Magyar Nemzet, 1996. január (59. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-05 / 4. szám
10 Magyar Nemzet Visszhang PÉNTEK, 1996. január 5. Emlékezés a Bereg megyei Nagydobrony tragédiájára A Kreml szemet vetett a tiszaháti falvakra is Balogh Sándor cikke az 1946-os békeelőkészítésről és az ezt követő béketárgyalásokról, valószínűleg a lehetőségek korlátozott volta miatt, nem törekedett a teljesség igényére. Ennek köszönhető, hogy többek között olyan fontos eseményekről, mint amilyen a Kárpátaljával vagy ezzel párhuzamosan a tiszaháti magyar falvakkal történt, írásában nem tett említést. A második világháborút követő szerződések között a Kárpátalja sorsát érintő volt az egyik legkárosabb döntés Közép-Európa, illetve hazánk szempontjából. Ugyanis azzal, hogy Benesék átadták ezt a területet Moszkvának, ezzel a bolsevista imperializmust beengedték a Kárpát-medencébe. Sem Amerika, sem az európai kormányok nem szisszentek fel erre a tényre. A masaryki szuggesztió hatására a csehszláv szimpátiákkal és moszkvai ügynökökkel infiltrált sajtó és külügyi hivatalok mélyen hallgattak, pedig ez súlyos csapást mért az európai gondolatra és a keresztény civilizációra. A New York Times 1945. július 1-jei számában rövid húr jelent meg „a Londonban elterjedt hitekről”, hogy Csehszlovákia a Ruténföldet átadta a Szovjetnek. A lap hozzáfűzte, hogy ez a terület nem volt értékes a csehek számára. Csak a Vatikán emelte fel a hangját és tette szóvá az árulást. A kárpátaljai magyarok megpróbáltatásairól Sulyok Dezső emlékiratában így tesz említést: „A szovjet kézre adott magyarok megpróbáltatásai között találjuk meg a magyar tragédia egyik legfájdalmasabb sebét: az 1946. évi nagydobronyi tömeggyilkosságot A Bereg megyei Nagydobrony mintegy négyezer főnyi színmagyar lakosságából 1946. július 17-én valaki felgyújtotta a szovjet parancsra egy helyre összehordott az évi gabonatermést. Valószínűleg amiatt mert a parasztokat kolhozba akarták kényszeríteni, és a gabona egy helyre hordása már ezt a célt szolgálta. A tűz fellobbanása után az ungvári repülőtérről szovjet gépek szálltak fel és bombaszőnyeggel fedték be a falut. Sokan meghaltak, házsorok omlottak össze. A tűz fénye ellátszott Nyíregyházáig. Később orosz katonák mentek a faluba, összeszedték és ismeretlen helyre vitték az életben maradtakat. Megvadult háziállatok a trianoni határon át messze elkóboroltak Magyarországon. A csapi szovjet határőr-parancsnokság kilenc menekült elfogását és kiadását követelte a záhonyi magyar őrségtől azt állítva, hogy átszöktek a határon.” De a Kreml imperialista szándékát nem elégítette ki Kárpátalja bekebelezése, hanem szemet vetettek nagy titokban a Tiszaháton fekvő magyar falvakra is. A vásárosnaményi járásban 1944 őszén orosz közigazgatást vezettek be. Ez a tény tudomására jutott a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt vezetőinek, és az, hogy Moszkvának az a terve, hogy ennek a területnek a lakosságával éppen olyan kényszerítő eszközök alkalmazásával aláírási akciót indítson, hogy a helybéliekkel kimondassa a Magyarországtól történő elcsatolási szándékot. A miniszterelnökség a Honvédelmi Minisztériummal és a két párttal együtt egy akciót szervezett ennek a megakadályozására, így katonai beszerzési paranccsal Kecskési Tollas Tibor, a demokratikus hadsereg főhadnagya és Szilágyi Gábor vezérkari Százados az érintett területre utaztak. Tollas Tibor így emlékezett vissza erre a kalandos vállalkozásra: „A véletlen folytán 1945. május 1-jén érkeztem a tiszaújlaki Royko családdal szekéren Tiszabecsre. Itt értesültünk arról a tragédiáról, amely a kárpátaljai magyarságot sújtotta. Ebben az időben még rendes közlekedés sem volt, így csak a lakosságtól hallottam az elhurcolás részleteiről, a templomok kifosztásáról és azok raktárrá való átalakításáról. Azonnal Budapestre utaztam, hogy Nagy Ferenc miniszterelnöknek és a Honvédelmi Minisztériumban