Magyar Nemzet, 1996. július (59. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-13 / 163. szám
14 Magyar Nemzet Nézőpont SZOMBAT, 1996. július 13. Az atomizált többség védtelen a monopolista elittel szemben A kétpólusú társadalom és a demokrácia esélye Bár a politikai demokrácia intézményrendszere a politikai erők versengésén, az általános, titkos választójogon, a szabad választásokon alapuló többpárti parlament, a parlament által ellenőrzött kormány, a törvényhozástól és a kormánytól független bíróság, a szabad sajtó, a széles körű jogokkal felruházott helyi önkormányzat stb. — sokféle társadalomra ráilleszthető, a demokratikus intézmények megfelelő, önmagukat és elveiket folyamatosan újratermelő működését nem képes akármilyen társadalom biztosítani. A demokrácia intézményei ugyanis nem maguk teremtenek demokráciát, hanem - jó esetben - mozgásformát adnak a társadalomban, politikában a demokratikus intézményektől függetlenül létező, egymást többé-kevésbé kiegyensúlyozó csoportok és erők játékának. Ezeknek az erőknek az egyensúlya pedig mindenekelőtt a társadalom jelentős részét elfoglaló erős középrétegek létéhez kapcsolódik. Némi egyszerűsítéssel: a nagytulajdonosi, nagy jövedelmű csoportok nemcsak a piacon igyekeznek monopolhelyzetet és döntő erőfölényt kiharcolni maguknak, hanem a társadalmi élet minden területén, egyebek közt a gazdasági pozícióikat befolyásoló politika területén is. A társadalom alsó tartományaiba került csoportok, illetve az ezek nevében fellépő elitek viszont az újraelosztás intézményeit kísérlik meg egyszer s mindenkorra megszállni, hogy a társadalom aljára szorultak életszínvonalbeli, esélyegyenlőségbeli, életminőségbeli hátrányaikat folyamatosan kiegyenlíthessék. Az egyik oldalon a tulajdon és a pénz hatalmával, a másikon a puszta tömegerővel igyekeznek a demokrácia intézményeit legyűrni, hatalmi helyzetüket véglegessé tenni. Elsősorban az anyagilag és szellemileg független, saját anyagi, szellemi, kapcsolati tőkével rendelkező középrétegek, középosztályok, az egységes szellemiségű kis- és középpolgárság az az erő, mely szükség esetén olyan mértékben képes saját iskolákat, saját tömegtájékoztatást, saját civil szervezeteket, saját érdekvédelmi és politikai szervezeteket működtetni, saját kádereket kinevelni, saját eszméket kitermelni, hogy azok révén mind a nagytulajdon manipulációs gépezetét, mind az esetleges túlzó újraelosztást és az állami ideológiai monopóliumot ellensúlyozhatja, ehhez a demokrácia intézményeit megfelelőképpen működtetheti, s velük a társadalmat a folytonos anyagi, szellemi, politikai megújulás dinamikus egyensúlyának állapotában tarthatja. Azt mondhatjuk, hogy a demokrácia - történelmi kialakulásának megfelelően - a „nagytulajdonosok-középrétegek-alsó osztályok” háromelemű szerkezetét mutató, hárompólusú társadalmak tipikus politikai modellje, ahol is a demokrácia intézményeinek működését a társadalom belső erőszerkezete, ennek intézményi formái és a társadalom többségének szellemisége is támogatja. A mai Magyarországon viszont a „rendszerváltás társadalmából” hiányoznak az erős középrétegek. Ez a társadalom mindinkább egy kis létszámú, a lakosság öt-tíz százalékát kitevő, de a társadalom tulajdonának és jövedelmének nagy részét birtokló nagytulajdonosi csoportból és egy, a társadalom túlnyomó többségét alkotó, tulajdonnal, vagyonnal csak alig vagy egyáltalán nem rendelkező, bérből és fizetésből élő, elszegényedő masszából áll. De ennek is mintegy fele, az összlakosság negyvennegyvenöt százaléka a gazdasági integrációból kiszorult vagy szélső helyzetbe került (munkanélküliek és családjuk, tartósan