utóbb az országot a párt diktatúrájával „ajándékozták” meg. Ebből nem kémet már a sztrájkolók, viszont demokráciát követelnek, s persze ennivalót. Képviselőiket — hosszú ódzkodás után — a Kremlben is fogadják majd. A bányászoktól — talán még inkább, mint koalíciós társaiktól, a nagyvárosi tüntetőktől —függhet a párt, sőt az ország jövője is. A nagyvilág kissé tanácstalanul próbálja elemezni az erőviszonyokat, s fürkészni a titokzatos jövőt. Valóban vége a reform cári illúziónak? Ki is Gorbacsov — kérdezi a neves közíró Hera Lewis —, elszánt reformer, aki taktikai oldalvágásokkal próbálja leszerelni a keményvonalasok támadásait — vagy hithű kommunista, aki mindenáron a rendszer megmentéséért küzd? A választ nem más adta meg, mint maga Gorbacsov, véli Lewis, ő mindkettő, s a lényegi választást megpróbálja elkerülni. És milyen Jelcin, aki ugyanazt a pártkarriert futotta be, mint a peresztrojka fölszállóágának — bármint alakuljon is — történelmi léptékű megalapozója, tehát ki és milyen Jelcin? Nyugaton sokan idegenkednek Jelcintől — írja a The Economist —, „mert túl populista, túl kiszámíthatatlan, túlzottan szereti az italt, és mert igen, mert túl orosz”. Meddig marad demokrata, kérdik az aggályoskodók, mások inkább arra figyelmeztetnek, hogy Jelcin lassan olyan antikommunista koalíció vezérévé lép elő, amilyenhez hasonló szövetségek vetettek véget az egypárti uralmaknak a szovjet határtól nyugatra. A Jelcin-alternatívát, mégis kétely és félelem övezi a félelem az ismeretlentől. Kitágítva az okoskodást, ez a félelem érvényes kissé az egész szovjet-orosz helyzetre. Közel s távol az unió határaitól feszült figyelemmel követik a világhatalom vajúdását. Meddig tart még, vér és szenny tapad-e hozzá, s mit hord egyáltalán méhében az orosz valóság? A boldogtalan birodalomnak és népszerűtlen vezérpárjának sorsát a nyers hatalmi viszonyok döntik el, s a történelem mélyrétegeiben gyökerező bizonytalanság sötét árnyékot vet a világpolitikára. Martin József A demokrata térnyerés a Munkapárt győzött az albán választásokon A függetlenségre szavaztak a grúzok A külpolitikai helyzet ! A GORBACSOV—JELCIN VETÉLKEDÉS köntösében jelenik meg a Szovjetunióban immár minden gazdasági-társadalmi probléma. Jelcin híveinek és ellentáborának párharca jellemzi az oroszországi népképviselők kongresszusának ülését is. Az oroszországi parlament elnökét elsősorban a szovjet államszövetség szétzúzásával vádolják, s Jelcin személyes ambícióit minősítve, ellenzéke úgy fogalmaz, hogy azok a korlátlan elnöki hatalom megszerzését célozzák. Ehhez a vetélkedéshez kapcsolódik az U. S. News and World Report legújabb számában megjelent közvélemény-kutatás is, mely szerint a szovjet állampolgároknak csupán 18 százaléka választaná Gorbacsovot elnöknek, 70 százalékuk pedig riválisára, Jelcinre voksolna. Előbbit a legtöbben Közép- Ázsia konzervatív vidékein, míg az utóbbit Oroszországban és a balti köztársaságokban részesítették előnyben. A hatalmi harc veszélyeire hívta fel a figyelmet Sevardnadze is, a japán hírügynökségnek nyilatkozva. A volt szovjet külügyminiszter hangsúlyozta: amennyiben Gorbacsov és Jelcin képtelenek megoldani vitájukat, az anarchia párbeszédre hívta fel a két vezetőt. A VÉGKIFEJLET HÁROM ESHETŐSÉGÉT vázolta Henry Kissinger a szovjetunióbeli eseményeket elemezve. Elsőként