Magyar Nemzet, 1993. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-25 / 20. szám

MAGYAR NEMZET/GAZDASÁG INTERJÚ/VÉLEMÉNY HÉTFŐ, 1993. JANUÁR 25. IN­ Szabad versenyfzera­cs védett piacon A hivatal 1992-es mérlege A Gazdasági Versenyhivatalban az elmúlt évben 223 eljárás indult. Az év elején folyamatban lévő 32- vel együtt összesen 225 esettel fog­lalkozott, és 223-at be is fejezett. Ezek közül 104 esetet zárt le ver­senytanácsi határozattal, 44 esetben jogsértést állapított meg, amelyekre összesen 130 millió forint bírságot szabott ki. A büntetéseket a jogtalan előny vagy az okozott kár összegsze­­rűsítéseként állapította meg. Az ügyek többsége kérelemre in­dult. Ezeket a versenyhivatalhoz ma­gánszemélyek, cégek képviselői ad­ták be. Két éve még az ügyek felét hivatalból maga a versenyhivatal in­dította. A kérelmek növekvő aránya, valamint a tényállások versenyjogi szempontból való mérlegelése a két éve működő versenyhivatal felérté­kelődését mutatja. A tisztességtelen versenycselek­mények esetében kizárólag a bíróság­nak, a kartell-, a fúzió- és az erőfö­lényügyekben a versenyhivatalnak, a fogyasztóvédelmi ügyekben viszont mindkét fórumnak van hatásköre. Az elmúlt évben nyolcan nyúj­tottak be fúzióengedélyezés iránti kérelmet a versenyhivatalhoz, ebből hármat engedélyeztek, öt esetben nem volt engedélyköteles a cégek egyesülése. A versenyhivatal határozata ellen az érintettek 48 esetben fordultak bí­rósági felülvizsgálatért a Fővárosi Bíróság közigazgatási kollégiumá­hoz, amely eddig 15 esetben hozott ítéletet. Tizenkettőben hagyta jóvá a versenyhivatali határozatot, és csak három alkalommal változtatta meg azt, de ezek is még csak első fokú íté­letek, tehát nem jogerősek. A múlt év legfőbb tapasztalata, hogy a tárgyalt esetek 20 százaléká­ban a versenytörvény úgynevezett generálklauzulájának, általános sza­kaszának alkalmazására volt szük­ség. Ez teszi lehetővé, hogy azokban az esetekben, amelyekre nem illik a versenytörvényben pontosan megha­tározott valamely tényállás, ám két­ségtelenül sértik vagy korlátozzák a versenyt, a bírák a generálklauzula alkalmazásával járhassanak el. Az EK-szabályozás minket is kötelez majd Nem lehet akárhogyan árat megállapítani, nem lehet az árakat manipulálni a terme­léssel, vagy felosztani a pia­cot, vagy mindezek érdeké­ben partnereket szerződé­sekben kötelezni - egyebek mellett ilyen értelmű, ezek­hez hasonló megállapítások szerepelnek a nyugat-euró­pai közösség működési elveit szabályozó alapvető okirat­ban, a római szerződésben. S természetesen sok más is, hi­szen a szerződésnek három cikkelye is foglalkozik a versennyel. Ugyan­akkor elismeri, hogy a versenyre szükség van, mert az hozzájárul pél­dául a termelékenység növekedésé­hez vagy a lakosság életszínvonalá­nak emelkedéséhez. Egészséges versenyre van szük­ség, ezért a szabályozás lényegében áthatja az EK egész tevékenységét. A határok megszűnése utat nyitott a sza­badabb vállalati összeolvadásoknak. A szabályozás kimondja: nem le­het akadályozni a versenyt vagy tor­zítani a feltételeit, nem lehet az ural­kodó helyzettel visszaélni, nem lehet egyes vállalatot vagy terméket állami támogatással előnyben, részesíteni. Ha ilyen lenne Magyarországon, azt az EK római szerződésének megfele­lő cikkei alapján kell elbírálni. A végrehajtási szabályok kidolgo­zására az ideiglenes társulási megálla­podás országunknak hároméves idő­szakot adott. Utána