betegek, kisnyugdíjasok stb.). Azaz a mai magyar társadalom jellegzetesen kétpólusú társadalom. Ez az általános társadalmi helyzet, mind a jelen nagytulajdonosi csoport létrejötte, mind a társadalom további részének függő helyzetbe kerülése és elszegényedése tekintetében tudományosan nagyrészt fel van tárva, számos részletében meg van fejtve, le van írva és publikussá van téve. A kétpólusú társadalmat a berendezkedő szocializmus hozta létre a ’40-es évek végén és az ’50-es évek folyamán, elsősorban azáltal, hogy a második világháború végére és különösen a földosztás utánra megerősödött és a társadalom több mint a felére kiterjeszkedett középrétegeket megsemmisítette, tulajdonukat államosította vagy szövetkezetesítette, civil szervezeteiket, érdekvédelmi szervezeteiket és pártjaikat szétverte, értelmiségüket és politikusaikat emigrációba kényszerítette, kitelepítette, internálta, bebörtönözte vagy fizikailag megsemmisítette, kultúrájukat, gondolataikat megbélyegezte, betiltotta, a gondolatok, eszmék fizikai hordozóit, a könyveket, folyóiratokat ugyancsak betiltotta, megsemmisítette vagy hozzáférhetetlenné tette. A szocialista uralkodó csoportok gyakorlatilag a társadalom minden tagját a munkavállaló helyzetébe szorították, s a bőven alkalmazott fizikai erőszak és a fizikai erőszak adminisztratív meghosszabbítása mellett - az általuk birtokba vett szervezeti rend, tulajdon, jövedelem, tudás- és információtovábbítás segítségével uralkodtak az ily módon kétpólusúvá tett társadalom felett. Igaz, hogy később, a ’70-es évektől kezdve a Kádárrendszer kényszerű politikai kompromisszumainak következtében elkezdődött egyfajta új középosztály, a szocialista „kvázi-polgárság” kialakulása és megerősödése, a rendszerváltás gazdasági és politikai folyamatai azonban legnagyobbrészt ezt a kvázi-polgárságot is visszaszorították a munkavállaló pozíciójába, a társadalmat pedig korábbi kétpólusú állapotába. Anélkül, hogy a kétpólusú magyar társadalom két jellegzetes csoportját a részletekbe menően leírnánk, megállapíthatjuk, hogy a tulajdonnak és vele a jövedelmeknek mindinkább egy szűk csoport monopóliumává válása alapvetően egyenlőtlenné teszi a különböző csoportoknak a társadalomintegráció intézményeihez s egyben a demokrácia intézményeihez való viszonyát, illetve a társadalomreprodukcióban való részvételi esélyeiket. A nagytulajdonnal rendelkező csoportok tagjai eleve benne vannak a gazdasági és a társadalomintegrációban (stabil, független, magas színvonalú egzisztenciájuk van), s ha kicsöppennek belőle, munkanélküliség, betegség vagy öregség miatt, ez a tény az egzisztenciájukat, az életszínvonalukat nem érinti lényegesen; ezek a csoportok a tömegtájékoztatástól független információforrásokkal rendelkeznek, s ezért a manipulációknak alig vannak kitéve, míg ők maguk könnyebben tartanak fenn vagy támogatnak az érdekeiket, értékeiket, nézeteiket, ideológiájukat megjelenítő sajtóterméket vagy könyveket, könyvkiadókat; ezeknek a csoportoknak a tagjai könnyebben tudják érdekeiket a jogrend intézményeiben megvédeni vagy érvényesíteni, könynyebben tudnak informális vagy formális szervezeteket, pártokat létrehozni vagy már meglévő pártokat támogatni, szakértőket alkalmazni, könnyebben jutnak hozzá a kultúra javaihoz vagy más szellemi javakhoz. Mindez nemcsak egyszerű egyéni „polgári” előnyöket jelent, hanem a tulajdon s vele a munkahelyek feletti, a jövedelmek, a káderek s velük a társadalmi és a politikai szervezetek feletti, az információtermelés feletti stb. rendelkezés révén egyéni és csoporthatalmat is. De - mint mondtuk - nincs ez másként a társadalomreprodukció intézményeihez való