Magyar Nemzet, 1996. január (59. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-05 / 4. szám

10 Magyar Nemzet Visszhang PÉNTEK, 1996. január 5. Emlékezés a Bereg megyei Nagydobrony tragédiájára A Kreml szemet vetett a tiszaháti falvakra is Balogh Sándor cikke az 1946-os békeelőkészítésről és az ezt követő béketárgyalások­ról, valószínűleg a lehetőségek korlátozott volta miatt, nem törekedett a teljesség igényére. Ennek köszönhető, hogy töb­bek között olyan fontos ese­ményekről, mint amilyen a Kárpátaljával vagy ezzel pár­huzamosan a tiszaháti magyar falvakkal történt, írásában nem tett említést. A második világháborút követő szerződések között a Kárpátalja sorsát érintő volt az egyik legkárosabb döntés Kö­­zép-Európa, illetve hazánk szempontjából. Ugyanis azzal, hogy Benesék átadták ezt a te­rületet Moszkvának, ezzel a bolsevista imperializmust be­engedték a Kárpát-medencébe. Sem Amerika, sem az európai kormányok nem szisszentek fel erre a tényre. A masaryki szuggesztió hatására a cseh­­szláv szimpátiákkal és moszk­vai ügynökökkel infiltrált sajtó és külügyi hivatalok mélyen hallgattak, pedig ez súlyos csa­pást mért az európai gondolat­ra és a keresztény civilizáció­ra. A New York Times 1945. július 1-jei számában rövid húr jelent meg „a Londonban elter­jedt hitekről”, hogy Csehszlo­vákia a Ruténföldet átadta a Szovjetnek. A lap hozzáfűzte, hogy ez a terület nem volt érté­kes a csehek számára. Csak a Vatikán emelte fel a hangját és tette szóvá az árulást. A kárpátaljai magyarok megpróbáltatásairól Sulyok Dezső emlékiratában így tesz említést: „A szovjet kézre adott magyarok megpróbálta­tásai között találjuk meg a ma­gyar tragédia egyik legfájdal­masabb sebét: az 1946. évi nagydobronyi tömeggyilkos­ságot A Bereg megyei Nagy­dobrony mintegy négyezer fő­nyi színmagyar lakosságából 1946. július 17-én valaki fel­gyújtotta a szovjet parancsra egy helyre összehordott az évi gabonatermést. Valószínűleg amiatt mert a parasztokat kol­hozba akarták kényszeríteni, és a gabona egy helyre hordása már ezt a célt szolgálta. A tűz fellobbanása után az ungvári repülőtérről szovjet gépek szálltak fel és bombaszőnyeg­gel fedték be a falut. Sokan meghaltak, házsorok omlottak össze. A tűz fénye ellátszott Nyíregyházáig. Később orosz katonák mentek a faluba, összeszedték és ismeretlen helyre vitték az életben marad­­takat. Megvadult háziállatok a trianoni határon át messze el­kóboroltak Magyarországon. A csapi szovjet határőr-pa­rancsnokság kilenc menekült elfogását és kiadását követelte a záhonyi magyar őrségtől azt állítva, hogy átszöktek a hatá­ron.” De a Kreml imperialista szándékát nem elégítette ki Kárpátalja bekebelezése, ha­nem szemet vetettek nagy ti­tokban a Tiszaháton fekvő ma­gyar falvakra is. A vásárosnaményi járás­ban 1944 őszén orosz közigaz­gatást vezettek be. Ez a tény tudomására jutott a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Pa­rasztpárt vezetőinek, és az, hogy Moszkvának az a terve, hogy ennek a területnek a la­kosságával éppen olyan kény­szerítő eszközök alkalmazásá­val aláírási akciót indítson, hogy a helybéliekkel kimon­dassa a Magyarországtól törté­nő elcsatolási szándékot. A miniszterelnökség a Honvé­delmi Minisztériummal és a két párttal együtt egy akciót szervezett ennek a megakadá­lyozására, így