Magyar Nemzet, 1996. október (59. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-25 / 249. szám

Versek melegénél Vérrel virágzó 1956 - a költészet tüzében „56 tüze-lángja ott dereng még a láthatáron, vi­lágít is talán, de hevíteni alig hevít” - írja Varga Domokos a Vérrel virágzó 1956 című antológia egyik szerkesztője. (A Hét Krajcár Kiadónak a for­radalom negyvenedik évfordulójára megjelentetett kötetét Varga Domokoson kívül szerkesztőként, lektorként Benke László és Kuczka Péter jegyzi.) „Holott a szívek, az ezerszer elgyötört magyar szí­vek melegre vágynak” - folytatja. Dermedt szívünk fölmelegítésére, jövőtlenségünk ködének eloszlatá­sára összegyűjtötték tehát azokat a költeményeket, amelyek a bizakodás lángjait lobbanthatják föl az olvasókban. A négy fejezetre tagolt kötet első része a legsö­tétebb ötvenes években a publikálás reménye nélkül írt verseket tartalmazza, legelöl XX. századi létünk alapkölteményével, Illyés Gyula Egy mondat a zsar­nokságról című psalmusával. Nem tiszteletlenség a nemzet költőjével szemben, hogy mellette egy alig ismert név és költemény szerepel: Gérecz Attilának a gyűjtő kisfogházban írt Alkony című költeménye. Aztán Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint ver­sei következnek; fegyintézetekben rótt sorok, kime­nekítésük a szabadabb (?) világba halálos kockázat­tal járt. Mégis világra jöttek és fenn is maradtak e versek. Mert a költészet melegít. Vigasztal. Fölemel és reményt ad. A humánum, a szépség diadalának a reményét. „Ők bizonyosan tudják, hogy megtörnek, / te bi­zonyosan tudod, hogy soha" - írta '51. október 1-jén Tóth Bálint a gyűjtőben, és neki lett igaza. A meg nem tört és a megtért költők verseinek megfontoltan szerkesztett antológiája a Vérrel virágzó 1956, to­vábbi három fejezetének (Felmutatjuk véres fejün­ket, Nincs irgalom, Túlélők) tanúsága szerint is. Nagyon jól ismert és méltatlanul feledett nevek és költemények tárháza a Hét Krajcár kiadványa. A nagy versek mellett az élmény, az emlék ihlette, botladozós sorok - mégis gyönyörű összkép ez­­, mert a költészetnek olyan testvériségét tanúsítja, amilyet csak ’56 októbere teremtett az országban. „Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni, I gyötrelmesebbet, mint téged szeretni, I gyönyörűb­bet, iszonyúbbat, mint számot vetni, s hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi” — így vallott sze­relmet hazájának Lakatos István. És a kötetbe vett negyven magyar költő közül még nem is az ő sorai izzanak a legmagasabb hőfokon. Kihűlőfélben levő történelmi emlékezetünk, jégcsapszerű önbecsülé­sünk odahajolhat hát a Szalay Lajos, Szántó Piroska és Kondor Béla rajzaival illusztrált kötet fölé: kietlen köz- és ünnepnapjainkban van hol fölmelegedni. (Vérrel virágzó 1956. Hét Krajcár Kiadó, Buda­pest, 1996. Ára 390 forint.) Lőcsei Gabriella A szavak súlya és hitele Tíz konok hűségű ember Györffy László mikrofonja előtt Nem tudni, miért került az írószövetség ünnepi megemlékezéseinek sorába Györffy László interjú­kötetének bemutatása, de jó, hogy odakerült, mert az előadóművészből íróvá előlépett, alkalmilag ripor­terként is megszólaló szerző tíz olyan költőt mutatott be, akik konokul hűségesek