Magyar Nemzet, 1995. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-06 / 156. szám
8 Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Kormányra várva Ma kibontják a pénzügyminiszter második csomagját. Várakozásban él az ország. Nehéz lenne megmondani, hogy érzéseink közül a remény, a bizonytalanság avagy a félelem az erősebb. Tény viszont, hogy a legkevésbé az optimizmus jellemzi napjainkban a polgárokat. Nem csupán a minap közzétett közvélemény-kutatási oszlopokra gondolok, amelyek Európa legkevésbé bizakodó népének mutatja a magyarokat, hanem mindennapi tapasztalataim is ezt erősítik. Hiába adott némi haladékot az Alkotmánybíróság múlt heti döntése, a tekintélyes grémium visszavonulásának pillanatában tudtuk, hogy az újabb s talán az eddigieknél is keményebb megszorítások elkerülhetetlenek. Nem csupán, s talán nem is elsősorban az előző kormányzási ciklus alatt felgyülemlett terhek, adósságok, gondok eltakarítása, hanem az azt megelőző negyven esztendő örökségének felszámolása a feladat. Ez az ország most tünteti el a szocializmus idejében erős központi akarattal felépített, torz szerkezetek ma is akadályként magasodó bástyáit. Nem felejthetjük el, hogy a megsemmisítésre ítélt „objektumok” kialakításához nem kevés pénzt, hitelt, támogatást kapott az egykori kommunista hatalom, hiszen a Nyugat nem az ideológiát tekintette fontosnak, hanem a biztos, nyugodt, feszültségmentes környezetet védte, még ha annak politikájával, stílusával nem értett is egyet. Most tehát következik a szocializmus kamatainak lerovása. Kicsit úgy érezhetjük magunkat, mint akiket megbüntetnek. Öt évvel ezelőtt valójában nem is a régi rendszer ellen szavazott az ország népe, hanem a jogbiztonságra, gazdasági fejlődésre és az érdekek tisztességes érvényesülésére, amit a lanyhuló pártállam utolsó évtizedében szinte valamennyi magyar megkóstolhatott, megirigyelhetett még ha egy turistautazás idejére is. Arra a társadalmi berendezkedésre adtuk a voksunkat, amit Antall József tömören szociális piacgazdaság címszó alatt jegyzett. Arra a módszerre, stílusra szavaztunk, amikor a kormány és a társadalom között folyamatos, világos és ellenőrizhető kommunikáció zajlik, amiben a döntések - még a legkényelmetlenebbek is - konszenzus során formálódnak. Igazságtalan lenne elvitatni a mai kormánytól azt az igyekezetét, hogy szeretne megfelelni a demokratikus játékszabályoknak, még ha ennek során - hasonlóan elődjéhez - sikerült már alkotmányt is sértenie. Nem vitatható az sem, hogy elégedetlenek vagyunk. Hiányérzetünket nem kizárólag a veszélybe került családi költségvetések fölötti bizonytalanságunk növeli, hanem az országépítés koncepciónak késedelme. A polgár, a mindennapok embere, a tanár, a vasutas, a villanyszerelő, a metróvezető, a kis- és középvállalkozó, az orvos, az egyetemi tanár, a bányász, a művész, a tudós... valamennyien várják, hogy a kormány végre a megszorítások kényszerű csomagjain túl az asztalra teszi azt az iránytűt, amellyel elnavigálhatjuk magunkat egy biztonságosabb, a gyermekeink teremtő felnőttkorát garantáló jövőbe. Számos - korábban igencsak leromlott gazdaságú - ország példáját idézhetnénk, anélkül, hogy bármelyik összehasonlításnak teljesen megfelelnénk. Ám az adottságok, a kondíciók, hagyományok, kultúrák különbsége ellenére elgondolkoztató az ázsiai kistigrisek, az egykor elmaradott déleurópai államok, vagy legújabban a velünk majdnem azonos holtpontról TiSH&1D Lengyelország gazdasági változásainak példáján——*— Az állam, a kormány ezekeben az országokban is kemény kézzel nyúlt az örökség felszámolásához, de megteremtették a társadalom aktivizálódásának az