a nyugat-európai szabályok szerint versenyezhetünk... (h· g·) A legvadabb támadás az illegális kereskedelem Az 1968 óta elindult piacoso­dási folyamat most azzal az ered­ménnyel jár, hogy Magyarországnak a kelet-közép-európai térségben talán a legjobbak a piaci esélyei - állapítja meg dr. Kovács István, a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöke. - Az európai integráció ugyancsak jelentős esélyt ad a gazdaságnak, de óriási versenyt is jelent, be kell ren­dezkednünk a jóval magasabb telje­sítmény-színvonalra. Ezzel összefüg­gő számos kormányzati programról is tudni lehet, ám a deklaratív megnyil­vánulásoknál nem sokkal több jut el a vállalkozókhoz. Megannyi haszna van számunkra is például a vámok le­bontásának. Ugyanakkor tudjuk, az importliberalizáció negatívumai is megjelentek. Tény, hogy a nyugati nagy tömegszerűséggel - tehát ol­csón - készülő termékek megnehezí­tik a magyar termelők versenyét. Ez­zel együtt is azt mondom, hogy nem lenne szabad azonnal kiabálnunk a kellemetlen gazdasági hatások miatt, illetve azért, hogy nyomban változ­tassunk a viszonyokon. Hiszen az sem egészséges, hogy mesterséges védelmet kap a korszerűtlen termelés.­­Arra van szükség tehát, hogy a nemzetközi verseny jog szabályait al­kalmazzuk következetesebben, a má­sik oldalon pedig a gazdaságpolitikai súlypontok megfogalmazását, ér­vényre juttatását szorgalmazzuk a magunk számára. Ezek lehetnek például munkahelyteremtő beruhá­zások, avagy az ipar-, az agrárpoliti­kán, az élelmiszer-gazdaságon belül kiemelt programok. Ha e szemponto­kat a nemzetközi piaci lehetőségek szerint határozzák meg, akkor egy korszerű preferenciarendszeren ke­resztül valóban versenyképessé lehet tenni a gazdaságot. Egyébként ez nem újdonság, a nyugati kormányza­tok ilyen hátteret teremtve orientál­ják a vállalkozások döntéseit, „hely­zetbe hozzák” őket. A Vállalkozók Országos Szövetségének egyik új bizottsága sem véletlenül foglalkozik az ipar, a kereskedelem védelmét szolgáló nemzetközi jogszabályok feldolgozásával, s annak alapján az információszolgáltatással.­­ A manapság már mérték nélkü­livé fejlődött illegális kereskedelem ténye felveti a politika felelősségét is. Ez talán a legvadabb támadás a hazai legális gazdaság ellen. E „piac” szereplői nem fizetnek vámot, adót, társadalombiztosítást. Az illegális szektor tovább szűkíti a kereskede­lem lételemét jelentő fizetőképes ke­resletet, s mert az áruk zöme külföl­di, a hazai termelő cégek is kiszorul­nak miattuk a piacról.­­ Hosszú ideig alapvető verseny­korlát volt az, hogy hiányzott a ver­senysemleges feltételrendszer a hazai gazdaságban. A magántőke folyama­tosan háttérbe szorult. Megszűntek azonban a klasszikus monopóliu­mok, a 11 milliárd dolláros export pedig sok egyéb mellett azt is jelzi, hogy sok ezren foglalkoznak igen eredményesen kereskedőház jellegű nemzetközi üzleti tevékenységgel: hasznosítják kreatív készségüket, tu­dásukat, kihasználják azt a lehetősé­get, hogy eltűnt a kereskedelem, a gazdaság csaknem minden részéből a monopoljelleg. Ugyanakkor az is igaz, hogy vannak még nagy terüle­tek, ahová nem mehet be a vállalko­zói tőke, előjogok védik az infra­strukturális szolgáltatások nem kis részét. S innén kirekesztődik a ver­seny, sőt, olykor az államigazgatás centralizációs reflexei is vissza­­vissza jönnek. Itt kellene mielőbb és minél gyorsabban változást elérni. így ) Ipari és Kereskedelmi Minisztérium. Nem az egész területet kell átlátni Köncse Tamásnéval, a tárca piaci főosztályának helyettes vezetőjével ezekről a kérdésekről beszélgettünk.