viszony tekintetében sem. Magyarországon olyan helyzet állt elő, hogy a tulajdon és a jövedelem birtokosai (akik egyébként túlnyomórészt a Rákosi-rendszer és a Kádár-rendszer politikai elitjének tagjai vagy azok leszármazottai) minden tekintetben jobb élet- és reprodukciós esélyekkel rendelkeznek, mint a társadalom nagy többsége. Akinek tulajdona és pénze van, az jobban táplálkozik, jobb helyen lakik, tovább él, és megint csak könnyebben jut tudáshoz, információhoz, több gyermeket tud nevelni, gyermeke jobb iskolába jár, külföldön tanulhat nyelveket, hozzáfér a modern életgyorsító vagy életkönnyítő eszközökhöz (autó, számítógép stb.). Ez a csoport magasabb szinten reprodukálja magát biológiailag és szellemileg, a személyes és családi reprodukciós előnyök pedig a következő generációs ciklusban tényleges szellemi és kapcsolati tőkeként, azaz megint csak hatalomforrásként jelennek meg. Különös hangsúlyt kapnak a felsorolt csoportelőnyök és azok hatalmi vonatkozásai, ha tekintetbe vesszük, hogy a mai helyzetet nemcsak az erős középső egyensúlyozó csoport hiánya jellemzi, hanem az is, hogy napjainkban ezeknek a csoportelőnyöknek felhalmozódásával, növekedésével párhuzamosan a másik oldalon mind nagyobb tömegek szorulnak ki a gazdasági integrációból s szegényednek el, miközben mind erősebben folyik a csoportelőnyök társadalmi méretű kompenzálására hivatott állami intézmények - az alsó-, a közép- és a felsőfokú oktatás, az öregségi, a beteg- és a balesetbiztosítás, az egészségügyi szervezetek stb. - lebontása, illetve anyagi terheiknek az elszegényedő vagy éppen a gazdaságintegrációból teljességgel kiszoruló lakosságcsoportokra való áthárítása. A társadalom ráadásul egyre védtelenebb ezekkel, a sorsát meghatározó folyamatokkal szemben. Az egyes társadalmi és érdekcsoportok gazdasági és politikai szerveződése siralmas állapotban van. A szakszervezetek a rendszerváltás óta képtelenek a munkahelyi érdekvédelem megszervezésére, tevékenységük nagyrészt a központi újraelosztás körüli egyre gyengülő küzdelemre korlátozódik. A legfontosabb döntések az érdekegyeztetés legfőbb társadalmi szervét, az Érdekegyeztető Tanácsot elkerülik. A politikai pártok az anyagi esélyegyenlőség híján sok tekintetben gyengén töltik be szerepüket. A társadalom jelentős csoportjai meg vannak fosztva az önkifejezés és a nyilvánosság eszközeitől, s emiatt nagymértékben manipulálhatók. A helyi közösségek önkormányzatai felett, a közigazgatás intézményei felett a társadalmi ellenőrzés nem jött létre. Általában elmondhatjuk, hogy az atomizált vagy atomizálódó társadalom a közvetlen gazdasági vagy politikai demokrácia egyetlen intézményét sem képes megfelelően ellenőrizni vagy működtetni (szövetkezetek, MRP-k, üzemi tanácsok, szakszervezetek, helyi önkormányzatok, helyi nyilvánosság, egyesületek és más társadalmi szervezetek, az iskolák társadalmi ellenőrzése stb.). De ugyanezt mondhatjuk el a közvetett demokrácia intézményeivel kapcsolatban is. Ugyanakkor a társadalom finomszerkezetét jelentő szerveződések, mint az integráló erők részei, maguk is a folytonos bomlás állapotában vannak, vagy - még a szocializmus idején - teljességgel felbomlottak, eltűntek. A tények itt is ismeretesek: cikkek, tanulmányok, könyvek sora szól a család, a helyi és egyéb kisközösségek, a foglalkozási vagy más csoportok, az öntevékeny állampolgári szerveződések, társaságok, egyesületek vagy éppen az egyházak, és nem utolsósorban a nemzet, mint átfogó közösség elégtelen állapotáról. Mindezen jelenségek mögött az egész társadalom morális és kulturális süllyedése, az összefogásra, az önszerveződésre való képtelenség, az