Magyar Nemzet, 1993. június (56. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-02 / 126. szám

SZERDA, 1993. június 2. Nemzetközi élet „Hallom önöket, most engem is hallgassanak megΓ Clinton kínos percei a vietnami emlékműnél (Tudósítónktól) WASHINGTON - Egyszerűen elkerülhette volna Bill Clinton, hogy az Emlékezés Napján odamenjen a vietnami háború halottainak emlék­művéhez, amióta (tizenkét éve) léte­zik az „Ismert Katona” mellbevágó­­an megható, az 58 ezer nevet az el­esésük sorrendjében megörökítő, stílszerűen a föld színe alá süllyeszt­ve megtervezett márványfal, elnök nem tisztelgett előtte a háborús áldo­zatok és a veteránok e május végi napján. A hagyománynak eleget tesz az elnök-főparancsnok, ha a Poto­­mac-folyó túlpartjára látogat, s meg­koszorúzza az arlingtoni nemzeti te­metőben az Ismeretlen Katona sírját, kinek - a felirat szerint - „csak Isten tudja a nevét”. Clinton természetesen ide is ellátogatott, ám pár órával ké­sőbb az utóbbi félévszázad első egyenruhát nem viselt elnöke elszán­ta magát a vietnami emlékmű előtti tisztelgésre. S szónoklatra is, noha t­­udhatta előre, lesznek közbekiabá­­lók: jól szervezett veteráncsoport szerette volna elriasztani az indokí­nai háborút ellenző, szerintük „a so­rozás alól kibúvó” Clintont. Hetek óta aláírásokat gyűjtöttek, a sajtóban üzengettek a Fehér Házba: „Clinton­nak itt nincs helye”. A politikai hullámvölgybe került elnök azonban dacosan csak azért is odament: „hol lehetne a mai napon egy főparancsnok másutt?!” - tette fel az egybegyűltek többségének tet­sző szónoki kérdést Clinton. Ki a tő­le gondosan, mintegy kétszáz méter­re távol tartott tüntetőknek odakiál­totta: „Én hallom önöket, most azt kérem, önök is hallgassanak meg en­gem!” A közbekiabálás, huhogás persze — már csak a tévékamerák kedvéért is­­ folytatódott, egy sor vi­etnami veterán tüntetőén hátat fordít­va hallgatta az elnöki szónoklatot (némelyik tenyerét füléhez is szorít­va), mások Clintont ócsárló tábláikat rázták. De amúgy békés és civilizált „nézeteltérés” volt az egész, Clinton meg is jegyezte beszédében, hogy ha olykor „a háború a szabadság ára, a nézetkülönbség a szabadság privilé­giuma, s ma itt ezt is tiszteljük” (az óvatos hatóság mindenesetre az egy­begyűlteket a fegyvervizsgáló fém­detektoros kapun át engedte be a te­repre). S Clinton, ki annak idején a vietnami háború és­ az akkori elnök ellen tüntetett, most így fogalmazott: ,,Ha kell, folytassuk a vitát e háború­ról, de ne hagyjuk, hogy továbbra is megosszon minket, mint nemzetet”. Inkább emlékezzünk a hazájukért meghaltakra - mondta, ő maga feli­dézve négy iskolatársát, kiknek nevét - ez is szép szokás - a falról le lehet másolni, mint Clinton is megtette be­széde után. Miként eleget tett az In­dokínában eltűntek családjai régi ké­résének, s bejelentette: felszabadítja az eddig államtitkot képező katonai iratok túlnyomó többségét, egy nem­­zetbiztonságilag vagy személyiség­­védelmileg­ indokolt „töredék” híján. Avar János Charles Gátit a megelőző diplomácia foglalkoztatja (Folytatás az I. oldalról) A földrész biztonságának tartó­oszlopaival. S ugyancsak remélem, hogy az én munkám is segíti a Clin­­ton-kormány hangsúlyozott törekvé­sét a gazdasági kapcsolatok fejleszté­sére, különösen a régió felzárkózásá­hoz fontos nyugati befektetésekre, fi­gyelembe véve a térség politikai sta­bilitásának a megőrzését. Ebbe ki­emelten beleértve annak a Magyaror­szágnak a stabilitását, amelyben - a földrész nyugati felében is párját rit­kítva - három éve egyazon kormány van hatalmon. A.J. New York-i levél A kulturális rovathoz kerültem gyakornokként. Még 19 éves sem voltam, ami­kor 1953 nyarán állandósítottak, s a Magyar Nemzet belső munkatársa, a lap Ben­jáminja lettem. Még Gábor Pista és Ember Mari is négy-öt évvel idősebb lehetett. Mint kezdő, a kulturális világ nagyjait nyilatkoztattam új produkcióikról, terveik­ről. Teljes nevem 1953 tavaszán vagy nyarán jelent meg először nyomtatásban. Csupán két igazi sikerre emlékszem. 