egyének, az érdekcsoportok, önfejlődésének az esélyét is. A vitathatatlan különbségek ellenére egy lényeges közös nevező fedezhető fel az előbbi példákban: nem rendelték alá az állampolgár akaratát az állam kényszereinek, hanem az állam igyekezett polgárai érdekeinek megfelelni. Semmiképp sem kívánjuk tehát a paternalista hatalom újraszületését - bár a megszorítások legalább annyira kemény marokban tartják az embereket, mint a központi elosztás fennhatóságának őrzése -, de azt sem viselnénk könnyen, ha a társadalmat magára hagyná a kormánya." A magára hagyott nép nem tud önmagára találni. Éppen ezért nem csupán jogi, politikai, hanem erkölcsi felelőssége is van a kormánynak. Ha nem lenne kissé patetikus, azt is mondhatnám, hogy a lelkiismeret vizsgája előtt áll Horn Gyula és kabinetje, valamint a két kormányzó párt. A múltjuk minden más politikai csoportosulásnál inkább erre a lelkiismereti mérlegelésre is kényszeríti a szocialistákat. Enélkül ugyan lehet hatalmon maradni, lehet továbbra is hivatkozni a nemzetközi pénzvilág diktátumaira, lehet az ország csődjét jósolni, de nem lehet oszlatni a bizonytalanság érzését az országban, ami egyet jelenthet a szabadság kudarcával. Várjuk tehát a kormányt, de nem azt, amelyik csak a mindent tagadás, a mindent megkérdőjelezés, a mindent leértékelés akaratában fogyasztja erejét és tekintélyét, hanem amelyik partnernek tekint minket is. Ellenkező esetben becketti abszurdba fordul a létünk. Szendrei Lőrinc Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Hírlapkiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: DR. DAJKA JÓZSEF Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399; 118-7192 Telefax: 1384206 Hirdetési ügyekben telefax: 266-8907 Postacímünk: 1392 Budapest Pf. 276. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági igazgatósága. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlapkereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapig 566 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A Magyar Nemzet a Fontesz (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Nyomás: Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN Cl 33-185X HU ISSN 0237-3793 CSÜTÖRTÖK, 1995. július 6. Nézőpont Erőt adó emlékezés... A megbocsátás nemzetközisége A televízió közvetíti Kassáról a szertartást. A pápa szentté avat három katolikus mártírt: egy magyar, egy lengyel és egy horvát atyát. Az áldozatok nemzetközisége — gondolom, eltűnődve azon, hogy a magyar történelmen nevelkedett embernek szokatlan tény: protestáns hajdúk löknek szemétdombra halott és haldokló papokat. Az inkvizíció máglyáinak tüzét ellentűzzel elfojtani a maguk korában, íme, a protestánsok is tudták. A kegyetlenség és a vakbuzgalom korok feletti és internacionális. Nincs időhöz, térhez kötve az a hideg düh sem, amellyel a győztes megtiporja a legyőzöttet, és berendezi börtönnek számára a tőle elorzott hazát. Ezt az összefüggést - még mindig a kassai mártíriumon borongva - egy kerek évforduló juttatta eszembe. Háromszáz éve kezdte meg a kontinens nyugati végpontján a győztes protestáns hatalom életformára állandósítani a leigázást vesztes katolikusok számára. Természetesen az Orániai-ház anglikán és presbiteriánus skótjai,angoljai triumfáltak így az írek felett, akik kiálltak vesztükre az elűzött Jakab király mellett. Milyen szegényes is az elnyomók képzelete! William Molineux, a tudós dublini képviselő-gentleman nevezetes gúnyiratában, „Az írek eseté”-ben a jogeljátszás elméletét mutatta be. Nagyon hasonlót ahhoz, amit a magyar 1848-49 ellen fordítottak az osztrák polgári abszolutizmus ideológusai. Itt is, ott is egy nép, egy nemzet kollektív megbüntetését indokolták vele. Milyen szegényes az elnyomók eszköztára! 