Magyar Nemzet, 1992. április (55. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-01 / 78. szám

2 Magyar Vtos Nemzetközi élet SZERDA, 1992. április 1. KÜLFÖLD BULGÁRIA ÖSSZES ÉRCBÁNYÁJÁBAN sztrájkot hirdetett a Podkrepa bányász­szakszervezet, a Podkrepa szakszerve­zeti szövetség pedig felfüggesztett min­denféle tárgyalást a kormánnyal. Az antikommunista szakszervezeti szövet­ség bányásztagozatának sztrájkbizott­sága hétfőn döntött arról, hogy Bulgá­ria urán-, ólom- és cinkbányáiban mindaddig folytatódik a sztrájk, amíg Filip Dimitrov kormányfő le nem váltja Ivan Puskarov ipari és kereskedelmi minisztert, felelősségre nem vonják mindazokat, akik felelősek a bolgár ércbányászatban kialakult helyzetért. ERICH HON­ECKER sorsára, úgy gondo­lom, rövid időn belül megtaláljuk a megoldást - jelentette ki Enrique Silva Cimma chilei külügyminiszter újságírók előtt. A 79 éves egykori keletnémet főtit­kár már december óta Chile moszkvai nagykövetségén tartózkodik, hogy elke­rülje a kiadatást a német hatóságok­nak. A Reuter értesülése szerint a chilei külügyminisztérium egyik szóvivőnője azt mondta, hogy a probléma 15 na­pon belül megoldható, de nem bocsát­kozott részletekbe, egyúttal elzárkózott annak az egyik helyi rádióban elhang­zott hírnek a kommentálásáról is, amely szerint Honecker egy héten belül el­hagyhatja a chilei követséget. JAMAICÁBAN beiktatták hivatalába Percival James Pattersont, a karib-teri­geri szigetország új miniszterelnökét. Patterson Michael N. Manleyt váltotta fel a kormányfői székben, aki március közepén jelentette be, hogy megrom­lott egészségi állapota miatt visszavo­nul a politikai életből. Az új miniszter­­elnök 57 éves, a kormányzó Népi Nemzeti Párt tapasztalt politikusa, több előző kormányban viselt miniszte­ri tisztséget. Az 1989-ben hosszabb megszakítás után ismét hatalomra ke­rült Manley kabinetjében a tervezési miniszteri és a miniszterelnök-helyettesi posztot töltötte be tavaly decemberig, amikor egy, a Shell olajvállalatnak nyújtandó koncesszió körül kirobbant korrupciós botrány miatt lemondott.­­ KÉT TÖRÖK KATONA MEGHALT, há­rom megsebesült, amikor ismeretlen fegyveresek Isztambulban tüzet nyitot­tak a hadsereg egyik autóbuszára. A támadás nyomán kitört tűzpárbajban két támadó megsebesült. Őket azon­nal elfogták, a harmadik később ön­ként megadta magát. Eddig egyetlen szervezet sem jelentkezett a terrorak­ció elkövetőjeként. Rövid idő lefor­gása alatt ez volt a második ilyen jel­legű merénylet: múlt kedden a Dev-Sol nevű szélsőbal szervezet terroristái hajtottak végre Isztambulban hasonló támadást egy katonai busz ellen. A MAGYARORSZÁGI PUBLIKÁCIÓK UTÁN Kárpátalján is a sajtó hasábjai­ra került a Kárpátaljai Magyarok Kul­turális Szövetsége vezetésében (KMKSZ) történt szakadás. Előbb Tóth Mihály alelnök fejtette ki az egyik uk­rán nyelvű lapnak adott interjújában, hogy a legutóbbi küldöttgyűlésen azért mondott le, mert nem ért egyet a KMKSZ irányításának nem demokrati­kus módszereivel, most pedig a kár­páti Igaz Szóban jelent meg Dutka György volt felelős titkárnak, a Fodó Sándor elnököt támadó nyílt levele. MAGYARORSZÁGNAK és más közép­­európai országoknak az a szándékuk, hogy közelebb kerüljenek a Nyugat-Európai Unióhoz (WEU), kezdetben megfigyelőkként, később pedig társult tagokként - közölte a Nyugat-Európai Unió közgyűlésének kedden