1954-ben lehetett, hogy egy hosszú, háromhasábos cikkben bemutattam a hí­res Kodály-módszert. Nem a mesterről írtam, hanem a korai zenetanítás módsze­réről és fontosságáról. Még a cikk megjelenése napján megszólalt a telefon. Ko­dály Zoltán: Köszöni a cikket, dicsér. S amit szinte mellékesen hozzátesz­­ az (új­ságírónak) szimfónia: „Én magával hajlandó vagyok m­ás témáról is elbeszélget­ni.” Hűha! Kodály ugyanis akkoriban nemigen nyilatkozott. Lehet, hogy csal az emlékezetem, de azt hiszem másfél évig monopóliumra tettem szert. Magyarország leghíresebb embere csak nekem nyilatkozott. Még Gách Marianne-nak sem. Másik sikeremet szintén véletlennek - ezúttal szomorú véletlennek - köszönhet­tem. Amikor 1954-ben meghirdették Nagy Lajos új könyvét (vagy egy régi könyvé­nek új kiadását), megkértem Sebestyén Györgyöt, a kulturális rovat helyettes veze­tőjét, hogy írasson velem egy színest a kávéházi íróról. Révai már nem támadta, Horváth Márton sem, új szelek fújtak. Jó, de nem sürgős, így Sebestyén. Elmentem kedvenc írómhoz, olyan volt, mint a novellái: egyszerű, józan, fanyar. Az interjú utáni nap váratlanul meghalt. A vasárnapi Magyar Nemzet hosszú méltatást közölt egy szakember tollából, de a riporteri pálmát én vittem el. Cikkem a méltatás mel­lett jelent meg: „Az utolsó interjú Nagy Lajossal." Hétfő délelőtt Ruffy Péter átjött a szomszédos Béke és Szabadságtól (ez a ké­peslap volt az akkori „ÉS") és gratulált. Azért még izgultam, vajon mit mond Bol­dizsár a hétfő délutáni szerkesztőségi értekezleten? A vasárnapi szám, amely dup­la példányszámban s nyolc oldalon jelent meg, volt a szívügye. Pontosan emlék­szem, mit mondott. „Szerencsétlen véletlen," így kezdte. Aztán szemével megkere­sett a hosszú asztal végén, s apáson azt mondta, aminek még ma is annyira örülök: „Fiam, magából egyszer még jó újságíró lehet." Néhány hónap múlva, 1955 tavaszán, Boldizsár mégis elbocsájtott a Magyar Nem­zettől. Az utasítás, persze, a pártközpontból jött. Hivatalos indok: racionalizálás. Igazi indok: politikai megbízhatatlanság. Velem együtt távozott Magyar Pali, Mátrai-Betegh Béla, Dutka Mari, Matolcsy Karcsi, csupa pártonkívüli. A lap egyik szerkesztője, Gi­­mes Miklós, behívott az irodájába s elém tette a délutáni lap elsőoldalas, nagybetűs cí­mét: Hruscsov elvtárs Belgrádba érkezett. „Ne búsulj, pajtás" - így Gimes -, „hama­rosan visszakapod az állásodat." Nyilván arra a fáziseltolódásra célzott, amely akkor a szovjet és a magyar politika között jött létre. Őszintén szólva akkor nem értettem. Egy hét múlva őt is, Boldizsárt is menesztették. Az új szakasznak, az első reformkí­sérletnek hirtelen befellegzett. Míg Belgrádban Hruscsov Titánok udvarolt, Pesten Ráko­­siék kitúrták Nagyot a vezetésből, és -főleg - a pártonkívülieket a Magyar Nemzettől. (Részlet Gáti Károlynak a Magyar Nemzet 1989-es emlékkönyvébe írt visszaemlékezéséből.) A szerb kemény vonalasok előretörését jelzi Csoszics leváltása (Folytatás az 1. oldalról) Ehhez azonban szükség volt a