mindenről jelentést tegyek. Az illetékesek megdöbbenéssel hallgatták a beszámolómat, majd mint a Honvédelmi Minisztérium élelembeszerző tisztjét, motorkerékpárral visszaküldték, hogy teljes titoktartással további adatokat szerezzek be. A további adatok alapján a kormány magyar érzésű vezetői az angol és amerikai Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál el is érték, hogy a húsz tiszaháti községből is kivonták csapataikat és közigazgatási szerveiket, de az elhurcoltakból csak a húsz évnél fiatalabbakat és az ötvenöt évnél idősebbeket engedték vissza.” Tollas Tibort ezért a kommunista hatalomátvétel után letartóztatták, és csak az 1956- os szabadságharc nyitotta meg börtönének ajtaját. Haas György Bécs Az esztergomi hadosztályparancsnok A forradalom legtragikusabb figurája Érdeklődéssel olvastam a november 4-ei számban a Magyar József filmrendezővel történt beszélgetést. Kétszeresen is érintett vagyok, egyrészt velem is készült felvétel, másrészt Mecséri János hadosztályparancsnokom, majd vádlott-társam volt. Azt mondja Magyar, Mecséri „a forradalom legtragikusabb figurája volt! Esztergomban a tömeg közé lövetett, parancsa után tizenkét ember maradt holtan. November 4-én azonban az övé az egyetlen szervezett alakulat, amely szembeszáll a szovjet hadakkal. Tisztességes akart maradni, de akármim fordult volna a világ, Mecsérit mindenképpen felakasztják”. Kétségtelen, egy hadosztályparancsnoknak van felelősége azokért a dolgokért, amiket alakulata művel. Október 26-án a hadosztály épületénél történt az említett tragikus esemény, de nem a tömeg közé lövetésről volt szó, hanem egy figyelmeztető lövésről, ami a kőfalon gellert kapott és elvitte az autóbusz hátsó felét, de az eset megtörténtekor Mecséri Budapesten tartózkodott, tehát ő nem lövethetett. Mint ahogy november 4-én sem lövetett, hisz november 3- án Maléterrel együtt Tökölön letartóztatták. Ami pedig Magyarnak azt a megjegyzését illeti, hogy Mecsérit mindenképpen felakasztják, nem értem, mire gondol a rendező úr. Csak diktatúrát tud elképzelni, legfeljebb más színezetben, amelyben úgy ítélkeznek, mint Kádárék? Arra nem gondol, hogy egy demokratikus jogállam is létrejöhetett volna, ahol mérlegelik a cselekedeteket és az ítéleteket? Egyébként megnyugtatom: ebben az ügyben a Komárom-Esztergom Megyei Ügyészség több hónapos, kiterjedő nyomozást folytatott, sok tanút meghallgatott és végül a vizsgálatot lezárta vádemelés nélkül. Puchen János Komló A kisebbségeket kiszolgáltatták a többségi nemzetnek A németek kitelepítése nem volt kötelező Lapjuk Vitafórum rovatának a Történelem játékai című cikke és Balogh Sándornak a párizsi békekonferenciával (1946/47) foglalkozó tanulmánya egy feltűnő történelmi párhuzamra emlékeztet. Mint a német kisebbség tagja, valóban a történelem gonosz játékaként kell értelmeznem, hogy a szovjet hatóságok 1947. február 25-én elhurcolták a Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát. Nagy Ferenc miniszterelnök, valamint a Kisgazdapárt elnöke, Varga Béla csak külföldre való meneküléssel tudták biztonságban magukat Rákosi Moszkvában idomított emberei elől. Mint tudjuk, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) amerikai és brit képviselői hiába tiltakoztak három jegyzékben Kovács Béla elhurcolása ellen. A SZEB szovjet elnöke, Szviridov nem ismerte el a tiltakozások jogosságát. A tiltakozásoknak van egy másik fonala is. E fonal szövevényében ugyancsak a Szövetséges Ellenőrző Tanács (SZET) és annak magyarországi kirendeltsége, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) képviselői tiltakoznak. Nem Rákosiék ellen, hanem a demokratikusan választott első magyar parlament 1945. december 22-én megszavazott 12 330/1945 M. E. számú ,kitelepítési” rendelete ellen. E rendelet létrejöttéhez Nagy Ferenc miniszterelnök, Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára, Varga Béla, az első szabadon választott magyar