Magyar Nemzet, 1992. november (55. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-19 / 273. szám
10 Magaz Net Erdély valóban Tündérkert. Balladáköldje, ahol még smaragdzöld rétektől búcsúzik az ősz, zordon hegyoldalakban apró falvak húzódnak a fenyvesek oltalmába. Fából ácsolt templomtornyok, nádfedeles házikók éppúgy őrzik több száz év álmainak és küzdelmeinek emlékét, mint a nagyvárosok macskaköves utcái és ódon polgárházai. Mintha kizökkent volna az idő, s egy síkra vetítődve múlt és jelen, úgy él együtt e tájon az eleven hagyomány a modern kor legújabb vívmányaival Megtalálható itt az érintetlen és a környezetszennyezéssel meggyalázott természet egyaránt, akárcsak a városszéli panelnegyedtől messze elfutó mezőn juhait legeltető móc pásztor. A benzinért néha hetekig kell sorba állni, a falvakban többfelé egy csepp víz sem csikarható ki a vezetékből, a boltokban a minimálisra csökkentett világítás jótékony homályba burkolja a szegényes áruválasztékot. Határtalan ajándék A régi magyar nagyvárosok utcáin a betelepültek nagy száma miatt már alig hallani magyar szót, de a nagyváradi magyar színház műsorán Illyés Gyula Fáklyalángja és Tamási Áron Ördögölő Józsiája is szerepel (ez utóbbi Novák Ferenc vendégrendezésében). A magyar falvak RMDSZ-párti polgármesterei reménytelennek tűnő küzdelmet folytatnak a kövezetlen utak, a pedagógushiány és az egyre növekvő munkanélküliség ellen, a legtöbb otthonnak azonban általános felszerelési tárgya a színes televízió - a hetenként kétszer műsorra tűzött Dallas-adagok éppúgy mágnesként vonzzák a családok egy részét, mint sok más országban. A patinás városokban gombamód szaporodnak a lakótelepek, melyekbe még mintha az építkezés befejezése előtt beköltöztek volna lakóik: az egyik emeleti ablakból vaskos kéménycső kanyarog elő, a frissen felrakott vakolat sok helyütt erőtlenül pereg alá a ház lábától még el sem takarított építkezési törmelékkupacra. A János ve rézből készült bábelőadás szövegkönyve szerint a Tündérek hona ugyanazon a szigeten található, mint a Sötétség országa - ez a helymeghatározás akár a Tündérkertre is vonatkoztatható. Az Állami Bábszínház kettéválása után megalakult Budapest Bábszínház még éppen csak nyújtózott néhányat, hogy friss vért tornásszon újjáéledő tagjaiba, első útjainak egyike máris Erdélybe vezetett. A csökkentett létszámat tovább működő Budapest Bábszínház egyelőre csak az öröklött készletekből gazdálkodhat, új darabok színpadra állítására eddig sem idejük, sem pénzük nem volt. A színház tagjai azonban nemcsak bevételnövelő forrásokon, az épület átalakításán és a színpadi bemutatókon törik a fejüket, hanem turnékat terveznek a határainkon túli magyarlakta területekre, hogy ajándékul vigyék a magyar kultúrát, aminek éhét egyik vidéken sem csillapította a csekély mérvű és kétes értékű gazdasági átrendeződés. Ajándékul, hiszen eredeti terveik szerint nem szedtek volna belépti díjat előadásaikra, de a külföldi szervezők mégis elkezdték árulni a jegyeket. A színház azonban ragaszkodott elhatározásához, hogy nem akar keresni ezen a körúton, s az összegyűlt pénzből a turné utolsó állomáshelyén, Kézdivásárhelyen pályázatot írt ki bábdarabok írására, a 250 000 lej feletti összeget pedig az egyik helyi magyar óvodának adta. A rendelkezésre álló darabok közül a János vitéz kisszínpadi változata látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy a határokon túl is bemutassák, hiszen történetét