­­ A költségvetés helyzete olyan, amilyen, tehát az intervenciós alap csökkentése kényszerintézkedés volt - jelentette ki elöljáróban a főosz­tályvezető-helyettes.­­ Másrészt szá­mosan vitatják az elkülönített alapok létjogosultságát. A Pénzügyminiszté­rium illetékesei például azt mondják, hogy akkor, amikor a Világbank, il­letve a Nemzetközi Valutaalap vizs­gálja a költségvetés helyzetét, első­ként az elkülönített alapokat támadja azzal, hogy azok a piacgazdasággal összeférhetetlen támogatást adnak. Az igazság azonban az, hogy az Európai Közösségek országaiban a mi intervenciós alapunknál sokkal komolyabb támogatási rendszerek működnek, csak azokat nem elkülö­nítve, hanem más módszerek révén alkalmazzák. Mi éppen azért harcol­tunk az intervenciós alap fennmara­dásáért, mert nálunk még nem épült ki a piacgazdaság, átmeneti idősza­kot élünk. Az elmúlt év ékes példa­ként szolgált erre: ha ez az alap nem létezne, bizony nagyon komoly fe­szültségek alakultak volna ki szá­mos áruféleségnél. Ez pedig a lakos­ság közhangulatának szempontjából egyáltalán nem közömbös, ezért nem lehet lemondani róla. Maga az inter­venciós alap egyébként csak akkor jelent kiadást a költségvetésnek, ha ezeket a feszültségeket fel kell olda­ni. Más célra nem használjuk azt fel. - De vajon elegendő lesz-e a 150 millió forintos alap az esetleges fe­szültségek feloldására? - Az élet fogja bizonyítani, hogy elegendő lesz-e a pénz vagy sem. Ha kiderül, hogy nem, és súlyos gond orvoslásáról van szó, akkor a kormánynak kell döntenie, és ha még súlyosabb a helyzet, akkor nyilván­valóan a parlament elé kell vinni a kérdést. Az alap pár évvel ezelőtt még 2,5-3 milliárd forinttal gazdál­kodhatott, azóta viszont rengeteget változott a gazdaság szerkezete, a gazdálkodói kör, a piaci ellátásról nem is beszélve. Ma már nem hasz­nálnánk fel például a műtrágyaim­port fuvarköltségének finanszírozá­sára az alap pénzét. Az ehhez hason­ló kérdéseket manapság a piac rende­zi. Lényegesen szűkült az az ellátási kör, az a terület, amelybe be kell avatkoznunk.­­ Az előbb azonban arról beszélt, hogy átmeneti időket élünk, ami bizo­nyára azt jelenti, hogy a piacvéde­lem, a versenyképesség, illetve eleve a piacgazdaság megteremtése érde­kében újabbnál újabb fogalmakkal kell megismerkednünk, a hazai gaz­daságban eddig nemigen ismert in­tézkedésekkel kell együtt élnünk. Ilyen például a sokak által magasz­talt, mások által kárhoztatott import­liberalizáció, vagy bizonyos termé­kek esetében a meghatározott kvóták. Az intézkedések ellenére azonban - talán éppen az átmeneti állapot miatt - kaotikusnak tűnik a piaci helyzet, sőt, néha már-már anarchiáról is lehet beszélni bizonyos kereskedelmi területeken. Ön szerint mi várható: további liberalizálás, vagy az egyko­ri korlátok némelyikének visszaállí­tása, esetleg idáig ismeretlen szigorí­tó intézkedések bevezetése? - Visszafelé semmiképpen sem akarunk lépni. A jelenlegi és a folya­matosan alakuló szabályok minden­képpen sokkal szabadabb piacot te­remtenek az idáig megszokottnál. Ez már csak azért is szükséges, mert a piac szereplőinek a száma az utóbbi években megtöbbszöröződött. Nyil­vánvaló, hogy a változás számos esetben áttekinthetetlen helyzetet te­remt a fogyasztók többsége számára, de nemegyszer