Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-16 / 63. szám
8 Magyar Nemzet . „...a dolgot ét magát nézzük...” Ököljog A megyszékhely rendőrtisztje sokat tudhat az alvilágról. De - hírlik róla — nem pusztán nyomozói mivoltának köszönhetően, hanem azért is, mert bizonyos szálakon nem pandúrként került közel annak szereplőihez. Tudják róla némelyek, hogy előszeretettel nyújt uzsorakölcsönt, s ő az, aki közvetíti a kölcsönök fejében mélyen értékük alatt „beárazott” ingatlanokat addigi és leendő tulajdonosai között. A rendőrnek is élnie kell valamiből! - legyinthetnénk rá a nyomozó kisded játékaira. A belügyminiszter is pillanatok alatt pálcát törhetne felette, ha ez az ügy lenne az ügy csupán. A kormánytagnak bizonyosan jóval nagyobb léptékű háborúra vannak esélyei, feltéve, hogy megtalálja az ellenfeleket. Odadobták neki a kesztyűt, elegendő volt bekapcsolni a minap a televíziót. Mit látott? Azt, hogy a belvárosi sétálóutca kellős közepén megjelent néhány markos legény, és ököljogi feltételrendszerbe sorolták át a végrehajtás létező,nem létező jogszabályait. Talán egy fél éve annak, hogy hasonló igazságszolgáltató szabadcsapatok egy kenyérgyári rendteremtésre vállalkoztak. Ott is az ingatlant bérbeadó tulajdonos, a bérbevevő és továbbhasznosító, valamint a bérlő albérlője került előbb jogvitába, később az őrző-védő-támadó sereg karmaiba. Nevezhetnénk a jogos önvédelem mintájára jogos (jogtalan?) öntámadásnak ezt a piacon megvásárolható módit, melyhez még a rendőrség is felsorakozik, igaz, csupán csak fizikai mivotában. A gazdaság szereplői - tulajdonosok, bérlők, tovább-bérlők, védelmet, támadást kínáló (erő)szolgáltató cégek - és az államigazgatás intézményei, szervezetei, meglehet, időnként a húszas-harmincas évek Chicagójában találkoznak egymással. Mi mással magyarázható az, hogy az üzleti élet vitáit az egyenruhát levetett és magánzubbonyt húzott, cégbe tömörült emberek bérelhető öklével intézik el, s ehhez a főtisztekkel kivonuló rendőrség segédkezet nyújt a be nem avatkozással, a visszavonulással? Szolidaritásról van szó ilyenkor: engedik keresni egykori bajtársaikat? A két „behatolási-elfoglalási” eset egyikének folytatása is volt, üzleti ajánlattétel formájában. Jelentős összeg fejében - ugyancsak ,jogszerűen” - vissza is foglalták volna az éppen általuk elfoglalt ingatlant azok a bizonyos szabadcsapatok. Erre csak azért nem került sor, mert az ajánlatot kapó üzletember félt. És még csak nem is az őrző-védő-támadó cég embereitől, hanem... Hanem az elmérgesedő „üzleti” vita modern lezárásától, azaz a kapulajban bordái közé dugott késtől, a géppisztolysorozattól, a családjára rágyújtott lakástól. Visszakozott tehát, s az ügy rendeződött. Hol itt a baj? Sehol. A kenyérüzemben - egyelőre - sütnek tovább. A belvárosi üzletfoglalás is alkalmi egyezséggel végződhet. Az előbbi helyen nem kerültek utcára a pékek, nem terheli az ország büdzséjét az utánuk fizetendő munkanélküli-segély, termel tovább és fizeti az adót a cég is. A másik vállalkozás sem számolja fel magyarországi befektetéseit, bár már játszott a gondolattal, így tehát továbbra is részese, gyarapítója a honi gazdaságnak. Látszólag nem sínylette meg az üzleti élet, a vállalkozói szféra a chicagói végrehajtást, elkerülte az ukrán géppisztolyt. Csakhogy az alkalmi rendet nem a rend őrei teremtették meg: bármennyire is közvetlen, testközeli szemlélői voltak a gazdasági önbíráskodásnak. S ez az, ami elgondolkodtató. Nem kellett nyomozniuk, titkokat