minden magyar ismeri. Mindenütt a magyar huszárok látványos színre lépései, az óriáskirály díszes palástja és a kiskutya kedves figurája aratták a legnagyobb sikert: az erdélyi gyerekek tapsorkánnal kísérték az előadást, torkuk szakadtából kiabáltak az izgalmasabb részeknél, nagy buzgalmukban még a boszorkányról alkotott rosszalló véleményüket sem rejtették véka alá. Az előadás végén mindig indulattól kipirult arcú pöttömhősök távoztak a nézőtérről, győzedelmesen - hiszen mindahányan teljes lelkükkel vettek részt a játékban. A János vitézben szereplő színészek mindannyian nagyon régóta vesznek részt a darab alakításában, legtöbben nem csupán egy, hanem több szerepet is játszanak egyszerre. A francia király (egyben griffmadár, gazda, Gáspár rabló, követ, szúnyog, sárkány...) Bognár Péter, az operettek világának szerelmese, szerepeibe is megpróbált becsempészni operettparódiákra jellemző elemeket. János vitézben szerepei közül a francia király a kedvence, már sokat és szívesen játszotta valaha; az, hogy ismét visszakapta, számára elégtételt jelent a vidéki előadásokkal - szakzsargonban tájon - eltöltött húsz nehéz évért. Dörögdy Miklós 1961 óta játssza az Óriáskirályt. Ugyanakkor ő a huszárkapitány és az egyik zsivány is, az egyik jelenetben önmagával beszél és birkózik. A sokszor felújított és átalakított darabot Urbán Gyula rendezte, a díszleteket és bábokat Kós Iván Kossuth-díjas érdemes művész tervezte, több mint két évtizede. Mivel a darab technikai feszererelésének jó része - a világító és hangtechnikai berendezések - a Kolibri Színház tulajdonába került, az előadás veszített a hajdani tájelőadások fényéből. A több alkalommal átépített és bővített, hármas színteli paravánrendszer kemény munkát követel a színészektől, az Óriásországjelenetet például guggolva, kúszva-mászva kell végigjátszaniuk. A sikerben oroszlánrésze volt a színészek elszánt erőfeszítésének, amellyel az előadás hiányos technikai feltételeit igyekeztek pótolni. A vásári komédiákat idéző mozzanatok olyankor is hatottak, amikor a színházul szolgáló helyiség kedvezőtlen hangfeltételei miatt a lírai szövegrészek nem érvényesülhettek. Fekete-piros viselet így volt ez Széken is, a turné első állomáshelyén, ahol a fűtetlen, törött ablakú vasbeton kultúrház nézőtere kétszer is megtelt. A második, az esti előadásra már a felnőttek is eljöttek, sok fiatal viseletben, az esti táncházra készülődve. A három fő utca - szeg - fiataljai még szívesen járnak táncházba, hiszen számukra ez még jelentésteli valóság, nem hagyományőrzés - de már csak ünnepekkor. Például a lakodalmas szokásokban, amikor a vőlegény a másik szegből választott menyasszonyával nem lépheti át a szeg határát mindaddig, míg a szeg fiainak váltságot nem fizet, hiába szóljanak is hívogatóan a menyegzői harangok. Vannak másfajta ünnepeik is: gyászosak, mert bizony nagyon sötét emlék 1717 augusztusának Szent Bertalan éje, amikor tatár hordák dúlták fel a falut, amely már szék volt 1214-ben, IV. Béla királysága alatt is. Azóta ezen az évfordulón minden esztendőben naponta háromszor istentiszteleten vesznek részt Szék lakói az egykori ferences templomból lett gyönyörű református templomban. Hogy Isten akarata volt-e vagy sem, ki tudja, de azt beszélik, mikor egyszer megszegték ezt a szokást, ismét tatár betörés pusztította a vidéket, hihetetlenül későn, jó néhány évszázaddal azután, hogy Európából végleg kiűzettek a barbár csapatok. Azóta, aki Szék