szocialisták beleegyezésére is. Azok­nak kellett tehát rábólintaniuk, akik annak idején Csoszics alá tolták az ál­lamfői széket. Akkor ugyanis az új Jugoszlávia megalakítóinak szüksé­gük volt a tekintélyes íróra, akadémi­kusra, akinek nem kis szerepe volt a nagy nemzeti felbuzdulást (s mind­azt, ami ebből következett) elindító Memorandum elkészítésében. De ak­kor sem szántak neki önálló szerepet, amit, úgy látszik, maga Cseszics nem tudott felmérni. Ambíciói nagyobbak voltak. A hatalom valódi birtokosai számára azonban zavaróvá váltak fel­lengzős „atyai intelmei”, önmaga kreálta messiási szerepe, konfúz poli­tikai lépései, de még inkább tárgyalá­sai Horvátországgal. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Milose­vics tudta és beleegyezése nélkül leült tárgyalni a katonai vezetéssel (Seselj puccsot kiáltott), mégpedig azokkal, akiknek szintén nem sziklaszilárd a pozíciójuk. Hogy mennyire báb volt csak a kisjugoszláv politikai poron­don, abból is látszik, hogy amikor el­döntötték menesztését, azt szinte órák alatt végre is hajtották. A „nemzet atyja” - aki akkor is memorandumos maradt, amikor kö­pönyeget váltogatott - most már sen­kinek sem kell. Leváltásával sokkal egyértelműbbé vált a politikai hely­a boszniai válság, a krajinai kérdés. .. Eddig ugyanis az akadémikus állam­fő a mérsékeltebb politikai vonalve­zetés látszatát keltette, s a világ - nem kis jóindulattal - így is ítélte meg. Ez pedig irritálta a megrögzött szerb nacionalistákat, akik nem tud­tak a „zavarórepülések” mögé látni. Minden­esetre Cseszics leváltása, a azonban mégsem hagyhatták teljesen szó nélkül. A radikálisok és a szocia­listák lépésének, valamint Csoszics politikai szerepének megítélése azon­ban nagyon eltérő. Egyesek szerint re­csegnek a Kis-Jugoszlávia eresztékei is, s nagy hiba volt Csoszics eltávolí­tása. Az új elnököt egyébként egy hó­nap leforgása alatt kell megválaszta­nia a parlamentnek. Addig a Köztár­saságok Tanácsának, a felsőháznak az elnöke látja el ezt a tisztséget A jugo­szláv parlament is folytatta ülésezését a rendes napirend szerint, mintha mi sem történt volna. Az ország külpoli­tikáját vitatta meg. Jovanovics kül­ügyminiszter békepolitikáról beszélt, de ugyanakkor a szerbség jogairól az önrendelkezésre. Hangoztatta, hogy eleget tettek a követeléseknek, tehát meg kell szüntetni a szankciókat. Vol­tak azonban olyan feltételek, folytatta, amelyeknek nem volt módjában ele­get tenni. Egyszóval semi olyasmi nem hangzott el, ami már nem lenne nagyon ismerős a külföldnek is. Sebestyén Imre A tagjelöltek még várnak OECD-csúcs Párizsban (Tudósítónktól) PÁRIZS - Két napra a világgaz­daság valóságos fővárosává válik a Szajna-parti metropolis, minthogy a Gazdasági Együttműködési és Fej­lesztési Szervezet (OECD) szokásos évi miniszteri értekezletére a 24 tag­államból a gazdasági, pénzügyi, kül­ügyi, külgazdasági és munkaügyi tár­cák vezetőit várták Párizsba. A szer­dán reggel kezdődő kétnapos találko­zó egyik célja a felkészülés a hetek tokiói csúcsértekezletére. Mint a névtelenségét megőrizni kívánó ma­gas rangú OECD-tisztségviselő el­mondta, a napirend három téma köré csoportosul: növekedés és foglalkoz­tatás, kereskedelmi­ tárgyalások (GATT) és a viszony a kívülállókkal. Általában jólértesült OECD-források szerint a tagországok szakértői tuda­tában vannak a világgazdasági kihí­vásoknak és ezekre igyekszik majd választ adni a záróközlemény. Az el­ső témában alighanem vita várható arról, hogy miért ilyen makacs a vi­lággazdasági