felderíteniük, szükségtelenné vált akták tömegét átlapozni, senkit sem kellett tetten érni. Elegendő volt a helyszínre érkezniük, majd egy titkos vezényszóra tétlenné, mi több, cinkossá válniuk, és már helyre is állt egy bizonyos rend. A megyeszékhely uzsorakölcsönökből (is) élő nyomozójának esetére valóban rálegyinthetnénk: a rendőrnek is élnie kell valamiből! Ha a lépték nem változna, nem nőne. De vajon nem az ellenkezője igazolódik akkor, amikor a rend őrei a feljebbvaló vagy a pénz parancsára vonulnak vissza, illetve nézik tétlenül a birtokháborításba torkolló ingatlanfoglaló exkollégák szabadcsapatainakintézkedéseit”? Ez utóbbiak vajon milyen tarifával, milyen összegről kiállított áfás számlával teljesítik a megbízójuktól kapott feladatot, s mi az ára annak, hogy az erős kezű akciót szentesíti a hatóság? Vajon nem itt kezd szürkülni a fehérgazdaság? Ezeket az új árnyalatokat látja-e a belügyminiszter, amikor az éjszakai belvárosi üzletfoglalást megörökítő képsorokat vetíti a televízió? Való igaz, filléres gondokkal küzd a Belügyminisztérium. A költségvetés jelen állapotában kevés jut a rendőrség bérfejlesztésére. Meglehet, e szektorban is visszaigazolódik az, amit Rácz Margit minap megjelent tanulmányában olvashattunk: „A működő piacgazdaság egyben azt is jelenti, hogy a pénzügypolitika és az üzleti szféra ne egymás rovására működjön, és a pénzügypolitika egyensúlyi kívánalma, valamint az üzleti szféra jó profitlehetőségei ne kerüljenek kibékíthetetlen ellentmondásba. Már csak azért sem, mert ha ez az ellentmondás kialakul, akkor szükségképpen terjeszkedik a feketegazdaság.” Meglehet, ez az ellentmondás rendőri segédlettel már megérkezett a kenyérgyárba és a belvárosi sétálóutcába. Ide is, oda is az éjszaka fekete leplébe burkolózva. Gergely László Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztőhelyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH L ISTVÁN (gazdaság) LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Hírlapkiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: DR. MOLNÁR PÉTER vezérigazgató Szerkesztőség: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Rt., a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti zyírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, illetve alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-9863, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön tegeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A Magyar Nemzet a T&AIESZ (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: QP Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont CSÜTÖRTÖK, 1995. március 16. Ötven éve történt a második honfoglalás Az ötven évvel ezelőtti mértékadó társadalmi erők úgy ítélték meg, hogy akkortájt érkezett el az ideje a magyar falvak szegényes történelmi jóvátételének. Hiszen egyrészt erősen meggyengült a zselléreket és akistermelőket szorongató, azok életfeltételeit eleve behatároló nagybirtokrendszer politikai és gazdasági bázisa, másrészt a mezőgazdaság hangyaszorgalmú kisembereiben szinte a pattanásig feszült a saját föld birtoklása utáni vágy. Számos esetben előfordult, hogy a falvak egyszerű emberei minden veszélyt vállalva, felsőbb rendelkezések bevárása nélkül önhatalmúlag kezdték el a nagybirtokok felosztását. E türelmetlen belső feszültség gyakorlati tettekké történő érlelődése jelentkezik például Mihály Sándor ópusztaszeri szegényember visszaemlékezésében. .Ahogy elvonult fölöttünk a front itt Ópusztaszeren, tanácskoznikezdtünk, mi, a