fiának érzi magát, hazatér az ünnepre— két éve Tőkés László is ellátogat ide ilyenkor. Mivel a falunak két magyar: egy katolikus és egy református temploma van, épült hat román templom is. A nyugati „kultúra” már itt is hódít: egyre gyakrabban rendeznek diszkót, a táncház ideje alatt a fiatalság egy része a kultúrház mozitermében akciófilmet nézett. A művelődési ház támogatást nem kap, igazgatója sincs, az egykori helyi színjátszócsoport is rég feloszlott már. Egyedül az ezerháromszáz kötetes könyvtár tart nyitva folyamatosan, hatvanöt százaléka román nyelvű könyvekből áll. Ékés bizonyság A közel ötezer lelket számláló településen körülbelül öt román család lakik. Házigazdánk kedves szomszédasszonyáról, az idős Mária néniről nehéz volt elhinni, hogy maga is román nemzetiségű, pergőn beszéli a magyart, viselete sem sokban tér el a helybéli öregekétől. Kürtőskalácsot sütött nekünk, jellegzetesen erdélyi magyar csemegét - ékes bizonyságául annak, hogyan élhetnének együtt a különböző nemzetiségűek, ha a politikusok nem uszítanák őket egymás ellen. A faluban lakó néhány cigánycsaládot gáborcigányoknak nevezik a széki lakosok, mivel minden férfi kivétel nélkül a Gábor. Hajnalig tartott a széki táncház, de ez sem borította fel a tervezett programot: hat órakor indult tovább a busz Korondra. László Dóra Tündérország - Tündérkert A Budapest Bábszínházzal Erdélyben (I.) Holtak szabadsága íme, újabb felzaklató történelmi dokumentumfilmdráma holtakkal, temetőkkel, temetésekkel, exhumálással, újratemetéssel. Mifelénk ez a téma most, ha tetszik, ha nem, napirenden van. Az áldozatok ezúttal litvánok. Gyöngyössy Imre, Kabay Barna és Petényi Katalin a volgai németekről szóló filmjük után vagy mellett fémet forgattak a függetlenségéért küzdő Litvániában is a Szibériába deportált litvánok sorsáról, holtakról és túlélőkről egyaránt A túlélők szeretnék halottaik földi maradványait a szibériai sírokból hazaszállítani, és otthon, a szülőföldben újra eltemetni. Legalább holtukban illesse meg őket az a szabadság, amitől életükben megfosztották őket: a haza megválasztásának, a hazához való ragaszkodásnak a szabadsága. De közben újabb sortüzek újabb áldozatokat szednek, azokat is el kell temetni. A szerzőhármas a tavalyi év elején kezdett el forgatni Litvániában, amikor még hátravolt a vilniusi vérengzés, a litván határőrök lemészárlása, az augusztusi moszkvai puccs. Kiszemeltek egy idősebb litván asszonyt, aki mihelyt tehette, hazatért a több évtizedes száműzetésből, miután ott elvesztette férjét és szüleit Fiai, bátyja és annak családja egyelőre továbbra is a szibériai Irkutszkban élnek, és az asszony a leveleiben hívja őket is haza. E levelek szövegét halljuk a hangján, közben a kamera követi őt mindenfelé, szülei egykori falujába, egy rokon menyegzőjére, a lemészárolt határőrök hatalmas tömegtüntetéssel felérő, ünnepélyes temetésére. És eljár az asszony abban az ügyben is, hogy szüleit bátyjával hazahozathassa az irkutszki temetőből. Az emberek, akikkel jártábankeltében elbeszélget, iszonyúbbnál iszonyúbb történeteket mesélnek gulágbeli hányattatásaikról. Fényképek, archív filmbetétek idézik a hófojta haláltáborok maradványait, a rozzant sírkeresztek végtelen mezőit Az asszony fáradozásaival párhuzamosan ellátogatunk a szerzőkkel Irkutszkba is, ahol egy családi ebéd alkalmával dől el az itt élők jövője. Az idős fivérnek szülei exhumálása és hazaszállítása adja meg a végső lökést hogy ő