kezdődött berlini biztonságpolitikai kollokviumán Joó Rudolf, a honvédelmi minisztérium helyettes államtitkára, aki parlamenti képviselőkből álló küldöttség élén tar­tózkodik a német fővárosban. A BRAZIL KORMÁNYT korrupciós bot­rányok sorozata késztette hétfőn testü­leti lemondásra. A 13 miniszter, 6 ál­lamtitkár, valamint Fernando Collor el­nök három közeli tanácsadója látvá­nyos lépésével nyilvánvalóan lehetősé­get akart adni az államfőnek, hogy teljesen átalakítsa a kormányát, javí­tandó az ország politikai vezetékről kialakult kedvezőtlen képet. Az utóbbi napokban egyre több szóbeszéd és konkrét hír kapott szárnyra a kormány megvesztegetési botrányairól. Minisz­tereket és államtitkárokat vádoltak meg nyilvánosan korrupcióval. A Front vesztesei új pártot alapítanak­ ­ BUKAREST­­ A­ Petre Roman exminiszterelnök mellett álló Front­többség vasárnap, a győztes konvent után örömünnepet ült, de az öröm csak másnapig tartott. A bukaresti parlament mindkét házában ugyanis heves kifakadásokra, lemondásra, pártcserére adták a fejüket egyes ki­ábrándult kormánypárti képviselők, így lemondott a szenátusi Front-frak­ció vezetője, különben Iliescu-pi­a Vasile Vacaru, de lemondott képvi­selőházi társa is, Marian Enache, aki a pártvezérségért vívott vasárnapi küzdelemben alulmaradt Petre Ro­mánnal szemben. A lemondott Front-képviselők némelyike függetlenként kíván to­vább dolgozni a parlamentben, többjük viszont olyan pártok színei­ben készül tovább tevékenykedni, mint a kommunista párt utódjának számító Verder-párt, a Szocialista Munkapárt vagy az ultranacionalis­ta Romania Mare Párt. Különösen a képviselőházban váltott ki komoly aggodalmat a pártcserék e furcsa di­vatja. A már hónapokkal korábban elkezdődött, de kezdetben könnyel­műen elnézett pártelhagyások olyan politikai spektrum megjelenését te­szik lehetővé a parlamentben, amire az 1990. májusi választások nem jo­gosították fel. Sokakat a kommu­nista veszély terjedése zavar, má­sok a „nagyromániai” fasiszta esz­mék parlamenti képviseletét tartják politikai aberrációnak. A parlamen­ti csoportok mindenesetre azt akarják, hogy törvényjavaslattal vessenek gátat bizonyos pártok mű­ködésének. A parlamentben kicsapódott Front-vihar hétfő este azzal folytató­dott, hogy a Petre Románban csaló­dott kormánypártiak egy csoport­jának kezdeményezésére megalakí­tották - egyelőre ideiglenes elneve­zéssel - a ,,December 22” Nemzeti Megmentési Frontot, amely úgy­mond a román forradalomban szüle­tett mozgalom eredeti célkitűzéseit viszi tovább. Ugyanakkor szabályos háború indult a két Front-tábor kö­zött a pártvagyon, magyarán: a szék­házak birtoklásáért. Cseke Gábor A csehszlovák környezetvédelmi miniszter szerint Pozsony kész helyzet elé állította Prágát Bős ügyében HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Jozef Vavrousek, a csehszlovák szövetségi környezetvédelmi bizottság vezetője elismerte, hogy a prágai szövetségi kor­mányt kész helyzet elé állította a szlovák kormány, amikor - két héttel a legutóbbi budapes­ti kormányközi tárgyalások előtt - megkezdte a C-változat kivitelezését. Eközben a pozso­nyi vízgazdálkodási vállalat igazgatója hangsúlyozta: a szlovák fél mindent elkövet an­nak érdekében, hogy a bősi erőmű még az 1992-es év vége előtt üzemelni kezdjen. Vavrousek a Cesky Denik című prágai lap keddi számában azt