katonai beszer­zési paranccsal Kecskési Tol­las Tibor, a demokratikus had­sereg főhadnagya és Szilágyi Gábor vezérkari Százados az érintett területre utaztak. Tol­las Tibor így emlékezett vissza erre a kalandos vállal­kozásra: „A véletlen folytán 1945. május 1-jén érkeztem a tiszaújlaki Royko családdal szekéren Tiszabecsre. Itt érte­sültünk arról a tragédiáról, amely a kárpátaljai magyarsá­got sújtotta. Ebben az időben még rendes közlekedés sem volt, így csak a lakosságtól hallottam az elhurcolás részle­teiről, a templomok kifosztá­sáról és azok raktárrá való át­alakításáról. Azonnal Buda­pestre utaztam, hogy Nagy Fe­renc miniszterelnöknek és a Honvédelmi Minisztériumban mindenről jelentést tegyek. Az illetékesek megdöbbenéssel hallgatták a beszámolómat, majd mint a Honvédelmi Mi­nisztérium élelembeszerző tisztjét, motorkerékpárral visszaküldték, hogy teljes ti­toktartással további adatokat szerezzek be. A további ada­tok alapján a kormány magyar érzésű vezetői az angol és amerikai Szövetséges Ellenőr­ző Bizottságnál el is érték, hogy a húsz tiszaháti község­ből is kivonták csapataikat és közigazgatási szerveiket, de az elhurcoltakból csak a húsz évnél fiatalabbakat és az öt­venöt évnél idősebbeket en­gedték vissza.” Tollas Tibort ezért a kom­munista hatalomátvétel után letartóztatták, és csak az 1956- os szabadságharc nyitotta meg börtönének ajtaját. Haas György Bécs Az esztergomi hadosztályparancsnok A forradalom legtragikusabb figurája Érdeklődéssel olvastam a november 4-ei számban a Ma­gyar József filmrendezővel tör­tént beszélgetést. Kétszeresen is érintett vagyok, egyrészt ve­lem is készült felvétel, más­részt Mecséri János hadosz­tályparancsnokom, majd vád­lott-társam volt. Azt mondja Magyar, Me­cséri „a forradalom legtragiku­sabb figurája volt! Esztergom­ban a tömeg közé lövetett, pa­rancsa után tizenkét ember ma­radt holtan. November 4-én azonban az övé az egyetlen szer­vezett alakulat, amely szembe­száll a szovjet hadakkal. Tisztes­séges akart maradni, de akár­mim fordult volna a világ, Me­­csérit mindenképpen felakaszt­ják”. Kétségtelen, egy hadosz­tályparancsnoknak van felelős­ége azokért a dolgokért, amiket alakulata művel. Október 26-án a hadosztály épületénél történt az említett tragikus esemény, de nem a tömeg közé lövetésről volt szó, hanem egy figyelmez­tető lövésről, ami a kőfalon gel­lert kapott és elvitte az autóbusz hátsó felét, de az eset megtörtén­tekor Mecséri Budapesten tar­tózkodott, tehát ő nem lövethe­tett. Mint ahogy november 4-én sem lövetett, hisz november 3- án Maléterrel együtt Tökölön le­tartóztatták. Ami pedig Magyar­nak azt a megjegyzését illeti, hogy Mecsérit mindenképpen felakasztják, nem értem, mire gondol a rendező úr. Csak dikta­túrát tud elképzelni, legfeljebb más színezetben, amelyben úgy ítélkeznek, mint Kádárék? Arra nem gondol, hogy egy demokra­tikus jogállam is létrejöhetett volna, ahol mérlegelik a csele­kedeteket és az ítéleteket? Egyébként megnyugtatom: eb­ben az ügyben a Komárom-Esz­­tergom Megyei Ügyészség több hónapos, kiterjedő nyomozást folytatott, sok tanút meghallga­tott és végül a vizsgálatot lezárta vádemelés nélkül. Puchen János Komló A kisebbségeket kiszolgáltatták a többségi nemzetnek A németek kitelepítése nem volt kötelező Lapjuk Vitafórum rovatának a