szegényebbjei Mihály Józseffel, a testvéremmel fél éjszakákat beszélgettünk, s úgy határoztunk, hogy januárban megkezdjük a földosztást. Nemigen mentünk máshova tanácsért. Úgy döntöttünk, hogy minden nincstelen család négy holdat kap, minden gyerek után két holdat, így is kezdtük meg a mérést. Lépéssel, öllel jártuk az uradalmi földet és parcelláztuk. Rácz Lajos is velünk tartott, aki később a földosztó bizottság elnöke lett. Már február elejére felparcelláztuk a határt, hogy minél hamarabb szabdaljuk szét a gróf birtokát. Eleget nélkülöztünk, eleget szenvedtünk, elérkezett az idő, hogy jussoljunk...” Nos, az ilyen példák láttán a paraszti sors alakulása iránt érzékeny agrárpolitikusok is egyre intenzívebben keresték: miként lehetne törvényes keretek között kielégíteni a falvak népének erősödő földéhségét. Dr. Tóth István történész a közelmúltban a Politikatörténeti Intézet levéltárában - Molnár Erik volt népjóléti miniszter hagyatékából származó - agrártörténeti értékű dokumentumot fedezett fel. Ezen okmány Erdei Ferencnek, az egykori Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminiszterének a tervezett földreformról szóló elképzeléseit rögzítette. Sorsformáló gondolatai a legilletékesebbek tevékeny közreműködésével készültek. Erdei Ferenc földreformjavaslatában ugyanis nemcsak a pártok közötti konzultációk eredményeit összegezte, hanem abban a földművelő parasztok véleménye is kifejeződött. A szegedi, majd a debreceni parasztokkal sokszor elbeszélgetett, jónak ítélt javaslataikat megszívelte, s írásba foglalta. „Így alakult ki az az elképzelésem, amelyet az akkor működő Nemzeti Parasztpárt vezető szerve elé terjesztettem, s ott megvitattuk, hosszú vita volt... És így kialakult az egyetértés, és így jelent meg január 14-én Szegeden és valamelyik debreceni újságban.” - írta Erdei Ferenc. A későbbiek során természetesen tovább formálódtak Erdei elképzelései, amelyek azután A Nemzeti Parasztpárt földreform-javaslatában jelentkeztek. E javaslat megállapította, hogy 1935-ben hazánk mezőgazdasági területének mintegy fele a nagy- és középbirtokos földesurak birtokában volt. Ezen áldatlan helyzet csak nyomorúságos létfeltételeket engedett a föld nélküli parasztság és a törpebirtokosok millióinak, ennélfogva a magyar mezőgazdaság felvirágzásának bénító akadálya lett. A Nemzeti Parasztpárt akkor úgy ítélte meg, hogy e nemzeti szerencsétlenségnek csak a földreform megvalósításával lehet véget vetni. E sorsdöntő elképzelések hamarosan fontos kormányszintű döntésben jelentkeztek: 1945. március 15- én megjelent „Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhözjuttatásáról.” Bevezetője szerint „A rendelet célja, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés szózatában és az Ideiglenes Nemzeti Kormány nyilatkozatában lefektetett elvek és a megadott felhatalmazás alapján, a nagybirtokrendszer megszüntetésével valóraváltsa a magyar földmíves nép évszázados álmát és birtokba adja ősi jussát a földet.” E rendelet részletesen intézkedett a földbirtokok elkobzásáról, megváltásáról, a juttatás módozatairól, a birtokegységek nagyságáról, az igényjogosultság megállapításáról és a kártalanításról. Az 56 paragrafusból álló rendelkezést Miklós Béla miniszterelnök és Nagy Imre földművelésügyi miniszter írta alá. Ezt követően mintegy varázsütésre, országszerte elkezdődött a földosztás. Többek között a földigénylő bizottságok, a Nemzeti Parasztpárt és a Földmunkás Szakszervezet helyi szervezetei irányították e