egyéni boldogulási stratégiákra való berendezkedés is ott áll: az autonóm, belső formával rendelkező, értékek vezérelte személyiség eltűnése, a kizárólag anyagi fogyasztásra beállított, az anyagi érdekeken, fogyasztási ígéreteken keresztül, kívülről vezérelhető és manipulálható cselekvésében morális korlátokat nem, csak fizikai korlátokat elismerő és tekintetbe vevő személyiségtípus eltömegesedése. A társadalom finomszerkezetének összeroppanása következtében a társadalom mind nagyobb része atomizált, alaktalan, szervezetlen és szervezhetetlen masszává változott-változik, mindenfajta manipuláció lehetséges áldozatává, melyen egy kicsiny, tulajdoni, tudás- és információmonopóliummal rendelkező csoport könnyűszerrel képes uralkodni. Az erős középosztályok nélküli már a jelen állapotában is, de a mai változási tendenciái szerint a jövőben még hangsúlyozottabban kétpólusú magyar társadalomszerkezet azzal a következménynyel jár, hogy egy viszonylag kis létszámú csoport kezében a politikai hatalomgyakorlásnak olyan jelentős eszközei halmozódnak fel, melyek nemcsak függetlenek a demokrácia intézményrendszerében működő hatalomtól, de azzal szembe is fordíthatók. A kétpólusú társadalom egyik pólusán a demokrácia intézményeinek védelmére, működtetésére és újratermelésére mind kevésbé képes többség; a másik pólusán a demokrácia intézményeinek működésében nem, pusztán a demokrácia látszatainak fenntartásában érdekelt, a hatalmat más eszközökkel, tulajdonnal, pénzzel, tudás- és információmonopóliummal és tömegmanipulációs eszközökkel is gyakorolni képes maroknyi kisebbség áll. Napjaink legnagyobb politikai ellentmondása a kétpólusú társadalomszerkezet és a demokráciának erre ráhelyezett, de lényege szerint hárompólusú társadalomszerkezetet feltételező intézményrendszere között feszül. A demokráciát Magyarországon - sokak állításaival szemben - nem valamely szélsőséges eszmék reinkarnációja fenyegeti, hanem a demokrácia intézményein kívüli hatalmi eszközöknek - tulajdonnak, pénznek, tudásnak, információnak - egy kicsiny csoport kezében kialakuló koncentrációja. Tellér Gyula k A szerző szociológus, a Magyar Polgári Demokraták Társaságának elnöke Mai „gyöngyök” a Moszkva téren •• ügynökeink szeretnek minket? Nem kis kérdés napjainkban, hogy mikor emelkedik száz forint fölé s mennyivel mindennapi kenyerünk kilogrammjának ára. A kormányzat beavatkozással próbálja fékezni, lassítani a további áremelkedést. Ki tudja, milyen sikerrel. Csak egy biztos. A választópolgárok nem az árak emelkedését, hanem csökkenését várták, amikor két éve a nagyobbik kormánypártra voksoltak. Az ő kampányuk kimondatlanul ugyan, de sokak számára sugallta az egykori létbiztonságot jelképező régi jó 3,60-as fehér kenyeret... * Új felfedezéssel rukkoltak elő az APEH-nél. Eddig úgy tudtuk, hogy ott a feketegazdaságot tartják a fő ellenségnek. Úgy látszik - tévedtünk. Most arról kaptunk felvilágosítást, hogy az adózatlan jövedelmek nagyobbik fele - egyesek szerint 90 százaléka - nem a feketegazdaságban, hanem a legális adóalanyoknál jelentkezik. Ott is inkább a kis- és középvállalkozóknál, akik egy kimutatás szerint 1995-ben átlagban 125 ezer forintos személyi jövedelmet vallottak be. (A kimutatás adós azzal, hogy az egyéni vállalkozók nagy része társasági adóalany, és nyeresége - amely szintén jövedelem - után is adózik.) Fokozni kell az ellenőrzést - halljuk a hírt. Fogakat kap az APEH. A tájékoztatóból azonban az derült ki, hogy nem a nagy, hanem a kis halak ellen. A több száz milliós adó- meg vámcsalásügyekről nem hallani. Nem akad nagy hal az APEH horgára. Lehet, hogy elúsztak, vagy valakik úszni hagyják őket? Így hát rá kell fanyalodni az aprókra. Azokra, amelyeket pedig valamire való horgász mindig visszadob a vízbe...