parlament elnöke is tetemesen hozzájárult. Ezt az 1945. május 2-án és 3-án folytatott pártközi tárgyalások jegyzőkönyvei, valamint a Minisztertanács 1945. december 22-ei jegyzőkönyve igazolják. A németek kitelepítését foganatosító rendelet előszavát a kormány úgy fogalmaz ta meg, hogy a felelősséget a svábság kollektív etnikai megbüntetéséért a SZEB-re hárítja, a SZEB kitelepítési diktátumának fikciójával. Nos, erre mind a SZEB, mind a SZET hevesen és gyorsan reagált. A potsdami konferencián a győztes hatalmak ugyanis csak a kitelepítés lehetőségét állapították meg, nem pedig annak kényszerű kötelességét, ahogy a Tildy-kormány és különösen annak belügyminisztere hirdették és ahogyan végül is megfogalmazódott a rendeletben. A SZET 1946. január 25-ei ülése után a szovjetek képviselője, Vorosilov Tildy Zoltánhoz intézett levelében leszögezi: „A rendelet bevezető szövegéből az következik, hogy a svábok kitelepítése Magyarországról Németországba nem a magyar kormány kérésére, hanem a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács döntésére történik. A valóságban, mint tudja, a magyar kormány 1945. július 5-én 30/986/ppf. 1945. sz. szóbeli jegyzékében kéréssel fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz és segítségét kérte a svábok Magyarországról történő kitelepítéséhez. A SZET döntése csupán a magyar kormány kérelmének kielégítése.” Ugyanebben az értelemben nyilatkozott a SZÉT ülésén William Key tábornok, az amerikai képviselő is. Nem tudunk róla, hogy a magyar kormány a SZÉT tiltakozására korrigálta volna a rendeletét. Miután 1946 júliusában az amerikaiak a kitelepített németek embertelen szállításai és ellátási viszonyai miatt leállították a Magyarországról jövő sváb szerelvények befogadását zónájukba, egyes szerelvényeket visszaküldték. Mivel a magyar kormány a kitelepítés folytatását szorgalmazta, tárgyalások révén megegyezés jött létre, amelynek3. pontjában az amerikaiak újra leszögezték: „A németek kitelepítésére vonatkozó lehetőség a potsdami konferencia értelmében nem kötelező, hanem csupán megadja Magyarország számára a lehetőséget Az áttelepülésnek emberséges módon kell történnie.” Persze ez nem változtatott azon, hogy a deportáló szerelvények javában tovább gördültek. Sőt, 1947. május 17-én Magyarország újból a Szovjetunióhoz fordul — amint azt már legelső „aides memoir”-jával 1945. május 25-én, még jóval Potsdam előtt tette a magyarországi németség kitelepítésének ügyében. Hogy végül is csak a németség felét fosztották meg hazájától, az - ma tudjuk - a németországi befogadó zónák kapacitásának kimerülésén múlott. Ugyanakkor, mikor egy nemzetiséget a legembertelenebb módon kollektíve teljes jogfosztással (1950-ig), sőt szülőhazájából való kiutasítással sújt a politikai vezetés, ugyanakkor - 1946. január 25-én, négy héttel a kitelepítési rendelet megszavazása után - egy jegyzéket juttat el az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányához, melyben a második világháborút követő békerendezés magas etikai alapelveit kívánja leszögezni Magyarországra alkalmazandóan. A kormány kegyetlen gyakorlati döntése a német kisebbséget illetően és e békeszerződési jegyzéknek a külföldnek szánt magas dikciója közti ellentét megdermesztő: „...megtiltani a nemzetiségi, faji és vallási közösségeknek az ország területéről való kitelepítését, illetőleg az ország területén történő mesterséges széttelepítését”, így hangzik a másik üzenet. Vajon elgondolkodott-e már a magyar történetírás azon, hogy miért nem akadt a győztesek körében a magyar békedelegáció egyetlen területmódosító kérelmének pártfogója Párizsban? A SZET megfigyelései és tiltakozásai a koalíciós kormány ügyes felelősségáthárítási módszerénél már 1945-ben, de kiváltképp a svábságtól való megszabadulás kíméletlen elszántsága nem kerülhette el a győztes hatalmak figyelmét. Még kevésbé a szomszéd államokét. A kollektív felelősség alkalmazása, mellyel