munkát. Sz. Lukács Imrének köszönhetően Dóka Lászlóné visszaemlékezése így hangzik: „Urasági cselédek voltunk itt mindannyian, ragaszkodtunk a földhöz, hogy ne cselédeskedjünk tovább. A major területéről egy-egy embert küldtünk, hogy intézze a földosztást, a Sándor-majorból az én férjemet. Még Pesten is megfordult a földosztás sikeréért. Fölmértük a határt, fogtuk a karókat és kiosztottuk a földet. Nekünk a Sándor-major területén került, ahol laktunk. A tehénkét a fiatal üszővel összefogtuk, hogy túrjuk a földet, megmunkáljuk valahogyan... Nem volt veszekedés, mindenki belegyőződött, hogy osszuk a földet. Nagyszénáson a községi termelési bizottságnak gondoskodnia kellett arról, hogy a gazdátlanul maradt uradalmi földeken ne álljon le a munka, ugyanakkor a cselédeket nyugtalanította, kinek termelnek, ki fizet nekik ezután?” Az országos méretű, komoly problémákat sem nélkülöző földosztás eredményeképp hazánkban gyorsan eltűnt a nagybirtok, s igen sok törpebirtokos lett. Főképp azok jutottak földhöz, akiknek korábban egyáltalán nem volt, valamint a mezőgazdasági munkások és a törpebirtokosok. A földreformtörvény alapján 608 ezer család között kereken 3 millió 260 ezer kataszteri holdat osztottak szét, a falvak elesett népének évszázados álma ezzel beteljesült. Bár a 600/1945. évi földreformtörvény 1945. október elsejéig kívánta végrehajtani a földosztást, a Délmagyarország című napilap 1945. május elsejei számában már ezt olvashattuk: „... a földreformot tüneményes gyorsasággal végrehajtották, a magyar föld nagyrészben be van vetve, a kisebbik rész megmunkálás alatt áll.” Az új körülmények természetesen új gondokat szültek. A helyben meg nem oldott problémák felső fokon az Országos Földbirtokrendező Tanácshoz kerültek, amelynek ügyintézői jogvégzett emberek voltak. Dr. Balogh Bálint, aki Baranya és Tolna megye előadója volt, a következőképp emlékezik azokra az időkre: „Az állatállomány pótlására parasztságunk hőskölteménybe illő erőfeszítéseket tett. Néha többszáz kilométeres távolságból gyalogosan, biciklivel zsákban hozták a malacokat, és kötélen vezették napokon keresztül a növendékmarhákat, szekereken szállították a birkákat, a jószágokat, hogy állatállományuk legyen. Bátran mondhatjuk, hogy a második honfoglalást hajtották végre a magyar történelemben.” S a mi eredmény? A nagyszékelyi újgazdák a felosztott grófi szőlőbirtok hasznosításával oly sikeresen gazdálkodtak, hogy pár év múltva Budapesten, a Marx téren borkimérést nyitottak, s ebből úgy meggazdagodtak, hogy később az ottani háromemeletes házat is megvásárolták. „Határozottan állítom - írja dr. Balogh Bálint -, ha ez a tendencia érvényesült volna továbbra is hazánkban, ma Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne, és túlszárnyalta volna Dániát is.” De sajnos nemígy történt... E nagy történelmi vállalkozás 50. évfordulóján a hajdani földosztás irányítóit köztársaságunk kormánya kitüntetésben részesítette. Ennek mához szóló fontos üzenete is van: ragadjuk meg ismét a nagy történelmi lehetőséget, hogy a magyar föld termése újra nemzeti gyarapodásunk fontos forrása legyen, a magyar parasztságnak, vidéknek pedig emberhez méltó életet adjon. Milassin Béla Szőnyi Gyula rajza usszkij jazik. Akárhogy nézem, ez egy orosz nyelvkönyv. Ez a Jóska, ez a Jóska! Talán ha félévenként találkozunk, de akkor mindig kirukkol valami meglepetéssel. Elképesztő dolgai vannak. Még élt Aczél, amikor egy eredeti József Attila-kötetet küldött neki. Név nélkül, de könyvjelzővel