1695-ben is az vezette be a jogfosztást, hogy az angol kormányzat betiltotta az anyanyelvű oktatást Írországban. Az angol főrendek és képviselők Londonból nyilvánították törvénytelennek, hogy a katolikus írek iskolákat tarthassanak fenn. Katolikus ember nem lehetett iskolamester, de még nevelő magánháznál sem Katolikus família,áttól kezdve nem küldhette gyermekét külföldre tanulni. A katolikusokat kizárták az egyetlen ír egyetemről, a Trinits College-ből is. Addigra minden katolikus írt eltávolítottak az angol seregből. Katolikus férfi ír földön nem köthetett az oldalára kardot. Nem viselhetett olyan ruhát, amelyben protestáns kortársai jártak. Tilos volt számára a vadászat. Nem lehetett tulajdonábanolyan ló, amely többet ért öt fontnál. Protestáns igénylőnek, ha az megkívánta a paripát, a katolikus tulajdonos köteles volt az állatot eladni — alacsonyra szabott áron. E groteszken megalázó állapot anyagi hátterét a vagyonelkobzás alkotta. A módszerhez már hozzászokhattak az írek Erzsébet királynő, Oliver Cromwell és II. Károly gavallérjai ellen megvívott vesztes szabadságharcaikból. De akkoriban - nagyjából egy időben a hegyaljai felkeléssel és a Nagyságos Fejedelem szabadságküzdelmével - maradék földjeiket is elkonfiskálták. A behódolt katolikusok - óh, felséges hatalmi irónia! - birtokaikat jutalomképpen eladhatták, no persze értéken alul. Nem is maradt több az országból katolikus közért, mintt a földek nyomorult három százaléka. A katolikus paraszt földtulajdonának felső határa két angol hold volt, ami egytizenketted magyar jobbágyteleknek felelt meg. Az ír földműves bérletet szerezhetett, de - szemben a protestánst parasztok számára lehetséges 99 évvel - csak 31 évre. A törvény a katolikusok bérleti díját kötelezően bevételeik kétharmadában szabta meg. Ha egy katolikus paraszt más birtokoshoz költözött-menekült, s rátalált egy protestáns, a szökevény értékeit elkobozták a bejelentő javára. ... A megfigyelés kiterjedt, a följelentés anyagilag kifizetődött Írországban. Ha katolikustól protestáns titokban földet vett, s bejelentés érkezett róla, a földet elkobozták a besúgó javára. A vegyesházasságot, a katolikus hitre térést tiltották, vagyonelkobzással büntették. Ha viszont valaki katolikus hitét cserélte fel protestánsra, megkapta házastársa vagy szülője vagyonát. A külföldre menekült katolikus papokra, ha hazatértek, halál várt. Akik tudtak hollétükről, de nem jelentették, azokra deportáció. Az írországi papneveldék létszámát korlátozták, nehogy sok pap hirdesse a pápista igét. A katolikus hit minden nyilvános jele: búcsú, körmenet, feszületállítás be volt tiltva. A katolikusok fizették a protestáns tizedet ,hozzájárulásukat ,az anglikán és a presbiteriánus klérus fenntartásához. Írországban a katolikusoknak nem volt szavazati joga sem az országos, sem a helyhatósági választásokon. Nem lehetett belőlük bíró, ügyvéd, hivatalnok. Ügyes-bajos dolgaik képviseletében a törvény előtt mindig protestánsokra szorultak. Katolikusból válhatott kereskedő vagy iparos, de két alkalmazotnál többet nem tarthatott. Adóját magasabb kulcs szerint állapították meg. Csak akkor kapott működési engedélyt, ha ahhoz protestáns vetélytársai is hozzájárultak. Ezzel szemben könnyen bevonták az engedélyt protestáns panaszra. Ilyen körülmények között a hivatalos érintkezésből kiszorult az ír nyelv, s vesztett befolyásából a társadalmi érintkezésben is. Különösen a városok lettek színre-szokásra nézve angolok. És mégis... a protestánsok csak a lakosság egynegyedét tették ki. A született