visszaesés; a második témában a szabadkereskedelem és a piacok megnyitásának hívei várnak megerősítést a fokozódó protekcio­nista nyomással szemben. A harma­dik téma közelről érinti hazánkat is: a tagjelölteknek - Mexikónak, Koreá­nak vagy a közép-európaiaknak - még várniuk kell a bebocsáttatásra. (m.j.) Szurkolók halála Szarajevóban Egy labdarúgó-mérkőzés alatt tüzérségi lövedékek becsapódása következ­tében Szarajevóban életét vesztette kedd délelőtt tizenegy szurkoló, köztük négy gyermek. Két lövedék robbant a közönség soraiban. Az AP jelentése szerint a hatvan néző közül negyven ember megsebesült a dobrinjai futballpályán. A pá­lya kormány ellenőrizte kerületben van. Egy évvel ezelőtt kenyérért sorban álló 16 polgári lakos életét oltották ki lövedékek Szarajevó belvárosában. A szerb erők immáron tizenhárom hónapja tartják ostrom alatt a bosnyák fővárost tet. A keményvonalasok, a szélsőség felé hajló irány képviselői kerültek túlsúlyba, következésképpen kiéle­ződik a politikai harc a szerb-monte­­negrói államközösségben, elhúzódik helyzet „tisztázása” a nacionalisták győzelmének könyvelhető el. Reagálások nemigen vannak. Ma­ga a leváltott elnök sem fogadta az új­ságírókat A politikusok, pártvezetők Magyar Nemzet 3 André Fontaine a „magyar irredentizmusról” Vagy a Balkán európaizálódik, vagy Európa balkanizálódik - állítja a Le Monde (Tudósítónktól). PÁRIZS - A londoni Stratégia­kutató Intézet jelentése után a Le Monde elemzése rövid időn belül másodszor jelzi, hogy a földrészünk nemzetközi politikai köztudatában milyen (tév)képzetek és elgondolá­sok szivárognak át hazánkról. André Fontaine-nek, a tekinté­lyes elemzőnek a cikke - Fontaine 1985-től hat évig a lap igazgatója­ volt - nem Magyarországról, hanem a Balkán háborújáról szól. Az első oldalon kezdődő és a negyediken négy hasábon folytatódó, tanul­mánynak is beillő eszmefuttatás az EK feladatait elemzi, és feltárja a washingtoni külügyminiszteri talál­kozó ellentmondásait. A hosszú és beható vizsgálódás végeredménye az, hogy végül is „Nagy-Szerbiáért” és az etnikai tisztogatásért a szerbek fogtak fegyvert, ezt nem lehet elfe­lejteni. De aki bármilyen módon ke­zességet vállal e hódításokért, azt kockáztatja, hogy a hódítók újrakez­dik vagy mások „erre a félelmetes precedensre hivatkoznak”. Fontaine így folytatja: „Hogy ne is beszél­jünk a máris hadban álló Örményor­szágról és Azerbajdzsánról", majd India és Pakisztán következik a fel­sorolásban, amely „a legsötétebb tervekkel” szinte megszakítás nél­kül vádolja egymást, aztán a „kurdo­kat ismét kirántó” Iránt és Irakot említi a szerző, majd „egy magyar irredentizmusról ír, amely az újvi­déki, erdélyi és szlovákiai ,fontos magyar kisebbségek ügyében jut ki­fejeződésre”. : " Fontaine fölsorolása a következő bekezdésben folytatódik: az albánok nem lehetnek közömbösek Koszovó ügyében, semmi sincs szabályozva Ukrajna és Oroszország között, majd olyan kérdést tesz föl a szerző, amely hipotetikus mivoltában is a magyar irredentizmus (tér)képzetéhez ha­sonlítható és amelyben az idősebb nemzedékek hagyományos németel­lenes elfogultsága érhető tetten: ki lehet ezek után bizonyos abban, hogy egy napon Németország nem követe­li vissza azoknak a hatalmas terüle­teknek egy részét, amelyeket az 1918-as és 1945-ös veresége követ­keztében elveszített? A történelembe vezeti vissza Fontaine némely mai hódítók étvá­gyát (Milosevics célzása az 1389-es rigómezei ütközetre), majd az elem­zés végén azt állítja, vagy Európa balkanizálódik, vagy a