számunkra is. Bár egyáltalán nem biztos, hogy át kell látnunk az egész piacot. Nekünk azt a kört kell meghatároznunk, amit muszáj áttekintenünk. Ilyen lehet az alapvető élelmiszerek vagy az ugyan­csak alapvető közfogyasztási cikkek piaca, illetve az olyan termékek - kö­zöttük a fegyver, az arany és a gyógy­szerfélék - kereskedelme, amelyek­nél az ellenőrzés jogát az állam fenn akarja tartani. Ezeken a területeken meg kell teremteni a piac áttekintésé­nek feltételeit. Más a helyzet a kvó­tákkal, a piacvédelemmel és a libera­lizálással. E területen összhangot kell teremtenünk az európai normákkal, attól eltérő szabályozást nem vezet­hetünk be, viszont az EK-ban szerzett lehetőségeinkkel is élnünk kell. Az EK ugyanis tudomásul vette, hogy hol tartunk a liberalizálásban, és me­lyek az engedélyköteles termékek. A megállapodásban azonban kötelezett­séget vállaltunk arra is, hogy ezeket a korlátokat idővel - a kölcsönös elő­nyök alapján - lebontjuk.­­ Önök nemrégiben összeállítot­tak egy anyagot, amelyben egyebek mellett a piac-, valamint a fogyasztó­­védelem eszközeiről szóltak. Mint ír­ták: megelőző, illetve követő eszkö­zöket alkalmaznak. Mit takarnak ezek a fogalmak, s mennyire vannak hagyományaik idehaza? - Annyiban beszélhetünk új dol­gokról, hogy idáig nem kellett ipar­és piacvédelemről beszélnünk, hiszen a korábbi időkben eléggé konzervatív módon, rendeletekkel, eljárási szabá­lyokkal igyekeztünk megoldást talál­ni az esetleg felmerülő problémákra. Holott a skála nagyon széles: az EK- ban és más országokban is hagyomá­nyos eszköznek számít a vám- és a dömpingeljárás intézménye és szá­mos olyan finom eszköz - például az importáruk bevitelét lassító kijelölt vámhelyek, vámutak - alkalmazása, amelyeket nekünk még meg kell ta­nulnunk. Az iménti, megelőző rend­szerek mellett léteznek az úgyneve­zett követő rendszerek. Ezek főként jogi eljárások, amelyekkel akkor kell élnünk, amikor komoly veszély fe­nyeget, esetleg a baj már be is követ­kezett. A piacvédelmi eljárásról szóló jogszabály - amely 1990 óta létezik -például azt mondja ki, hogy ha az import megnövekedett mennyisége a piacot megzavarja, kárral fenyeget, akkor lehetőség van a beavatkozásra, eljárás kezdeményezésére. Ezek közé tartozik a piacvédelmi vagy a döm­pingeljárás. Az utóbbira valószínűleg most kerül sor - a cementipar kezde­ményezésére - első ízben. A cement­ipar korábban piacvédelmi intézke­dést kért, ám mivel így nem érték el a céljukat, most az importkorlátozás ér­dekében próbálkoznak a dömping­­eljárással. Ezeket az intézkedéseket egyébként mindig a veszélyeztetett helyzetben lévőknek kell kezde­ményezniük, rajtunk a bizonyítás, vagyis a „nyomozati munka” terhe van. Csakhogy a jelenlegi statisztikai rendszerben, a mai adatszolgáltatás mellett ez sem könnyű feladat.­­ Valószínű, hogy a közvélemény nagy részét az iméntiek nem hozzák lázba, a fogyasztóvédelem azonban vélhetően senkit sem hagy hidegen. Annál is inkább, mert az átmenet idő­szakában, a piac átrendeződésével, a piaci szereplők és az áruk sokasodá­sával nehéz a „hétköznapi” vásárló­nak eligazodnia.