a központi hatalom megerősödését, s a monolitikus államhoz való visszatérést említette. A második eshetőséget a tagköztársaságok laza konföderációja jelenti, közös kül- és védelmi politikával,, valamint hadsereggel. Végül nem kizárt az sem, hogy a Szovjetunió különböző köztársaságokra hullik szét. A volt amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági főtanácsadó azt jósolja, hogy bármelyik verzió is következik be, huzamosabb ideig lecsökken „egy orosz inváziónak Nagy Péter óta a szomszéd országokra leselkedő veszélye”. Az eszmefuttatás kiemeli, hogy mindennek végén a világháború utáni diplomácia forradalmian újszerű fordulata következhet be: a szovjet külpolitika súlypontja áthelyeződne Ázsiára és a Közel-Keletre. Ez azonban az amerikai külpolitikára sem maradna hatás nélkül, amelynek fő működési területe előbb-utóbb a nyugati féltekére tevődne át, gyengítve ezzel a nyugati szövetségen belüli vezető amerikai szerepet is, helyt adva a rugalmas diplomáciának. A Welt am Sonntagban megjelent elemzés szerint az ideális végeredmény a világ és a Szovjetunió számára is az lenne, ha a szovjet állam elég erős maradna az önvédelemre, de mégsem olyan központosított, hogy képes lenne geopolitikai offenzívák végrehajtására. A VARSÓI SZERZŐDÉS katonai szerveinek és struktúráinak felszámolásáról szóló megállapodás életbelépése kapcsán a kommentárok elsősorban az európai biztonság garantálásával, s a NATO jövőjével foglalkoztak. A Financial Times szerint a NATO-szövetségeseknek kellemetlen egyes kelet-európai országok nyílt vagy burkolt tagfelvételi kérelme, hisz az Atlanti Szövetség nem akarja elszigetelni a Szovjetuniót, és nem akarja provokálni a moszkvai keményvonalas katonai vezetőket. A helyzetet bonyolítja az is, hogy a kelet-európai országokból való szovjet csapatkivonás még nem fejeződött be. Ám, ha a szovjet csapatok már a birodalom határain belül lesznek, a brit lap elemzője szerint a NATO akkor sem siet majd úgy kiterjeszteni a szövetséget, hogy ismét közvetlenül farkasszemet nézhessen a szovjet katonákkal, mikor épp csak most szabadul meg ettől a túlzott közelségtől. Az óvatos kérdésmegközelítésre jellemző a német külügyminiszter nyilatkozata, amelyben Genscher ellenzi, hogy a felbomlott keleti tömb államai belépjenek a NATO-ba. Szerinte ezek az országok a helsinki folyamat keretében létrehozni kívánt kollektív biztonsági rendszerben találhatják meg helyüket. ÚJABB ÁLDOZATOKAT KÖVETELT a szerb-—horvát ellentét. Ennek kapcsán a maribori Vecser című lap egyértelműen Horvátország pártját fogja az események megítélését illetően. Kifejti, hogy először a szerbek lettek, s emlékeztet Milosevics szerb elnök és Tudjman hétfői találkozójára, amelyben megállapodtak a hidegháborús állapotok rendezéséről.. A lap kiemeli: néhány nappal a kibékülés után a háború most valóban megkezdődött, a két vezető ma már semmiképp sem beszélhet a horvát—szerb viszony békés rendezéséről. A zágrábi Vecsernji Liszt azt emeli ki, hogy a krímiek megpróbálták kipuhatolni, hogy meddig terjed Horvátország türelme, s megkísérelték kiterjeszteni a „saját” területüket a Plitkovicei Nemzeti Parkra, és így el akarták vágni Észak-Horvátországot Dalmáciától. A horvát hatalomnak nem volt más választása, szavakban már nem lett volna elég választ adni– hangoztatja a