Balkán euró­paizálódik, s azt vizsgálja, hogy ez ügyben mit tesz a Clinton-kormány­­zat, s miben rejlik a tizenkettek ereje és gyengesége. Az „E Európa vagy a Balkánok” című elemzésből azon­ban számunkra az az ijesztő nemzet­közi névsor látszik a legmeg- és el­­gondolkodtatóbbnak, amelyben föl­bukkan az „egy magyar irredentiz­mus” megjelölés. Maga az a tény, hogy ebben a sorban szerepel a „ma­gyar” szó, újabb figyelmeztető lehet mindazoknak, akik teljesen nyugod­tak hazánk nemzetközi megítélését illetően, és nem számolnak bizonyos belső viták külső kisugárzásával. Bár az is igaz - véli a tudósító -, hogy egyetlen cikk fontosságát soha nem kell rá­becsülni. Martin József „A NATO Budapestre költözik” Négynapos konferencia a válságkezelésről (Munkatársunktól) Magyarország első ízben lesz házigazdája egy nagyszabású NATO-tanácskozásnak. Az esemény megrendezésével mindenekelőtt azt kívánjuk de­monstrálni, hogy szorosabb kapcsolatokra törek­szünk az észak-atlanti szövetséggel - hangsúlyoz­ta lapunknak Gyarmati István nagykövet, a Kül­ügyminisztérium Biztonságpolitikai és Leszerelési Főosztályának vezetője. Gyarmati István a csütörtökön kezdődő, négy­napos NATO-kerekasztal-konferencia megrende­zésén túl kiemelte azt is, hogy a szervezet brüssze­li központjában egyetértettek a napirendre vonat­kozó magyar javaslattal. Magyar indítványra kerül tehát napirendre az európai válságok kezelésének témaköre, illetve a NATO szerepe a konfliktusok megoldásában. Természetesen ez nem zárja ki minden egyéb témakör megvitatását, köztük né­hány kelet-közép-európai ország, így Magyaror­szág törekvését a NATO-hoz való kötődés erősíté­sére, beleértve a biztonsági garanciák kérdését, va­lamint a csatlakozás különböző fokozatait. A tanácskozás előzményével kapcsolatban Gyarmati István elmondta, hogy ilyen jellegű konfe­renciákat tíz éve rendeznek. Kezdetben a NATO ka­tonai szervezete, a brüsszeli székhelyű SHAPE volt a fő szervező, és akkoriban a rendezvény kifejezetten katonai jellegű volt. A NATO aktuális problémáival foglalkozó tanácskozás később kiszélesedett, és an­nak munkájában a tagállamok részéről politikusok is részt vettek. 1990-ben fordult elő először, hogy a ta­lálkozóra a volt Varsói Szerződés tagországaiból, így elsőként hazánkból is hívtak meg képviselőket Ebből kiindulva tettünk javaslatot még tavaly arra, hogy az idei tanácskozásnak - első ízben nem NA­­TO-tagállam - Magyarország legyen a házigazdája, s Brüsszel elfogadta a javaslatot A budapesti konferencia fő védnöke a külügy-, illetve a honvédelmi miniszter, a megnyitó beszé­det pedig Antall József tartja. A konferencián résztvevő országokat többnyire külügy- és honvé­delmi miniszterek, vagy helyetteseik, valamint ve­zérkari főnökök és más magas rangú katonatisztek és diplomaták képviselik. Gyarmati István szerint eljön Budapestre De Franchis, a NATO főtitkár­­helyettese, John Shalikasvili, a szövetség európai főparancsnoka, itt lesz az ENSZ politikai főtitkár­­helyettese, továbbá Van Eekelen, a Nyugat-európai Unió főtitkára. A NATO tagállamain kívül képvi­selteti magát a konferencián az egykori Varsói Szerződés tagállamait tömörítő Észak-Atlanti Együttműködési Tanács több országa, köztük egyebek között Észtország, Litvánia, Lengyelor­szág, Csehország, Románia, Oroszország és Ukraj­na. A konferencia vasárnap Für Lajos beszédével és nemzetközi sajtóértekezlettel zárul. (pietsch) A lottó - ha csak egy ötös lesz - ezen a héten már több mint 33 MILLIÓT fizet! Szerencsejáték Rt.

Next