* Gazsó Ferenc szociológussal és Antal László közgazdásszal beszélgetett a minap a riporter a tévé egyik adásában. A két tudós férfiú egyetértett abban, hogy az ország lakosságának 40 százaléka a legszegényebbek közé tartozik. És hány százalékunk csak egyszerűen: szegény? Vélhetően további 40 százalék. Hol van akkor a középosztályi A nemzetfenntartó erő... * A régi-új pénzügyér, Medgyessy Péter valóban politikusabb alkat, mint elődje volt. Kerüli a látványos konfrontációkat. Még azt is megteszi, hogy szégyelli magát. Ezúttal a félszázalékos nyugdíjemelés miatt. Még tapsot is kap ezért a Nyugdíjas Kamarában összeverődött vagy háromtucatnyi nyugdíjastól. Azt is ígéri, hogy jövőre némiképp csökkennek az adók. Sőt hallani lehet a tb-járulék mérsékléséről is. Eközben a Pénzügyminisztériumban lázasan dolgoznak, hogy miképp lehet „ellentételezni” a beharangozott csökkentéseket. Újra felmerült a kiegészítő egyetemi tandíj terve és - megállapodás ide, megállapodás oda - közel ötezer felsőoktatási dolgozó elbocsátása. A tb-járulékot adónak neveznék, hogy megkerülhető legyen az alkotmánybírósági döntés, miszerint biztosítási díjért szolgáltatás is jár. Elvégre, ha az állampolgár kijátszhatja a jogszabályt, akkor, tőle tanulva, miért ne tehetné ezt az állam az alkotmánybírósági határozattal?...* Újból tervezik az egyészségügyben a vizitdíj bevezetését. Fontolgatják a járulékfizetésre kötelezettek körének kiterjesztését az eltartottakra, így a gyerekekre, a munkanélküliekre és a gyesen lévőkre is. Járulékot kellene fizetni minden, személyijövedelemadó-köteles bevétel után. És mi lesz a tőkejövedelmek járulékoltatásával? Mint hírlik, ez elmarad. A szocialista politikusok ellenzik. Hiába, ahol a pénz, ott a bölcsesség!... * Egy hónapja szóvá tettük, hogy nem hallat magáról a Nyilvánosság Klub. Kerestük az ügyvivői testületet is. Alig telt el tíz nap, megjelent. Mégpedig egy, a lapokhoz eljuttatott közleménnyel, amelyben aggályát fejezi ki amiatt, hogy a jogsértően ellenőrzött különféle személyek közül csak azokat tájékoztatják, akiket az 1996-ban hatályba lépett törvény szerint ma is biztonsági ellenőrzés alá kellene vonni. Elfogadhatatlannak tartják, hogy a tájékoztatást a képviselők korlátozzák, és így a megfigyeltek elől eltitkolják, hogy az állam jogellenesen gyűjtött róluk információt. A közlemény szerint ez bizalmatlanságot ébreszt a törvényes megfigyelés iránt. Hát igaz, ami igaz: mi eddig inkább a félelmet, mint a bizalmat szoktuk mindenféle titkosszolgálattal kapcsolatba hozni...* Nehezen akar megszületni az összeférhetetlenségi törvény, pedig ez a koalíciós pártok egyik fontos választási ígérete volt. Különösen a szocialistáknál mutatkozik - éppen a hatálybalépés ideje körül - nagy ellenállás, ami bizonyíték arra, hogy hol fonódik össze legjobban a politika a gazdasággal. Egy friss kimutatás szerint március végén száz üzletember volt parlamenti képviselő. Közülük 63 az MSZP frakciójában ül... * Budapest, Moszkva tér. Este kilenc óra. Már szürkület van. Az árusok, a lézengők, ácsorgók, meg munkát keresők már eltakarodtak. Néhány hazafelé siető ember szalad át a téren buszhoz, villamoshoz. Pontosabban átbotorkál a szeméthalmazokon, az eldobált nylonzacskókon, újság- és csomagolópapírokon, eltaposott műanyag poháron, elszórt rongydarabokon, ételmaradékon... A szemét szinte mindent eláraszt. A harmincas években így szólt a sláger: Budapest a Duna gyöngye, Budapest tündérek könnye. A gyöngy eltűnt régen. Maradt a könny. No meg a tündérek... Boross Imre