lap. (I. G.) pénteki, bocsánatkérésével „lezárult” — ,J Schwarzkopf úgy sem volt véletlen. A hajdani elnöki beszédíró és a kormány konzervatív szárnyával jó kapcsolaton lévő Safire azt állítja, Powell vezérkari főnököt csakis a sürgős csapatkivonás érdekelte, a szaúdi nagykövet által befolyásolt Baker külügyminiszter a bagdadi szunnita vezetés érdekében kardoskodott, míg Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó és Irán Quayle alelnök szerette volna a „munkát” bevégezni, vagyis végleg elbánni az iraki rezsimmel (Cheney védelmi miniszter hallgatott). Safire kihagyta a sorból a jelen volt Gates-t, ki most épp Bush kezénél van, s ki az alelnökkel együtt a konzervatív szárnyon van (és nem szól apublicista az arab származású Sununu stábfőnök nézetéről sem). S bár a közíró tudtával Jeruzsálemben sem óhajtanak — a palesztin igényekre gondolva — „kurd államot”. Safire szintén ironikusan közli az elnökkel: ha képtelen volt demokráciát „erőltetni” Irakra, hogy gondolja „rákényszeríteni" a térségre az arab—izaeli ■békét? Az ultakonzervatív The Washington Times vezércikke szintén goromba: nemcsak a Fehér Házat már a múlt héten felbőszítő „1956- os hasonlatot” (a magyarok biztatását, majd nyugati cserbenhagyását) emlegeti, hanem még kínosabb példával él: a világháború végén a szovjet hadsereg is tétlenül nézte a lengyel felkelés vérbefojtását. Lévén a történelem teli a nagyhatalmi reálpolitikára nézve kínos analógiáikkal, a The New York Timesban egy másik közíró védi és magyarázza a kormány helyett a kurd- (és síita-) kérdés kezelését. Leslie Gelb vasárnap kifejti, hogy „az amerikai érdekek nem mindig szorgalmazzák a nemzeti önrendelkezést". S csak azért, mert korántsem csupán pár iraki helikopter lelövéséről lenne szó, hanem komoly katonai beavatkozás kellene. S „egy kurd haza északon síita államot jelentene délen”. Gelb nem fejti ki, ám nyilvánvaló hogy — mint Safire is utal rá — a csupa szunnita arab rendszer szövetségeseként fellépett Washington nem óhajt óhatatlanul Teherán Washingtoni tudósítónk telexe Kínos kérdések kurdokról Washinton, április 1. Kedélyesre vette a dolgot Floridába repülve George Bush, li a vele utazó tudósítóktól meghallva, hogy a szenátusi demokraták vezére, George Mitchell az NBC tévéhálózat vasárnapi vitaműsorában Bagdad helikoptereinek lelövését javallotta, enyhe iróniával jegyezte meg: „tényleg mindig örömmel hallom véleményét ..Bush nem hagyta magát kizökkenteni akkor sem, amikor afelől érdeklődtek, mit szól a másik rangos demokratának, Lee Hamilton képviselőinek a CNN kábeltévében elhangzott hasonló fejtegetéséhez („meg kellene állítani azokat a vérfürdőt csináló helikoptereket”) : „ezt is örömmel hallom”. Korántsem biztos azonban, hogy a minivakáció végén is ennyire jó kedvű lehet majd a Fehér Ház lakója, hiszen vasárnap a kormány iraki „nem beavatkozását" vezércikkben helyeslő The Washington Post is azzal az első oldalas szalagcímmel tálalt riportot, hogy „az amerikai csapatok elszörnyedve, zavartan szemlélik az iraki támadást egy város ellen”. Hétfőn reggel pedig a tévéhíradók kiemelten tudatták, hogy Bagdad visszaszerezte az ellenőrzést Kirkuk felett. Miután — emlékeztet rá hétvégi összefoglalójában a The New York Times — a Bush-kormány egy múlt keddi tanácskozáson eldöntötte: mégsem tesz semmit az iraki helikopterek