hang­súlyozta, hogy a szlovák lépést nega­tívan értékeli. A csehszlovák szövet­ségi kormány utólag támogatást nyújtott ugyan a szlovák félnek, de továbbra is „egyértelműen a kétolda­lú megoldást részesíti előnyben". A szövetségi környezetvédelmi bizott­ság miniszteri rangú vezetője megje­gyezte azt is, hogy az egyoldalú szlo­vák lépést szerinte egy másik egyol­dalú lépés előzte meg, nevezetesen az, hogy a magyarok leállították az építkezést A jövőt illetően Vavrousek sem­mit nem mondott arról, hajlandó-e Csehszlovákia legkésőbb április 30- án a munkák leállítására. Kijelentet­te ugyanakkor, hogy nézete szerint az 1977-es szerződés felmondása semmit nem oldana meg. A tervbe vett háromoldalú (csehszlovák-ma­­gyar­ közös piaci­ szakértői bizott­ság vizsgálatával kapcsolatban azt mondta, hogy az ilyen vegyesbizott­ság kialakítását a két országnak kö­zösen kellene kérnie az Európai Kö­zösségtől, de ez mindeddig nem tör­tént meg. Julius Binder a pozsonyi vízgaz­dálkodási vállalat igazgatója ugyan­csak egy keddi sajtónyilatkozatban hangsúlyozta, hogy szlovák részről a bősi vízerőmű mielőbbi befejezé­sét óhajtják. Megállapítása szerint a magyar fél mindmáig sem tudomá­nyos, sem műszaki megalapozottsá­gú érvekkel nem tudta bizonyítani a környezeti katasztrófáról hangozta­tott aggodalmait. Csehszlovákia vi­szont ilyen vizsgálatok sorát végez­te el, de semmilyen fenyegető ve­szély nem igazolódott. A magyar fél tárgyalási szándékának hangoz­tatását Julius Binder üres gesztus­nak, halogatási taktikának nevezte, s úgy vélekedett, hogy a magyar diplomácia Bőssel kapcsolatos kez­deményezései ugyanúgy nem hoz­ták meg a várt eredményt, mint a csehszlovákiai tiltakozó megnyil­vánulások. (p.L) A francia és a spanyol rendőrség akciója az ETA ellen Kis Csaba, az MTI párizsi tudósí­tója jelenti: Mind a francia, mind a spanyol rendőrség nagyszabású akci­ót kezdett a határ két oldalán levő baszk terroristák felkutatására és le­tartóztatására azt követően, hogy a francia rendőröknek sikerült elfogni­uk az ETA katonai szárnyának veze­tőjét, Francisco Mugica Garmendiát, valamint a szervezet több más irányí­tóját. A rendőrök az ETA-vezetők ta­nácskozásának színhelyén számos fontos dokumentumot találtak, s le­foglaltak egy hordozható számítógé­pet is, amelyben ugyancsak értékes, a nyomozás folytatását elősegítő adatokat tároltak az ETA katonai szárnyáról. Mugica Garmendiát és vezető társait jelenleg a bordeaux-i börtön­ben őrzik, a többi letartóztatott, köz­tük az ETA-vezetők több testőre egyelőre a helyi rendőri szervek őri­zetében van. Spanyolország kérte a három terrorista vezető kiadatását, de mivel Francaiország területén is kö­rözték őket, sőt egyikük ellen tiltott fegyverek és robbanóanyagok be­szerzéséért és szállításáért - távollé­tében hozott - több éves börtönbün­tetésre szóló ítélet is érvényben van, erre legfeljebb a francia eljárás le­folytatása után kerülhet sor. Mugica Garmendia az első helyen szerepel a spanyol hatóságok terrorista-listáján is. A most 39 éves baszk terrorista 1973 óta vesz részt a baszkok titkos szervezetében és a Franco-kormány idején egyik végrehajtója volt a fa­­langista miniszterelnök, Carrero Blanco meggyilkolásának. Azóta számos merénylet tervezője, végre­hajtója volt, bár közben egy ideig po­litikai menedékjogot kért Franciaor­szágban. Gyakorlatilag 1987 óta volt vezetője a terrorista akciókért felelős „katonai szárnynak”. José Luis Cor­­cuera spanyol belügyminiszter fi­gyelmeztetett arra, hogy a vezérek kiiktatása nem jelenti a terrorista csoport működésének végét, sőt az is megtörténhet, hogy az ETA katonai szárnya „bosszút akar állni” a letar­tóztatások miatt. Tekintse meg a BÁV Rt. tavaszi művészeti aukcióját a „Vénusz" Lakberendezési Áruházunk kiállítási termében. A kiállítás nyitva: III. 28-án 12-18 óráig III. 29.