önmagukhoz, egykori ötvenhatosként, avagy későbbi utódként. A konok hűség persze nem mindig dicsérendő, de Bella István, Döbrentei Kornél, Kemsei István, Marsall László, Nagy Gáspár, Parancs János, Sumonyi Zoltán, Tamás Menyhért, Tóth Bálint és Vasadi Péter esetében feltétlenül az. Ők ugyanis nem kényszerültek megtagadni önmagukat, mert a hetve­nes-nyolcvanas években ugyanazt vallották az élet nagy kérdéseiről, a költészetről Györffy Lászlónak, mint a rendszerváltozás után. Az interjúkötet különös kísérlet: az alanyok ugyanis nem tudták, nem emlé­keztek arra, mit válaszoltak a riporter kérdéseire tíz­­tizenöt évvel korábban, így gyanútlanul mondták a magukét másodjára is. Az egymáshoz illesztett inter­júkat kapja most kézbe az olvasó néhány remek vers kíséretében. Olyan, manapság ki tudja, miért nem di­vatos költők kerülnek itt egymás mellé, akik más­más úton járva rendíthetetlenül komolyan veszik hi­vatásukat. Természetszerűleg más, de mindenkor szi­gorú erkölcsi alapon álló választ adnak a világ kihí­vásaira. Olykor cáfolják, máskor kiegészítik egymást. A Nap Kiadó Álarcok sorozatában megjelent kötet legnagyobb érdeme, hogy hiteles és súlyos sza­vú költőket népszerűsít egy olyan korban, amikor a költészetről mindenki szeretne elfeledkezni. (Györffy László: Szembenézve, Nap Kiadó, Bu­dapest, 1996. Ára: 475 forint.) O. Á. Visszatalálni a gyökerekhez Az Occidental A kommunista hatalomátvé­tel után emigrációba kényszerült Csicsery-Rónay István washing­toni nyomdája, az Occidental Press 1957-ben adta ki először a Költők forradalma. Antológia 1953-1956 című kötetet, amely a Nyugatra szakadt magyarság egyik legendás kiadványa lett. A negyvenedik évfordulón a hazai közönség is kézbe veheti a köny­vet, és szembesítheti 1989 óta szerzett ismereteit az 1957-es anyaggal. A közölt művek jó ré­sze más antológiákban már elju­tott hozzánk, mégis meglepetés ez a könyv, hiszen az írók lázadá­sát mutatja be nagyszerű példák­kal. Attól a pillanattól indul a kö­tet, amikor a költők először döb­bennek rá arra, hogy nem a való világban éltek, hogy feladták ön­magukat, elvágták gyökereiket. „Fönt éltem eddig magas régiók­ban / s nem láttam mást, csupán a fényt, a jót, / s kedvező sorsom függönnyel takarta / szemem előtt a nehezebb valót” - írja Csoóri Press hazatért Sándor 1953. augusztus 1-jén az Irodalmi Újságban megjelent versében. Elsősorban a „népből jött” és részint a kommunista meggyőződésű költők (akiket Rákosiék előszeretettel használ­tak fel céljaik érdekében) adják közre a Sztálin halála utáni vi­szonylag enyhébb légkörben él­ményeiket. És a szellem kiszaba­dul a palackból. Kónya Lajos, Kuczka Péter, Benjámin László, Tamási Lajos többé „nem fogja be pörös száját”. Közben meg­szólal Illyés Gyula és Kodály Zoltán, és a bartóki példára hivat­kozva biztatnak korszerű hazafi­­ságra, magyar önérzetre. A Petőfi Körben zajlanak a viták, és az Irodalmi Újság az egész ország legolvasottabb lapja lesz. Mint Csicsery-Rónay írta az előszó­ban: „A költők és írók elérték azt, amit a párt mindig szeretett vol­na: az egész nép olvasta őket.” A forradalom idején született verse­ket és nyilatkozatokat mára jól is­merjük, mégsem árt újra olvasni őket, hiszen mostanában 