Magyar Nemzet, 1993. július (56. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-28 / 174. szám

SZERDA, 1993. július 28. F­anciaország budapesti nagy­követe, Pierre Brochand 1989 decemberében foglalta el Bu­dapesten új állomáshelyét. Legújabb kori történelmünk drámai heteit él­tük. A régi már nem igazán volt, az új sem volt még. Ennek és a következő három esztendőnek volt diplomata­tanúja Pierre Brochand, akivel távo­zása előtt­­ több mint három évről kértünk tanúvallomást. — Úgy gondolom, nagykövet úr, hogy egy tapasztalt diplomata életé­ben is különleges esemény, amikor új állomáshelyére egy történelmi válto­zás közepén érkezik, ahogy az az ön esetében történt. Mit gondol erről? Ez igaz... És tegyük hozzá, hogy különösen ritka, amikor ez a történelmi esemény pozitív változás, mert sajnos pályafutásom során átél­tem olyan eseményeket, amelyek nem voltak olyan szerencsések, mint amelyeket Magyarországon találtam ideérkezésemkor. De helytálló, hogy Magyarországon a demokrácia visszatérése és mindaz, ami azt kö­vette, egy diplomata, különösen egy francia diplomata számára különle­ges munkafeltételeket jelentett, olya­nokat, amelyekkel sehol másutt nem találkozhattam még. A változások iránya egyértelmű volt — Mik voltak első benyomásai ideérkezésekor? — Nem sok időm volt az első be­nyomások gyűjtésére, mert alig ér­keztem meg, már elő kellett ké­szítenem Frangois Mitterrand köz­­társasági elnök látogatását. Erre tizenöt nappal később került sor. Hozzátenném még, hogy kineve­zésem előtt sosem jártam itt; ez nem szokásos a francia külügyminisztéri­um gyakorlatában. De azt hiszem, ezúttal szerencsés véletlen volt Ugyanis azok a kollégáim, akik Kö­zép- és Kelet-Európa-szakértők voltak évtizedek óta, egyúttal a kom­munizmus szakértőivé is lettek és­­ talán akaratuk ellenére - ez bizonyos irányt adott a dolgokról alkotott elemzéseknek. Én elfogultság nélkül érkeztem... — Gondolja, nagykövet úr, hogy az ország és az emberek fel voltak ké­szülve a nagy változásokra?.. — El kell ismernünk, hogy abszo­lút mércével talán nem, de viszonyla­gosan igen. A változást megelőző évek során történtek bizonyos átala­kítások, talán reformok is, ami azt je­lentette, hogy itt a változást megelőz esztendőkben az uralkodó rendszer kevésbé volt gyötrő, mint más orszá­gokban. Magyarország valamivel jobban fel volt készülve a közvetlen történelmi előzmények nyomán, akárcsak távolabbi történelme okán, mint más szomszédos országok. A változást megelőző helyzet - bármi­lyen egészségtelen volt ez - bizo­nyos egyensúlyi helyzet volt Nyugat és Kelet között. Egészségtelen egyensúly volt ez, de egyensúlyt jel­zett, és mint minden ilyen, kényel­mes is talán. Ebben az egyensúlyban következett be változás. Ez sokakat arra kényszerített, hogy hirtelen fel­számolják azt a bizonyos kényelmes helyzetet.­­ Amikor ideérkezett, feltételez­hette-e, hogy a szovjet csapatok olyan gyorsan elhagyják Magyaror­szágot, a Szovjetunió darabokra hul­lik szét, új helyzetet teremtve ezzel a világpolitikában is? - Nem gondoltuk, hogy ez ilyen viharosan gyors lesz. A változások iránya már egyértelmű volt, és én nem kételkedtem abban, hogy a nagy összeomlás Keleten megállíthatatlan. - Itteni tapasztalatai alapján ho­gyan helyezné el ebben a rendkívül nyugtalan és veszélyes világban ma Magyarországot? - Már a földrajz is kijelöli ezt, Magyarország Európa szívében van. Hivatása középtávon, hogy az Euró­pai Közösség tagjává váljon, ami az­tán az Európai