kurdisztáni bevetése ellen. Ahogy a lap fogalmazta, „amit a Nyugat nem volt hajlandó eltűrni Kelet-Európában", azt — a bagdadi rezsim megtorló akcióit — itt és most tolerálta. „Bush erkölcsi válságáról” elmélkedik hétfőn ugyane lap hasábjain a magát „a kurdok barátjának” minősítő konzervatív közíró, William Safire, akinek cikke aligha kellemes olvasmány a vakációzó elnöknek. Mert bár Mitchell szenátor azért helyeselte a kormány nem beavatkozó politikáját, a publicista azt sejteti, hogy sikerül értesülésekhez jutnia az elnök legbelsőbb köréből. S eszerint a „nagy nyolc” tanácskozásán a háború zárónapján korántsem volt egyetértés, tehát a múlt heti — a vezénylő tábornok A BÖRTÖNÖMRE TÁMADTAK a vádlottak és hozzátartozóik. A dulakodás tömegverekedéssé fajult. A bírákat egyre több bűnöző fenyegeti meg életveszélyesen. (Bírák félelemben — 3. oldal) MÉLYPONTON VAGYUNK, de innen már csak fölfelé vezethet az út. Addig csak ezt a néhány évet kell valahogy átvészelni. (Fodor Gábor optimista — 8. oldal) AZ ELHÍZOTT BRONTOSZAURUSZT — azaz a magyar köztelevíziózást — vajon legyőzik-e a leendő magántévék? A Magyar Televízió már most készül a várható versenyre... (Hankiss Elemér a moratórium utáni időről beszél — 11. oldal) vonzáskörébe kerülő síita „támaszpontot”, így aztán sok olyasmi hangzik el az amerikai fővárosban, ami nem csupán a Közel- Keletre vonatkoztatható, hiszen nemcsak ott „fenyegetné” a stabilitást az államszakadás, és a „kisebbségek kisebbségeit” zaklatás. Egyébként úton Floridába Bush azt elárulta, hogy megkapta a válaszlevelet Mihail Gorbacsovtól, a fegyvercsökkentés és csúcstalálkozó kérdéseiről. Avar János Munkatársunk tiranai telefonjelentése Elkeseredés váltotta fel a lelkesedést a Demokrata Párt főhadiszállásán Tirana, április 1. Kiugróan magas részvételi arány, zavartalan, nyugodt és kulturált szavazás jellemezte vasárnap az albániai parlamenti választást, amelynek első fordulójából sokak számára váratlanul meggyőző fölénnyel került ki az uralkodó Munkapárt: hétfő esti nem hivatalos, ám megbízhatónak tűnő becslések szerint a kommunisták megszerezték a mandátumok kétharmadát. A győztesek magabiztossága és a nagy vesztes, a Demokrata Párt csalódottsága láttán, a megfigyelők máris a bulgáriai és szerbiai politikai forgatókönyv megismétlődését jósolják. A mintegy 1,9 millió albán választópolgár több mint 96 százaléka járult az urnák elé, hogy a tizenegy versengő párt és mozgalom majd 1200 jelöltjének egyikére leadja voksát. A jelek szerint az április 7-én esedékes második fordulóra csak a választókerületek 6 százalékában lesz szükség, míg egy képviselői helyért a jelöltek visszalépése miatt újra ki kell írni a választást. A kialakult erőviszonyokat azonban mindez már alig befolyásolhatja. Úgy fest, a Munkapárt mellett mindössze két másik szervezet küldhet törvényhozót az albán parlamentbe: a Demokrata Párt a mandátumok 27 százalékát nyerte el, jobbára a nagyobb városokban, és három helyhez jutott a görög kisebbség mozgalma is. A kormánypárt részéről Xhelil Gjoni KB-titkár értékelte nemzetközi sajtóértekezletén a történteket. Kijelentette, hogy a Munkapárt alapvető politikai tényező maradt a súlyos gazdasági válsággal, némely vidékeken riasztó nyomorral küszködő Albániában. Mint mondta, Ramiz Alia pártja elegendő bizalmat kapott, hogy