1956 je­lentőségéről meditálva gyakran épp a lényeget feledjük, amit a Magyar Írók Szövetsége fogal­mazott meg 1956. december 22- én a Gond és hitvallás című nyi­latkozatban: „a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászüle­tett". Az írók visszatalálva gyö­kereikhez az újjászületett nem­zetből merítettek erőt, és boldo­gan észlelték „Emberek vagyunk, újra magyarok!” (Dutka Ákos). (Költők forradalma. Szer­kesztette Csicsery-Rónay István. Occidental Press, Budapest, 1996. Ára: 360 forint.) Szilágyi Ágnes Könyvesház PÉNTEK, 1996. október 25. Olvasókönyv felnőtteknek Kenedi János dokumentumgyűjteménye Kenedi János közel ezerol­dalas olvasókönyvet tett közzé a Magvető Könyvkiadó jóvoltá­ból. A dokumentumgyűjte­mény, amely hátborzongatóan izgalmas, torokszorító olvas­mány, három nagy témakörre oszlik. Az első: október 23. megünneplése, a forradalom emlékének őrzése 1957 és ’59 között a pártiratok, belügyi je­lentések, kihallgatások, tárgya­lási jegyzőkönyvek tükrében. A második: március 15. 1970 és 1974 között, a harmadik: július 16., megemlékezés Nagy Im­­réék kivégzéséről 1988-ban és az újratemetés ’89-ben. A há­rom rész nem azonos fajsúlyú. Míg az első a megtorlásokról, vagy ahogy később nevezték, a kádári rendteremtésről ad az egész országra kiterjedő képet, a hetvenes-hetvennégyes anya­gok egy szűk csoport eszmeileg meglehetősen ellentmondásos lázadását és e lázadásnak a letö­rését állítja elénk. A harmadik rész az agonizáló rendszer „technikailag” kifogástalanul működő belügyi apparátusát mutatja be a Nagy Imre-temetés előkészítésének és megrendezé­sének fényében. Kenedi így nyilatkozik az előszóban: „Az Olvasókönyv mindössze szemléltető eszköz. Az lenne jó, ha elemző-értékelő Történelemkönyv kíséretében jelenne meg. Ami kívánatos, mégsem lehetséges. Az alkotmá­nyos jogok nincsenek teljesen összhangban egymással. Éppen ott ellentétesek, ahol harmoni­zálniuk kellene. A személyne­veknél. Mert az egyik alkotmá­nyos jog a köziratok nyilvános­sága, a másik a személyiségi jo­gok védelme. A dilemma felol­dására szolgáló kompromisszu­mot e könyv megjelenése érde­kében úgy kötöttük, hogy maxi­málisan érvényesítettük a sze­mélyiségi jogot, akár közmegbe­csülésre méltó áldozatok sze­mélynevének elhallgatásával, akár közmegvetésre rászolgáló figurák anonimizálásával kellett az „adatvédelmi” törvény 32. paragrafusának eleget tenni. A köziratok nyilvánosságára vo­natkozó követelményeknek azonban az Alkotmánybíróság határozatának segítségével úgy tettünk eleget, hogy az alkot­mány 61. paragrafusa szerint közérdekű adatnak tekintettük a közhatalmat gyakorló vagy a közéletben részt vevő személyek közül a közvéleményt feladat­szerűen alakító magas rangú pártállami tisztviselőket akkor is, ha nevük a jogállam közéle­tében éppúgy feltűnik, mint ak­kor, amikor még a szervezethez tartoztak, amelyik a jogállami tevékenységgel ellentétes gya­korlatot folytatott.” Az eligazí­tás még oldalakon át tart, mert a szerkesztő érzi (már figyelmez­tették is rá), hogy valami nincs rendjén a kitalált és valós ne­vekkel, a mégoly gondosan sze­lektált dokumentumok közzété­telével, ha a bűnösöket olykor megnevezzük, máskor nem. A hetvenes években sokat idézett