Unióvá lesz, amely most épül. Azt hiszem, hogy ez a magyar politika célja, és teljesen in­dokolt is. De ez középtávú cél. Ha rövid távú célokról beszélek, akkor Magyarország szerepe véleményem szerint, hogy bizonyos példát nyújt­son fejlődésével, magatartásával mind a régió országainak, mind pe­dig a nyugat-európai országoknak. Példát arra, hogy ésszerű határidőn belül ki lehet kerülni teljes mértékben a totalitárius rendszerből, és példát arra, hogy mértéktartó mó­don igenis meg lehet valósítani saját nemzeti identitását is. Kiaknázatlan gazdasági lehetőségek — E felfogás alapján a francia diplomácia hogyan támogathatja a magyar külpolitikát? Franciaor­szág nyújthat-e bizonyos támoga­tást nekünk? Wéber Lajos felvétele - Többféleképpen. Először, ahogyan azt Alain Juppé külügymi­niszter legutóbbi budapesti látoga­tásán hangsúlyozta: „Mi kívánjuk Magyarország belépését az Európai Közösségbe. Ehhez igyekszünk hozzájárulni a rendelkezésünkre ál­ló eszközökkel.” Másrészt ösztö­nözzük Magyarországot, hogy foly­tassa azt a mértéktartó politikáját, amelyet eddig tanúsított ebben a ré­gióban. 1ϋ:··--ρο — Most tehát a legfontosabb Kö­zép- és Kelet-Európában, hogy ezt a példát mindenki kövesse? - Pontosan erről van szó. És ép­pen ez a nehéz... - Említene néhány eseményt, amelyben itteni tevékenysége során közreműködött? - Ezek nem csak az én tevé­kenységem gyümölcsei. De politi­kai szinten voltak rendkívül szim­bolikus történések, mint például a két ország közötti együttműködési és barátsági szerződés, ami a szak­értők szerint a középkor óta az első országaink között. Idetartozik An­tall miniszterelnök úr párizsi láto­gatása, mely első hivatalos útja volt. Ismeretesek azok a nagyszámú kölcsönös látogatások is, amelyekre az elmúlt három évben került sor. Rendkívül konkrét dolog és alapve­tő fontosságú, hogy a francia válla­latok jelentékeny beruházásokat valósítottak meg Magyarországon. A francia közép- és kelet-európai beruházások fele Magyarországon történt. A kulturális kapcsolataink - ezt bátran mondhatom - virágzób­bak, mint valaha. A Francia Intézet megnyitása közismert, de vannak más, kevésbé köztudomású tények is. A francia nyelv ismerete, tanulá­sa szépen erősödik Magyarorszá­gon. Figyelembe véve, hogy a ma­gyarok energikusan tanulnak ide­gen n­yelveket, gyakran két-három nyelvet is, mi mindent el fogunk követni, hogy a francia legyen azok egyike, amelyet tanulnak. Van már kétnyelvű gimnázium, van egy francia gimnázium Budapesten, és működik a felsőoktatásban olyan magyar egyetem is, ahol a mérnök- és a menedzserképzés teljes mér­tékben franciául folyik. Évente több száz magyar diák indul ösztöndíjjal Franciaországba, és említsük meg ezeken kívül a rövid időtartamú, külön ösztöndíjak és hasonló lehetőségek százait. Mikor elha­gyom Magyarországot, igaz örö­mömre szolgál, hogy a legközelebbi iskolai és egyetemi év megnyitása­kor mintegy száz francia oktató lesz itt. - Kicsit elhanyagoltuk e beszél­getés során a gazdaságot... - A francia beruházások Ma­gyarországon négy-ötszáz millió dollár között mozognak, ez azt je­lenti, hogy Franciaország az ötödik beruházó, nem messze Németország és Ausztria mögött. Szinte vala­mennyi nagy francia vállalat képvi­selve van itt, mintegy háromszáz ve­gyes vállalat működik. A kedvező irányzat folytatódik. Ami a kereske­delmi forgalmat illeti, itt a helyzet véleményem szerint kevésbé kielé­gítő. Az árucsere a két ország között mintegy hét-nyolcszáz millió dollár, ami azt jelenti, hogy Franciaország az ötödik vagy hatodik partnere Ma­gyarországnak. Ez nem kielégítő, mert nem felel meg Franciaország tényleges helyének az európai gaz­daságban. Nagyon szeretném, ha Franciaország néhány hellyel előbb­re rukkolna. Ez már az utódom egyik célja lesz. Vége a történelmi végzetességeknek - Befejezésül azt kérdezném, mit üzen különösen azoknak, akiket mély barátság köt Franciaor­szághoz?