íreknek több mint kilenctizede megmaradt katolikusnak és megőrizte anyanyelvét is. A katolikusok helyzete csak 1778-tól kezdett javulni, de az egyenjogúsítás törvénybe iktatása - 1829 - után is még évtizedekig éltek egyes diszkriminációs jogszabályok. A jogfosztottság öt ír nemzedék alapélménye volt, szítva az ellenállást , állandósítva, hogy a Smaragd sziget lakossága két nemzetre szakadt: Dublin, Belfast, Cork, Derry és annyi más város georgiánus negyedei, Berkeley püspök filozófiája, Swift, Sterne, Goldsmith írásművészete, Steele és Burke politikai publicisztikája Írország protestáns arcát idézi. A keserűbb katolikus arculat az utókor előtt rejtve marad. Nehéz is elképzelni azt az életet, amely semmihez sem hasonlítható Európában és a tengeren túl. Angliában és a kontinens protestáns országaiban a katolikusoknak nem volt ilyen gyötrelmes sorsa. Indiában a rádzsák birtokai, a zámindárok főbérletei megmaradtak. A bennszülött jogrendet egyes angol jogszabályokkal legföljebb kiegészítették. A britek a hindu vagy a muzulmán hithez és intézményrendszeréhez hozzá sem mertek nyúlni. Az amerikai indiánokkal - irokézekkel, sonikkal - az angol gyarmati hatóságok szövetségeket kötöttek. Tokumszi (Tecumseh) sorit főnök 1812-ben angol dandártábornokként kapott halálos sebet egy amerikai golyótól. De ki hallott ír katolikus brigadérosról a brit ármádiában? Mire jutott intézkedéseivel az angol hatalom? Az írek Napóleon korában majdnem hatmilliónyian voltak, nyugtalanítva a tízmillió angol tálentumos miniszterelnökét, ifjabb William Fittet. A katolikus többség nem olvadt el. Az ír nyelv is kiállta az iskola nélküli évszázadot, s Kazinczy korára eljutott a nyelvújítás állapotába. Az angoloknak azt is meg kellett érniük, hogy a protestáns kiváltságosok álltak az ír nemzeti mozgalom élére. Henry Flood, az arisztokrata nyitotta meg a protestáns ír hazafiak hosszú sorát. A XVIII. század végén a rövid életű ír alkotmányos korszak másik vezére Henry Grattan protestáns ügyvéd volt. A franciákkal rokonszenvező ír polgári forradalmi mozgalom első embere, Theobald Wolfe Tone pedig egyenesen egy cromwelliánus skót telepescsalád leszármazottja. Vigasztaló tények az ír történelem sötét hátterén. Erőt adó tények a történelem magyar tanulságainak szempontjából. Nemzeti történelmünk valóban viszontagságos. E történelem azonban legzivatarosabb szakaszaiban is farsangi maszkabál ahhoz képest, amit az írek átéltek. A magyar kultúrát és nyelvet nem sorvasztotta olyan hosszan tartó és precízen kidolgozott elnyomás, mint az írt. A magyar protestánsokat egyetlen időszakban sem süllyesztette a katolikus államhatalom olyan jogtalan páriákká, mint amilyenek az ír katolikusok voltak. A magyar jobbágy anyagi kondícióit irigyelte volna az ír bérlő és földmunkás, ha ismeri. Az ír mentalitás saját történelmét mégis vallásához, nemzetéhez, nyelvéhez való ragaszkodásként, nyomorúságába való soha’bele nem nyugvásként élte meg. Az ír mentalitás a rossz napokban kitartott, jobb napokban szabadságát építette. Most pedig, a modern Írországban, ahol a joghoz és szabadsághoz már némi szerény jólét is párosul, nincs önsajnálat. Az ír közvéleményben és politikában nem találjuk az angolellenes gyűlölet és revansvágy kultuszát sem. Az IRA terrorfilozófiája mára elszigetelődött. Az ír katolicizmus ma az emlékezés és megbocsátás internacionalizmusát képviseli. Azt, amit a pápa is Kassán. Amikor az egyházfő szentté avatván három katolikus mártírt, engesztelő szavakkal szólt a katolikusok vérpadán lefejezett huszonnégy eperjesi evangélikusról is. Kronstein Gábor Badacsonyi Sándor metszete egvolt az ebéd. Spárgakrémlevessel