Történe­lem játékai című cikke és Balogh Sándornak a párizsi békekonferenciával (1946/47) fog­lalkozó tanulmánya egy feltűnő történelmi párhuzamra emlékeztet. Mint a német ki­sebbség tagja, valóban a történelem gonosz játékaként kell értelmeznem, hogy a szovjet hatóságok 1947. február 25-én elhurcolták a Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát. Nagy Ferenc miniszterelnök, valamint a Kisgazda­­párt elnöke, Varga Béla csak külföldre való meneküléssel tudták biztonságban magukat Rákosi Moszkvában idomított emberei elől. Mint tudjuk, a Szövetséges Ellenőrző Bi­zottság (SZEB) amerikai és brit képviselői hiába tiltakoztak három jegyzékben Kovács Béla elhurcolása ellen. A SZEB szovjet el­nöke, Szviridov nem ismerte el a tiltakozá­sok jogosságát. A tiltakozásoknak van egy másik fona­la is. E fonal szövevényében ugyancsak a Szövetséges Ellenőrző Tanács (SZET) és annak magyarországi kirendeltsége, a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kép­viselői tiltakoznak. Nem Rákosiék ellen, hanem a demokratikusan választott első magyar parlament 1945. december 22-én megszavazott 12 330/1945 M. E. számú ,kitelepítési” rendelete ellen. E rendelet lét­rejöttéhez Nagy Ferenc miniszterelnök, Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára, Var­ga Béla, az első szabadon választott magyar parlament elnöke is tetemesen hozzájárult. Ezt az 1945. május 2-án és 3-án folytatott pártközi tárgyalások jegyzőkönyvei, vala­mint a Minisztertanács 1945. december 22-ei jegyzőkönyve igazolják. A németek kitelepítését foganatosító rendelet előszavát a kormány úgy fogalmaz­­­ ta meg, hogy a felelősséget a svábság kollek­tív etnikai megbüntetéséért a SZEB-re hárít­ja, a SZEB kitelepítési diktátumának fikció­jával. Nos, erre mind a SZEB, mind a SZET hevesen és gyorsan reagált. A potsdami kon­ferencián a győztes hatalmak ugyanis csak a kitelepítés lehetőségét állapították meg, nem pedig annak kényszerű kötelességét, ahogy a Tildy-kormány és különösen annak belügy­minisztere hirdették és ahogyan végül is megfogalmazódott a rendeletben. A SZET 1946. január 25-ei ülése után a szovjetek képviselője, Vorosilov Tildy Zol­tánhoz intézett levelében leszögezi: „A ren­delet bevezető szövegéből az következik, hogy a svábok kitelepítése Magyarországról Németországba nem a magyar kormány ké­résére, hanem a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács döntésére történik. A való­ságban, mint tudja, a magyar kormány 1945. július 5-én 30/986/ppf. 1945. sz. szóbeli jegyzékében kéréssel fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz és segítségét kérte a svábok­ Magyarországról történő kitelepíté­séhez. A SZET döntése csupán a magyar kormány kérelmének kielégítése.” Ugyan­ebben az értelemben nyilatkozott a SZÉT ülésén William Key tábornok, az amerikai képviselő is. Nem tudunk róla, hogy a ma­gyar kormány a SZÉT tiltakozására korrigál­ta volna a rendeletét. Miután 1946 júliusá­ban az amerikaiak a kitelepített németek em­bertelen szállításai és ellátási viszonyai miatt leállították a Magyarországról jövő sváb szerelvények befogadását zónájukba, egyes szerelvényeket visszaküldték. Mivel a ma­gyar kormány a kitelepítés folytatását szor­galmazta, tárgyalások révén megegyezés jött létre, amelynek­­3. pontjában az amerikaiak újra leszögezték: „A németek kitelepítésére vonatkozó lehetőség a potsdami konferencia értelmében nem kötelező, hanem csupán megadja Magyarország számára a lehetősé­get Az áttelepülésnek emberséges módon kell történnie.” Persze ez nem változtatott azon, hogy a deportáló szerelvények javában tovább gördültek. Sőt, 1947. május 17-én Magyarország újból a Szovjetunióhoz fordul — amint azt már legelső „aides memoir”-já­­val 1945. május 25-én, még jóval Potsdam előtt tette­­ a magyarországi németség kite­lepítésének ügyében. Hogy végül is csak a németség felét fosztották meg hazájától, az - ma tudjuk - a németországi befogadó zónák kapacitásának kimerülésén múlott. Ugyanakkor, mikor egy nemzetiséget a legembertelenebb módon kollektíve teljes jogfosztással (1950-ig), sőt szülőhazájából való kiutasítással sújt a politikai vezetés, ugyanakkor - 1946. január 25-én, négy hét­tel a kitelepítési rendelet megszavazása után­ - egy jegyzéket juttat el az USA, Nagy-Bri­­tannia és a Szovjetunió kormányához, mely­ben a második világháborút követő békeren­dezés magas etikai alapelveit kívánja leszö­gezni Magyarországra alkalmazandóan. A kormány kegyetlen gyakorlati döntése a né­met kisebbséget illetően és e békeszerződési jegyzéknek a külföldnek szánt magas dik­­ciója közti ellentét megdermesztő: „...meg­tiltani a nemzetiségi, faji és vallási közössé­geknek az ország területéről való kitelepíté­sét, illetőleg az ország területén történő mes­terséges széttelepítését”, így hangzik a má­sik üzenet. Vajon elgondolkodott-e már a magyar történetírás azon, hogy miért nem akadt a győztesek körében a magyar békede­legáció egyetlen területmódosító kérelmé­nek pártfogója Párizsban? A SZET megfi­gyelései és tiltakozásai a koalíciós kormány ügyes felelősségáthárítási módszerénél már 1945-ben, de kiváltképp a svábságtól való megszabadulás kíméletlen elszántsága nem kerülhette el a győztes hatalmak figyelmét. Még kevésbé a szomszéd államokét. A kol­lektív felelősség alkalmazása, mellyel Pá­rizsban nemzeteket és nemzetiségeket fosz­tottak meg önrendelkezési joguktól, már 1946 januárjában érvényesült Budaörsön, mikor az első sváb kitelepítési szerelvénye­ket elindították. Biztos fájó a kisgazdák számára, de nem tudom elhallgatni: ez történt a „rendkívül népszerű és dinamikus” Kovács Béla veze­tése alatt. Nagyon is igaza van Balogh Sán­dornak, amikor megjegyzi: Párizsban „a nemzetiségi kérdés belüggyé történt degra­­dálásával a kisebbségeket kiszolgáltatták a többségi nemzetnek”. Ez vonatkozik min­den többnemzetiségű országra. Dr. Johann Till Ófalu/Wemding Rendhagyó jelenség? Cigányok Szlovákiában Balogh Elemér azon tűnő­dik lapjukban, „vajon mi lehet az oka annak, hogy olyan sok (»felvidéki«) cigány (még ma is) magyarnak vallja magát, pe­dig a kisebbségek ... általában az uralkodó nemzethez tartozó­nak szokták magukat vallani”, s e­­rendhagyósággal” kapcso­latban fölteszi a (magyarázat­nak szánt) kérdést:, „nem eset­leg a magyar kultúra vonzó volta vagy a magyarság tole­ranciája-e az oka ennek?” De hátha a szlovákiai ci­gányba (is) mélyen beidegző­­dött, hogy „úr” csak magyar, a mulatozó dzsentri típus lehet! Annál is inkább, mivel a „Húzd rá cigány, csak azért is, ha mindjárt az ingemért is” men­talitás neki is hozott valamics­két a konyhára. A magyar kultúrához sze­rintem