­­ Azt üzenem, hogy legyenek bizakodóak. Bízzanak országuk­ban, mert én, aki barátként figye­lem, de igyekszem elfogulatlanul megítélni a történéseket, azt hi­szem, hogy a bizakodásra minden okuk megvan. Néhány nehéz esz­tendő után az ország hasonló lesz minden nyugat-európai országhoz, ugyanabban a közösségben fog él­ni. Hozzátenném még, bízzanak Franciaországban is. Régen, hosszú ideig a történelemben baráti szálak fűztek össze, amelyek alighanem bizonyos nemzeti jellemvonások és a kultúra közelségéből fakadtak, de sajnos a XX. század során volt olyan időszak, amikor , úgy mon­danám, a történelmi végzetességek áldozatai voltunk. Amikor barátsá­gunk a történelmi fatalitás áldoza­tává vált. Ennek a korszaknak vé­ge. Még azt is mondanám magyar barátaimnak, hogy bízhatnak Fran­ciaországban mint szilárd barátban hosszú távon is. Földes Péter Bízhatnak Magyarországban, bízhatnak Franciaországban Beszélgetés Pierre Brochand-nal, a távozó francia nagykövettel Pierre Brochand: Magyarország példa lehet a régió országainak rp ·· "I ·· lukor Magyar Nemzet 7 Az a három évtized... (Ivó Andric Híd a Drinán című munkájából) Ivó Andric, szerbek klasszikusa a szellem lángjaival világította be boszniai szülőföldje 1516-tól 1914-ig ívelő sorsát. A lángoló Bosznia fia 1892-ben Travnikban született, miután a szultán csapatai már elhagyták szülőföldjét. Helyüket az Osztrák-Magyar Monarchia se­regei vették át. A boszniai népek, emberek, felekezetek örvénylő sorsát a Híd a Drinán cí­mű könyvében írta meg. Akár másik nagy műve, a Travniki krónia, ez is krónika, s nem par excellence regény. Andrié élőkből és holtakból, elsuhant és megőrzött legendákból építkezik, könyve eposz és emlékezés, a szerző szavakból emel ortodox katedrálist, katolikus székesegyházat, zsidó zsinagógát, mohamedán mecsetet tépett, sebzett szülőföldje örök emlékezetére. Munkásságát 1961-ben Nobel-díjjal ismerték el. A Híd a Drinán negyven idegen nyelven jelent meg. Világhírű alkotását Belgrádba visszahúzódva 1942 júliusa és 1943 szeptembere között vetette papírra. Otthon halt meg 1975-ben. Nyolcanhárom életéve so­rán világok metszéspontján élt. Ő is elmondhatta volna azt, amit a Travniki krónika egyik hőse így fogalmazott meg: „senki sem tudja, mit jelent két világ peremén születni és élni, egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is te­hetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást és közeledjék egymáshoz...” A magyarokat sem nem szerette, sem nem gyűlölte. Ilyen igéket Andrié lesepert volna íróasztaláról. Mint a legnagyobbak, soha nem indulatosan, mindig bölcsen írt. Ábrázolt és mesélt. Egyetlen érzés izzott át sorain. A fájdalomé. Aki a világirodalmon át szeretné meg­ismerni a mai dráma forrásvidékét, lapozza fel a szerb irodalom remekét. Ivó Andrié­ra Né­meth László már 1940-ben felhívta a hazai közvélemény figyelmét. Csuka Zoltán első Híd a Drinán-fordítása már 1947-ben megjelent Magyarországon. Mi a közel négyszáz éven átí­velő műből, Csuka Zoltán fordítása alapján, egy osztrák-magyar vonatkozású