Bulat Okudzsava-könyv, a Merszi, avagy Sipov kalandjai cári titkosszolgálatának bornírt tevékenységét idézi a kádári ap­parátus harca, amelynek során tízéveseket állítanak elő össze­esküvés vádjával, bűncselekmé­nyeket szimatolnak ott, ahol né­hány magányos ember egyéni véleményalkotásáról van szó, hogy fontosságukat hangsúlyoz­zák, az ügynökök ügyeket tupí­roznak fel. Ebből a szemelvény­­gyűjteményből megérthető, mi­ért „hódolt be” a nép. Nem te­hetett mást. A hetvenes évek március 15-i ünnepségein pedig a rendszer megérezhette, hogy önfiai fordulnak ellene. Olykor balról támadva. Olykor Che és Mao igézetében. A könyv min­den bizonnyal legtöbb vitát ki­váltó, félő, hogy a szerkesztő szándékával ellentétes követ­keztetésekre ragadtató része a rendszerváltozás hajnalát idézi, azt, hogyan fogadta az MSZMP vezetése a rendszer legitimitását alapvetően megkérdőjelező Nagy Imre-rehabilitációt, a Tör­ténelmi Igazságtétel Bizottsága tevékenységét. Miként készült fel a temetésre, a várható több­pártrendszerre. Amit eddig is sejtettünk, az a dokumentumok­ból feketén-fehéren kiderül: amit az ország népe az ellenzék diadalának látott, az a hatalom­mal kötött kompromisszumok sorozata. A belügyi apparátus­nak szinte minden pártban vol­tak ügynökei (még a vezetők között is). A magát független­nek vélő magyar sajtót bizalmi emberekkel irányították. Ebben a részben az érintettek tudtával vagy tudta nélkül számos név elhangzik, ma is köztiszteletnek örvendő politikusokéi. Nem ügynökök voltak ők, csupán a hatalom által megbízhatónak vélt emberek. Kenedi dokumen­tumgyűjteményét olvasva egy­szer csak más színben tűnik fel a hírhedt Duna-gate. Lehet, hogy nem pusztán leleplezés, hanem újabb dokumentumok el­tüntetése volt a célja? A politi­kából egyre inkább kiábránduló magyar társadalom önnön pasz­­szivitásának igazolását is láthat­ja ebben a könyvben, hiszen a szerkesztő nem eshet ki szerepé­ből, nem figyelmeztethet lépten­­nyomon: vigyázat, mindez ak­kor történt, amikor még itt volt a szovjet hadsereg. És hol va­gyunk még a teljes igazságtól?! (Kenedi János: Kis állam­biztonsági olvasókönyv. Magve­tő Könyvkiadó, Budapest, 1996. Ára: 1989 forint.) Osztovits Ágnes Konk­di János KIS ÁLLAMBIZTONSÁGI OLVASÓKÖNYV Variációk egy témára / Kristóf Ágota Nagy Füzetei Valahol Európában, a nyugati határszé­len, egy kisvárosban emberfeletti, kegyet­len küzdelmet folytat az életben maradásért egy ikerpár, és naplót ír a Nagy Füzetbe. Életük összekuszálódott fonalát bogozgatja három kötetben, álom és valóság határterü­letein barangolva, idősíkokat váltogatva, az 1956 óta Svájcban élő, franciául író Kristóf Ágota. A trilógia magyar fordítása, azaz A Nagy Füzet, A bizonyíték és A harmadik ha­zugság október végén kerül a boltokba, a Magvető Kiadó gondozásában. A nyugat­európai irodalomkritikusok szerint ebből a három regényből tudhatta meg a világ a leg­többet arról, hogyan éltek az emberek a há­ború után Kelet-Közép-Európában. Kristóf Ágota viszont többször elmondta, hogy őt nem a politika, hanem az emberi sorsok ér­dekelték. Egy szót sem tudott franciául, amikor elment Magyarországról. A Nagy Füzetből azonban, amely 1986-ban jelent meg Párizsban, teljes fegyverzetben