maga is visszatelepedjen Litvániába. Pedig már itt nősült orosz nőt vett feleségül, aki csapásnak érzi, hogy költöznie kell. Két lányuk irkutszki orosznak tartja magát, és nem hajlandó követni apját Az asszony egyik fia is marad inkább, csak a másik fiút ragadja meg litván származásának tudata annyira, hogy anyja mellett, ősei földjén akar tovább élni, és felkerekedik nagybátyjával együtt Ez a családi ebéd a film egyik legjobban, legárnyaltabban sikerült részlete. A felindult és elérzékenyült idős férfi szívbe markoló portréja mellett meggyőző képet fest a fiatalok eltérő felfogásáról is. Az önmagukat adó natúr szereplők őszintén és természetesen viselkednek, elhisszük nekik, hogy valóban azokat a pillanatokat látjuk, amikor meghozzák súlyos döntéseiket. Megrendítőek a vilniusi temetésről készült képsorok is: a hét fiatal határőr értelmetlen halála, a hozzátartozók mély gyásza szoros érzelmi, sőt drámai összefüggésbe kerül mind a régen deportáltak sorsával, mind a most élők sorsot választó dilemmáival. Azért jöjjön-e haza egy litván fiatalember, hogy idehaza lelőjék azok, akikkel amott talán békében élhetne? Ha a film forgatása óta történt is egy és más, ami a megnyugató végkifejlet felé mutat, legalábbis az orosz-litván szomszédság és együttélés terén, a sorsválasztás (ha egyáltalán van rá mód) még mindig kockázatos. A már csak holtukban hazatérők mentesek a dilemmáktól. Számukra a végakaratuk és szabadságuk beteljesedése a hazaszállíttatás. De a kétségektől, aggályoktól mentesek a még innen elszármazott élők is. Az idős testvérpár visszatalálása Litvániába és egymásra találása az ősi szántóföldön mégis kelt némi szorongást a nézőben, talán még az alkotók sugalmazása ellenére is. Kettejüket látjuk a záróképen, amint levonta ekével szántják földjüket Ott kell újrakezdeniük - és nemcsak nekik, hanem egész Litvániának, egész Oroszországnak is -, ahol fél évszázaddal, háromnegyed évszázaddal ezelőtt, szinte még feudális viszonyok között, vakvágányra siklott a történelmük. Vajon lehetséges-e a huszadik század végén egy szállóval és ekével újrakezdeni az életet Európában? A holtak immár elnyert szabadsága megadatik-e az élőknek is, és pusztán a szabadság elé lesz-e hozzá? Györffy Miklós ! Kultúra CSÜTÖRTÖK, 1992. november 19. A művészet világa Párizsi interjú Vlagyimir Jankilevszkijjel Az orosz századforduló virágkorában Gyagilev által alapított orosz folyóirat, a Mir Isszkusztva nevet vette fel egy párizsi galéria, mely ma, a galériák általános válsága idején is kiválóan meg tudja állni a helyét. A Le Monde de Tart (A művészet világa) Párizs tizedik kerületében, a me de Paradis 18. szám alatt nyílt meg, abban az utcában, ahol ma is porcelán-, fajansz- és üvegárusok boltjai sorakoznak. A szecessziós palotát 1889-ben Hippolyte Boulanger tervezte, fajansz-bemutatóterem volt A falakon, a padló egyes részein még láthatók a fajanszborítások, szecessziós díszek. Három évvel ezelőtt még a plakátművészet kedvelői látogattak ide, itt volt a plakát- és reklámmúzeum. Ma a modern művészet nagy egyéniségeinek kiállításai vonzzák a látogatókat. „Kellett Párizsban egy hely, ahol a kortárs művészet térképén minden eddig nem szereplő új ország élő művészete helyet kap. Olyan hely, ahol egy afrikai festő otthonosan leülhet anélkül, hogy az útlevelét kérnék. Tér, ahol egy elűzött kubai művész és egy peresztrojka előtt eltávozott orosz szobrász találkozhat egymással" - írja Raphael Doueb