­­ Egyértelmű, hogy ebben a fo­lyamatban a fogyasztót fokozottab­ban kell védeni. Nem véletlen, hogy sokan várják már a fogyasztóvédelmi törvényt, illetve a minőség védelmét szolgáló intézkedéseket, amelyek a fogyasztók mellett az ipart is védik. Ezért kezdeményeztük például a vámszerveknél azt, hogy szerezze­nek érvényt a vámjogszabályban foglaltaknak. Vagyis a kereskedelmi forgalomba szánt áruk vámolása előtt követeljék meg a forgalomba hozatali engedély bemutatását, a Kermi vizsgálatát igazoló dokumen­tumot. Ugyancsak a fogyasztók vé­delmét szolgálja az, hogy most folyik a belkereskedelmi joganyag felül­vizsgálata. Jelenleg rendkívül sok olyan szabály él, amelyet korszerűsí­teni kell, illetve az idő végképp eljárt felettük. Másrészt új szabályokra is szükség lesz, hiszen többek között hiányoznak a csomagküldő-kereske­delemre vagy az ügynöki tevékeny­ségre vonatkozó rendelkezések. A jogi rendezés mellett viszont maguk­nak a vásárlóknak is szemléletet kell váltaniuk: ajánlatos megnézniük, hogy mit hol vesznek, milyen doku­mentumokkal ellátott áruhoz jutnak. (pató) Az elmúlt napokban a tejhiány okozott gondot - igaz, főként a fővárosban korábban pedig hús- és étolajmi­zéria borzolta a vásárlók idegeit, hogy csak az utóbbi hónapokban történtekről beszéljünk. Az efféle problé­mák azonban időről időre felbukkannak. Nem véletlen, hogy enyhítésükre külön alap szolgál az Ipari és Keres­kedelmi Minisztériumban. Kérdéses azonban, hogy az idén a tavalyinak mindössze egyharmadára, 150 millió forintra csökkentett alap meg tud-e felelni a rendelteté­sének, illetve a régi és az új jogszabályok mire vezetnek az alakulófélben lévő piacgazdaságban. Agrártermékeink külföldön Azonos esélyeket az exportban! A magyar élelmiszerexport az elmúlt évben is meghaladta a vártat, annak ellenére, hogy a ter­melők túlnyomó részét súlyos pénzügyi nehézségek sújtják, nem is beszélve a nyári aszály kártételéről. De vajon növelhető-e a kivitel, képes lesz-e a hazai agrárium a nemzetközi versenyben helytállni? Rieger Lászlóval, a Földművelésügyi Minisztérium főosztályvezetőjével erre kerestük a választ. - Gyakran hallani, hogy míg az EK-országok­­ban 45 százalékos az exporttermékek támogatási szintje, Finnországban körülbelül 70 százalékos, addig nálunk csak 10 százalék. Csak hát ezeket a százalékokat nem lehet egymással összehasonlíta­ni, mert a támogatás mindig az adott ország bel­piaci áraihoz szabott. Mindig van egy világpiaci ár, abban az országban pedig, ahol a belső ár jóval magasabb, mint a világpiaci, csak jelentős állami támogatással lehet a felesleges terméket eladni külföldön. A támogatási szinteket tehát nem lehet nézni, az ugyanis semmit nem mond a verseny fel­tételeiről. Kétségtelen, hogy a gazdag országok nálunknál jóval könnyebben tudják fedezni az export dotációját. Magyarországon, azon belül a Földművelésügyi Minisztériumban is több vona­lon igyekszünk a magyar élelmicikkek piacra jutá­sát segíteni, egyben a versenypozícióját javítani. Az egyik ilyen nagyon fontos terület az agrárdip­lomácia. Mit jelent ez? Azt például, hogy meg­kötöttük az EK-val a társulási szerződést, szintén megállapodtunk a „visegrádi csoporttal”, illetve jól haladunk az EFTA-országokkal folytatott ke­reskedelmi tárgyalásokban: a szóban forgó orszá­gokkal olyan megállapodást kötöttünk, amelyek csökkentik bizonyos mezőgazdasági termékek piacra jutási korlátait, ami annyit jelent, hogy minden érintett magyar áruféleség versenyelőnyt kap a többi ország hasonló termékével szemben. Ez nagy lehetőség a magyar agrárium verseny­­képességének javítására azokban az országokban, ahol mi koncessziót kaptunk.