programját végrehajtsa, s ehhez mindenekelőtt a politikai stabilitás megőrzését sürgette. Hitet tett a politikai pluralizmus és a demokrácia mellett, és szebb jövőt, szabadságot, függetlenséget ígért az albánoknak. Hangsúlyozta, hogy Alia államfő-pártelnök nem távozik a Munkapárt éléről, s hozzáfűzte, hogy az ő személye volt a kommunisták győzelmének legfőbb záloga. Sem meg nem erősítette, sem meg nem cáfolta azokat az értesüléseket, miszerint a voksvadászaton szintén indult Ramiz Aliának , a kormányfőhöz és a külügyminiszterhez hasonlóan — nem sikerült volna az első menetben felülkerekednie vetélytársain. A vasárnap késő estig tapasztalható lelkesedést elkeseredés váltotta fel a Demokrata Párt főhadiszállásán, ahol hétfőn reggel a szemlátomást kimerült és megtört pártvezér, Sáli Berisha mindazonáltal úgy nyilatkozott a Magyar Nemzet munkatársának, hogy „politikai győzelmet arattak”, bár egyidejűleg „bizonyos manipulációkat" emlegetett. A párt feltüzelt híveit is elsősorban megnyugtatni igyekezett Berisha, midőn a székház előtt összesereglett és egész hétfőn kitartó többezres tömegnek a „demokratikus erők diadaláról” beszélt. Egyszersmind — akárcsak később szóvivője — újólag elutasította a koalíció lehetőségét a Munkapárttal, amelynek nevében egyébként Gjoni szintén nem először, sajtótájékoztatóján „együttműködési készségét” hangoztatta. A külföldi megfigyelők küldöttségei által összességében demokratikusnak ítélt választás után Tiranában sokan sajátos patthelyzet létrejöttétől félnek. Vajon meglesz-e a többségi szavazási rendszer torzító hatása miatt a reálisnál nagyobb parlamenti túlsúllyal és legitimitással rendelkező hatalomban a kellő önmérséklet ahhoz, hogy elviselje a városok utcáit szilárdan birtokló ellenzék feltehetően heves rohamait? Vida László Tudósítónk telexe A szovjet parlament rendkívüli állapotot kíván bevezetni Dél-Oszétiában Tbiliszi, április 1. Vasárnap népszavazást rendeztek Grúziában arról, hogy egyetértenek-e a lakosok a független államiság helyreállításával az 1918 május 26-i függetlenségi nyilatkozatnak megfelelően? Közel három és fél millió választópolgár járulhatott az urnákhoz, harminc százalékuk nem grúz nemzetiségű. (A köztársasági törvény szerint a népszavazáson nem vehettek részt sem a Vörös Hadsereg tagjai, sem azok a grúzok, akik nem a köztársaságban vannak regisztrálva.) A választókörzetek felének összeszámlálása után az adatok elsöprő erejű önállósági vágyról tanúskodnak: a részvételi arány 95,5 százalékos volt, és a leadott szavazatok 99,37 százaléka igenlő. Abháziában — amelynek a területén, a grúz parlament döntése ellenére, az országos referendumot is megtartották, ám az eredmények tisztasága erősen kétes, mert a választók több helyen is leszavazhattak — az előzetes adatok szerint 62 százalékos volt a részvételi arány és 99 százalékos a pozitív válasz. Egyelőre nem világos, hogy a köztársasági vezetés milyen további lépésekhez akarja felhasználni az eredményeket. A referendumot megelőző napon Zviad Gamszahurdia, a parlament elnöke sem volt hajlandó felfedni a kártyáit. Tbiliszi új, osztrákok által épített luxusszállodájában, Metechiben tartott sajtóértekezletén megemlítette viszont, hogy sok függ a Nyugat reagálásától és hogy lesznek-e Moszkvával tárgyalások. (Egyébként a hét végén (Folytatása a 2. oldalon)