-IV. 5-ig 10-18 óráig. Árverés: az Intercontinentál Szálló báltermében, 1992. április 6-án 17 órától. A Bizományiban bízhat! Bizományi Kk­reskedolaár .___ és Záloghitel Rt. Mitterrand kormányalakítási tárgyalásai Párizsból jelenti az MTI. Több potenciális miniszterlenök-jelölttel is tárgyalt hétfőn Francois Mitter­rand köztársasági elnök Párizsban. A francia kormány várható átalakí­tása előtt az elnök találkozott Pier­re Bérégovoy gazdasági és pénz­ügyi államminiszterrel, Jack Lang kulturális miniszterrel és Robert Badinterrel, az államtanács elnöké­vel is, miután két megbeszélést folytatott Edith Cresson jelenlegi kormányfővel. Az Elysée-palota egyetlen tárgyalásról sem adott ki közlést, de az elnök munkatársai jelezték: a helyhatósági választá­sok befejeztével Mitterrand elke­rülhetetlennek tartja a kormány ala­pos átalakítását. Lemondott az indiai külügyminiszter HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Torsten Jonsson, a svéd állami fő­ügyész kedden kijelentette, hogy az indiai külügyminiszter lemondása kapcsán nem lehet újraindítani a már lezárt vizsgálati eljárást a Bofors-féle fegyvereladási ügyben. Madhavsinh Solanki indiai külügyminiszter ugyan­is aznap benyújtotta lemondását, mert azzal vádolták, hogy el akarta titkolni az ügy még kiderítetlen részleteit Mint a Reuter emlékeztet rá, a Bofors-botrány 1987-ben robbant ki, amikor az említett cég francia és osztrák vállalatokkal versengett a fegyvereladási szerződés megkötésé­ért, és Radzsiv Gandhi akkori indiai miniszterelnök kormányának néhány tisztviselőjét megvesztegetve sike­rült megszereznie az elsőbbséget. (Annak idején ezt az ügyet kapcso­latba hozták Palme svéd miniszterel­nök titokzatos halálával.) A Bofors cég képviselői beismer­ték ugyan, hogy 319 millió svéd ko­ronát (a mostani árfolyam szerint 53 millió dollárt) fizettek az ügynökök költségeinek fejében, de azt tagad­ták, hogy hivatalnokokat vagy bizott­ságokat fizettek volna. Mennyit ér a bojkott? Líbiai csapda Amikor 1988 decemberében a skóciai Lockerbie falucska fölött da­rabjaira hullott a PanAm 103-as jára­tának Boeing 747-es óriásgépe, két­százhetven emberéletet követelve, senki sem gondolhatta, hogy milyen politikai bonyodalmak támadnak évek múlva a szerencsétlenségből. Azt ugyan rövid és rutinszerű vizs­gálódással megállapították, hogy nem véletlenségből, műszaki hibá­ból következett be a katasztrófa, ha­nem valamiféle bosszú motiválta, de az indítékokat éppolyan nehéz volt megtalálni, mint a vétkeseket. A há­rom évig tartó nyomozás azonban - nem kevés szerencsével párosulva - eredményre vezetett, vagyis a két érintett, a repülőjáratért felelős Egyesült Államok és a területének a megsértéséért háborgó Nagy-Britan­­nia megnevezte azt a két terroristát, akinek a segítségével a robbanószer­kezetet följuttatták a Boeingre. Fenyítés Líbiai titkosügynökök voltak, akik felsőbb