részletet vá­lasztottunk ki az Európa Könyvkiadó 1982-es kiadása alapján. A Híd a Drinán színhelye nagyrészt a boszniai Visegrad. Ott áll (állt?) a híd is. (r.p.) * A híd melletti város élete egyre élénkeb­­bé vált, egyre rendezettebbnek és gazdagabb­nak látszott, üteme egyenletesebb lett, és ad­dig ismeretlen kiegyensúlyozottságot ért el, azt a kiegyensúlyozottságot, amelyre az élet mindenütt és kezdettől fogva törekszik, s amelyet csak ritkán, részben és átmenetileg szokott elérni. Azokban a távoli és az itteni vidékeken ismeretlen városokban, amelyekből most ezt a területet is kormányozták, akkor - a XIX. század utolsó negyedében - az emberek köz­ti viszonyok és társadalmi események egyik ilyen rövid és ritka nyugalmas állapota ural­kodott. Ennek az elcsöndesedésnek a hatását ezeken a félreeső tájakon is érezni lehetett, mint ahogyan a tenger nagy csöndességét legtávolabbi részén is meg lehet érezni. Ez volt annak a viszonylagos jólétnek és a Ferenc József-i kor látszólagos békéjének az a három évtizede, mikor sok európai em­ber azt hitte, hogy a teljes szabadságban és haladásban megtalálta az egyén tökéletes és boldog fejlődésének tévedhetetlen formulá­ját, mikor a XIX. század az embermilliók szeme elé terítette sokféle és csalóka áldását, s mindenben és mindenki részére kialakította a kényelemnek, biztonságnak és boldogság­nak elérhető árakon vagy részletfizetésre megszerezhető d­élibábját. Az isten háta mö­götti boszniai kisvárosba a XIX. századnak ebből az életéből csak töredezett részek jutot­tak el, s azok is csak olyan mértékben és ab­ban a formában, amilyenben ez a visszama­radt keleti környezet magába tudta fogadni, s a maga módján fölfogni és alkalmazni tudta őket. Miután a bizalmatlanság, tapogatódzás, a beilleszkedni nem tudás és az ideiglenesség érzésének első esztendei elmúltak, a kasaba a dolgok új rendjében kezdte megtalálni a ma­ga helyét. A nép rendet, keresetet és biztonsá­got talált. S ez elegendő volt arra, hogy az élet, a külső élet itt is elinduljon a „tökélete­sedés és fejlődés útján”. Minden más vissza­szorult az öntudatnak abba a sötét hátterébe, melyben a fajok, vallásfelekezetek és társa­dalmi kasztok érzései és megsemmisíthetet­­len, misztikus hitei élnek, s látszólag holtan, mélyre temetve készülődnek távoli idők nem is sejtett változásaira és katasztrófáira, me­lyek nélkül a népek - úgy látszik - nem lehet­nek meg, s különösképpen nem lehet meg ez a vidék. Az új hatalom az első meg nem értések és összeütközések után a meg­szilárdulás és tartósság kialakult érzé­sét keltette a népben. (Magát a hatal­mat is eltöltötte ez az illúzió, amely nélkül állandó és erős hatalom nincs.) Ez a hatalom személytelen és közve­tett volt, éppen ezért könnyebben el­viselhető, mint a régi török uralom. Mindazt, ami nyers és kapzsi volt benne, elrejtették a megszentelt for­mák, a méltóság és a fény. Az embe­rek féltek a hatalomtól, de csak úgy, ahogyan a betegségtől és a haláltól szokás félni, nem a gonoszságtól és erőszaktól rettegve. Az új hatalom képviselői, mind a katonaiak, mind a polgáriak, többségükben nem értették az országot, és ügyetlenül bántak a néppel; önmagukban jelentéktelenek voltak, de minden lépésükön érezni lehetett, hogy egy nagy gépezet apró részei, s mindegyikük mögött hosszú sorokban és számtalan lépcsőzetben ott állnak a hatalmasabb emberek és a nagyobb intézmények. Ez adott nekik olyan tekintélyt, amely messze túlha­ladta személyiségüket­­ s olyan