ennek semmi köze; a nemzetiségekkel szembeni „magyar toleranciáról” nem is szólva, hisz' a magyar propa­gandalaboratórium e lombik­bébije a valóságban sosem lé­tezett. Balogh Elemér nehezmé­nyezi továbbá, hogy a szlová­kok a „kassai programmal” nem foglalkoznak. A magyarok talán foglalkoznak a svábok el­leni „programjukkal”? Legki­sebb gondjuk is nagyobb annál. Mi sem vagyunk tehát külön­bek a Deákné vásznánál... Franz Wesner Dortmund Egy bátor tábornok emlékezete A „kiugrási irodát” vezette Horthy Miklós kormány­zó 1944. szeptember végén Faragho Gábor csendőr altá­bornagy vezetésével küldött­séget indított Moszkvába, hogy a Szovjetuniótól fegy­verszünetet kérjen. Ezzel pár­huzamosan a fia, ifjabb Horthy Miklós egy úgyneve­zett „kiugrási irodát” hozott létre, hogy a fegyverszünet aláírásával egy időben az or­szágot megszálló német csa­patokkal szembefordulhas­sunk. Ennek a „kiugrási irodá­nak” volt a katonai vezetője Bakay Szilárd altábornagy. Sajnos, a német hírszerzés tu­domást szerzett Horthy tervei­ről, és ezért ennek megakadá­lyozására Magyarországra küldte Otto Skorzeny SS kom­mandós vezetőt több ezer vá­logatott kommandóssal. Otto Skorzeny először a „kiugrási iroda" kulcsfiguráit akarta ár­talmatlanná tenni, így került sor Bakay Szilárdnak 1944. október 10-én történő elrablá­sára is a késő esti órákban az Astoria Szálló előtt. Bakay Szilárdot ezután ismeretlen helyre vitték, majd a sikerte­len kiugrási kísérlet és a nyi­las hatalomátvétel után a sop­ronkőhidai katonai börtönbe szállították. Innen a szovjet csapatok „szabadították ki”. Ezután a hírhedt Conti utcai katonai börtönbe szállították­­ meg nem erősített források szerint. A források hiánya miatt nem tudjuk pontosan, hogy innen kiengedték-e, vagy a forma kedvéért tartóztatták le ismét 1946. április 11-én. Tény, hogy teljesen ártatlanul halálra ítélték, és az ítéletet 1947. március 17-én Sopron városában végrehajtották. Az ítéletvégrehajtók szovjet ka­tonák voltak. A szakmabeliek (a törté­nészek, hírszerzők és az elhá­­rítók) természetesen mindig is tudták, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjé­nek, Vorosilov marsallnak és Rákosinak köszönhető Bakay Szilárd kivégzése. Ugyanaz a sors jutott neki osztályrészül, mint vitéz Szombathelyi Fe­renc vezérezredesnek, Beth­len István grófnak és még sok más kiváló képességű magyar embernek. Útjában voltak a kibontakozó természetellenes, osztályharcon alapuló prole­tárforradalomnak. Rákosi Má­tyás bizonyítani akarta, hogy ő mint helytartó a leghűsége­sebb Sztálinhoz. Vitéz Bakay Szilárd altá­bornagy ártatlanságát a rend­szerváltás előestéjén elismer­ték, rehabilitálták. Ideje lenne azonban, ha a Honvédelmi Minisztérium, illetve Sopron város - az illetékes szerveze­tek bevonásával - lépéseket tenne Bakay Szilárd holttesté­nek felkutatására. Megérdem­li, hogy rangjához és erkölcsi bátorságához méltón díszsír­helyben helyezzék örök nyu­govóra. Dr. Dékán Károly Budapest Egy falu, „lázadásának” a háttere Elment a híres pócspetri pap A múlt év október 17-én he­lyezték örök nyugalomra a fel­­debrői, mátraaljai faluban a 85 éves korában elhunyt monsig­­nore Asztalos János pápai káp­lán, kanonokot. Requiescat in pace, nyugodjék békében! Sok évvel ezelőtt, 1948. jú­nius 3-án a rádióból és az orszá­gos napilapokból repült szét a hír a bíróság halálra ítélte a „szörnyű tragikus” pócspetri lö­völdözés halálos áldozatát oko­zó papot és jegyzőt. Ezután sok évig ha szóba került Asztalos Já­nos neve, mindenki csak annyit mondott: ő volt a híres pócspetri plébános.