külön füzetben is kiadott kiáltványukban. A galéria egyik vezetőjét, Philippe Bouchet-t arról kérdeztem, miért választották az 1898-ban Pétervárott kiadott folyóiratra utaló elnevezést? - A programunk közös. A Mir Isszkasztva a művészet különböző területei közötti kapcsolatot, a művészet egyetemességét hirdette, ahogy a mi galériánk is. Párizst újra a művészek találkozóhelyévé szeretnénk tenni, ablakot akarunk nyitni eddig ismeretlen területekre is. - Hogyan jött létre intézményük épp a galériák válsága idején? - Az ötlet Raphaël Doueb építésztől, a nemzetközi amnesztiabizottság tagjától, a France Liberté alelnökétől származik. Új területek felfedezését tűzte ki célul, olyan művészek bemutatását, akik nehéz, az alkotást gátló körülmények között kezdték meg munkájukat, akik még nem ismertek a nemzetközi műtárgypiacon, de jelentős egyéniségek. Mindenekelőtt az orosz nonkonformista művészek előtt szerettük volna megnyitni a kiállítóterem kapuit. - Kiket állítottak ki eddig? - Ez év februárjában Edouard Pignon francia, majd Nyeszvesztnij, Rabin, Cselkov orosz művészek műveit mutatták be. Ezután három kubai művész bemutatója zajlott le. Most egy fiatal kolumbiai művész kiállítása következik. Jelenleg Andrej Lekarszki bolgár szobrász művei, Vlagyimir Nemusin és Vlagyimir Jankilevszkij festményei láthatók. Jankilevszkij (1938—) a hatvanas évek orosz avantgárdjának egyik legmarkánsabb egyénisége, művészetét Magyarországon is ismerik. A peresztrojka előtt távozott el a Szovjetunióból. Nyugat-Németországban, majd az Egyesült Államokban állított ki. Két hónapja Párizsban van, ott fog letelepedni. Kiállításán főleg New Yorkban készült műveit láthatjuk. Őt arról kérdezem, miért hagyta el moszkvai és New York-i műtermét? - Meg fog lepődni. Véglegesen csak három éve jöttem el Moszkvából. Úgy éreztem, már nincs rám szükség. A peresztrojka előtt kedvezőbbek voltak a munkafeltételek. New Yorkban, ahol több mint két évet töltöttem, nem találtam galériát a legújabb műveimnek. Csak a hatvanas években készült munkáimat állították ki. Jövő évi New York-i kiállításomra is régiekből válogattak. A hozzám közel álló Leonard Hutten Gallery kiállításkoncepcióját is ez jellemzi. - Hogyan került kapcsolatba A művészet világa galériával? - Raphael Doueb megkeresett New Yorkban, és felkért, hogy dolgozzunk együtt. Örültem a meghívásnak, mert New Yorkban már szalonművészet lett az avantgárdból. Párizsban másik három kiállítást is tervezünk. Itt bemutatott művein, a hatalmas méretű, gyakran triptichonra emlékeztető, vegyes technikával készült fatáblákon, objekteken és kisebb méretű kollázsokon, pasztelleken ugyanazt az ironikus, keserű világlátást fedezem fel, mint a hetvenes évek elején, moszkvai műtermében. - Magunkban hordozzuk gondjainkat, küzdelmeinket. A külső helyzet változhat, de a belső marad. Moszkvában, New Yorkban és Párizsban is számtalan dimenziók nélküli ember él. Mindenkinek három dimenzióban kéne élnie, három életben, amelyben együtt van a múlt, a jelen és a jövő. A legtöbben mégis csak egyben élnek, a fizikaiban. A kiállítás középpontjában hatalmas méretű installáció áll, amely az Emberek dobozokban (1990) címet viseli. A New York-i tömeget s állandó mozgását idéző együttest Jankilevszkij teherautóra szerelve szeretné végigvonultatni a városon. Közben szólna a zene, amit a kiállításon is hallhatunk, Alekszander Rabinovics Jankilevszkijnek komponált műve. A dobozok kerekeken gurulnak, lánc