mági­kus befolyást, amelynek mindenki be­hódolt. Tudásukkal, mely itt nagynak látszott, nyugalmukkal és európai szokásaik­kal bizalmat és tiszteletet öntöttek a népbe, melytől annyira különböztek, s bár nem ked­velték őket, nem hívták ki a nép irigységét és bírálatát. Másrészt viszont bizonyos idő után ezek az idegenek sem tudták teljesen kivonni ma­gukat a szokatlan keleti környezet hatása alól, amelyben élniök kellett. Gyermekeik új neveket és kifejezéseket hoztak a kasaba gyermekei közé, a híd alatti játszadozásokba új játékokat vezettek be, új játékszereket mutattak föl, de ugyanilyen gyorsan átvették az itteni gyermekek dalait, közmondásait, fogadkozásait és az ősi játé­kokat. Hasonlóképpen történt ez a felnőttek­kel is. Ők is új rendet, különös szavakat és szokásokat hoztak magukkal, ugyanakkor azonban nap nap után beszédjükbe és élet­módjukba az őslakók életének mind több szavát és szokását vették át. Igaz, hogy az it­teni emberek, főleg a keresztények és a zsi­dók, öltözködésükben és viselkedésükben mindinkább hasonlítani kezdtek az idegenek­re, akiket a megszállás idehozott, de a jöve­vények sem maradtak változatlanok és érin­tetlenek a környezettől, amelyben élniök kel­lett. A büszke magyar vagy hivalkodó len­gyel tisztviselő kelletlenül haladt át a hídon, s utálkozással lépett a kasaba házai közé, ahol eleinte úgy elkülönült a világtól, mint egy csöpp olaj, amely a víz tetején úszik. S né­hány év múlva már órák hosszat ült a híd ka­pujában, hosszú borostyánkő szipkájából szítta a cigarettát, s mint bennszülött városla­kó bámulta, hogyan oszlik szét a cigaretta­füst, és vész el az égbolt alatt az alkony moz­dulatlan levegőjében. Vagy az esti ima, az aksamluk idején a visegrádi gazdákkal és bé­gekkel együtt ott ült fönn valamelyik zöld ré­ten, maga előtt bazsalikomcsokorral, s min­den súly és különös értelem nélkül lassú be­­■­szélgetés közben szép csöndesen fala­tozott, ette az édességeket, ahogyan csak a kasaba emberei tudják. És so­kan voltak az idegenek, hivatalnokok vagy iparosok között olyanok, akik a városból nősültek, abban az elhatáro­zásban, hogy innen soha többé el nem mennek. A városiak közül az új élet senki­nek sem jelentette azt, amit a vérében hordott, s amit lelke mélyén kezdettől kívánt; ellenkezőleg, mindenki — mu­zulmánok és keresztények is - teljes tatózkodással lépett be ebbe az élet­be, de tartózkodásuk titkos és rejtett volt, az élet pedig látható és hatalmas, új és látszatra nagy lehetőségekkel te­li. S a városiak többsége hosszabb-rö­­videbb habozás után átengedte magát az új áramlatnak, dolgozott, üzleteket kötött, vagyont szerzett, s az új fölfo­gás és szokások szerint élt, amelyek az embereknek több lehetőséget kí­náltak. Az új életforma semmivel sem volt határozatlanabb és kötetlenebb, mint a régi, a török, de könnyebb és emberibb lett, s az új kötelékek és föl­tételek most távolibbak és alkalmaz­kodóbbak voltak, úgyhogy az egyes ember nem érezte olyan közvetlenül őket Ezért mindenkinek úgy tetszett, hogy körü­lötte egyszerre minden tágasabbá és levegő­sebbé, változóbbá és gazdagabbá vált. Az új államnak jó közigazgatási appará­tusával sikerült fájdalom, erőszak és megráz­kódtatás nélkül kihúznia a népből az adókat és illetékeket, amiket a török uralom éssze­rűtlen, durva eszközökkel vagy egyszerű fosztogatással vett el tőlük, s ezek a terhek ugyanolyanok vagy még nagyobbak voltak, de beszolgáltatásuk gyorsabb és biztosabb. Artner Margit rajza

Next