utasításra pusztították el a PanAm gépet - mint ahogy egy év­vel később a francia UTA légitársa­ság utasszállítójának a végzetét is Tripoliból szervezték meg. Összesen négyszáznegyven életet oltottak ki a két merénylettel, amellyel Kadhafi ezredes válaszolt az őt ért nyugati tá­madásokra. Elszámolnivalója neki valójában főleg Washingtonnal adó­dott azt követően, hogy még a Rea­­gan-kormányzat 1986-ban föl akarta számolni a terrorizmus tűzfészkét. Netán magát Kadhafit is szívesen látták volna holtan, az ellene megin­dított villámszerű katonai akció min­denesetre részben a feltételezett tar­tózkodási helyét vette célba. Az amerikai türelem az akkori­ban sorozatosan elkövetett gyilkos­ságokkal fogyott el, s akárhányszor fölvetették a nemzetközi fórumokon, hogy ennek az értelmetlen öldöklés­nek, amelynek rengeteg vétlen áldo­zata is volt, elejét kell venni, a szó hatástalan maradt. Elfogadták ugyan az úgynevezett montreali konvenci­ót, amely tiltja a légi kalózkodást, a két gép mégis elpusztult. Az ameri­kai, brit és francia panasz, amellyel a Biztonsági Tanácsban éltek, szintén ezen alapult, s a tizenöt állandó tag többsége némi késlekedéssel, vissza­rettentő szándékkal hozta meg döntését Líbiával szemben. A patkó alakú padsorokban nem könnyen szánták rá magukat a büntetésre, s hagytak esélyt Kadhafinak a belátás­ra, mint ahogy a határozatukban áp­rilis tizenötödikéig még időt is adtak, hogy Líbia erős embere meggondol­ja magát, és kiadja a gyanúsítottakat Vétó a terrorizmusra Ez nem a világszervezet egyik legfontosabb bizottságának a této­­vaságát­ bizonyítja, hanem a meg­fontoltságát, hiszen a helyzet gon­dos mérlegelést kívánt. A Biztonsá­gi Tanács abban egységes, hogy a terrorizmust meg kell fékezni, s az az állam, amely leplezetlenül támo­gatja e gyilkosságokat, büntetést ér­demel. Ám Kadhafi esetében, egy évvel az Öböl-háború után, sok egyéb szempont is közrejátszik, s azok közül a legfontosabb a meg­kezdett közel-keleti rendezés. Ezen belül természetesen az az irányvál­tás, amely az egyes államokat jel­lemzi, s őket az egyezkedésektől visszarettenteni Washingtonnak sem áll szándékában. A londoni The Economist a Loc­­kerbie-ügy kapcsán máris megemlít néhány tanulságos mozzanatot. Az egyik, hogy Kadhafi megítélésében Egyiptom és Szíria akkora egyetér­tést mutatott, amilyenre az 1973-as arab-izraeli háború óta nem volt példa. Hoszni Mubarak és Háfez Asszad március közepén Kairóban tartott sajtóértekezletükön egyönte­tűen ellenezték, hogy Líbiát szank­ciókkal sújtsák, s azt még inkább, hogy esetleg katonai támadást indít­sanak ellene. Ők ketten nem voltak ilyen elnézőek Irak esetében, sőt Egyiptom egységeket is küldött a közös hadtestbe. A Kuvaitot leroha­nó Szaddám Huszein azonban az ő megítélésük szerint is túllőtt a célon, s mint terjeszkedő hatalom, már az ő közvetlen érdekeiket is veszélyez­tette. Az Öböl-háború idején ugyan Kadhafi megvádolta Kairót és Da­maszkuszt is az összarab érdekek el­árulásával, ám ez nem volt akkora sértés, hogy el ne felejthessék mára. Különösen, hogy Líbia az olajdollá­­raival fokozatosan betelepül e két szegény ország gazdaságába. A másik meglepő tapasztalat, amelyre az angol hetilap utalt, hogy fehéren, feketén kiviláglott az Arab Liga szerepvesztése. A szervezet, amely 1990-ben költözött vissza Tuniszból eredeti székhelyére, Kai­róba, ebben