Párizsban nemzeteket és nemzetiségeket fosztottak meg önrendelkezési joguktól, már 1946 januárjában érvényesült Budaörsön, mikor az első sváb kitelepítési szerelvényeket elindították. Biztos fájó a kisgazdák számára, de nem tudom elhallgatni: ez történt a „rendkívül népszerű és dinamikus” Kovács Béla vezetése alatt. Nagyon is igaza van Balogh Sándornak, amikor megjegyzi: Párizsban „a nemzetiségi kérdés belüggyé történt degradálásával a kisebbségeket kiszolgáltatták a többségi nemzetnek”. Ez vonatkozik minden többnemzetiségű országra. Dr. Johann Till Ófalu/Wemding Rendhagyó jelenség? Cigányok Szlovákiában Balogh Elemér azon tűnődik lapjukban, „vajon mi lehet az oka annak, hogy olyan sok (»felvidéki«) cigány (még ma is) magyarnak vallja magát, pedig a kisebbségek ... általában az uralkodó nemzethez tartozónak szokták magukat vallani”, s erendhagyósággal” kapcsolatban fölteszi a (magyarázatnak szánt) kérdést:, „nem esetleg a magyar kultúra vonzó volta vagy a magyarság toleranciája-e az oka ennek?” De hátha a szlovákiai cigányba (is) mélyen beidegződött, hogy „úr” csak magyar, a mulatozó dzsentri típus lehet! Annál is inkább, mivel a „Húzd rá cigány, csak azért is, ha mindjárt az ingemért is” mentalitás neki is hozott valamicskét a konyhára. A magyar kultúrához szerintem ennek semmi köze; a nemzetiségekkel szembeni „magyar toleranciáról” nem is szólva, hisz' a magyar propagandalaboratórium e lombikbébije a valóságban sosem létezett. Balogh Elemér nehezményezi továbbá, hogy a szlovákok a „kassai programmal” nem foglalkoznak. A magyarok talán foglalkoznak a svábok elleni „programjukkal”? Legkisebb gondjuk is nagyobb annál. Mi sem vagyunk tehát különbek a Deákné vásznánál... Franz Wesner Dortmund Egy bátor tábornok emlékezete A „kiugrási irodát” vezette Horthy Miklós kormányzó 1944. szeptember végén Faragho Gábor csendőr altábornagy vezetésével küldöttséget indított Moszkvába, hogy a Szovjetuniótól fegyverszünetet kérjen. Ezzel párhuzamosan a fia, ifjabb Horthy Miklós egy úgynevezett „kiugrási irodát” hozott létre, hogy a fegyverszünet aláírásával egy időben az országot megszálló német csapatokkal szembefordulhassunk. Ennek a „kiugrási irodának” volt a katonai vezetője Bakay Szilárd altábornagy. Sajnos, a német hírszerzés tudomást szerzett Horthy terveiről, és ezért ennek megakadályozására Magyarországra küldte Otto Skorzeny SS kommandós vezetőt több ezer válogatott kommandóssal. Otto Skorzeny először a „kiugrási iroda" kulcsfiguráit akarta ártalmatlanná tenni, így került sor Bakay Szilárdnak 1944. október 10-én történő elrablására is a késő esti órákban az Astoria Szálló előtt. Bakay Szilárdot ezután ismeretlen helyre vitték, majd a sikertelen kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel után a sopronkőhidai katonai börtönbe szállították. Innen a szovjet csapatok „szabadították ki”. Ezután a hírhedt Conti utcai katonai börtönbe szállították meg nem erősített források szerint. A források hiánya miatt nem tudjuk pontosan, hogy innen kiengedték-e, vagy a forma kedvéért tartóztatták le ismét 1946. április 11-én. Tény, hogy teljesen ártatlanul halálra ítélték, és az ítéletet 1947. március 17-én Sopron városában végrehajtották. Az ítéletvégrehajtók szovjet katonák voltak. A szakmabeliek (a történészek, hírszerzők és az elhárítók) természetesen mindig is tudták, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjének, Vorosilov marsallnak és Rákosinak köszönhető Bakay Szilárd kivégzése. Ugyanaz a sors jutott neki osztályrészül, mint vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, Bethlen István grófnak és még sok más kiváló képességű magyar embernek. Útjában voltak a kibontakozó természetellenes, osztályharcon alapuló proletárforradalomnak. Rákosi Mátyás bizonyítani akarta, hogy ő mint helytartó a leghűségesebb Sztálinhoz. Vitéz Bakay Szilárd altábornagy ártatlanságát a rendszerváltás előestéjén elismerték, rehabilitálták. Ideje