kapcsolja össze őket. A beléjük szorított emberek sorsokat, viselkedésformákat jelképeznek. A doboz határvonalai a külső és belső élet határvonalait jelzik. Mindnyájan utasai vagyunk egy vonatnak, mely átszeli az életet, hogy a nemlétbe érkezzen. Mindenki a maga fülkéjében, „dobozában” van, és minden fülke a lakójára szabott... Az élettel és halállal szemben a „dobozok” tranzitállomások az életből a halálba, a halálból az életbe. Mindegyikünk szembetalálkozik ezzel a választással." Gellér Katalin NAPLÓK A TERMÉSZET A SZÉPSÉG IHLÍTŐ FORRÁSA címmel kiállítás nyílik meg a gödöllői Remsey Jenő Művészeti Alapítvány szervezésében november 21-én, öt órakor a Gödöllői Galériában (Petőfi Sándor Művelődési Központ). CIGÁNY ALKOTÓK MŰVEIBŐL fotókiállítást szervez a Cigány Szociális, Művelődési és Módszertani Központ a pécsi Perem Galériában. A kiállításon tetszőleges témájú fotókkal lehet részt venni, legyen az művészi szándékú felvétel, dokumentum- vagy riportkép, sőt akár családi fotó. A beküldhető művek darabszámát, méretét, technikáját korlátozták: színes, fekete-fehér papírként, diapozitívet egyaránt várunk. Ae érkező képek esetén nem a technikai kivitelezés tökéletességét tartják a kiállítás szervezői a legfontosabbnak, hanem a cigány identitás kifejezését, a sajátos cigány látásmódot. A kiállításra szánt anyagot a szervezők (CMMK) címére kell elküldeni: Budapest XV., Énekes út 10./B, 1993. január 31-ig. OROSZ FORRADALOM - SZOVJET TÖRTÉNELEM címmel tudományos konferenciát tart a Magyar Rusztisztikai Intézet és a Politikatörténeti Intézet november 20-án, délelőtt fél tíztől a Politikatörténeti Intézet tanácstermében (Budapest V., Alkotmány u. 2.). Zsámbék jövője A katolikusok felügyelik a Tanítóképző Főiskolát A Zsámbéki Tanítóképző Főiskolát 1993. szeptember elsejétől ismét a katolikus egyház működteti. Dr. Korzenszky Richárd miniszteri biztos a döntés kapcsán szólt arról, hogy az egyházi iskolák létét sürgető társadalmi igény indokolja. Erre a kihívásra az egyház válaszolni akar, akkor is, ha tudja: az iskolák működtetésének súlyos anyagi vonzata van. Zsámbékon már működő intézmény átvételéről van szó. Az egyház mint fenntartó felajánlja minden itt dolgozónak, hogy továbbra is megtarthatja állását, ha nem fordul szembe az intézet alapvető célkitűzéseivel. A római katolikus egyház jogutódként, költségvetésével együtt veszi át a tanítóképzőt, hogy az intézmény ne kerüljön az eddiginél hátrányosabb helyzetbe. Az egyháznak mint iskolafenntartónak megítélt normatív támogatás ugyanis nem fedezi teljesen az iskolák működtetési költségeit, ezért az egyház az önkormányzatokkal tárgyal kiegészítő támogatás ügyében. A főiskolán képzésben részesülő hallgatók továbbra is olyan diplomát kapnak, amely tanítói jogosítványt jelent az ország összes általános iskolájába. Azok a hallgatók, akik állami intézményben kezdték meg tanulmányaikat, ott is fejezik be tulajdonképpen, a hallgatók jogai és kötelezettségei azonosak maradnak az állami iskolákban meghatározottakkal. A felvételre jelentkező diákok között vallási alapon nem tesznek különbséget. Szeptembertől lehetőség lesz a hitoktatói képesítés megszerzésére is az intézményben. Korzenszky Richárd elmondta, hogy a visszaadáskor nem szabad jogsérelemnek történnie: jogsérelem lenne az, ha az egyház nem kapná vissza egykori intézményét, ha a hallgatók nem kapnának érvényes diplomát, vagy ha az itt dolgozók elveszítenék állásukat. adL)