az ügyben is igyekezett közbenjárni. A Biztonsági Tanács­tól ők is időt kértek a közvetítésre, a hét nemzetből összeálló delegációja azonban hiábavalóan fáradozott­ Kadhafinál. Az elgondolásuk az volt, hogy ha rávehetik Líbia diktá­torát az engedményre, akkor csök­kenthetik azt a megosztottságot, amely az Öböl-háború után még ki­vehetőbb a térségben. A kuvaiti in­váziót követően ugyanis nem be­szélhettek többé arab szolidaritás­ról, egységbe szerveződésről. Amint Szaud Arábia és öt kis olajál­lam, plusz Egyiptom és Szíria elfo­gadta az Irakkal szembeni ENSZ- határozatot, s alávetette magát az amerikai katonai elképzeléseknek, a térség megoszlott. Bűnpártoló A háborús sokk hatására a hat na­gyon gazdag és a két katonailag erős állam mint lehetséges közel-keleti hú­zóerő amolyan fogadalmat is tett, hogy legalább ők őrzik majd az egy­séget, az 1991 márciusában Damasz­­kuszban elfogadott deklarációból azonban semmi sem valósult meg. Az olajsejkségek inkább húznak az Egyesült Államokhoz, mint Egyip­tomhoz vagy Szíriához, amelyek kez­denek visszatérni az általános arab ér­dekek hangoztatásához. Mubarak és Asszad már ennek szellemében erősítgette az idézett kairói találkozó­jukon, hogy egy esetleges szankció ,Líbia szuverenitását sértené”, amit Kadhafi is kedvvel terjeszt­ a hozzá közelálló arab fővárosokban. Hozzá­­­­téve, hogy a Nyugat most őt vette cél­ba, de „bármelyikük hasonló sorsra juthat, ha engednek a nyomásnak”. A bűnpártolóból így, meglehet, „az elvei mellett szilárdan kitartó iszlám hős” is válhat az arab világ­ban, s Kadhafinak nincs is hőbb vá­gya, mint ezt a szerepet elnyerni. Eddig is erre törekedett, ezért nem sajnálta a pénzt mindenfajta, egyes megítélések szerint általa föl sem ismert, mozgalmak támogatására, legyen szó palesztinokról vagy csá­­di gerillákról. Izrael sakkbantartása pedig egyenesen jelige volt a kin­csestárához. A terroristák is így ju­tottak líbiai háttérhez és muníció­hoz. A Biztonsági Tanács szankció­ja tehát kétélű fegyver, mert bár visszatartó szándékú, a Közel-Kele­ten akkumulálhatja az indulatokat. Megfigyelők már azt is kétség­be vonják, hogy a fegyverszállítási tilalomnak és a légi zárlatnak bármi hatása lehetne egy olyan országban, amelynek jól fejlett hajóforgalma van, s abban a közegben, amelyben a legális és az illegális hadifelszere­lésből annyi van mint a pelyva. A szankciókat Kadhafi előreláthatóan játszva megkerüli majd, a kirekesz­tés viszont a nyugatiak fejére hullhat vissza. Azaz megfelelő pro­pagandával annyira fokozhatja ez az ügy a kedélyeket, fölszítva a pán­­arab szellemet és az Amerika-elle­­nességet, hogy megtorpanhat az az átrendeződési folyamat, amely a ke­let-európai változásokkal is abba az irányba hatott, hogy az Egyesült Ál­lamok „rendteremtő elve” érvénye­sülhessen a térségben. A kételkedők emlékezetbe idé­zik egyébként a Szaddám Huszein­­nel szemben életbe léptetett szank­ciók részleges kudarcát is, hiszen az iraki diktátor cinikus módon annak súlyát saját népére hárította. Amire megmozdult a világ lelkiismerete, s az élelmiszer és gyógyszerek mégis szabad utat kaptak. Líbiát, vélik a szakértők, valójában csak egy teljes körű olajembargóval lehetne sarok­ba szorítani. Eddig azonban, talán éppen a testületen belüli nézetkü­lönbségek miatt, nem ment el a Biz­tonsági Tanács Zsigovits Edit

Next