ellátva, aláhúzva ezt a két sort: „Fasizmus és kommunizmus jegyesek. Minden külön értesítés helyett.” Szegény Aczél, lehet, hogy ebbe az üzenetbe betegedett bele? - Oroszul tanulsz? - Dehogy. A fiamnak vettem. - Oroszra akarod tanítani? - Ide figyelj, pajtás... Az új cigarettát a régiről meggyújtva, hatalmas füstfelhőket eregetve adta elő a magyarázatot. Minden idióta gyerek angolt, németet, esetleg franciát tanul. A még idiótább szülők ugyanis annyira megutálták a korábban kötelező oroszt, hogy hallani sem akarnak róla. A most felnövekvő generáció - köszönhetően a tévécsatornáknak, kazettáknak, nyelviskoláknak - már jobban beszél inglisül, meg dajcsul, mint magyarul. Ahhoz pedig szinte konspirálni kell, hogy valaki oroszul tanuljon. Persze, kell az angol meg a német. De csak Nyugaton. Keleten továbbra is az orosz a használható nyelv. Mire a túj srácaink üzletkötők, menedzserek, futballedzők lesznek, senki nem fog tudni oroszul. Márpedig a ruszkik meg a kínaiak nem tanulnak meg a mi kedvünkért magyarul. Világos, nem? !Ma,nonana... Mint a nap. Ha a sors Jóskát nem a fővárosba vezérli, nem végzi el a bölcsészkart, hanem megmarad egyszerű parasztfiúnak, az idén biztosan nem ültetne krumplit. Mert a nagy mizéria miatt most minden kárpótolt és kárpótolatlan krumplit fog ülteti, talán még a virágoskertet is burgonyával rakják teli, aztán ősszel annyi lesz az Amerikából ideszalajtott gumósból, hogy fenékküszöböt lehet majd építeni belőle Nagymarosnál. Jóskát már akkor csodáltam, amikor - egyetemista korunkban - ő nem a Széchényi vagy az Egyetemi Könyvtárban töltötte a meleg délutánokat, hanem - egyedül - biliárdozott az Eötvös Kollégium nagytársalgójában. Nagyon jól megtanult biliárdozni. Félfenékkel a biliárdasztalra ülve, hátratett kézzel, dupla mandinerrel találta el a fehér golyót. Államvizsga előtt egy hónappal részt vehetett a caracasi biliárd-világbajnokságon. Egyetlen évfolyamtársam sem jutott addig tovább Bécsnél. Hozott haza Caracasból valamilyen díjat is, de hirtelen elhatározással hűtlen lett a biliárdhoz. Régészettel kezdett foglalkozni. Egy év múlva Egyiptomból küldött képeslapot, tudatva, hogy az arab nők izzadságszagúak, sört pedig nem lehet kapni, csak a legdrágább szállodákban. Amikor hazajött, vett egy ócska vitorláshajót, azzal szelte a Balatont a kenesei partoktól Keszthelyig, meg vissza. A vitorlássuli nagy üzlet volt, ám a pénzt egy hét alatt elkártyázta. (A felújított vitorlást is.) Valamihez kezdeni kellett. Ő nyitotta meg Budapesten az első szatócsboltot. Mindent lehetett kapni nála atomtengeralattjáró és érintetlen leányzó kivételével. Nagy nyereséggel továbbadta az üzletet, befektetett egy hamburgersütödébe. Amikor már nyulak módjára szaporodtak a hamburgerüzletek, megszabadult tőle. Megint elment egy kicsit zsugázni, úgyhogy legközelebb már tőlem kért kölcsön pár ezer forintot, rövid határidőre. Valahol a Nyírségben vett két hold szilvást. Aszalt szilvában kezdett el utazni. Ez is bejött. De úgy látszik, az asszony már nem bírta a gyűrődést, mert beadta a válópert. Ha már az esküvőjükön nem lehettem ott, elmenetem válóperes tanúnak. Szegény Éva zokogott, de kijelentette, hogy Jóska rendes ember, hajlandó megbocsátani neki, csak végre nőjjön be a fejeságya. Jóska kifizette a perköltségeket, kibékült a feleségével, aztán elment az Északi-középhegységbe aranyat kutatni. Talált aranyat, nem is keveset. De kiszállt az üzletből. Mert most fontosabb dolga van. Oroszul akarja megtanítani a fiát.