­­ A verseny szempontjából ugyancsak fontos terület az exportösztönzés. Ez a kivitelt serkentő eszköz külföldön nem úgy működik, mint nálunk. Magyarországon előre meghirdetik, meghirdeti az FM az exporttámogatási szinteket, és a termelő ennek alapján dönti el, hogy miből mennyit érde­mes előállítania. Ebben az esetben azonban a gaz­dálkodó egy magas árat lát, hiszen az tartalmazza a világpiaci árat plusz az exporttámogatást, vagyis arra ösztönözzük, hogy növelje a termelését. A na­gyobb haszon reményében ezt meg is­ teszi. Csak hát az így előállított többletterméket képtelenség itthon eladni, nő a kínálat, ami árcsökkenést ered­ményez. A fölösleg kivitele pedig az exporttámo­gatás miatt sokba kerül az országnak. Ugyanakkor az exportáló, pontosabban, aki kiadja a kiviteli en­gedélyeket, befolyásolja, a kezében tarthatja a bel­ső árakat is. Ebből a szempontból igen fontos, ez versenyfeltétel is, hogy egyformán hatékonyak le­gyenek a termelők. Ha egy termelési vertikumban eltérő erejű vállalatok vannak - nálunk a termelők általában kicsik, a feldolgozók, kereskedők pedig viszonylag erősebbek -, akkor bizony a nagyok ké­pesek az érdeküknek megfelelően alakítani a belső árakat. Elképzelhető ugyanis, hogy a jelentős gaz­dasági súllyal, befolyással rendelkező cégek képe­sek az exportengedélyek kiadását megakadályozni. Az elmúlt időszak jelentős változásokat hozott e területen. Számos fontos termék kikerült az enge­délyköteles körből, ilyen pédául az élő állat, a cu­kor, az olajos magvak, vagyis ezek szabadon kivi­hetők az országból. Ettől a döntéstől azt várjuk, hogy megnő a termelési kedv, amire elsősorban az állattenyésztésben van szükség, mivel az állatállo­mány a múlt évben jelentősen csökkent. Az élelmi­szer-ipari termékek túlnyomó része részesül dotá­cióban, de a kivitelhez nem kell engedély. Van azonban egy harmadik csoport is, az ide tartozó ter­mékeken - mint a kicsontozott hús, a feldolgozott húskészítmények, a vaj, a sajt, a bor - van állami tá­mogatás, de ha erről lemond a termelő, akkor auto­matikusan megkapja a kiviteli engedélyt Ez min­denképpen lényeges változást jelent a korábbi, szi­gorú exportengedélyezési rendszeren, hiszen így azok a termelők is exportálhatnak, akik egyébként nehezen jutnának kiviteli engedélyhez.­­ Az EK-ban, az USA-ban és az EFTA-orszá­­gokban az exportot,elméletileg nem támogatják, hanem visszatérítik az exportáló veszteségét, ami abból ered, hogy a termelő a magas belpiaci ár miatt nem tudja haszonnal értékesíteni áruját. A kormányzat tehát az árkülönbözetet téríti meg. De ezt sem úgy teszi, hogy grátisz folyósítja a pénzt, hanem általában szigorú elemzés után, aminek során azt vizsgálják, hogy mennyi a tényleges kü­lönbség a belső és a világpiaci ár között. De az is gyakorlat, hogy meghirdetnek egy pályázatot - ez a gabona esetében mindennapos -, amely során azt nézik, hogy ki az, aki a legkisebb exportkompen­zációval képes eladni. És aki a legkevesebb pénzt kéri, viheti ki azt az árut, amelyet az állam már korábban felvásárolt - Tudni kell, hogy a mezőgazdaság támogatá­sát az EK-ban, de az USA-ban is a fogyasztók fize­tik meg, egyrészt azzal, hogy megveszik az agrár­termékeket, másrészt a különféle adókkal. Nyugat- Európában a belső árak általában jóval felette áll­nak a világpiacinak. Ezt az állam alakítja így, egy­részt a garantált árakkal, másrészt az importvá­mokkal. E mechanizmus eredménye: jóval az önel­látási szint felett termelnek. A többletet pedig csak exporttal tudják levezetni. (K. L­­.)

Next