kezdtük. Könnyű elkészíteni. Fogja az ember az UNOX cég Heisse Tasse feliratú dobozát, kiveszi belőle a zacskót, felvágja, a színes port a tányérjába önti. Erre jön két deci hetvenfokos víz és már keverhetjük is. Kell is keverni, mert a por hajlamos a csomósodásra, s elveszthetjük tőle az étvágyunkat. A leves után jön a főétel. Töltött Tortellini. Ez egy olasz tésztaféleség, érdekesen összehajtogatott darabokból áll. Ki kell venni a mélyhűtőből, beledobni a forró vízbe, tíz percig főzni. Utána mehet a tányérra, sűrített paradicsomot (ketchup) csöppentünk rá és megszórjuk reszelt sajttal. Befejezésül egy pohár friss, tiszta vizet engedünk utána. A dolog ezzel még nincsen befejezve. Mi beszélgetünk, társalgunk is evés közben, elhagytuk azt az ősi szokást, miszerint a magyar embernek szava sincs, amikor eszik, pedig ezt gyerekkorunkban még így tanultuk. Dehát közben háború is volt, meg üzemi koszt, meg gyorsbüfé, s ezek sok mindent feledtettek. Emlékekről társalkodunk, régi ebédekről, vacsorákról, pompás falatokról. Szóba kerül a finom csülökpörkölt, a darázsfészek nevezetű sült tészta, a kolbászos krumplileves, a rizzsel, zöldborsóval, párolt gombával körített sült sertéscomb, a jó erős marhahúsleves, a gombócos, vadas mártásos főtt hús. Akarjuk vagy nem akarjuk, ezek az emlékek itt libegnek a tányérok felett. A pihenés fél órája következik. Előkerül a polcról a családi hagyományként őrzött vastag kötet. Elnyűtt, kopott, öreg, 1932-ben jelent meg, a papírja sárgult és töredezett, a kötése lehámlott. Kézről kézre járt, asszonyok, tanulni vágyó lányok ujjlenyomatait őrzi, ceruzával, tintával írt megjegyzések tarkítják oldalait. Néha dühös, máskor elismerő megjegyzések. Talán még történelmi adalékul is szolgálhatnának. Jólesik így ebéd után lapozgatni, olvasgatni, élvezni írójának, az ínyesmesternek szép magyar szövegét, az egyes ételfélékhez írt kedvcsináló, már-már költői bevezetéseit, rajongását konyhaművészetünkért, amellyel csak a franciák vetekedhetnek. Nézzük csak, itt van például a gulyáshús, amely igen becsületes magyar étel és a levesek közé tartozik. A húst falatokra, kockákra kell vágni, vöröshagymás zsíron pörkölni, majd vízzel, borral födő alatt párolni. Amikor megpuhult, akkor kell hozzáadni a levet a benne főtt krumplival együtt. Aztán már kanalazhatjuk is. Ehetünk utána pikáns, pácolt vesepecsenyét. Itt a húst szalonnával tűzdeljük, különféle fűszerekkel meghintjük, zöldségekkel betakarjuk, majd hűvös helyen 24 óráig állni hagyjuk, tehát pácoljuk. Ezután tepsibe tesszük, páclével öntözgetve szép pirosbarnára sütjük. Vajjal, liszttel, fűszerekkel mártást készítünk, ezt csészékben tálaljuk. Ha kedvünk van hozzá, makarónit adunk körítésnek. Képzeljük csak el, milyen örömteli látvány lesz belőle a tálalóasztalon. Valószínű, hogy száraz vörösbort illik inni hozzá. De jó olvasmány a túrós csusza leírása is. Nem tévesztendő össze azzal a csirizzel, amit a vendéglőkben adnak helyette. Ennek elkészítése is művészet, pedig olyan egyszerűnek látszik. Meg kell gyúrni a tésztáját jó ruganyosra, de nem keményre. Pihentetni, kinyújtani, békebeli ötforintos méretű csuszákra csipkedni. Lobogó, megsózott, kicsit megzsírozott vízbe beledobni. Ha feljött, leszűrni, de nem leöblíteni, mert az német szokás. Aztán zutty, bele a sistergő ,tejfeles zsírba, rá a túrót, rá a tejfölt, beszórni a friss töpörtyűvel. És kész! Nem is olyan nagy mesterség. A lapozgatás, az olvasgatás itt elakad. Ennyi mára igazán elég. De megtervezhetők azt, hogy holnap ilyenkor milyen ételeknél ütjük fel ezt a remekművet. Mert holnap is szeretnénk igazán jóllakni. Sioucado&é/e/’