lenne azonban, ha a Honvédelmi Minisztérium, illetve Sopron város - az illetékes szervezetek bevonásával - lépéseket tenne Bakay Szilárd holttestének felkutatására. Megérdemli, hogy rangjához és erkölcsi bátorságához méltón díszsírhelyben helyezzék örök nyugovóra. Dr. Dékán Károly Budapest Egy falu, „lázadásának” a háttere Elment a híres pócspetri pap A múlt év október 17-én helyezték örök nyugalomra a feldebrői, mátraaljai faluban a 85 éves korában elhunyt monsignore Asztalos János pápai káplán, kanonokot. Requiescat in pace, nyugodjék békében! Sok évvel ezelőtt, 1948. június 3-án a rádióból és az országos napilapokból repült szét a hír a bíróság halálra ítélte a „szörnyű tragikus” pócspetri lövöldözés halálos áldozatát okozó papot és jegyzőt. Ezután sok évig ha szóba került Asztalos János neve, mindenki csak annyit mondott: ő volt a híres pócspetri plébános.Ki is volt Asztalos János? Szegény parasztgyerekként született Feldebrőn, és az elemi iskola elvégzése után Egerbe jött. A ciszterci tanárok, mint olyan sok esetben, meglátogatták a családokat és kérték: adjanak ebédet ennek a szegény fiúnak... Teltek-múltak az évek, elkerült a Nyírségbe káplánnak. Ha megfordult Egerben, elmesélte, hogy az Isten háta mögötti településekre vasárnap lóháton járt misét mondani. Pócspetri plébánosának 1945-ben nevezték ki. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett a családnak, mert Jánost szerették, mindenki ismerte a faluban, elbeszélgetett az emberekkel. (Az ötszáz kilométerre lévő Pócspetriből negyven hívő jött el a temetésére...) Mint köztudomású, az 1948- as kormány hírhedt vallásellenes propagandába kezdett. Pócspetriben összegyűltek az emberek és tiltakoztak a törvény ellen (ezt láttuk Ember Judit híres filmjében). A tömeg hangulata a valóságban forróvá vált Odaérkezett két rendőr is, és a náluk lévő fegyvert minden parancs nélkül „kibiztosították”. Ekkor még senki sem gondolt a verekedésre, de a nagy tolongásban a fegyver leesett és elsült. A rendőrnek, aki a puskát tartotta, az alsó testébe fúródott a golyó és a nyakán jött ki. Nagy kavarodás támadt. Volt, aki motorra szállt és a szomszéd falu rendőrségére ment. Volt, aki elvágta a telefonvezetéket. Hamarosan megérkeztek a rendőrök. Valakinek eszébe jutott a plébános, és kérték, bújjon el, mert ráfogják, hogy ő bujtotta fel a tömeget. Két nap múlva Jánost le is tartóztatták, és megindult az ügy „felgöngyölítése”. Az eset Rákosi elé került, és elhatározták, ebből „lázadást” formálnak, ország-világ elé tárják a halált okozó tüntetést Az összes kormánypárti újság követelte: legyen halálos ítélet Pócspetriben! Feltereltek Budapestre mindenkit Pócspetriből, és kihirdették, hogy Királyfalvi jegyzőt és Asztalos plébánost halálra ítélik, a többi „bűnöst” pedig megbüntetik. Az ügyet statáriális bíróság tárgyalta, Királyfalvin végre is hajtották a halálos ítéletet. Asztalos János azonban végül életfogytiglani börtönt kapott. Mi volt ennek az ítéletnek a politikai háttere? Az, hogy a „párt” keresztül akarta vinni a vallásellenes nevelést. Köztudomású, hogy ennek fő ellensége Mindszenty prímás volt, de nem sikerült őt elhallgattatni különböző módszerekkel. Úgy gondolták, bíróság elé állítják Mindszentyt, és ezzel elnémítják a vallásoktatás híveit. Kapóra jött a pócspetri ügy. Asztalos János hét évet ült, főként a váci börtönben.Végül 1956-ban kiszabadult és ment haza Feldebrőre. A következő év februárjában az akkori Jugoszlávián keresztül Rómába ment, ahol az odamenekült magyarok lelkiatyja lett, sok menekültet irányított megfelelő helyre. Rómában 1973-ig maradt, akkor elment Ganghofenbe, Bajorországba, hogy ott káplán lehessen. Aki Ganghofenben járt, elmondhatja: egy kis magyar világot teremtett a magyaroknak. Az anyagi költségeket ő maga fedezte. Hosszas procedúra után 1989-ben ismét visszatért Feldebrőre, ahonnan most örökre eltávozott. Dr. Ringelham Béla Budapest