megje­lenő francia íróként ismerhettük meg. Ezt a kisregényt megjelenése után egy éven belül tizenöt nyelvre fordították le, Franciaor­szágban jó ideje évente legalább húszezer példányban nyomják újra. Magyarul 1989- ben adta ki először a Magvető. A három könyv eddig huszonhárom nyelven jelent meg, írója nemrégiben a budapesti Francia Intézetben megrendezett ’56-os konferencia vendégeként és az ELTE bölcsészkarán, francia szakos diákok előtt foglalta össze élete történetét megkapó egyszerűséggel, a könyvéből ismerős tőmondatokban. A kon­ferencia befejezése után beszélgettünk. -Szombathelyen éltem 1956-ban, és amikor novemberben a férjem úgy érezte, mennie kell az országból, mentem vele - meséli. - Az elsőszülött lányom még csecse­mő volt. Amerikába szerettünk volna eljutni, de Svájcban kötöttünk ki, Lausanne-ban, Zü­richben, végül Neuchatelben. A férjem be­iratkozott az egyetemre, én egy óragyárban Vajda József felvétele kaptam munkát. Hajnalban keltem, a lányo­mat vittem a gyár bölcsődéjébe. Munka köz­ben az én fejemben is kattogtak a kerekek, néha esténként leírtam, amire napközben gondoltam. Azután eljött az az időszak, ami­kor már nem kellett dolgoznom. Úgy alakult az életem, hogy háziasszony lettem, nevel­tem a gyerekeimet. Ma már mind a három felnőtt.­­ Verseit közölte a párizsi Irodalmi Új­ság. Franciául a hetvenes években kezdett írni - először drámákat, 1982-83-ig több mint húszat. Közülük jó néhányat ma is ját­szanak szerte a világon, de a valódi nagy si­kert az önéletrajzi írásnak indult A Nagy Füzet hozta meg. - Novellákkal próbálkoztam, a főszerep­lője mindegyiknek egy ikerpár volt. A hábo­rú utolsó évében költöztünk Kőszegre, azt akartam leírni, amit akkor átéltünk, különö­sen Jenő bátyámmal, aki csak egy évvel idő­sebb nálam. Ez benne is van, mégis más lett. De ha az ember csak a saját élményeit fogal­mazza meg, és nem talál ki semmit, nem ér­demes írni. - Két év múlva jelent meg A bizonyíték, 1991-ben pedig A harmadik hazugság. Valamiképpen mindegyik A Nagy Füzet té­májára készült variációnak tekinthető. - Állandóan az ikrek története járt a fe­jemben. Csak ez foglalkoztatott. Amikor egy-egy kötet elkészült, mindegyiken na­gyon sokat javítottam. Azután még négy év kellett hozzá, hogy „megszabaduljak” ettől a témától, és megírjam a negyedik regénye­met, a Tegnap (Hier) címűt.­­ A trilógiából színpadi feldolgozás is készült több országban. A Le Monde-ban A megfojtott remekmű címmel jelent meg kritika A Nagy Füzet francia színpadi vál­tozatáról. Mi a véleménye az átdolgozá­sokról? - A francia változatot tényleg nem sze­rettem, túlságosan naturalistára sikerült. De kedveltem az osztrákot, a németet és a ja­pánt. A trilógia zürichi előadása is nagyon jó volt. - Mit jelent a siker Kristóf Ágotának? - Azt, hogy nem kell újra gyárban dol­goznom. Hogy meg tudok élni az írásból. - Több interjúban és a bölcsészkaron is elmondta: már sajnálja, hogy elment Ma­gyarországról. Miért? - Talán itthon is lett volna író belőlem, lehet, hogy hamarabb. Svájcban tizenöt évet elvesztettem, és a gyerekeim is egészen más dalokat tanultak az iskolában, mint én itt­hon. Ferch Magda Kristóf Ágota: Talán itthon is lett volna író belőlem

Next