­Ki is volt Asztalos János? Szegény parasztgyerekként született Feldebrőn, és az elemi iskola elvégzése után Egerbe jött. A ciszterci tanárok, mint olyan sok esetben, meglátogat­ták a családokat és kérték: adja­nak ebédet ennek a szegény fiú­nak... Teltek-múltak az évek, elkerült a Nyírségbe káplánnak. Ha megfordult Egerben, elme­sélte, hogy az Isten háta mögötti településekre vasárnap lóháton járt misét mondani. Pócspetri plébánosának 1945-ben nevez­ték ki. Ez nagy megkönnyebbü­lést jelentett a családnak, mert Jánost szerették, mindenki is­merte a faluban, elbeszélgetett az emberekkel. (Az ötszáz kilo­méterre lévő Pócspetriből negy­ven hívő jött el a temetésére...) Mint köztudomású, az 1948- as kormány hírhedt vallásellenes propagandába kezdett. Pócspet­­riben összegyűltek az emberek és tiltakoztak a törvény ellen (ezt láttuk Ember Judit híres filmjé­ben). A tömeg hangulata a való­ságban forróvá vált Odaérkezett két rendőr is, és a náluk lévő fegyvert minden parancs nélkül „kibiztosították”. Ekkor még senki sem gondolt a verekedésre, de a nagy tolongásban a fegyver leesett és elsült. A rendőrnek, aki a puskát tartotta, az alsó testébe fúródott a golyó és a nyakán jött ki. Nagy kavarodás támadt. Volt, aki motorra szállt és a szomszéd falu rendőrségére ment. Volt, aki elvágta a telefonvezetéket. Ha­marosan megérkeztek a rend­őrök. Valakinek eszébe jutott a plébános, és kérték, bújjon el, mert ráfogják, hogy ő bujtotta fel a tömeget. Két nap múlva Jánost le is tartóztatták, és megindult az ügy „felgöngyölítése”. Az eset Rákosi elé került, és elhatároz­ták, ebből „lázadást” formálnak, ország-világ elé tárják a halált okozó tüntetést Az összes kor­mánypárti újság követelte: le­gyen halálos ítélet Pócspetriben! Feltereltek Budapestre minden­kit Pócspetriből, és kihirdették, hogy Királyfalvi jegyzőt és Asz­talos plébánost halálra ítélik, a többi „bűnöst” pedig megbünte­tik. Az ügyet statáriális bíróság tárgyalta, Királyfalvin végre is hajtották a halálos ítéletet. Asz­talos János azonban végül élet­fogytiglani börtönt kapott. Mi volt ennek az ítéletnek a politikai háttere? Az, hogy a „párt” keresztül akarta vinni a vallásellenes nevelést. Köztu­domású, hogy ennek fő ellensé­ge Mindszenty prímás volt, de nem sikerült őt elhallgattatni kü­lönböző módszerekkel. Úgy gondolták, bíróság elé állítják Mindszentyt, és ezzel el­némítják a vallásoktatás híveit. Kapóra jött a pócspetri ügy. Asztalos János hét évet ült, főként a váci börtönben.Végül 1956-ban kiszabadult és ment haza Feldebrőre. A következő év februárjában az akkori Jugo­szlávián keresztül Rómába ment, ahol az odamenekült ma­gyarok lelkiatyja lett, sok mene­kültet irányított megfelelő hely­re. Rómában 1973-ig maradt, akkor elment Ganghofenbe, Ba­jorországba, hogy ott káplán le­hessen. Aki Ganghofenben járt, elmondhatja: egy kis magyar világot teremtett a magyarok­nak. Az anyagi költségeket ő maga fedezte. Hosszas procedúra után 1989-ben ismét visszatért Fel­debrőre, ahonnan most örökre eltávozott. Dr. Ringelham Béla Budapest

Next